A központi hatalmak haditerve
Az 1914-es év sikertelen hadjárata után a Monarchia nem gondolhatott támadásra, sőt, az olaszok májusi hadüzenetét követően még csapatokat is el kellett vonnia az egyre jelentéktelenebbnek tűnő balkáni frontszakaszról. A szerb ellenfél harci morálját a súlyos veszteségek, az élelelmhiány, a járványok egyre inkább aláásták, így nem is számolhattak azzal, hogy győzelmüket kiteljesítve saját földjén mérjenek csapást a Monarchiára. A fentiek miatt szinte törvényszerű, hogy 1915 szeptemberéig alig volt harci tevékenység ezen a hadszíntéren. Ám ennek nemcsak katonai okai voltak.
Az antant újsütetű szövetségeseként Olaszország több olyan balkáni területre is igényt formált, melyek a szerbek számára is fontosak voltak. Mivel nem került egyértelműen tisztázásra, hogy melyik fél milyen mértékben részesül a majdani „zsákmányból”, a szerbek nem mutattak hajlandóságot a Monarchia elleni támadás megindítására. Amint májusban, a gorlicei áttörést követően (lásd a keleti front eseményeinél!) Oroszország is nehéz helyzetbe került, a szerbek offenzív hozzáállására méginkább szüksége lett volna az antantnak, de továbbra sem történt semmi.
A központi hatalmak keleti hadszíntéren elért májusi sikere több változást hozott számukra a balkáni fronton is. Katonai téren ez csak annyiban nyilvánult meg, hogy Jenő főherceg helyett Tersztyánszky tábornok lett a főparancsnok. Ennél sokkal jelentősebbnek bizonyultak a politikai történések. A szövetségkötéssel már korábban is kacérkodó Bulgária ugyanis végre elszánta magát, és hosszas tárgyalásokat követően szeptember elején katonai megállapodást kötött a központi hatalmakkal. Ennek nemcsak a Monarchia balkáni törekvései szempontjából volt nagy jelentősége, hanem a németek számára is megnyugvást hozott: a nehéz helyzetben lévő másik szövetséges, Törökország helyzete stabilizálhatóvá vált.
További fontos tényező volt, hogy Románia továbbra sem lépett be a háborúba. Mindezen okok folytán kedvező alkalom nyílt arra, hogy a Balkánon döntésre kerüljön sor. Egy sikeres hadjárattal közvetlen összeköttetést lehetne nyitni Németországtól Törökországig. A Boszporusz feletti ellenőrzést fenntartva nagyon nehézzé válik majd Oroszország utánpótlással való ellátása, így a balkáni győzelem a keleti frontra is pozitív hatással bírhat.
Az offenzíva tervét kidolgozó Tersztyánszky, és vezérkari főnöke, Dáni Béla ezredes elvetették az előző évben kudarcot hozó nyugat-keleti támadás lehetőségét. Elképzelésük a „klasszikus” észak-déli irányt vette alapul.
„1. A hadművelet célja: Szerbia teljes leverése. Feltéve, hogy a szerbek 230.000 főnyi haderő felett rendelkeznek, ehhez 18–20 ho. szükséges.
2. Főtámadási irány: Belgrad–Kragujevac–Niš. Mellékirány: a Morava völgye. Előretörés alatt a Drina mentén álló szerb erőket is le kell kötni.”
A világháború : 1914–1918 ; 10. köt., p. 845.
A tervezetet a német hadvezetés is elfogadta, így hamarosan létrejött a Mackensen német tábornagy által vezetett seregcsoport. Ezt az osztrák-magyar 3. hadsereg (Tersztyánszky), a német 11. hadsereg (von Gallwitz) és a bolgár 1. hadsereg (Bojadzsijev) alkotta. Az offenzívában szerepet szántak még a 2. bolgár hadseregnek (Todorov), illetve a Monarchia több, Sarkotić tábornok alá rendelt alakulatának is. A sors fintora, hogy a hatalmas szervező és előkészítő munkát végző Tersztyánszkyt néhány nappal a támadás előtt leváltották – méghozzá nem katonai, hanem politikai okok miatt. Utóda Kövess Hermann gyalogsági tábornok lett.
