Az olasz front
1915

 

Olaszország hadba lép

Olaszország 1882-ben szövetséget kötött Németországgal és a Monarchiával (hármasszövetség), de utóbbival szembeni területi követeléseiről nem mondott le. Amikor kitört a világháború, semlegesnek nyilvánította magát (1914. augusztus 2.), ám feltételül szabta, hogy megkapja a vitatott területeket. A Monarchiával folytatott diplomáciai tárgyalások, annak ellenére, hogy Németország erősen szorgalmazta a megegyezést, egyre inkább megfenekleni látszottak. Az antant ezzel szemben további területeket ígért az olaszoknak, akik 1915. április 26-án aláírtak egy titkos megállapodást (az ún. londoni szerződést), melyben kötelezték magukat, hogy egy hónapon belül az antant oldalán belépnek a háborúba. Olaszország előbb felmondta a hármasszövetséget (május 4.), majd május 23-án hadat üzent, egyelőre csak a Monarchiának; Németországgal csak több mint egy év elteltével került hadiállapotba.

Ami késik, nem múlik... Délmagyarország, 1915. május 23.

Ami késik, nem múlik... (Délmagyarország, 1915. május 23.)

 

A szemben álló erők

Olaszország

A londoni szerződés és a hadüzenet között eltelt alig egy hónap nem volt elég ahhoz, hogy az olasz hadsereg elérje teljes harckészültségét. Ráadásul ez a hadsereg egy meggyötört haderő volt, melyet nehéz próba elé állított a néhány évvel korábbi líbiai háború. Komoly problémák voltak a létszámmal, mert az addigi doktrínával szakított a hadvezetés. A korábbi elképzelések ugyanis arról szóltak, hogy az olasz haderő a határ mentén védelmi harcokat vív majd. Ezzel szemben most támadniuk kellett...

„Az olaszok 35 gyaloghadosztállyal vonultak hadba. Ezek közül 11 az újonnan szervezett mozgómiliciából állott. Ezenfelül a határon elszórt alpesi csapatok, továbbá 2 alpini dandár, 1 ideiglenes bersaglieri hadosztály és 4 lovashadosztály állottak rendelkezésre. Ez a haderő négy hadseregre és a »Carni csoportra« tagozódott. Élén, mint legfelsőbb hadúr, a király állott, akinek nevében Cadorna tbk., mint a vezérkar főnöke, vezette a hadműveleteket.”

A világháború : 1914–1918 ; 9. köt., p. 685.

Az olaszok felszereltsége kimondottan rossznak volt mondható, és az ország gazdasága sem tudta kiszolgálni az igényeket. Komoly erőfeszítéseket tettek ugyan a hadianyagok, fegyverek kellő mennyiségben és minőségben történő biztosítására, de ezen lépések hatása ekkor még nem mutatkozott meg.

 

Osztrák-Magyar Monarchia

A Monarchia hadserege sem volt igazán jól felszerelve és az új hadszíntéren létszámában jóval alatta maradt az olaszokénak, viszont a hadvezetés már kellő rutint szerzett a háborúban. Az erre a területre vezényelt csapatok közül csak kevésnek volt harci tapasztalata. Ezt az alakulatok többsége Szerbiában szerezte, hiszen főként onnan lehetett erőket átcsoportosítani az olasz front védelmére; az orosz front csak kisebb erőket tudott nélkülözni.

