Lélekemelõen szép ünnepségen avatták fel a zsidó hõsi emlékmüvet

Vitéz dr. Shvoy Kálmán altábornagy hõsi emlékmüvet követelt Szeged városának és a felekezeti béke fontosságát hangsulyozta

(Szegedi Napló 1933. október 31. kedd, pp. 5-7.)

(Saját tudósítónktól.) Vasárnap délelõtt lélekemelõen szép és impozáns ünnepély keretében avatták fel a zsidó temetõben a zsidó hõsök emlékmüvét amelyet a szegedi vegyesdandár kiváló parancsnokának dr. vitéz Shvoy Kélmánnak [sic!] a kezdeményezésére a katonaság és a Szegedi Zsidó Hitközség létesitett.
A közönség vándorlása már a kora déli órákban megindult a temetõ felé. Zsufolt villamosok, autók ontották az ünnepségre igyekvõket. Az emlékmü köré a rendõrség kordont vont, majd katonai diszõrség snrakozott [sic!] fel, a cinterem elõtt helyezkedett el a kivezényelt diszszázad és a katonazenekar, a hõsi sirok mellett a frontharcosok formaruhás százada.
Háromnegyed tizenegy órára s az emlékmü elõtti térség teljesen megtelt a notabilitásokkal, a kordonon kivül pedig többezer fõnyi közönség várta az ünnepség megkezdését.
Az összes katonai alakulatok elküldték képviselõiket élükön vitéz Falta László tábornokkal Szeged város képviseletében dr. Tóth Béla fõjegyzõ, az egyetem képviseletében dr. Erdélyi László prorektor és dr. Farkas Béla egyetemi tanár jelent meg, ott volt dr. Buócz Béla fõkapitányhelyettes a zsidó hitközség elõljárósága dr. Biedl Samu elnök vezetésével a Szegedi Zsidó szentegylet vezetõsége Faragó Lajos elnökkel élén, a Szegedi Zsidó Nõegylet küldöttsége dr. Cserõ Edéné elnök, dr. Pap Róbertné társelnök, Rosenstak Salamonné alelnök, a Leányegyletet Lengyel Éva elnök Lacher Pannl [sic!] Frankl Lili alelnökök képi viselték [sic!]; Bakó László református lelkész, dr. Vinkler Elemér a katolikus kör képviseletében Varga Mihály, a Zsidó Árva, Egylet [sic!] képviseletében jelent meg azonkivül Szeged város számos intézményének, testületeinek, egyesületeinek képviselõje, a zsidó cserkészcsapat dr. Gyárfás Zoltán parancsnok vezetésével a parancsnok vezetésével a Nyukosz, a Hadröa, az Országos Frontharcos Szövetség, a Vitézi Szék, a szegedi zsidó hadviseltek képviselõi.
Pontosan tizenegykor háromszoros kürtjel jelezte dr. vitéz Shvoy Kálmán altábornagy, vegyesdandár parancsnok érkezését. A rohamsisakos altábornagy magasrangu katonatisztek kiséretében a Himnusz hangjai mellett vonult be a részére fenntartott helyre. Megérkezése után nyomban megkezdõdött az ünnepség.
Az egyházi énekkar gyászdalt énekelt, dr. Frenkel Jenõ rabbi elmondta a halotti imát.
Ezután dr. Biedl Samu lépett a nemzeti szinü trikolórral bevont emelvényre és a következõ beszéd kiséretében adta át a Szentegyletnek az emlékmüvet gondozásra:

