A CSIKÓS romboló teljes gőzzel
A Monarchia 1915-ös haditengerészeti hadműveleteinek zöme az Adriai-tengerre koncentrálódott, ott viszont nemcsak a felszíni hajók vívták háborújukat. Az év során egyre nagyobb mértékben bontakozott ki a térségben a tengeralattjáró-hadviselés, és mindinkább megnőtt a jelentősége a haditengerészeti repülőgépeknek. A flották fontos tevékenysége volt az ellenfél partvidékének támadása, illetve az ilyen akciók megakadályozása.
1914-ben a francia flotta nem tudta tengeri blokád alá vonni a Monarchiát az Adrián. December 20-án a Jean Bart csatahajó súlyosan megsérült, ez pedig arra kényszerítette a hadvezetést, hogy kivonja csatahajóit a térségből. Ez a lépés felbátorította az osztrák-magyar haditengerészetet: talán merészebb, támadó hadműveleteket is lehetne indítani a franciák és szövetségeseik ellen...
A CSIKÓS romboló teljes gőzzel
Antivari volt az egyetlen kikötő, ahonnan stabilan biztosítani lehetett Montenegró utánpótlással való ellátását. A március 1-ről 2-re virradó éjszaka ez ellen a kikötő ellen intézett támadást három romboló (Csikós, Ulan, Streiter) és két torpedónaszád (57 T, 66 F). Súlyosan megrongálták és elaknásították a kikötőt, továbbá elsüllyesztették az utánpótlást szállító vitorlásokat vontató Rumija nevű felfegyverzett jachtot.
„Ennek a merész támadásnak a kihatása nagyobb volt, mint egyszerűen egy felfegyverzett jacht elsüllyesztése után várható lett volna. Nem csupán azért, mert a Rumijával Antivari elveszítette egyetlen olyan hajóját, amely képes volt a vontatások elvégzésére, henem mert a móló szétrombolása, továbbá az aknazár telepítése lehetlenné tette, hogy ezt követően nagyobb hajókat is fogadjon [...]. Annyira megnehezedett az utánpótlás eljuttatása Montenegróba, hogy ez csaknem a királyság kiéheztetéséhez, ellenállóképessége megtöréséhez vezetett.”
Csonkaréti : Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete, p. 46.
Ezt követően sem maradtak el a támadások, ám ezeket immár repülőgépekkel hajtották végre, hogy a felszíni flottát és a kevés tengeralattjárót tehermentesíteni lehessen.
Georg von Trapp sorhajóhadnagy április 22-én vette át az U 5 tengeralattjáró parancsnokságát. Első útját 24-én kezdte meg, és néhány nap múlva, 1915. április 27-én máris dicső haditettet vitt végbe. Az Otrantói-szorosba érve megfigyelte, hogy azt egyetlen, Victor Hugo osztályú páncélos cirkáló biztosítja, amely mindig egyazon útvonalon járőrözik. 27-én, éjfél után 32 perccel megtámadta az ellenséges hajót. Ő maga így emlékezett az akcióra:
„Mihelyt megállapítottuk az ellenséges cirkáló irányát és gyorsaságát, azonnal feléje indultam, úgy, hogy egész hosszaságában volt előttem s amint mintegy ötszáz méternyire jutottam közelébe, először a mellső kémények irányába lövettem ki egy torpedót, majd a második torpedót az elülső kémény aljába. Mind a két lövés talált. A nyomában támadt detonációt kitünően hallottuk. A hátsó kémény-alj felől nemsokára hatalmas füstfelhő lobbant fel egész az árbóc magasságáig. Mind a két lövést legénységem spontán, de viharzó hurrával üdvözölte. A második lövés után hátulról megkerültem a cirkálót, hogy lássam, vajon rést kapott-e. Már akkor a hajónak mintegy 35 fokos elhajlását konstatálhattam. De ebből az elhajlásból megállapítottam azt is, hogy nem szükséges több torpedót rálanciroznom, ámbár a harmadik és negyedik is készenlétben volt. De már a második lancirozástól számított kilenc perc múlva az ellenséges hajó eltűnt a víz színéről.”
[Szüts] : A „Leon Gambetta” francia páncélos cirkáló elsüllyesztése, p. 198.
