Sajtóhír a forradalomról (Délmagyarország, 1917. március 13., p. 1.)
1917 elején a keleti (északi) fronton viszonylagos nyugalom uralkodott. Az 1916-os Bruszilov-offenzívát követően az ellenfelek kimerültek, és az időjárás sem kedvezett a jelentősebb hadműveleteknek.
„Az egész december hó, valamint 1917 január nagyobbik fele is majdnem esemény nélkül telt el. Csak január 28-án villant fel a harc Zlota-Lipánál, hol az oroszok nagy tömegekkel próbálkoztak
a XV-ik török hadtest állásait áttörni. Talán azt hitték, hogy a török csapatok, a hideghez nem lévén hozzászokva, könnyen lebírhatók lesznek.
A török azonban, mint egykor a Sipka-szorosnál, most itt hóban-fagyban is híven őrködött, a támadó orosz tömegeket nemcsak felfogta, hanem ellentámadásba átmenve, második árokvonalukon túl űzte
őket vissza.”
A nagy háború írásban és képben. 1/4. [köt.] : északon és délen, p. 243.
Annak ellenére, hogy nagyobb hadmozdulatok nem voltak, mindkét fél folyamatosan kisebb portyákat indított, melyek célja az ellenséges állások felderítése, foglyok ejtése volt. Az elfogott ellenséges katonák nemcsak az erők elhelyezkedéséről és felszereléséről, hanem hangulatáról is fontos információkkal szolgálhattak. Ez utóbbi tényezőnek a keleti fronton egyre nagyobb szerepet tulajdonítottak a hadvezetőségek.
Az előző évben elszenvedett súlyos veszteségek, a rossz ellátás és felszerelés ellenére a fronton állomásozó orosz alakulatokkal még mindig komolyan számolnia kellett a központi hatalmaknak. Az erjedés a hátországban kezdődött: az egyre több besorozott katona hiányzott a mezőgazdaságból. A hadigazdálkodás során felfuttatott ipari termelés, a gyárak, a bányák szintén elszívták az agráriumban dolgozókat, így hamarosan jelentős hiány mutatkozott még az alapvető élelmiszerekből is. Az elégedetlenség sok más téren is megmutatkozott, végül március 10-én (az ortodox naptár szerint február 27-én) Pétervárott kitört a forradalom.
Sajtóhír a forradalomról (Délmagyarország, 1917. március 13., p. 1.)
II. Miklós cár lemondását követően sem konszolidálódott kellően a helyzet. Az új orosz kormány viszont ennek ellenére is nagy elszántságot és határozottságot mutatott arra, hogy tovább folytassa a háborút.
„Oroszország szövetségesei oldalán szünet nélkül és gyengeség nélkül fog harcolni mindvégig a közös ellenség ellen. A kormány, amelynek tagja vagyok, minden energiáját a béke előkészitésére fogja felhasználni és igyekezni fog, hogy minél gyorsabban jóvátegye a mult tévelygéseit, amelyek eddig az orosz nép harci lendületét és áldozatkészségét gyengitették.”
Miljukov orosz külügyminiszter „külföldnek szóló” táviratát idézi a Délmagyarország, 1917. március 20., p. 1.
A hátország elégedetlensége fokozatosan átterjedt az arcvonalra is. Az orosz katonák egyre kevésbé hittek a támadásokban. Mivel a front viszonylag csendes volt, megindultak az ún. katonabarátkozások. Az „ellenségek” röplapokat, leveleket juttattak át egymásnak, élelmiszert és dohányt cseréltek. Ilyen eseményekre korábban is akadt minden hadszíntéren példa, ám ezúttal ez a jelenség soha nem látott méreteket öltött.
Frontbarátkozás az orosz arcvonalon, 1917
A központi hatalmak hadvezetése igyekezett a maga javára fordítani ezeket a barátkozásokat: hírszerzése minél több hasznos értesülést próbált szerezni, valamint bomlasztó propagandát folytatott az ellenség soraiban. Mindeközben óvatosan kellett kezelni a helyzetet, hiszen a vezetők érezték, hogy a forradalmi gondolatok saját, szintén kimerült és meggyötört katonáik között is könnyen elterjedhetnek.
„A Keleti Front főparancsnokának I-a. 2254. számú (utasítása).
Lehetséges, hogy a forradalom következményei az orosz hadseregben is fokozatosan érezhetővé válnak, és a fegyelem meglazulasa a szökések magas számát fogja eredményezni. Különösen lehetséges ez
a húsvéti ünnepek alkalmával (orosz húsvét április 15-én). Az oroszok átszökését saját csapataink biztonságának és fegyelmének teljes biztosítása mellett a lehetőségekhez képest meg kell könnyíteni és
támogatni kell.
A barátkozás minden formáját (kölcsönös látogatásokat az árkokban vagy az árkok között) feltétlenül meg kell tiltani.
Lukachich vezérőrnagy”
Katonabarátkozások a keleti arcvonalon, p. 542.
A februári forradalom után az orosz hadseregben feltartóztathatatlanná vált a széthullás. Katonatanácsok alakultak, melyek annulálhatták a tisztek parancsait, kiknek tekintélye annyira megcsappant, hogy többször meg is támadták őket beosztottaik. A különböző nézeteket terjesztő agitátorok mind nagyobb számban jelentek meg a katonák között, akik egyre inkább azokra hallgattak, akik a háború befejezését szorgalmazták.