Az államszervezet szolgálata békében a hadsereg, háboruban a hadra kelt sereg. Mindkettõnek alapja és pillére a feltétlen fegyelem s a korlátot nem ismerõ engedelmesség.
Sem faj, sem vallás, sem összeköttetés nem döntheti el senkinek a sorsát a hadseregben, tisztán azok a szolgálatok amelyekketa köznek, az országnak a Hazának tesz.
A katonai felsõbbséget jellemzõ ez az abszolut igazság inditotta a szegedi vegyesdandár kitünõ parancsnokát, vitéz dr. Shvoy Kálmán altábornagy urat arra, munkatársaival együtt, hogy a sokszor tévesen megitélt, tévesen megbirált, helytelen beállitásban szereplõ felekezetünknek kiszolgáltassa azt az igazságot, amely megilleti, kiszolgáltassa hõseinknek, akik a hazáért meghaltak. És az elégtétel jóesõ érzéssel tölt el bennünket. Mi nem kivánunk sokat, nem kivánunk többet, mint mások. Megelégszünk ezzel és ezt az értelmet akartam tulajdonitani Õnagyméltósága elhatározásának amikor hitközségünkkel karöltve ezt a hõsi emlékmüvet létesitette.
És fogadjuk : ha ismét üt az óra, ha ismét mennünk kell, akkor ugyanazzal a lelkesedéssel, ugyanazzal az elhatározottsággal és eltökéltséggel tesszük le életünket a Haza oltárára.
Átveszem ezt az emlékmüvet, amely õnagyméltósága elhatározása céljából létesült és átadom a Szentegyletnek azzal, hogy a Szentegylet, amely a temetõ felett a közvetlen rendelkezést gyakorolja, örizze meg addig, amig zsidó és magyar él ezen a földön, hirdesse a magyar nemezt [sic!], a zsidó felekezet dicsõségét és honfiai hüségét.

Dr. Biedl Samu beszéde után Faragó Lajos a Szegodi [sic!] Zsidó Szentegylet elnöke vette át az emléket - moddván [sic!], hogy amint egyek voltunk akkor, amikor a hivó szóra elküldtük fiainkat a fenyegetett haza védelmére, ugy egyek tudunk lenni érzésben és gondolatban ma is, amikor azok emlékének megbecsülésérõl, megörökitésérõl van szó, akik legdrágább kincsüket, az életüket, vérüket áldozták a hazáér.
Az ünnepi beszédet

dr. Pap Róbert

mondotta.