Az áldozat a Léon Gambetta páncélos cirkáló volt. A 821 fős legénység 684 tagja (köztük valamennyi tiszt) odaveszett. A legénység egyik szerencsés túlélőjének emlékeit a Délmagyarország így idézte fel:
„Amikor az első torpedó a hajót érte, elaludtak a villamos lámpák és bennünket kimondhatatlan félelem fogott el. A legénység, amelynek kabinjait a borzalmas zavarban nem tudták elég gyorsan kinyitni, a sülyedő hajón levő börtönéből rettenetes halálorditással kért segítséget. Ehhez járult a robbanások következtében megsebesültek szörnyü jajveszékelése. Akik kiszabadultak kabinjaikból, egy szál ingben, a sötétben tapogatódzva keresték a födélzetre vezető utat. Tisztjeink hidegvérü magatartása láttán azonban mi is megnyugodtunk.”
Egy menekült a Léon Gambetta utolsó perceiről. In Délmagyarország, 1915. május 6., p. 4.
A csapás olyan súlyosan érintette a franciákat, hogy az incidenst követően már a cirkálóikat sem vetették be a térségben. Rombolóik és tengeralattjáróik viszont nem bizonyultak elégséges eszköznek ahhoz, hogy biztosítsák a szerbek és montenegróiak megfelelő ellátását. Ennek következtében az U 5 haditette nagyban hozzájárult a balkáni hadszíntéren indított szárazföldi támadás sikeréhez.
Ő. F. V. SZ. tengeralattjárója elsüllyeszti a „Leon Gambetta” franczia czirkálót 1915 április 27-én
A németek szerették volna, ha a Monarchia flottája megtámadja a Dardanellák térségében tevékenykedő brit és francia egységeket. Március 31-én kelt memorandumában Haus tengernagy rámutatott, hogy ez irreális, az osztrák-magyar flotta kizárólag az Adrián képes hadműveletekre. Csak kisebb engedményt tett: beleegyezett, hogy a németek két tengeralattjárót részegységekben Polába vigyenek, ahol összeszerelték őket. Május elején az egyiket a Novara (parancsnoka Horthy Miklós), néhány nap múlva a másikat a Triglav (parancsnoka Ulbing Alajos) gyorscirkáló vontatta el a hadműveleti területre. Ez merész és veszélyes küldetés volt (át kellett kelni az Otrantói-szoroson), de a nehéz feladatot sikerült mindkétszer megoldani. Később a németek nagyobb tengeralattjáróikkal végig a tengeren tették meg a hosszú utat. A Monarchia kikötőit viszont továbbra is bázisukként használták, így azok jelentősége igencsak megnőtt.
Ezt követően a háborúban olyan fordulat jött el, amely jelentős kihatással bírt a térség tengeri hadműveleteire.
1915. május 23-án az Adrián megkezdődött az „olasz háború”. Ez az angolok és a franciák után a harmadik olyan államot állította szembe a Monarchiával, melynek hadiflottája önmagában véve is nagyobb erőt képviselt, mint a teljes osztrák-magyar flotta. Ennek ellenére a Monarchia a háború során végig méltó ellenfélnek bizonyult.
„A szárazföldi hadseregeken kívül még az olasz hadiflottának is jelentékeny szerepe jutott a világháborúban. Igaz, hogy a nagy flották között csak a hatodik helyet foglalta el, de ezzel szemben
éppen azért, mert nagyon fiatal, csak nagyon kevés elavult hadihajó volt állományában. [...]
Az olasz hajóhad számbeli túlsúlyán kívül nagy előnyére szolgált, hogy közvetlen a mi tengerpartvidékünk szomszédságában jó támaszpontokkal rendelkezett. Ezek közül különösen Velence hadikikötője és
arzenálja volt ránk nézve különös jelentőségű.”
A nagy háború írásban és képben. 3. [köt.] : az olasz háború, pp. 40–41.
Az olasz hadüzenet nem érte váratlanul az osztrák-magyar haditengerészet vezetőit. Annyira nem, hogy a délután beállt hadiállapotot követően már néhány órával később, még 23-án este szinte a teljes flotta kifutott, és alaposan meglepve az olaszokat, komoly károkat okozva támadta azok partvidéki kikötőit, városait, szállítási útvonalait.
„A vállalkozások célja az volt, hogy az adriai tengerpart mentén húzódó vasútvonalat minél több helyen megszakítsák és a fontos katonai berendezéseket megsemmisítsék. Az elmondottakból megállapítható, hogy a Velencétől Bari-ig húzódó 600 km-es olasz tengerpartot ugyanabban az időben kellett tűzbefogniok, ami a maga nemében páratlanul merész vállalkozásnak mondható.”
Braun : Hajóhadunk olaszországi első haditette 1915-ben, p. 436.