„A hadvezetésnek Tiroltól az Adriai-tengerig terjedő arcvonalon mintegy százhuszonöt zászlóalj, tizennyolc lovasszázad, valamint hatvanhét üteg állt rendelkezésére egy jelentősen megrövidített arcvonalon az átcsoportosítás előtt. Szerbiából az 57. gyaloghadosztály érkezett először, majd a XV. és XVI. hadtest. Ezekből alakult meg az új 5. hadsereg Boroević tábornok parancsnoksága alatt. Feladatul a tengermelléki terület és Görz térségének védelmét kapta. Karintiában a keleti arcvonalról áthozott VII. (temesvári) hadtest helyezkedett el a Gail folyó völgyében. Ezt az erőt Roth tábornok vezette. Tirolt Dankl tábornok vezetésével két újonnan felállított hadosztály és önkéntes alakulatok védték. A német hadvezetés az alpesi hadtestet küldte Tirolba; a harcokba azonban nem avatkozhatott be, mert Németország és Olaszország között nem volt hadiállapot. A délnyugati olasz arcvonal legfőbb parancsnoka Jenő főherceg lett.
A temesvári hadtest helyére a karintiai arcvonalszakaszra a hegyi harcra kiképzett 8. (innsbrucki) hadosztályt és a III. (Graz) hadtestet vezényelték a keleti frontról. A temesvári hadtest (József főherceg) az Isonzó folyó mellékére és a Doberdo-fennsíkra került. Itt aztán éveken át a legsúlyosabb áldozatokat hozta Ausztriáért.”

Magyarország hadtörténete : két kötetben. 2. köt., pp. 67–68.

Az osztrák-magyar haderő másban, mint védelemben nem is gondolkodhatott. Így is nagy szerencse volt, hogy a szerb hadsereg nem volt alkalmas arra, hogy támadást indítson, mert az ottani hadszíntérről az olasz frontra vezényelt alakulatok nagyon hiányoztak volna. A másik, a Monarchia számára előnyös körülményt a terep biztosította, amely éppen annak a védekező harcmodornak kedvezett, amit a hadvezetés eltervezett. Nagyon fontos momentum volt az, hogy az olaszok a hadüzenettől számítva egy hónapon át nem indították meg offenzívájukat, így a Moarchia az erők átcsoportosítását és a védelem megfelelő szintű kiépítését is meg tudta oldani.

Tervek és csoportosítások a háború kezdetén

Tervek és csoportosítások a háború kezdetén

 

Megkezdődnek a harcok

Az olaszok egyértelmű célja az Isztriai-félsziget és Trieszt elfoglalása, majd a Laibach (Ljubljana) irányába történő előrenyomulás volt. Ez a terület volt a leglakalmasabb egy támadó hadmozdulat kivitelezésére. Kisegítő csapást Villach irányába terveztek, hogy a vasútvonal elvágásával megfosszák utánpótlásától a Tirolban és Karintiában állomásozó ellenségüket. A főcsapás során indított offenzívák eredményezték az isonzói csaták néven elhíresült 11 összecsapást, melyekből az első négyre került sor 1915-ben.

 

Az első isonzói csata

1915. június 23 – július 7.*

* A szakirodalom különböző dátumokat ad meg az isonzói csaták kapcsán. Oldalainkon egységesen a Magyarország az első világháborúban : lexikon A–Zs című kiadvány Isonzói csaták szócikkében (p. 310.) megadott időpontokat használjuk, de többször utalunk olyan eseményekre, melyeket más művek az összecsapásokhoz sorolnak.

Az olaszok szórványos csatározásokat követően június 23-án indították meg első, döntőnek szánt támadásukat. Ezen a napon elsöprő erejű tüzérségi tüzet zúdítottak az osztrák-magyar állásokra.

„Június 23-án reggel 4 óra 30 perckor mintegy 12 nehéz és 20 könnyű ellenséges üteg megkezdi a doberdói csoport állásai ellen a tüzelést. A tűz hevessége óráról-órára fokozódik és éjjel sem szünetel. Ezzel külön megbízott tisztek megszámlálják az egyes szakaszokra kilőtt olasz gránátok számát és 400–500 lövést olvasnak össze egy-egy negyedóra alatt, amikor a tüzelés a legintenzívebb. Ezen a napon összesen 12–13.000 lövést adnak le az olaszok. A fennsík felett állandóan ellenséges repülőgépek keringenek, irányítják a tüzérséget és bombákat szórnak.”

Lukachic : A Doberdó védelme az első isonzói csatában, p. 48.