Fellegektõl árnyalt borongó õszi napon, amikor a természet is az elmulás leplét ölti magára, összejöttünk, hogy a nagy, végtelen birodalomnak, a tulvilági létnek elõcsarnokában, a temetõ titokzatos lakóinak hazájában felszenteljünk egy várat, amely szembenálljon a mulandóság támadásával és mindent lebiró erejével, amely némán, de gyõelmesen [sic!] hirdesse a bátorságnak, az erénynek, az önfeláldozó hazaszeretetnek, a magyar nemzet dicsõségének örökkévalóságát.
15 év telt el azóta, hogy a háboru szörnyetege végsõt vonaglott és utolsó áldozatait szedte legjobbjainknak.
Azt hittük akkor, hogy a békeolajfái [sic!] fognak szerte e honban virágba szökkenni és lõn, hogy az olajágból fejszéket faragtak, amelyekkel szétdarabolták hazánkat.
Tizenöt éve, hogy akik hõsi halottaink közül utolsóknak maradtak, sirbaszálltak, 15 nehéz, viszontagságteljes év robogott el fölöttünk, amelyek mostohasága hozta magával, hogy a névtelen hõsök emléke ebben a temetõben mindezideig jeltelen maradt, amig most hitközségü k [sic!] a nemes honvédség tevékeny hozzájárulásával létrehozhatta ezt a müvészi elgondolásu, bár szerény emlékmüvek [sic!], amelyeknek felavatása végett gyültünk egybe.
Szerény az emlékmü azon érdemekhez mérten, amelyeknek örökkévalóságát hirdeti, de mi ugy érezzük, hogy a müvészet legpazarabb pompája sem ragyoghatná tul azoknak fényét, és dicsõségét, akiknek emlékét idõtlen idõkig õrzi.
Vigasztalannak látszó, komor, az elmulást jelképezõ ez az emlékmü - de köveinek az idõvel dacolni kész szilárdsága az eszmének, amelyet megörökiteni hivatott, maradandóságát hirdeti és amint a forduló évszak mindig új tavasz pompájával fogja környezni, ugy fog a glória, amely körüllengi, minden nemzedékkel megujulni.
Oltár lesz ez az emlékmü, ahol térdethajtva járunk imádkozni nemzetünk halottjainak lelkiüdvéért, ahova felvonulunk erõt gyüjteni a lemondás, a tehetetlen kishitüség leküzdésére és fogadalmat tenni, hogy az õ nemes példájukhoz hütlenek nem leszünk.
Enél az emlékmünél nem lehet az elmulás gondolata urrá felettünk. Amint ujra meg ujra kizöldûl a fü körötte, ugy örökkön virulni fog az õ dicsõ tetteik emléke.
Ide fognak zarándokolni késõ unokáink is, a föltámadt nagy Magyarország boldog gyermekei, hogy kegyelettel áldozzanak azok emlékének, akik életüket adták hazánk életéért.
Lesz-e vajon ennyi áldozatnak bére,
És derit-e hajnalt a nemzet egére,
Mely sebeitekbõl kiözönlik, a vér? Kérdezte Arany János 48 vérzivatarai között.
Akkor is évtizedek multak, mig a sors válasza megérkezett.
Az nem lehet, hogy annyi sziv hiába onta vért és keservben annyi hü kebel szakadt meg a honért.
Mint ahogy a gyertyaláng megnyulik, mielõtt kilobban, ugy õk is kimulásukkal emberi méreteken felül nagyok lettek és az õ vértanu haláluk szent tisztaságban õrizte meg a zsidó becsületet és a magyar igazságot, amely már uton van a gyõzelem felé.
Pár lépésre innen, a szomszédos temetõben szintén állnak hõsi emlékmüvek, jelképéül annak, hogy amint hõseink felekezeti különbség nélkül egyek voltak a magyar rög védelmében, amint egyképen hodoló [sic!], szerelmes szolgái voltak mindannak, ami együtt jelenti a magyar Hazát, ugy eggyé lettek az elmulásban, a megdicsõülésben.
Igy sorakoznak az emlékmüvek, jelképéül annak is, hogy mi élõk pedig csak akkor vagyunk méltók hõsi halottaink emlékéhez, ha mi is egyek vagyunk a magyar sorsközösségben és ha követjük õket érzéseink egybefonódásában.
És amikor most emlékkövük elõtt lehajtott fõvel elõször megállok, nemcsak nekik szól könnyhullásom, hazámat is siratom, melynek a háboru ütötte sebei kötésre várva, még ma is szüntelen véreznek.
Erdõink gyökerüket tépve elfutottak idegenbe folyóink ellenséges gályák rabjai lettek, hegyeink nem nekünk állanak õrt, falvaink és városaink testvéreink és atyánk fiai börtönévé váltak, ahova magyar levegõ, magyar napsugár be nem hatolhat és ahol magyar szó csak suttogva eshet.
"Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, mely elhagyott, sötét szobában áll, ne ily halált adj Istenem" - zengte egykor a költõ s ma milliók zugása visszhangozza az õ szavait s a magyar oroszlán vészjóslóan rázza bilincseit.
Nem, nem tudunk megbékélni a sorssal és minden maradék erõnkkel ellenállunk a megalkuvás, a kishitüség szellemének.
Jó iskolája a szenvedés a magyarnak. A Mohács és Világos után következõ idõket a rendületlen hit és kitartás az erõgyüjtés korszakává avatta.
Még nem állott talpra, még féllábon áll a - magyar nemzet, mint a rab gólya, mely
"Várja, várja, mindig várja, hogy kinõ majd csonka szárnya s felrepül a magas égig, hol a pálya nincs elzárva s a szabadság honja kéklik."
Még nem állott talpra, de már hiszünk a feltámadásban, az isteni örök igazságban.
"E porba omlott szép haza fel fog virulni még, van biró a felhõk fölött, áll a villámos ég."
A ménybéli [sic!] hatalmas nagy Isten nevével ajkamon, vigaszával lelkemben fogagom [sic!], hogy a nemes honvédség és a hitközségünk által emelt ezen emlékmüvet örök kegyeletünk tárgyaként megõrizzük és annak áhitatos tiszteletét hagyományként utódainknak átadjuk.
Ez órától kezdve ide helyezõdött a temetõ kapuja, aki a temetõbe belép, annak utja itt veszi kezdetét azoknál, akik vallásuk és hazájuk szavára életükkel tettek tanuságot hitükrõl és a magyar sorsközösség átérzésérõl.
Legyen áldott emlékük, lebegjen szellemük örökké közöttünk.

