(A Délmagyarország munkatársától.) Csodálatosan tiszta kék ég borult vasárnap a város fölé. Aranyló õszi nap permetezte a házakat, mezõket, kerteket és az embereket, akik mosolyogva sétáltak ebben a varázslatos õszi napsütésben. A zsidó temetõben délelõtt 11 órakor leplezték le a zsidó hõsi halottak emlékére emelt müvet, amelyet Tardos-Tauszig Ármin fõmérnök tervezett remekbe. Százak és százak siettek már kora délelõtt a temetõ felé. Fürge autók és villamosok szállitották az érdeklõdõket, gyalogosok hosszu sora kigyózott a Kálvária-uton és az egész tömeg betorkolt a diszruhás rendõrökkel õvezett temetõkertbe. A bejárattól az emlékmüig vezetõ rövid ut két oldalán rohamsisakos, fegyveres katonák álltak vigyázzban. Fennt a cinterem oldalánál diszszázad fegyverzetén csillogott a napsugár. A tömeget a katonaság és a rendõrség tartotta rendben.
Az emlékmü körül helyezték el az egyesületek, testületek küldötteit, akik hatalmas koszorukkal a kezükben érkeztek az ünnepségre. A hivatalos város koszoruját diszruhás hajdu vitte, a katonaság embermagasságu nemzetiszinü hatalmas koszoruját egy diszbe öltözött altiszt tartotta. A küldöttségek fenntartott helyén tul az egyszerü érdeklõdõk tömegét helyezték el. Tizenegy órára az ünnepséget rendezõ rohamsisakos tisztek katonai pontossággal mindenkit a megfelelõ helyre állitottak. Pontban tizenegy órakor kürtszó harsonása jelezte vitéz dr. Shvoy Kálmán altábornagy vegyesdandárparancsnok érkezését. A hatalmas autó simán siklott a bejárat elé, a katonák feszesen tisztelegtek és felzengett a Himnusz.
Az ünnepség filmszerü gyorsasággal, katonai pontossággal zajlott le. Shvoy altábornagy a tisztikar élén az emlékmüvel szemben foglalt helyet. Zöldszinü rohamsisakot viselt, mint az ünnepségen résztvevõ tisztjei. Minden szem õt figyelte, mint aki megteremtette a zsidó hõsök emlékkövét és ezt a bensõséges szép ünnepet lehetõvé tette.
Dr. Fränkel Jenõ rabbi lépett az impozáns emlékmü mellett felállitott emelvényre és imát mondott. Majd a zsidó templom férfikara énekelt óhéber gyászdalt. Dr. Biedl Samu, a hitközség elnöke lépett ezután a szószékre és mondott nagyhatásu beszédet. Mindössze néhány percig beszélt, de szavai lélekbemarkoltak. "A mi elhalt fiaink jól teljesitették kötelességüket hazájuk iránt - emelte fel hangját - és ha kell, az uj generáció is hasonló lelkesedéssel megy az életveszedelembe..."
Beszéde végén Faragó Lajosnak, a Szentegylet elnökének gondjaira bizta az emlékmüvet. Faragó Lajos a nemzeti szinü emelvényrõl, messzehangzó zsóval fogadta, hogy szeretettel és kegyelettel fogják megõrizni az emlékmüvet, amelyet az emberi összetartozandóság érzése hozott létre.
A következõ szónok dr. Pap Róbert, a hitközség ügyésze volt.
- Egy várat szentelünk fel - mondota -, egy várat, hogy az szembeszálljon a mulandósággal és századokon keresztül hirdesse a bajtársiasság, az önfeláldozó hazaszeretet, az ország örökkévalóságát...
Dr. Fränkel Jenõ rabbi állott az emelvényre. Költõi szépségü beszédet mondott és azt igy fejezte be:
- Nemes vitézi kebelben fogant a gondolat, hogy minden sirkertnek legyen hõsi emléke. A gondolat testet öltött, itt áll az emlékkoporsó, amely hirdeti a hõsök emlékezetét. A békesség Urának, az egyetlen egynek nevében szenteljük meg az emléket, mert hiszünk a virradatban, ha az éj jelenleg komorlik is. Hiszünk a télentuli ébredésben, hiszünk a testentuli létezésben, hiszünk Magyarország ujjáéledésében...