A központi hatalmak haditerve
A szerb hadvezetés készült az ellenség támadására. Nagy nehézségek árán ugyan, de újjászervezte haderejét, ám rosszul mérte fel a körülményeket. Putnik vezérkari főnök alábecsülte az északi határon felsorakozott ellenséges erők nagyságát. További hiba volt, hogy eltúlozta azokat a nehézségeket, melyeket a folyóátkelések támasztanak majd az ellenség elé a támadás során. Az indokoltnál jobban bízott azokban az erődökben, melyek az átkelésre alkalmas pontokat védték a Duna és a Száva mentén. Putnik tisztában volt azzal, hogy Bulgária is támadni fog, ezért csapatainak zömét a bolgár határra sorakoztatta fel, sőt, itt még a megelőző csapás lehetőségét is mérlegelte. Reményei szerint legrosszabb esetben is képes lesz addig feltartóztatni a bolgár támadást, amíg szövetségesei Szaloniki irányából erősítést tudnak küldeni; október 5-én ugyanis a francia Sarail tábornok parancsnoksága alatt antant erőket tettek partra a névlegesen semleges Görögország nagyvárosának térségében.
A Délmagyarország tudósítása a harcok megindulásáról (1915. október 8.)
A támadás október 7-én indult meg. A 11. német hadsereg nagyon könnyen átkelt a Dunán, a 3. osztrák-magyar hadsereg jóval keményebb ellenállásba ütközött, ráadásul sokkal kedvezőtlenebb földrajzi körülmények között volt kénytelen tevékenykedni.
„A 11. hadsereg tehát tényleg az átkelésre legalkalmasabb szakaszba került, a 3. hadsereg viszont a legnehezebbe. [...] A 11. hadsereg átkelése símán, nagyobb áldozatok nélkül történt, addig a 3. hadseregnek csak nagy áldozatok és véres harcok árán sikerült az átkelés. A Belgrádnál való átkelés a legnehezebb feladat volt, melyet csapataink a világháborúban egyáltalában megoldottak [...].”
Nagy : A 3. hadsereg átkelése a Dunán és Belgrád elfoglalása, p. 308.
A heves tüzérségi előkészítést követően némi késedelemmel ugyan, de Belgrádnál kezdetét vette a 3. hadsereg átkelése. Egyes alakulatok súlyos veszteségeket szenvedtek: a 74/III. zászlóalj szállítójárműveinek csak háromnegyede ért partot, és azokon is voltak halottak és sebesültek. A partra kijutott egységek viszont lekötötték a védőket, így a később indult csapatoknak már könnyebb dolga volt: a 87/IV. zászlóalj veszteség nélkül ért át a túlpartra. Virradat után viszont a védők már hatásosan tüzeltek, így a veszteségek és az utászok teljes kimerültsége miatt már nem volt mód további alakulatok átdobására.
„Teljesítmény október 7-én 6 óráig reggel:
Összesen áthajózott 13½ század és pedig:
74./III. zászlóaljból . . . . . . . . 3¼ század
84./III. zászlóaljból . . . . . . . . . ¾ század
87./IV. zászlóaljból . . . . . . . 3½ század
60./II. zászlóaljból . . . . . . . . . 2 század
15.-ös vadász-zászlóaljból . . 4 század
Az átkelt csapatoknak a helyzete az áthajózás megszüntetésével válságosra fordult. Megerősítésük a nap folyamán kilátástalan volt, sőt még a két parttal való kábel-összeköttetés sem sikerült.”
Magyar műszaki parancsnokságok..., pp. 157–158.
Dunai átkelés Belgrádnál 1915-ben
„Október 7-én nappal a VIII. hadtest, mintegy 2500 főnyi áthajózott csoportjának megerősítéséről szó sem lehetett. De nem tudták megerősíteni a XXII. német tartalékhadtestnek a Nagy Cigányszigetet elfoglaló századait sem. A szerb tüzérség kitűnően fedett állásából állandóan lőtte az átkelőhelyeket.”
Hardy : Dunai flottillánk a világháborúban, p. 203.