A mély hatást tett emlékbeszéd után a néhány nappal ezelõtt sulyos operáción szerencsésen tulesett dr. Löw Immánuel fõrabbi áldását dr. Frenkel Jenõ rabbi olvasta fel.
Pap Róbert beszéde után Lamberg Mór fõkántor a halottak leki üdvéért gyászdalt énekelt, majd dr. Frenkel Jenõ rabbi lépett az emelvényre és elmondotta

dr. Löw Immánuel fõrabbinak, közvetlenül betegsége elõtt elkészült alábbi beszédét :

Sikert sövényezõ örökzöld bokorral köritünk Téged, Te szent hely!
Szörnyü árnya a létfogyasztó létfagyasztó borzalomnak iramodva száguldott, zajdult körösztül rajtunk. Ivott a föld hõsvért és könnyözönt. A földduló, tájölõ, népirtó harcos ár végig száguldott rajtunk. A mi rombolót a gyilkolás mütana öldöklõ fegyveren tul kieszelt és egyberótt, mind ott volt : kereken gördülõ vár, vegytan-szülte köd, fojtó légnemeknek gyilkos áradása.
És akik elvesztek a hõsi küzdelemben, emléketeket ujitva helyeztük ezt a dombhordotta müvet egybefüzõdõ hantjaitok közelébe.
Összeszögellenek a sirkertek. A polgári békességért rajongó nemes vitézi kebelben fogantatott az eszme, hogy dicsõ hadseregünk lelkületének nyilvánulásául mindegyik sirkert hivõinek emeltessék egy egy emlékmü a béke oltárául. A nemeslélek szülte gondolat im testet öltött. Bajtársi szemergõ könny hull emléketekre. Hull reája szélszaggatta, szélhordotta falevél, õrségül áll mellette az életfák tüleveles örökzöld hüsége.
Álmotokkal játszik fünek zizegése, lombnak susogása, szélnek citerája, hirnek hegedüje.
És e nagy koporsó nem lomha gulának nagytestü céltalansága, hanem beszédes emléke annak, hogy õrizzük koporsóitok emlékét.
Akik itt pihennek a hazai rög alatt és akik messze idegenben nyugosztok idegen rög alatt - nékünk itt egyesit a gyeptégla zöldelõ dombja. Szent hellyé avatja szemünk könnye, keblünk sóhaja, szivünk dobbanása, ajkunk imádsága.
Békétek jelképe ez az emlék. Virágos, álmodó, békés ugarban várjátok a világnak virradását, azt a világot, amelyen nem cikázik ujra végig az öldöklõ gyülölet.
A béke Urának, az Egyetlenegynek szent nevében szenteljük föl emléketeket, mert hiszünk a fényben, hogyha éj komorlik, hiszünk a célt szolgáló szenvedésben, hiszünk a télen tuli ébredésben, hiszünk a testentuli létvetésben, hiszünk Magyarország ujrakelésében! Amen.

A nagybeteg fõrabbi tolmácsolt szavai mélységes hatást gyakoroltak a közönségre.
Most az emlékmü megkoszoruzása követk zett [sic!]. Elsõnek

dr. vitéz Shvoy Kálmán altábornagy, vegyesdandárparancsnok

a diszszázad feszes tisztelgése közben a következõ beszédet mondotta :

