A falanx vagy phalanx nem volt „eredeti találmány”, de a makedónok (elsősorban Nagy Sándor apja, II. Philipposz) tökéletesítették azt. A Nagy Sándor által bevetett falanx alapját egy 256 főből álló zászlóalj (szintagma) képezte, mely 16 (esetleg 8) sornyi emberből állt. A falanx 64 szintagmát foglalt magába, így több száz méteren, akár 1,5 kilométeren is széthúzódhatott, annak ellenére, hogy a katonák nagyon szorosan álltak egymás mellett. Akkor bizonyult igazán hatékony eszköznek, ha a harcosok sokat gyakorlatoztak, és bíztak egymásban, így csak jól kiképzett hadseregek szervezhettek ilyen alakzatokat.

A falanx makedón változatában a harcosok fő fegyverzete a szarissza nevű hosszú (kb. 4,5 – 6 méteres) dárda volt, kiegészítő fegyverzetül rövid kardot viseltek. A páncélt viselő katonák bal oldalukra könnyű pajzsot erősítettek, és általában nyakvédőt is hordtak, hiszen a hosszú szarissza tartása mindkét kezüket igénybe vette.

A harcosok kb. 1,8 X 1,8 m-es helyet foglaltak el, amikor közeledett az összecsapás, összezártak, így egy ember kevesebb mint 1 X 1 m-es területtel bírt. Annak ellenére, hogy alapvetően támadó alakzat volt, a jól képzett katonák védekező állást is fel tudtak venni, ekkor már csak kb. 0,5 X 0,5 m-es hely jutott egy-egy emberre. Az első öt sor kezében vízszintesen állt a szarissza, a többiek felemelve tartották, így védekeztek a nyilak és egyéb lövedékek ellen.

A kiképzés magas foka miatt a makedónok falanxai különbző formációkat (sor, négyzet, stb.) is fel tudtak venni. Sokszor bizonyult döntő tényezőnek, hogy gyorsan át tudták engedni a rájuk támadó egységeket (pl. Gaugamélánál), majd szintén gyorsan újra összezártak.