Ujból gyászének hangzott fel a márványkoporsó oldala mellõl, majd minden szempár az altábornagy alakját kereste. Shvoy altábornagy az emlékmü elõtti dombra állott és onnan beszélt a többezer fõnyi közönséghez.
- A szegedi vegyesdandár és állomásparancsnokság 1930 május 1-én történt átvétele után 1931 május 1-én, a hõsök emlékünnepe alkalmával a protestánsok meghivtak, hogy vegyek részt az õ ünnepükön. Elmentem és az ünnepély keretén belül, amikor az emlékmüvet meg akartam koszoruzni, elképedve láttam, hogy nincs semmi emlék, csak egy nagy gyepes halom. Teljes mértékben átéreztem, hogy teljesen tarthatatlan azon helyzet, hogy mig a róm. kat. temetõben egy monumentális, szép emlékkereszt van, addig a többi felekezetek hõsi temetõiben semmiféle emlékmü nem hirdeti a hõsök dicsõségét. Elhatároztam, hogy parancsnoklásom egyik feladata az lesz, hogy Szeged város minden vallásfelekezetének hõsi temetõjében egy-egy emlékmüvet emeljek. 1931-32. év telén és nyarán összegyüjtve a szükséges pénösszeget, az elmult év október és november havában felállitottuk a protestáns és gör. keleti temetõben az emlékmüvet; a folyó évben pedig a szegedi zsidó hitközség megértõ segitségével és nagy hozzájárulásával a zsidó hõsi halottak dicsõségét hirdetõ ezen emlékmüvet.
- Nemcsak kötelességet teljesitek, hanem szivem õszinte érzéseit követem, amikor néhány szóval megemlékezem a legmegértõbb és a legagilisabb segitõ- és munkatársamról, a nagyhirü és közbecsülésben álló szegedi fõrabbiról, Lõw Immánuel Õméltóságáról, akit sajnos a sors kérlelhetetlen szeszélye következtében éppen most akuttá lett betegsége megakadályozott abban, hogy jelen lehessen ezen ünnepélynél, amely elsõsorban és fõképen az õ ünnepélye lett volna. Buzgón imádkozunk és kérjük a jó Istent, itt a szabad ég alatt, hogy adja vissza neki minél elõbb teljes egészségét, hogy ujból itt lehessen körünkben és folytathassa hasznos, okos és nagy munkáját, hogy a lelkek legyenek egyek a haza szolgálatában, a magyar nép nevelésében, az erkölcsök tisztulásában és az ország feltámadásában. A magam részérõl ugy Õméltóságának, mint a hitközség minden tagjának, akik az emlékmü létrehozásán fáradoztak és nekem segitettek, õszinte, hálás köszönetemet fejezem ki.
- Ezen ünnepélyes és felemelõ pillanatban, mint katonának és szegedi állomásparancsnoknak, de egyuttal, mint Szeged város egyik hü polgárának - amit, azt hiszem eléggé bebizonyitottam - Szeged város vezetõségéhez volna néhány szavam és egy nagy kérésem.