A szegedi vegyesdandár és állományparancsnokság 1930. május 1 én történt átvétele után, amikor elsõizben vettem részt, mint állomásparancsnok a hõsi emlékünnepélyen, a protestáns egyház meghivott, hogy vegyek részt az emlékünnepélyükön is. Az ünnepély keretein belül, amikor a helyõrség kegyeleti koszoruját a háborus emlékmüvön el akartam helyezni, meglepetéssel láttam, hogy a temetõben csak egy gyepes halom van.
Teljesen átéreztem, mint katona annak a lehetetlenségét, hogy nem lehet, hogy csak egy temetõben, a katolikus temetõben legyen egy monumentális kereszt és a többi vallásfelekezetek temetõiben semmi sem hirdesse a hõsök emlékét. Ezért elhatároztam, hogy parancsnokságom egyik feladata, egyik programja lesz, hogy Szeged város összes vallásfelekezeteinek temetõiben egy-egy hõsi emlékmüvet emeljenek.
1931. és 1932. évek telén, tavaszán és nyarán összegyüjtöttük a pénzt, ami ehhez szükséges volt és a mult év október és november havában felállitottuk a protestáns és görögkeleti temetõben a háborus hõsök emlékmüveit.
És a folyó évben a Szegedi Zsidó Hitközség megértésével és támogatásával, vállvetett munkával létrehoztuk most ezt az emlékmüvet.
Én nemcsak kötelességemet teljesitem, hanem szivem szavára is hallgatok akkor, amikor megemlékezem itt, ezen ünnepélyes pillanatban az én legagilisabb, a legmegértõbb munkatársamról, a Szegedi Zsidó Hitközség nagy nevü, nagyértékü és közmegbecsülésnek örvendõ fõpapjáról, dr. Lõw Immánuel fõrabbi ur õméltóságáról, akit a sors kérlelhetetlen szeszélye megakadályozott abban, hogy jelen lehessen ezen az ünnepélyen, amely elsõsorban az õ ünnepe, az õ örömnapja.
Azt hiszem, hogy nekem ma mindenki meg fogja engedni hogy itt, amikor hefejeztem [sic!] e müvemet, amelyet célul kitüztem, hogy szivem szerint õszintén beszélhessek.
Nekem, mint katonának, mint parancsnoknak, de mint a város egyik hü polgárának, aki azt hiszem, bebizonyitottam, hogy az vagyok (Lelkes éljenzés), egy szavam volna Szeged város hatóságához : Mi páran három év alatt összegyüjtöttünk keserves munkával 5-6 ezer pengõt és ezzel létrehoztunk három hõsi emlékmüvet, amelyek csak az egyes vallásfelekezeteknek a hõseit, - legyenek azok magyarok, németek, olaszok, románok, szerbek, vagy oroszok, ezeknek a hõsiességét hirdeik, de

Szeged városában 15 év alatt nem volt annyi erõ, hogy kegyeletének a hõsi halottakkal szemben ugy adjon kifejezést, hogy egy olyan emlékmüvet állitson fel, amely Szeged város összes hõsi halott fiainak emlékét hirdesse, akik a világ minden részében fekszenek. Ma minden faluban, minden városban hirdeti a magyar hõsiességet egy hõsi emlrkmü [sic!], csak Szeged város tartozik azon kevesek közé, ahol ez nincs meg. És Szeged város, amely magával szemben - tálán [sic!] jogosan - olyan sokat követel nem tudta eddig megadni hõsi halott fiainak azt az emléket, és azt a tiszteletet, amely azokat méltán megilleti és amelyet azok méltán megkövetelhetnek. Szavaimat intézem Szeged szab. kir. város polgármesteréhez és remélem, hogy el fog érni kérésem hozzá - nemcsak a magam, hanem háborutviselt bajtársaim és a hõsi halottak vissazmaradottai nevében is - : tegyen félre mindent és necsak az élõ szükségletekre forditsa a város az õ gondoskodását, hanem adja meg a hõsi halottaknak azt, ami azokat jogosan megilleti ; - tegyen félre minden más érdeket és mielõbb létesitse azt a hõsi emléket, amelyet joggal megkivánhatunk. Ez a mai helyzet nem maradhat meg továbbra.

Csehország minden városában hirdeti egy-egy emlékmü a cseh katonák, a cseh ezredek hõsiességét és vitézségét, - Szeged város hõseinek - akik Przemysl várában véreztek, a Doberdo poklában pusztultak el, - emlékét máig sem õrzi máig sem hirdeti az utókornak és ahõsök hátrahagyottainak tisztelete jeléül egy emlékmü, amelyhez elzarándokolhatnak.
De volna egy pár szavam Szeged város zsidó polgáraihoz is. A háboru kegyetlen vérzivatara nem ismert különbséget sem vallás, sem faj, sem nemzetiség között. Ezt éreztük mi a háboruban azok, akik ott voltunk. Ennek az érzésnek, ennek a gondolatnak szülötte ez az emlékmü. Ez az emlékmü bennünket tanit és oktat. Tanuljunk és okuljunk belõle.

Mi katonák nem teszünk az emberek között más különbséget: csak jó és rossz embereket ismerünk. Azt kérem, fogjunk össze ebben az érzésben.