Úgy tűnt, hogy az átkelt egységek – némi tüzérségi támogatást leszámítva – teljesen magukra maradtak, de a flottilla közbeavatkozott. A dunai hajóraj egyrészt lőtte az ellenséges állásokat, másrészt magára vonta az ellenség tüzét. Ez utóbbi volt igazán segítségére a szorult helyzetben lévő gyalogságnak.
A »Szamos« monitor Zimonynál [Más források szerint az Enns]
Nyilvánvaló volt, hogy az október 8-ára virradó éjszakán a lehető legtöbb erősítést kellett átdobni a Dunán és a Száván. A feladatot megnehezítette, hogy az első átkeléskor használt pontonok kétharmada nem volt használható: elsüllyedt, megsérült, elsodródott, vagy egyszerűen nem volt ember, aki a túlpartról vissza tudta volna vinni... Ennek ellenére a hadvezetés mindent megtett, ami az adott viszonyok között lehetséges volt. Nappal ismét megjelentek a monitorok, melyek közül többet is súlyos találat ért.
„Október 8-a volt a flottilla számára az ostrom legizgalmasabb napja, és az egész háború alatt ezen a napon érték a legnagyobb veszteségek. Éjjel újabb egységeink szálltak partra a belgrádi oldalon. A monitorok 5 órától kettessével támadták az erődöket, két óránként váltva egymást. A szerbeknek sikerült idáig titokban tartani néhány erős ütegük helyét. Ezek az ostromkor rengeteg kárt okoztak a támadóknak, többek között a hajóhadnak is.”
Margitay-Becht : A Leitha monitor..., p. 199.
„Az egyik vračari tüzérségi állásból a Bublay Hermann sorhajóhadnagy vezette »Maros« felépitményét telitalálat érte, mely a felépitményben tartózkodó személyzetet részint megölte, részint sulyosan megsebesitette, továbbá benzintüzet okozott. A hajó harcképes maradt, de a tüz eloltása végett egyelőre vissza kellett vonulnia.”
Wulff : Az osztrák-magyar dunai hajóhad..., p. 56.
Súlyosan megsérült az Enns és a Temes is, mindkettőt zátonyra kellett futtatni, hogy ne süllyedjenek el. Ezt követően ellenséges tűzben kellett elvontatásukat megszervezni és kivitelezni. A hajók nagyban hozzájárultak a tüzérség hatékony tűzvezetéséhez, a Körös segítségével délutánra több ellenséges üteget sikerült kiiktatni a harcból, de az említett monitor közvetlen tüzelésével is súlyos károkat okozott a védőknek.
„Szép példaként említjük meg, hogy a »Körös« monitor október 8-án 150 m-re közelítette meg a partot és átlőve annak a vasúti töltésnek pereme felett, melyet gyalogságunknak az öldöklő szerb géppuskatűz miatt el kellett hagynia, egy nagy házat rommá lőtt. Gyorstűzzel, egyik találattal a másik után elpusztította a házban levő géppuskákat, melyek derék gyalogságunk előnyomulását mindaddig lehetetlenné tették. Mindez csak néhány perc műve volt s a védő fejvesztetten menekült.”
Lončarević-Syposs : Tűzérségünk Belgrád bevételénél..., p. 214.
Sötétedéskor ismét megindult az áthajózás, délutánra az 59. hadosztály zöme átkelt a túlpartra. Miután a németek a Nagy Cigányszigetről támadásra indultak, Belgrád védői parancsot kaptak a város kiürítésére.
„Belgrád elfoglalásával át volt törve a szerb határvédelem Duna-szávai frontja, kezünkbe jutott ennek a határvédelemnek legerősebb, legnehezebben megközelíthető szakasza. A támadás módja a hadtörténelem elsőrendű tettei közé emeli az ostromot. Belgrád vára sok ellenséges támadást élt már át, de egyszer sem történt meg, hogy egyenes, szemközti nekirohanással foglalták volna el.”
A nagy háború írásban és képben. 1/3. [köt.] : északon és délen, p. 140.
Beszámoló a sikerről (Délmagyarország, 1915. október 10.)