Az Isonzo-arcvonal madártávlati térképe

Az Isonzo-arcvonal madártávlati térképe

A fennsík kedvezőtlen fekvése miatt az olaszok gyakorlatilag három irányból is lőhették azt. A terep nem volt alkalmas arra, hogy a védők biztonságos fedezékeket építhessenek a köves, sziklás talajba. A repeszek mellett a lövedékek becsapódásakor szerterepülő kőszilánkok is tizedelték a katonákat. Ezt a heves ágyúzást csak kisebb olasz támadások szakították meg, majd ismét erőteljes tüzelés kezdődött. Egy héten át ez volt a forgatókönyv, ezen időszak alatt az olasz csapatok felvonultak a főtámadás megindításához.

Június 30-án kezdődött az olasz roham, mely hat napon keresztül meg-megújuló tömeges támadásokban testesült meg.

„Június 30-án hajnalban szokásuk szerint megszólalnak az olasz ütegek, fél 5 tájt sikertelen gyalogsági támadás. Az ágyútűz a végletekig fokozódik, zászlóaljunkat alkörlettartalékba rendelik előre, fél 10 órakor a redipugliai alkörlet jobbszárnyán élő ember már alig akad.
Ezen a napon az olaszok az egész védőkörletet komoly erőkkel támadták. Egész nap az elképzelhető leghevesebb ágyútűz tombolt. Hatalmas vihar is kitört a fennsíkon. Itéletidő mindenképpen...
A Cosich ellen déltájban intézett támadás körülbelül 1000 főnyi olasz veszteséggel összeomlott.”

A 101-es zászló alatt, p. 112.

A fentebb leírtakhoz hasonlóan zajlottak mindenhol a küzdelmek, melyek később a görzi hídfőre is átterjedtek. Ám egy minimális terület elfoglalásán túl a támadók semmi eredményt nem tudtak felmutatni.

Pihenő a doberdói fensik szélén ütközet után

Pihenő a doberdói fensik szélén ütközet után

„De július 5-ikén derék csapataink összességének magatartása az antik hősiesség sokat megcsodált nagyságán is felülemelkedett. Egy egész olasz hadsereg sokszoros túlerejével sem tudta Görz és Monfalcone közötti gyönge vonalainkat megingatni.
A csata elérte tetőpontját, sőt túl is haladta azt, de az olaszoknak csak súlyos veszteségeket hozott, anélkül hogy a legkisebb eredményt is el tudták volna érni.
Hogy mennyire mi győztünk, mi sem mutatta jobban, mint hogy az olaszok pihenésre vágytak és a nagy emberáldozatok után úgyszólván teljesen kimerülve hagyták abba támadásaikat! Még olasz lapok is gúnyosan emlékeztek meg a sikertelen támadásról.”

A nagy háború írásban és képben. 3. [köt.] : az olasz háború, p. 96.

A monfalconei csoport helyzete az első isonzói csata végén

A monfalconei csoport helyzete az első isonzói csata végén

A hivatalos hadijelentés kiemelte, hogy a védők képesek voltak szilárdan ellenállni az olasz rohamoknak:

„Hála kiváló, harcedzett csapataink, különösen vitéz gyalogságunk minden dicséreten felül álló magatartásának, minden hadállás változatlanul a birtokunkban maradt.
Szilárdul és híven állanak őrt hőseink a monarchia délnyugati határán, szemben az ellenség túlerejével. Biztos számukra hazájuk minden népének s az északi, győzelemről-győzelemre haladó seregeink hálája.”

Délmagyarország, 1915. július 7., p. 1.

A csata végére mindkét fél vesztesége számottevő volt, a védők 10 000, a támadók 15 000 főt áldoztak – szinte a semmiért...

 

A második isonzói csata

1915. július 18 – augusztus 10.

