A magyar zene a 30-as években

 

A XX. század modern zenéjének irányzatai a 20-as években kezdtek határozott formát ölteni. A közös stílusjegyek - mint az atonalitás (hangnemnélküliség) és a dodekafonia (tizenkét hangúság) - mellett a négy következõ, lehetséges fõ irány jelölhetõ meg: 1) a népzenére épülõ folklór-irányzat, a zenei folklorizmus vagy zenei neofolklorizmus; 2) a Schönberg és követõi által képviselt dodekafon-irányzat; 3) a neo- illetve újklasszicizmus és 4) az elektronikus zene.

Bár a század elsõ évtizedeiben született magyar zenemûvek különféle forrásokból táplálkoztak - mint pl. a posztromantikus hagyományokra épülõ, klasszicizáló jelleget mutató Dohnányi-mûvek -, a korszak egyetemes jelentõségû alkotásai, Bartók s Kodály mûvei a folklorizmus jegyében születtek.

A század elsõ évtizedének közepén megkezdett népzenei gyûjtõmunka - az igazi népdal, a hiteles népzene lejegyzése, rendszerezése mellett - lehetõséget teremtett a "tiszta forrás" felhasználására a zeneszerzésben is. A népzene hatása elõször a feldolgozásokban, irodalmi mûvek megzenésítésében, a kamarazenében volt érezhetõ Bartóknál és Kodálynál. A hatás azonban különbözõ idõpontban és különféleképpen jelentkezett zenetörténetünk két nagy alakjánál.

Kodály Zoltán számára a népdalból való táplálkozás több területen kínált lehetséges alapot a megújulásra: a zeneszerzés, a népdal megismertetése és egy nemzeti zene megteremtése terén. Zeneszerzõi alkotómunkája gyakorlatilag elválaszthatatlan nevelõi programjától. A 20-as évektõl mûveinek nagy része vokális, és nagyszámú a kifejezetten pedagógiai céllal írt mû. Kevesebb a hangszeres zenemû, de az 1930-ban született, nagyzenekarra írt Marosszéki táncok és az 1933-as Galántati táncok csodálatosan ötvözik a verbunkos tradíciót és a népzenei anyagot. E két táncszvit mellett a 30-as évek termésébõl csak a Felszállott a páva (a népdalra írt zenekari variációk, 1937) és a Concerto (1939) instrumentális zene.

Kodály viszonylag szerény zeneszerzõi tevékenysége annak tudható be, hogy figyelmét a zenei nevelés, s ezen belül is jórészt az iskolai tömegnevelés felé fordította. Ennek egyik eredménye a hazai kóruskultúra fejlõdése lett, amelyet nagymértékben segített a népszerûsítõ munka és a magyar népzenei müveltséget az európai kuturális tendenciákkal vegyítõ Kodály-kórusmûvek. Másrészt megindult az alulról, az iskolákból építkezõ zenei nevelés, amely a valódi értékek közvetítésével kívánta eljuttatni az új generációkat az európai zenekultúrához. Kodály - félretéve a zeneszerzést - az ehhez szükséges eszköztár megteremtésére fordította energiáit.

A népzene felfedezésének hatása - a zenészi és emberi alkati különbségek miatt - Bartók Béla esetében másképp nyilvánult meg. A világjáró, koncertezõ zongoramûvész aprólékos gonddal tanulmányozta a magyar és más (román, szlovák, szerb, török, arab) népek népzenéjét, kereste és megtalálta az õket összekötõ elemeket - amelyek azután vezérfonalként épültek bele mûveibe. Az egyes zeneszerzõi korszakait lezáró nagy mûvek (A kékszakállú herceg vára, A csodálatos mandarin, A fából faragott királyfi, Táncszvit) után a 20-as évek második felétõl megszülettek "klasszikus" korszakának "disszonáns" hangzású mûvei. Népzenei feldolgozásai nem pusztán a népdalból nõttek ki, hanem a zeneszerzõi alkotó fantázia termékei. Az 1930-as Cantata Profana egyesíti a román kolindaszöveget a legkorszerûbb zenei nyelvvel és a barokk oratórium mûfaji örökségével.

E korszakban (1926-1939) íródtak a Mikrokozmosz darabjai, amelyek Bartók részvételét mutatják a zenei nevelés terén tett erõfeszítésekben. A kórusmozgalmat segítõ kisebb müvek sorát megkoronázta az 1934-es Elmúlt idõkbõl címû "kórusszonáta". Bartók e zeneszerzõi korszakát a 30-as évek közepe táján nagy mûvek zárták: az 5. vonósnégyes (1934), a Zene húros hangszerekre, ütõkre és celestára (1936) és a Szonáta két zongorára és ütõhangszerekre (1937).

A Hegedûverseny már átmenetet jelez Bartók utolsó korszakához, melyben a korszerû stílus romantikus hangvétellel, illetve a klasszicizmus formájával párosul. Kevesebb a "disszonancia", több a líraiság és könnyedség a 6. vonósnégyesben (1939) és a Divertimentoban (1939). Ezek és az ezt követõ késõbbi mûvek (Concerto, 1943; 3. zongoraverseny, 1945) az életmû betetõzését jelentik.

Kodály és Bartók zeneszerzõi és zenepedagógiai munkássága a század elsõ felének legkiemelkedõbb teljesítménye volt a magyar zenei életben, de annak más területein is jelentõs változások történtek.

Az I. világháború után a Zeneakadémia egyre inkább magyar intézménnyé vált: a német oktatókat kíváló magyar zenészek váltották fel. A hangszeres és az elméleti képzés összekapcsolása ugyan még elmaradt, de nagyszerû, virtuóz előadómûvészek sora végezte el a fõiskolát s koncertezett itthon és világszerte. Bartók és Kodály művei mellett más kiváló magyar zeneszerzők műveit is játszhatták. Hasonlóképpen kiválóan képzett karmesterek vezették a zenekarokat és kórusokat.

Sokat fejlõdött a magyar zenetudomány és zenekritika (Márkus László) is. Kibõvült a zenetudomány köre olyan területekkel is, mint: a zenepszichológia, egyetemes és magyar zenetörténet (Bartha Dénes, Szabolcsi Bence), zeneelmélet (Weiner Leó), zeneesztétika (Tóth Aladár, Molnár Antal, Gajáry István), zenepedagógia. Folyóiratok (Nyugat, Zenei Szemle) és tudományos kiadványok (Musicologia Hungarica) foglalkoztak a magyar zenei élettel.

A népzenetudomány kifejlesztése komoly feladatot jelentett. A gyûjtõmunka (Lajtha László) mellett az anyag feldolgozása és elemzése kitartó, nagy munkát követelt. A 30-as években összefoglaló munkák jelentek meg, 1937-ben pedig elkészültek a "Pátria" lemezek: a népzenei anyag hanglemezen.

A 30-as évektõl a zenepedagógia és a kóruskultûra terén érvényesültek leginkább Kodály elképzelései. Tanítványai (Bárdos Lajos, Kertész Gyula, Kerényi György) segítettek a nagy szervezõmunkában, létrejõtt a "Magyar Kórus" mozgalom. Az iskolai zeneoktatást kodályi szellemben írt tankönyvek segítették (Rajeczky Benjamin, Kerényi György) és kidolgozódott a "Kodály-módszer" (Ádám Jenõ).

Mindezek mellett a korszakra jellemző volt Liszt Ferenc művészetének hatása és jelenléte a zenei életben, ami egyfajta, hivatalosan is támogatott Liszt-kultusszal párosult. Személye és munkássága különösen 1936-ban, halálának 50. évfordulóján került előtérbe.