De azt is kérem most zsidó polgártársaimtól, hogy ennek az emlékmünek oktatását tartsák szem elõtt és

ha akadna is itt-ott valaki, aki ünneprontó akar lenni és aki - tudja Isten, mi okból - a polgárok közé akar állani, ne engedjék érvényesülni és ne tekintsék a másik részrõl is azt általánosnak, hanem fojtsák el a saját soraikban. Mi is azon vagyunk, és az volna a legnagyobb tanulsága, a legnagyobb jótéteménye ennek az emlékmünek, ha ezt az eszmét átvinné a való életbe is.

Ne felejtsék el, hogy a háboruban hány keresztény és zsidó kezetfogva egymással nézett szembe az élet legnagyobb szenvedésének, az élet legnagyobb keserüségének : a halálfélelemnek és hányan voltak, akik összeölelkezve estek el és talán összeölelkezve vannak eltemetve.
Ezt a tanulságot vigye át ez az emlékmü az életbe és akkor mi katonák és a Szegedi Zsidó Hitközség igazán nagy jót tettünk Szeged város egész polgárságának, amely - ki kell emelnem - ezen a téren mindig elõl állt.
Mielõtt ezt az emlékmüvet megkoszoruznám a magyarok Istenét arra kérem itt a szabad ég alatt, hogy a Fõrabbi ur Õméltóságát minél elõbb állitsa talpra, hogy visszajöjjön körünkbe és folytassa az õ nagy és nemes munkáját a Haza felvirágoztatásában, az ifjuság nevelésében, az erkölcsök megerõsödésében, Magyarország feltámadásában.
A Szegedi Állomásparancsnokság egész tisztikara és legénysége nevében a Szegedi Zsidó Hitközség és Magyarország összes zsidó elesett hõsei emlékének mély tisztelettel és bajtársi kegyelettel adózva helyezem el a mi bajtársi kegyeleti koszorunkat.

Az altábornagy nagyjelentõségü beszédét lelkes éljenzés fogadta.
Dr. Tóth Béla fõjegyzõ a város koszoruját a következõ szavak klséretében [sic!] helyezte el :

Hõs halottaink kiömlött vére teremtsen közöttünk békét s legyen szószólónk Isten trónusának zsámolyánál és ez az emlékmü is az idõk végtelenségéig hirdesse a magyar katona hõsiességét, a magyar sziv lángoló hazaszeretetét hitét, hüségét, a magyar becsület sirig tartó törhetetlenségét. Az elesett hõsök iránti tisztelet és hála jeléül, a magyar feltámadás reményében helyezem el a város koszoruját, amelybe a kegyelet szálai füzték a fájdalom virágait és a gyászoló nemzet szenvedéseit.

Dr. Erdélyi prorektor a Ferenc József tudományegyetem tanári karának és ifjuságának koszoruját helyezte el.
Bakó László lelkész a szegedi reformátusság koszoruját tette le.
Megkoszoruzták az emlékmüvet: vitéz Csanádi István a vitézi szék, dr. Grüner István sz Országos Frontharcos Szövetség, Nágel Manó ny. ezredes a NyUKOSz., dr. Meskó Zoltán tábornok orvos az Orvos-Szövetség, Kelemen István a hadirokkantak, dr. Biedl Samu a zsidó hitközség, dr. Cserõ Edéné a nõegylet, Faragó Lajos a Szent Egylet, Varga Mihály a zsidó árvaegylet, Pongrác Albertné az evangelikus nõegylet, Wanie Rezsõné a Magyar Nõk Szent Korona Szövetsége, Gróf Dezsõ a Katolikus Kör, Barcsay Károly a Szegedi Kálvinista Kör, Lengyel Éva a leányegylet, dr. Gyárfás Zoltán a zsidó cserkészcsapat árvalányhajból font koszoruját, Hönig Vilmos a MIEFHOE, dr. Gerhauser Albert a szegedi kisdedóvó és jótékony nõegylet, Adler Rezsõ a szegedi zsidó hadviseltek képviseletében helyezték el a koszorukat.
Az ünnepély befejezõrészeképen a kivonult csapatok diszmenetben vonultak el dr. vitéz Shvoy Kálmán altábornagy elõtt, aki a közönség lekles és meleg ünneplése közben távozott.


Facsimilék:

Szegedi Napló 1933. okt. 31., p. 5.
Szegedi Napló 1933. okt. 31., p. 6.
Szegedi Napló 1933. okt. 31., p. 7.

 


=> A Délmagyarország cikke