Az első, sikertelen próbálkozást követően rövid időn belül újra megindult az olasz támadás, melynek súlypontja ezúttal a Doberdo-ra helyeződött. A kudarcból fontos tapasztalatokat merítettek a támadók: a tüzérségi előkészítés most rövidebb, de hatásosabb volt, a gyalogsági rohamokat pedig megpróbálták összehangoltan indítani. A védők – kellő fedezékek híján – rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek el. Ez, és a meg-megújuló tűzcsapások morálisan is komoly károkat okoztak a csapatoknak.

„18-án, a 2. nagy csata első napján az olasz nehéz tüzérség ismét a Krausz-alcsoport állására összpontosította a tüzét s ebben, valamint a megszállókban, egyaránt nagy kárt tett.
Az első gránátzápor 4·30-tól 11 h-ig, a második, melynek hevessége felülmulta az előbbit, 14 h-tól naplementéig tartott. Ekkor az olasz gyalogság támadásra indult, de egyetlen méternyi árkot sem tudott elragadni az ezredtől. 19-e mindenben hasonlitott az előbbi naphoz. Az ezred kéz izben is nehéz tüzérségi tüzet kapott s megint óriási veszteséget szenvedett. A fedezékek megszállóinak sora egyre gyérült s a veszteség pótlására már nem volt tartalék. Talán ennél is nagyobb baj volt, hogy a szörnyü tüz az emberek erkölcsi és lelki erejét megviselte s a tisztek, akik jó pédával járhattak volna elől, szintén igen-igen megfogytak.”

Ajtay : A volt cs. és kir. 46. gyalogezred..., p. 110.

Harctéri helyzet a Doberdó-fennsíkon a 2. isonzói csata kezdetén

Harctéri helyzet a Doberdó-fennsíkon a 2. isonzói csata kezdetén (1915. július 18.)

Ez a harcmodor a támadóknak is súlyos veszteségeket okozott, amint azt egy korabeli beszámolóban is olvashatjuk:

„Azután beleszól a többi ágyu a hangversenybe. Mindenféle kaliberü közremüködik: tábori ágyu, könnyű tarack, nehéz ágyu, mozsár, a 21 és 28 centiméteres. Födözékeinket romhalmazzá változtatják és buvóhelyeinket betemetett árkokká. Az ágyuk védelme allatt oszlop-oszlop után nyomul előre, ugylátszik, sem ellenállás, sem menekülés nem lehetséges többé. És dalmátaink magyarjaink és horvátjaink mégis ellenállanak, tulélik a halál gránátokkal kikövezett zónáját, felemelkednek és puskacsőről-puskacsőre repülő villámmal fogadják az ellenséget és megtizedelik az olasz rajvonalakat. Estélig végeztek minden támadással. Halott, kövek között halott emberek feküsznek.”

Szegedi tisztek az olasz tomboló csatáról. In Délmagyarország, 1915. július 25., p. 5.

Egy másik szemtanú így emlékezik:

„– Tiz órakor* ujra rohamra jöttek a fenti ellen az olaszok. Most ágyuk fedezték rohamukat. Okultak az éjszakai támadáson.
– Salvéval fogadtuk őket. Rengetek [sic!] ember elhullott közülük, de, hogy állásainkba be ne hatolhassanak, mégsem tudtuk megakadályozni. Itt aztán a kézitusa borzalmai következtek. Délután három óráig küzdött ember-ember ellen a legiszonyubb kézitusaban. A fenyegetett pontokon mindenütt a negyvenhatosok. Egyenesen lehetetlen kifejezni, hogy verekedtek a jó szegedi fiuk. Egy három olasszal is egyszerre.
– Délután háromra mindenütt menekültek a betörő olaszok a fensikról.”

*1915. július 25-én

A negyvenhatos szegedi bakák véres három napja Doberdórnál. In Délmagyarország, 1915. augusztus 20., pp. 4-5.

Az olasz rohamok csak kisebb, sokszor csak időleges sikereket eredményeztek; így például a július 25-én sok veszteség árán elfoglalt Monte dei sei Busi magaslatot a Monarchia csapatai másnap hajnalban visszavették. Szintén véres harcok dúltak a Monte San Michele birtoklásáért is. A környező települések iszonyatos károkat szenvedtek. 27-ét követően már csak kisebb, ám szintén sok áldozattal járó csatározások folytak, melyek augusztus 10-ig tartottak.