Mi, néhányan, alig 5-6000 pengõ nehezen és keservesen összegyüjtött pénzbõl két év alatt három hõsi emlékmüvet állitottunk fel, amelyek a temetõkben nyugvó valamennyi vallásfelekezeti bajtársainknak - legyenek azok magyarok, oroszok, szerbek, románok, vagy németek - hõsiességét és háborus véráldozatát hirdetik, de Szeged városának kegyeletét - 15 évvel a háboru után -, bár sok-sok ezer szegedi fiu esett el a hazájáért -, még sehol semmi emlékmü nem hirdeti. Ma már alig van az országban falu és város, ahol ne állna a kegyeletet, a hõsöknek kijáró tiszteletet szimbolizáló emlékmü, de Szeged, az ország második legnagyobb városa, a hõsök emlékének máig sem áldozott. Itt, a nagy nyilvánosság elõtt, ezen ünnepélyes alkalommal felkérem a polgármester urat - és remélem, meg is hallja kérésem -, amelyet sok-sok háborut viselt bajtársaim nevében intézek hozzá -, hogy ne engedje ezen kérés teljesitését semmiféle szempontból és semmiféle indokolással tovább halogatni, hanem energikus irányitással, komoly akarattal és mindenféle ellenakciókat félretolva hozza az emlékmüvet létre, állitassa fel, hogy hadd hirdesse az utókornak a szegedi magyarok világhirü vitézségét és bátorságát. Csak nem hagyhatjuk, hogy Csehországban emlékmüvek hirdessék azon ezredek és emberek vitézségét és bátorságát, amelyeket a történelem másként ismer és ugyanakkor Przemysl hõsi védõi és a Doberdó poklában küzdött és vérzett szegediek hõsiességét semmi sem hagyja maradandó emlékül, zarándokhelyéül az utódainknak és az elesettek leszármazottainak.
- Végül néhány szavam volna szegedi zsidó polgártársainkhoz. A háboru öldöklõ kegyetlensége nem ismer vallási, vagy bármilyen külömbséget [sic!]. A halálban mindannyian egyesülünk, ott nincs többé köztünk külömbség.
Ez a hõsi emlékmü is azt jelzi.
Tanuljunk, okuljunk ebbõl!
Mi, szegedi katonák nem ismerünk az életben sem ilyen megkülönböztetést. Ezért emeltük zsidó polgártársainkkal együtt ezen emlékmüvet, amely az elsõ ilyen az országban. Szeged vallásfelekezetei mindig megértéssel voltak egymással szemben, helyesen gondolkodtak; tartsuk meg ezen érzéseinket és felfogásunkat ezután is Hazánk szebb jövõje érdekében. Igy fogunk legjobban hódolni a hõsök emlékének, akik közül sokan, keresztény és zsidó, kezet fogva, egymást átölelve élték át az élet legnagyobb szenvedését, a halálfélelmet és mentek át a tulvilágra s ki tudja hányan alusszák közös sirban örök álmukat.
- Azon hittel, hogy Szeged társadalmát ezen mai ünnepély még jobbon [sic!] össze fogja forrasztani, mély tisztelettel és a zsidó hõsi halottak iránt érzett õszinte bajtársi érzéssel helyezem el a szegedi helyõrség tisztjei és legénysége nevében kegyeletünk e koszoruját.
Az altábornagy beszédét a tömeg éljenzéssel fogadta. Az altábornagy koszoruját követte a többi. Dr. Tóth Béla fõjegyzõ a város hatósága, dr. Erdélyi László egyetemi tanár az egyetem tanácsa, tanári kara és ifjusága, vitéz Csonka János a Vitézi Szék, dr. László Adolf a törvényszék, dr. Grüner István a Frontharcos Szövetség, Nagel Manó a nyugállományu tisztek, dr. Meskó Zoltán tábornok-orvos az Orvosszövetség, dr. Biedl Samu a hitközség, dr. Cserõ Edéné a Zsidó Nõegylet, Faragó Lajos a Szentegylet, Varga Mihály az árvaház, dr. Bakó László református lelkész a református egyház, Pongrácz Albertné az evangélikus nõegylet, dr. Wanie Rezsõné a Magyar Nõk Szentkorona Szövetsége, Gróf Dezsõ nyugalmazott rendõrfelügyelõ a Katolikus Kör, Barcsay Károly a Kálvinista Kör, Lengyel Éva a Leányegylet, dr. Gyárfás Zoltán a báró Jósika cserészcsapat, Adler Dezsõ a Lloyd és Hõnig Vilmos a MIEFHOE nevében helyezett koszorut az emlékmü talapzatára.
Azután ujból felhangzott a Himnusz, a diszszázad pedig diszmenetben lépett el a vegyesdandárparancsnok elõtt.

Facsimilék:

=> A Szegedi Napló cikke