[Hadműveletek az olasz partvidék ellen 1915. május 23–24-én]
Különösen súlyos csapás érte Ancona kikötőjét, amit repülőgépekkel is támadtak; Velence városát hadihajókról nem ágyúzták, de repülőcsónakokról bombázták. Az akció azt eredményezte, hogy az olaszok a tervezettnél lassabban tudták szárazföldi csapataikat támadásba indítani, így a Monarchia kellő időben volt képes az orosz frontról erősítést küldeni az Isonzo vidékére.
„Anconában a hajóhad zöme bombázta a régi erődítményeket, a tüzérségi és lovassági tábort, a hajógyárakat, a villamossági középpontot, a gazométert, a petróleumraktárt, a szemafort s a rádióállomást és óriási kárt okoztak eltévedt lövedékek és a támadt tüzek is. A kikötőben két gőzöst elsülyesztettünk és egyet, mely a hajógyárban már vízrebocsátásra készen állott, összeromboltunk. Ellenállást csak egy üteg és néhány gépfegyver fejtettek ki, két torpedózuzónkkal szemben. Az Alfredo Savioban, az egyetlen modern erődben a bombázás kezdetekor a kezelő legénység az ágyúk mellett volt ugyan, de két pilótánk, akik éppen a kellő pillanatban jelentek meg, géppuskatűzzel olyan alaposan elűzték őket, hogy nem tértek többé vissza.”
Velencétől – Barlettáig. In A világháború képes krónikája, 62. füz. (1915. december 12.), pp. 317–318.
[Az L 40 repülőcsónak, amely Ancona kikötőjét bombázta]
Ezt követően mindkét fél rendszeresen támadta a másik partvidékét, az olaszokat ebben francia és brit egységek is segítették. A hadműveletekre jellemző volt, hogy egyre nagyobb szerepet kaptak bennük a haditengerészetek repülős alakulatai. A légi háború egyik első érdekes mozzanatára tulajdonképpen egy haditengerészeti művelet keretében került sor 1915. június 8-án. A Città di Ferrara olasz léghajó Fiumét bombázta. Az L 48 repülőcsónak megtámadta a léghajót. A harc során felülről tüzelve egy világítólövedékkel felgyújtotta azt. A második tiszt és a mérnök nem élték túl a lezuhanást.
„Az osztrák-magyar repülőt az első pillanatban meglepte a kissé váratlan menekülési kísérlet, de nem engedte a léghajót szabadulni.
Megállított motorral, szűk csatornakanyarulatokban követte a süllyedő léghajót és elég időt talált magának arra, hogy egy világítórevolvert lövésre készítsen elő. És éppen abban a pillanatban, mikor úgy látszott,
hogy a léghajó magához tér zuhanása kábulatából, elsütötte a fegyvert. Talált.
A »Città di Ferrara« hátából közvetlenül utána magas, kék láng csapott fel.
[...] A léghajó sustorogva vágódott a tengerbe.”
A nagy háború írásban és képben. 3. [köt.] : az olasz háború, p. 74.
A Città di Ferrara olasz léghajó
Az olasz flotta többször is támadta az ellenséges partvidéket, ám hamar megtanulta, hogy milyen kockázatosak ezek a vállakozások. Július 7-én az UB-14-es tengeralattjáró elsüllyesztette az Amalfi páncélos cirkálót. Ez is egy Polában összeszerelt német tengeralattjáró volt, fedélzetén csak egy osztrák-magyar tiszt tartózkodott. Ez az esemény kínos diplomáciai helyzetet teremtett, Németország ugyanis hivatalosan csak 1916 augusztusának végén került hadiállapotba az olaszokkal. Éppen ezért „papíron” a búvárhajó az U 26-os jelzést viselte.
Néhány nappal később viszont már „tiszta” osztrák-magyar akció okozott érzékeny veszteséget Olaszországnak. Az ellenség július 17-én indította újabb támadását. 18-án hajnalban Raguza Vecchia elé érkezett, és ágyúzta a kikötőt és a vasútvonalat. Az egyik hajó egy különmanővert követően éppen az U 4 osztrák-magyar tengeralattjáró elé került, amely két torpedót lőtt ki rá.
„A torpedó nyílegyenesen síklott neki a vezérhajónak, a Giuseppe Garibaldi olasz páncélos cirkálónak és halálos sebet ütött rajta. Tizenöt perc mulva elsülyedt az olasz cirkáló, miután a lövés oly helyen és oly pontosan találta, hogy megsemmisülése kikerülhetetlen volt. A robbanás után azonnal oldalára dült, rögtön sülyedni kezdett és nem teljes negyedóra alatt eltűnt a hullámokban.”