Részlet egy tudósításból (Délmagyarország, 1915. augusztus 6., p. 3.)

Részlet egy tudósításból (Délmagyarország, 1915. augusztus 6., p. 3.)

„Augusztus 10.-én ért véget ez az elkeseredett 2. isonzo-csata. Az olasznak ugyan megint nem hozott említésre méltó eredményt, de hasonlíthatatlanabbul véresebb áldozatokat követelt tőlünk, mint az első csata. Csapataink vesztesége közel 30.000 főre rugott és megközelítette az olaszok veszteségét, ami a védőnél mindenesetre megdöbbentően magas áldozatnak mondható. Különösen a főherceg hadteste vesztett sokat: a csata első hetében már 25.000 főt.”

Julier : 1914–1918, p. 129.

A fenti forrásban szereplő 30 000 fős veszteségnél csak az 5. hadsereg VII. hadtestének vonatkozásában is többet mutatott ki a Julier által említett József főherceg.

„5. hadseregünk ereje a 2. isonzo-csata alatt 108 zászlóaljról1 123 zászlóaljra növekedett, ezzel szemben fogyatéka összesen 52.959 ember, melyből a VII. hadtestre 45.711 fő esik. (86%.)
Részleteket lásd a 18. sz. mellékletben.

1 1915 július 18-án.”

József főherceg : A háború..., 2. köt. p. 306.

Az 5. hadsereg veszteségei a második isonzói csatában

Az 5. hadsereg veszteségei a második isonzói csatában (18. melléklet)

A súlyos veszteségeket zömében magyarországi alakulatok szenvedték el. Ennek ellensúlyozására a hadvezetés Szerbiából minden nélkülözhető erőt az olasz frontra irányított, délen csak népfelkelő csapatok maradtak. Felismerték azt is, hogy a köves talajon fúrásokkal és robbantásokkal biztonságosabb fedezékrendszereket kell kiépíteni, mert az ágyútűz pusztító hatása ellen máshogy nem lehet védekezni.

Az olaszok jelentéktelen területekért ismét sok katonájukat áldozták fel. Tüzérségük nagy pusztítást vitt végbe a védők soraiban, de a gyalogság támadásait nem tudta kellően támogatni, a szuronyrohamok hatástalannak bizonyultak és óriási veszteségekkel jártak, annak ellenére is, hogy a támadók néha sajátos módszereket is alkalmaztak harcosaik védelmére.

„Az olasz gyalogosok például a Monte San Michele és a Monte dei sei Busi elleni támadás alkalmával páncélpajzsok védelme alatt kúsztak előre. A 4 milliméter vastag acéllap a fekvő katona fejét és felső testét védte. A pajzsok védelmében előrekúszó olaszok igyekeztek elvágni a drótakadályokat, és megközelítve a védelem peremvonalait, kézigránátokat hajítottak a védők árkaiba. A robbanás után a mögöttük lévő tömegek szuronnyal rohamozták meg a lövészárkot. De ez a módszer csak részben vált be, mert az osztrák-magyar tüzérség zárótüze ellen a pajzsok már nem nyújtottak védelmet.”

Szabó : Doberdo, Isonzo, Tirol, p. 79.

Még ennél is extrémebb (és szintén hatástalan) kísérlet volt, amikor a rohamcsapat katonáit szinte középkori módon páncélba öltöztették.

Az olasz rohamcsapatok katonái ilyen páncélos fegyverzetben indultak támadásra

Az olasz rohamcsapatok katonái ilyen páncélos fegyverzetben indultak támadásra

Az olaszok a front más szakaszain is indítottak jóval kisebb intenzitású támadásokat, ám eredményt máshol sem értek el. Mindkét fél tudta, hogy a két nyári csata után rövidesen sor kerül majd a folytatásra.