Belgrád bevétele tehát jelentős haditett volt. A város elfoglalása nehéz feladat elé állította az ostromlókat, melyet sikerrel oldottak meg. Közben a német 11. hadsereg is sikeresen nyomult előre. A diplomácia egyezkedések következtében most a bolgárokon volt a sor...
Október 14-én Bulgária hadat üzent Szerbiának, és hajnalban meg is indította csapatait. A bolgár 1. hadsereg erősebb ellenállással találkozott, és nehezebb terepviszonyokkal kellett megküzdenie, így csak lassan hatolt előre. A 2. hadsereg viszont már 20-án felszámolta az összeköttetést a Szaloniki környéki antant-erők és a szerb fősereg között; előbbieket túlerejük ellenére is fel tudta tartani. Eközben a szerb főerők Kragujevac környékére szorultak vissza. Mackensen 23-án elrendelte az ellenség bekerítését, és ezzel teljes megsemmisítését.
A szerb haderő három támadó hadsereggel állt szemben. A német 11. hadsereg képezte a főerőt, az ő előretörésük lendületes volt, igaz, a legkedvezőbb terep is nekik jutott. Az osztrák-magyar 3. és a bolgár 1. hadsereg nehezebben birkózott meg a hegyvidékkel.
„A szerb fővezérség [...] különösen ügyelt arra, hogy szárnyait körül ne fogják és döntő csatára ne kényszerítsék. Viszont Mackensen terve csak akkor sikerülhetett, ha különösen
kedvező körülmények segítik.
Ezek azonban nem következtek be.
A szövetségesek szárnyai, melyeknek a körülfogást végre kellett hajtaniok, sokkal nehezebb terepen, magas hegyek közt, jóval lassabban jutottak előre, mint a dombvidéken támadó közepe. A szárnyak
gyengék voltak, előretolásokat pedig a rossz útviszonyok miatt nem lehetett végrehajtani. Így sok minden a szerbek javára játszott közbe, kiket azonban ez sem menthetett meg a pusztulástól.”
Aggházy – Stefán : A világháború, pp. 193–194.
„Az 57. hadosztály, amelybe dandárunk tartozott, erélyesen támadta a Vrcin-Serovic-Cigansko-Brdo vonalat. A helyzet akkor az volt, hogy a szerbek ellen két hadsereg nyomult előre: a jobbszárnyon a Kövess-hadsereg, a balszárnyon, a német Gallwitz-hadsereg és a két hadsereg belső szárnyai között még nem volt összeköttetés. A visszavonuló szerb hadsereg ugyanis minden erejét megfeszítette, hogy a Dunán átkelt két szövetséges hadsereg egyesülését megakadályozza, vagy legalább is hátráltassa.”
Balassa : Az „Egyes népfölkelők”..., p. 111.
A szerbek el tudták kerülni a teljes bekerítést, de nem sok esélyük maradt, országuk jelentős részét fel kellett adniuk. A támadók lendületét viszont mostantól a rendkívül mostoha időjárás is fékezte.
„Október 29-én. A folytonos esőzés következtében a Ljig vizállása erősen emelkedett, az ár a hidakat elsodorta.
A 62. hadosztálynál a lövőszert és az élelmet csak egy a Drinan át feszitett sodronykötélen lehetett áthozni. A hadihid épitését a magas viz miatt megkezdeni nem lehetett. [...]
A megélhetés a helyszinéről lehetetlenné vált, a kocsizó vonat a csapatokat követni nem volt képes, a málhásállatok egynegyed része szolgálatképtelen lett. A kocsizó tüzérség csak elkésve
követhetett. A lövegeket és a lövőszeres kocsikat helyenként megosztva kellett a hegyeken át előrehozni. Az utánszállitás október 28-tól kezdve megszakadt.[...]
A köd korlátozta a tüzérségi tüzelést; az utak feneketlenekké váltak, a mozgások igen megnehezültek.”
Gottl – Mojzer : Hadseregünk ellátása..., 1. köt., p. 267.