Tengeralattjáró hajóink újabb hőstettei, p. 278.
A «Giuseppe Garibaldi» olasz pánczélos, melyet egy tengeralattjárónk Raguzánál elsülyesztett
„Parancsnokunk már kedvező távolságra és helyzetbe jutott el. Gyorsan torpedót lőtt a vezérhajóra és azután teljesen a viz alá merült.
Néhány pillanatig izgalmas várakozás. Ekkor hevesen megremegnek a naszád falai. Nyomban utána még egy tompán hangzó lökés. Az öröm kiáltása tör ki minden torokból. A Garibaldin minden valószínüség
szerint egy municiós kamara levegőbe repült, ez sietteti a megsemmisítés müvét. A három másik ellenséges cirkáló maximális erőkifejtéssel menekül, hogy kikerülje a vezérhajója sorsát. A Garibaldi
sülyedőben van.”
Hivatalos jelentés a Garibaldi elsülyesztéséről. In Délmagyarország, 1915. augusztus 7., p. 2.
A hullámsírba merült olasz hajó legénységéből 53 fő veszett oda. A rövid időn belüli második súlyos veszteség keserű lépésre késztette az olasz flottavezetést.
„A Giuseppe Garibaldi elsüllyesztésének ugyanolyan következményei lettek, mint a Léon Gambetta megtorpedózásának. Az olasz hadvezetőség többé nem intézett támadást a Monarchia partvidéke ellen, és a haditengerészet parancsnoksága a csatahajókat, valamint a páncélos cirkálókat igyekezett saját kikötőiben tartani. Így a cs. és kir. szállítóhajók a Montenegróban, majd Albániában harcoló saját csapatok utánpótlását a tengeren keresztül zavartalanul biztosíthatták.”
Csonkaréti : Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete, p. 68.
Az a tény, hogy a francia és az olasz flotta nagyobb egységei nem vettek részt a küzdelmekben, még nem jelentette a harcok befejeződést, csak a hangsúly helyeződött át a torpedónaszádok és a tengeralattjárók akcióira. Mindkét hadviselő fél ért el sikereket, midegyiket érték kudarcok, de a fentebb vázolt hadihelyzet az év utolsó hónapjáig alapvetően nem változott.
Beszámoló az eredményes támadásról (Délmagyarország, 1915. december 7., p. 1.)
Szerbia összeomlását követően az antant megpróbálta tengeri úton evakuálni megmaradt szövetséges csapatait. Ez arra ösztönözte a Monarchiát, hogy a szokottnál jelentősebb erőkkel, gyorscirkálókkal és torpedórombolókkal igyekezzen megzavarni ezt az akciót. Két nagyobb vállalkozásra került sor. December 5-én a San Giovanni di Medua kikötője elleni támadásban megsemmisült minden ellenséges szállítóhajó és a fedélzetükön lévő összes hadianyag. Ez utóbbi elvesztése végzetes csapást mért Montenegró haderejére.
A második nagyobb támadást december 28-án éjszaka indította a Monarchia Durazzo kikötője ellen. A Helgoland gyorscirkáló vezette a csoportot, melynek további tagjai a Balaton, a Csepel, a Lika, a Tátra és a Triglav rombolók voltak. 29-én hajnalban a Helgoland elsüllyesztett egy francia tengeralattjárót. Durazzo elé érve a Helgoland lőni kezdte a partvédő ütegeket, melyek viszonozták a hajó tüzét. Eközben a rombolók behatoltak a kikötőbe, ahol a kémjelentések szerint ellenséges rombolókkal kellett volna felvenniük a harcot. Helyettük viszont csak egy gőzhajó és egy vitorlás volt ott... Ezeket elsüllyesztették, de komoly árat kellet fizetniük, mivel a visszaúton a Lika és a Triglav aknára futott. Előbbi felrobbant és elsüllyedt, egy tiszt és 49 tengerész (közülük 13 magyar) odaveszett. A Triglavon is meghalt 10 ember, de a sérült rombolót vontatókötélre tudták venni.
A Helgoland gyorscirkáló 1911–1914 között épült
A vontatás nagyon lelassította a kötelék sebességét. Az akcióról értesült ellenség olasz, francia és brit hajókat is mozgósított annak érdekében, hogy az egész Helgoland-csoportot megsemmisítse. A Triglav ugyan elsüllyedt, de Seitz sorhajókapitány többi egysége mesteri meneküléssel csúszott ki a csapdából. A két modern romboló pusztulása viszont érzékeny veszteség volt.