 

A harmadik isonzói csata

1915. október 18–31.

Mind a támadók, mind a védők készültek tehát a küzdelem folytatására. Pótolniuk kellett tetemes veszteségeiket, ezért igyekeztek minden lehető erősítést a térségbe irányítani. Az osztrák-magyar 5. hadsereg esetében ez mindössze a grazi III. hadtestet jelentette. Az olaszok jóval komolyabb erőket tudtak összevonni, és szándékuk szerint mostantól nem az arcvonal egészén, hanem jól kiválasztott pontokon, koncentráltan kívánták azokat bevetni. A védők előtt egy lehetőség állt csak: minél jobban megerősíteni, az adottságokhoz képest biztonságosabbá tenni állásaikat. Pedig a nehéz terepviszonyok miatt a „hétköznapi” ellátás megszervezése sem ment könnyen, külön problémát jelentett például az ivóvíz eljuttatása a harcolókhoz.

Kaverna készités a Vallone völgyben

Kaverna készités a Vallone völgyben

„Amióta a VII. hadtest a Karszt-fennsíkra érkezett, lázasan dolgozik az első védelmi vonal kiépítésén. Közel egy millió homokzsák, sok ezer spanyol lovasból álló akadály, a készülő kavernák tanuskodnak erről.
Első védelmi állásunk műszaki tekintetben nap-nap mellett erősödik. Az utolsó 10 nap alatt 96 vasúti kocsival érkezett műszaki anyag a hadtest számára.”

József főherceg : A háború..., 2. köt. p. 321.

Mindkét fél erőteljes légi felderítést folytatott ellenfele szándékainak kifürkészésére, viszont mindent megtettek azért is, hogy megzavarják a másik ilyen irányú tevékenységét. A repülőgépek után tehát a légvédelem is fontos tényező lett a harctéren.

Gépkocsira felszerelt repülőgépüldöző ágyu

Gépkocsira felszerelt repülőgépüldöző ágyu

Az olasz terv három fő pont koncentrált megtámadásán alapult: a Monte San Michele, Görz városa, és a tolmeini hídfő elfoglalása volt a kulcs. A Monte San Michele elfoglalásával Görz városa a kezükre kerülne. Az ottani védelem megkerüléséhez kellett birtokba venni a tolmeini hídfőt, amíg a várost védő seregeket egy frontális támadás leköti. A tüzérségi előkészítés október 18-án kezdődött el.

„Ezúttal az olaszok három napon keresztül szinte megállás nélkül, különböző kaliberű ágyúkkal lőtték az osztrák–magyar állásokat a Karszton. Lőszer készletük elegendő volt, a lőszerrel nem fukarkodtak. Csak Duino és Sistiana térségében azon a napon 480 gránát hullott. Az osztrák–magyar állások elleni erőteljes és hosszantartó ágyúzás várt hatása azonban elmaradt. A védelmi állások megerősítése, a kavernák kiépítése a védőknek kifizetődött, hiszen meg tudták védeni magukat a gyilkos ágyútűztől.”

Klavora : Harcok a Doberdón, p. 117.

A harmadik isonzói csata

A harmadik isonzói csata

A gyalogság rohama október 21-én indult meg. A korábbi isonzói csatákhoz hasonlóan a támadókat most is rettenetes veszteségek érték.

„Október 21-én [...] látni is lehetett az olasz gyalogságot, amint a 85-ös magaslat előtti völgyben előnyomul, és Mandriánál, a kertekben ugyancsak előretörő ellenséges rohamhullámok mozogtak. E percben már akcióba lépett saját tűzérségünk is, nagyon jól irányzott zárótűzzel, amely az ellenségre megsemmisítő hatással volt: A Mandria felé irányozott támadás egy óra alatt összeomlott.
A 121-es magaslat felé azonban rendületlenül nyomultak előre. Nagyon jól látható volt, milyen pusztítást végez bennük tüzérségünk, hogy zilálja szét a kötelékeket, tapossa széjjel az egymást követő rohamhullámokat. A 77-es magaslaton álló géppuskás osztag Szegő Lajos főhadnagy és Gazdik Kálmán zászlós vezetésével rögtön tűz alá vette a feléje előnyomuló rajvonalat, hasonlóképpen a 9. század két szakasza. A bátor, jól irányzott puska és géppuskatűz úgy kaszálta az olaszokat, akiknek a vonalait már tűzérségünk zárótüze is megingatta, hogy a 77-es magaslat előtt a támadás megakadt [...].”