A két vezérkari főnök viszonya korábban sem volt mentes a súrlódásoktól, ám a szerbiai hadjárat során mélypontra jutott. Falkenhayn számára a nyugati front élvezett prioritást, Conrad a keleten elért győzelemmel vélte sikeresen megvívni a háborút. A szerb hadszíntéren új szereplőként megjelent Bulgária megítélésében is különvéleményen voltak: Conrad szemében ők csak „kisegítették” a két nagyhatalmat, Falkenhayn a Monarchiával azonos rangú félként kezelte a bolgárokat.
Akkor, amikor Conrad szerint lehetségessé vált a szerb haderő teljes megsemmisítése, Falkenhayn úgy vélte, a hadjárat lezárult. A bolgárok elszigetelik a Szaloniki térségében lévő antant-csapatokat, a Balkánon felszabaduló német alakulatokat pedig át lehet dobni nyugatra. (Érdekes tény, hogy az ekkor már gőzerővel tervezett verduni német támadásról Conradot nem informálták.) Így ahelyett, hogy egy lendületes, Szaloniki felé irányuló csapással folytatódott volna a hadjárat, a németek kivontak 3 hadosztályt a térségből.
A nehéz helyzetbe került szerbek számára kizárólag a kitörés jöhetett szóba. A déli irányba megindult sereget a bolgárok megállították, az osztrák-magyar és német csapatok pedig kitartóan üldözték.
A Délmagyarország 1915. november 25-i címlapja
A koszovopoljei ütközet (november 19–24.) után már a délkeleti irány sem jöhetett szóba. Egyetlen további lehetőségként az albán hegyeken át történő menekülés kínálkozott. Az Adriai-tengeren át így kimenthető, ami megmaradt a nehéz terepen, gyilkos időjárási viszonyok között átvonuló hadseregből, melyhez polgári menekültek és korábban fogságba esett ellenséges katonák is csatlakoztak.
„Már az első nap elegendő ízelítőt nyujtott a későbbi fáradalmakból, nélkülözésekből. A több ízben kiújuló, szakadó esőben, úgyszólván pihenő nélkül megtett 30 km-es út teljesen elcsigázta a járástól elszokott, legyöngült szervezetű hadifoglyokat. A fegyveres kíséret ideges magatartása pedig hamarosan lelohasztotta azon való örömüket, hogy csaknem egyévi fogságuk színhelyét végre elhagyhatták. Már az út kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy az ismert sanyarúságból ismeretlen s az eddigieknél még nagyobb szenvedések közé fognak jutni.”
Hadifogoly magyarok története, 1. köt., p. 144.
Ez a „halálmenet” nemcsak a hadifoglyokat, hanem a civileket és a szerb haderőt is megtizedelte. Gyakorlatilag minden hadfelszerelés elveszett, de a szerb katonák közül sokan mégis megmenekültek, így a támadók teljes győzelme elmaradt.
Zsákmányúl esett szerb ágyúk
„Szerbia 420,000 főnyi hadseregéből csak mintegy 150.000 teljesen tönkrement ember tudta elérni az albán partot. 150.000 ember fogságba jutott, a többi elpusztult. Elveszett, illetve osztrák-magyar, német és bolgár kézre került minden hadianyaguk és fegyverük. Királyukat is csak hordágyon cipelve tudták magukkal hurcolni.”
Aggházy – Stefán : A világháború, p. 195.
A menekülő szerbek Péter királyt és Putnik vajdát hordágyon viszik át egy albán hidon
A szerb király meneküléséről egy albán orvos levelét idézte a Délmagyarország:
„Ládákat hoznak, kinyitják és azokból ágyneműt szednek elő a menekülő király számára. A király felsóhajt és szomorúan odaszól kísérőinek: »Köszönöm testvéreim, köszönöm!« A tisztek asztalt akarnak teriteni a király részére, hogy jóllakjék a megmentett maradékból. A király azonban elutasítja az ételt. Egyik kisérője, nyilván az orvosa, inni ad neki. Néma szótlanságban, körülülik a tisztek királyukat. »Aludjanak egy kicsit, uraim, pihenjék ki magukat!« mondja nekik a király. A tisztek elnyujtóznak a földön.”
Mikor Petár király menekül... In Délmagyarország, 1915. december 31., p. 4.
A hadjárat teljes lezárására 1916-ban került sor.