Balassa : Az „Egyes népfölkelők”..., pp. 142–3.

Az olaszok mindegyik támadási ponton napokon keresztül próbálkoztak az áttöréssel, a csata több esetben véres kézitusává alakult.

„Először borzasztó kézigránát harc, minden villog és durrog és sűrű füst födi a küzdőket, azután kézitusa a szó valódi értelmében. Az erős olasz tartalékot hoz tartalék után, melyekben már előmenetelükkor óriási pusztítást visz végre tüzérségem. Az egész küzködő tömegeknek ide-oda tolongása. Én csak a tüzérségnek siketítő dörömbölését hallom, a gránátok és srapnellek állandó suhogását és üvöltését, a bombák idegrázó zúgását, s néha mintha kiabálást is hallanék a viaskodók gomolyagában. Most már csak gyilokkal, ha ez eltörött vagy a kézből kicsavartatott, késsel vagy buzogánnyal, végre a fogakkal viaskodnak egymást marva. Az elkeseredésnek, kétségbeesésnek oly vad küzdelme ez, amilyet még soha nem láttam, de lehetségesnek sem tartottam. A hideg verejték ül ki homlokomra!....”

József főherceg : A háború..., 2. köt. p. 512.

Vezérkari jelentés a csata egy napjáról (Délmagyarország, 1915. október 27., p. 2.)

Vezérkari jelentés a csata egy napjáról (Délmagyarország, 1915. október 27., p. 2.)

A küzdelem november elejéig tartott, az olaszok 65 000 főt, a Monarchia 41 000 embert veszített, de a helyzetben érdemi változás nem történt.

 

A negyedik isonzói csata

1915. november 10 – december 4.

Az olaszok ki akarták használni azt a szituációt, hogy a Monarchia esetlegesen az olasz frontra átcsoportosítható erői Szerbiában le vannak kötve, továbbá mindenképpen fel kellett már mutatniuk valami sikert, ezért a harmadik isonzói csata után néhány nappal friss erőkkel újra támadást indítottak. Céljuk Görz városának elfoglalása volt, amihez birtokolniuk kellett a Doberdo-fennsíkot, így ismét erre a térségre koncentrálták haderejüket. A november 10-én kezdődő negyedik isonzói csata gyakorlatilag egyfolytában zajlott egészen december 4-ig.

Az olaszok ezúttal nem tömegtámadásokkal akarták kicsikarni a döntést.

„A támadó hadosztályok támadási sávjának szélességét nagyjából zászlóalj szélességűre csökkentették, ezen a mintegy 800–1000 méter széles szakaszon tehát egy zászlóalj bontakozott szét laza láncalakzatban. Mögötte 80–100 méter távolságra egy másik, hasonlóan szétbontakozott zászlóalj tört előre, majd így követték egymást a hadosztály többi zászlóaljai. Az egymás mögött támadó »rohamhullámok« úgy csaptak az ellenfél védelmére, mint a tenger hullámai a partnak.”

Szabó : Doberdo, Isonzo, Tirol, p. 84.

Ez a támadási mód bevett gyakorlat volt az orosz és a francia hadseregben is, de az olaszok most alkalmazták először. Ennek következtében újfent hatalmas veszteségeket szenvedtek, és csak minimális sikereket tudtak felmutatni. A harmadik isonzói csatához hasonlóan a negyedikre is jellemző volt, hogy a védelembe betört ellenséget közelharcban verték vissza, majd ez a véres küzdelem ismétlődött meg naponta többször is, a rákövetkező napon pedig minden pihenést mellőzve újra elkezdődött az öldöklés.

Csak néhány srapnellfelhő látszik a lövészárkok fölött, ahol ezrek pusztulnak el. (Doberdo.)

Csak néhány srapnellfelhő látszik a lövészárkok fölött, ahol ezrek pusztulnak el. (Doberdo.)

A Monte San Michele elleni sikertelen rohamokat követően november 13-án az olaszok megkezdték Görz városának módszeres lövetését. Többször is ágyúzták a települést, mely súlyos károkat szenvedett.

„Mintha csak a sikertelenségért akart volna bosszút állni az olasz sereg, november 20-án megkezdődött Görz város tervszerű elpusztítása.
Napról napra, órákon keresztül folyt a város bombázása és ekkor jelentette Höfer*, hogy »Görz városát most már tervszerűen lövik össze az olaszok«.
November 26-ára már a város legnagyobb része romokban hevert, a szó szoros értelmében elpusztították a nehéz olasz gránátok, amelyek ezerszámra zuhogtak a város házaira és uccáira.
Teljesen kihalt volt már ekkor a virágzó város. A polgári lakosság tehetősebb része elmenekült, a szegényebbje pedig »gránátbiztos« pincékbe húzódva várta a helyzet változását. Borzalmas napok voltak ezek.”

*A vezérkari főnök helyettese.

Tolnai : a világháború története, 7. köt., pp. 287–8.

Görz 1915-ben

Görz 1915-ben

Az egymást követő támadások végül ismét eredménytelenül végződtek, december közepére pedig véget is értek, az időjárás ekkor már nem tette lehetővé nagyobb hadműveletek indítását. A rohamokat és azok visszaverését állásháború váltotta fel.

„Az olaszok [...] mindig újabb és újabb rohamokat intéztek az állások ellen, de mindig sikertelenül. Ha nappal el is foglaltak néhány állásrészt, az éjjel, vagy hajnalban meginduló ellentámadások, melyeket sokszor csak egész kis osztagok hajtottak végre, mindig megfosztották őket az előző napon elért eredménytől. A harc ugyanazon vonalban hullámzott mindvégig. De az olaszok negyedik, semmi veszteségtől vissza nem riadó támadása épúgy összeomlott, mint a három előző kísérlet.”

Aggházy – Stefán : A világháború, p. 175.

A negyedik isonzói csata

A negyedik isonzói csata

Az előzőekhez hasonlóan csak megismételhető a megállapítás: mindkét harcoló fél véres árat fizetett. Az olaszok a fő támadási irányukban gyakorlatilag semmit sem értek el, kisebb sikereik (pl. a tengerpart közelében) viszont nem bírtak katonai jelentőséggel. Ugyanakkor katonáik sok tapasztalatot szereztek, hadseregük teljesítményét össze sem lehet hasonlítani az első isonzói csatában mutatottal. A Monarchia sikeres védekezését sokan diadalként könyvelték el. Kétségtelen, hogy az osztrák-magyar hadsereg igen kis erővel, kedvezőtlen viszonyok közepette volt képes ellenállni a sokszoros túlerőnek.

„Csodaszámba megy, hogy gyalogságunk e pokolban a győzelemig ki tudott tartani és gyenge tüzérségünk képes volt a fölényes ellenséges tüzérséggel szemben feladatának legalább némileg eleget tenni. Ennek magyarázatát katonáink kötelességérzetében, áldozatkészségében, hősiességében és a győzelembe vetett hitben találjuk meg.
[...]
Ezen győzelemnek legnagyobb jelentősége az volt, hogy a szövetséges osztrák-magyar-német-bolgár haderők a szerb hadjáratot símán, minden behatás nélkül sikeresen befejezhették.”

József főherceg : A háború..., 2. köt. p. 750.

 

Kezdőlap 1914 1915 1916 1917 1918