Az Ideiglenes Kormány ebben a helyzetben is deklarálta, hogy eleget tesz szövetségesi kötelezettségeinek, és folytatja a háborút. Kerenszkij hadügyminiszter úgy vélte, egy sikeres támadás visszaadná a katonák hitét, és ezáltal az orosz hadsereg ismét ütőképessé tehető. A támadás megtervezésével Bruszilov tábornokot bízták meg.
A hadművelet súlypontját a Délnyugati Front (11., 7., 8., 9. hadseregek) képezte, Alekszej Gutor altábornagy vezetésével. Fő céljuk az ellenséges vonalak áttörése, Lemberg elfoglalása, majd az ellenség erőinek (főként a Monarchia gyengébb csapatainak) felmorzsolása volt. A főcsapást a 11. és a 7. orosz hadsereg mérte a 2. osztrák-magyar hadseregre (Eduard Böhm-Ermolli) . Ezzel párhuzamosan tehermentesítő támadásokat is terveztek: a Román Frontnak az Ojtozi-szoros felé, a Nyugati Frontnak Luck irányába kellett előretörnie, egy kisebb egység pedig a Tatár-hágónál indított támadást.
„Pétervárról jelentik: Kerenszki hadügyminiszter Lvov ministerelnöknek a következő táviratot küldte:
– Az orosz forradalmi hadsereg julius 1-én nagy lelkesedéssel kezdte meg az offenzivát. Ezzel bebizonyitotta az egész világnak és Oroszországnak, hogy ragaszkodik a forradalomhoz és szereti hazájának
szabadságát. Az eltévelyedett lelkek kis csoportját figyelmen kivül hagyva és tőlük a megvetés érzésével elszakadva, megszilárdult az orosz katonák uj offenzivájával a polgári kötelességtudáson alapuló fegyelem.
Bármi történjék is a jövőben, ez a nap véget vetett az orosz demokrata hadsereg ellen intézett rágalmazó támadásoknak.”
Délmagyarország, 1917. július 4., p. 2.
A főcsapás kezdetén a csehekből verbuvált osztrák-magyar 35. és 75. gyalogezredek átálltak a Cseh légióhoz (11. orosz hadsereg). A védelem kitarott; s igaz, hogy csak a második védvonal állította meg az oroszokat, de a támadás nem érte el célját. Az oroszok rengeteg embert veszítettek, a katonák (főként a 11. hadseregben) egyre többet lázadoztak.
A keleti hadszíntér 1917-ben
„A [...] csapatok nemhogy elvesztették teljesen támadási kedvüket, hanem zúgolódva kegyetlen zsarnokaik ellen kezdtek fordulni. Különösen a legtöbbet szenvedett 11-ik orosz hadsereg volt az, mely erkölcsileg teljesen megtörött s lelki meghasonlásban a teljes részvéttelenség állapotába süllyedt. Nem bánta már akármi lesz, megbujt árkaiban s onnan többé sem kérő, sem parancsoló szóra nem volt hajlandó kimozdulni, míg mi nem parancsoltuk neki.”
A nagy háború írásban és képben. 1/4. [köt.] : északon és délen, p. 349.
Néhány nap múlva (július 6-án) a 8. orosz hadsereg (Lavr Kornyilov) Sztaniszlaunál indította a kisegítő támadást az osztrák-magyar 3. hadsereg (Tersztyánszky Károly) védvonala ellen. 8-án délutánig még minden rendben lévőnek látszott, ekkor viszont Tersztyánszky rossz híreket kapott: az oroszok áttörtek. Menteni akarván a menthetőt, a tábornok este ellentámadást rendelt el.
„A támadás azután különféle okok miatt csak este 8-kor kezdődött meg, s bár jól indult, az északi szárnyon harcoló német 331. gyalogezrednél bekövetkezett orosz áttörés miatt végül sikertelennek
bizonyult. Tersztyánszky mindazonáltal, jellemző módon, mégsem a parancsnokra neheztelt, hanem a csapatokra. [...]
A helyzet rosszabbodása miatt másnap késő este a hadsereg-parancsnokságot is evakuálni kellett Bolechówba. És végül 11-én délután öt és hat között a vezérkari főnöke telefonon érkezett parancsot továbbított
Tersztyánszkynak, melynek értelmében posztjáról felmentették, de az uralkodó fenntartotta további szolgálati alkalmazásának lehetőségét.”
Pollmann : Balszerencse, semmi más?, pp. 122–123.
Az oroszok 11-én már Kaluszt is elfoglalták, ekkor viszont támadásuk kifulladt. 16-án Izdiany–Kalusz térségében a németek indítottak ellenlökést, 18-án pedig Kornyilov kísérelt meg egy frontális támadást, de az kudarccal végződött, csakúgy, mint a kisegítő hadműveletek. Az offenzíva tehát nem hozott eredményt.
A német Kelet főparancsnokság élén álló Lipót bajor herceg a 2. osztrák-magyar hadsereg helyzetét szerette volna megszilárdítani, amikor ellentámadást tervezett Kelet-Galíciában. Ehhez a nyugati frontról átvezényelt 6 hadosztály állt a rendelkezésére, ám ezek közül hármat a fent említett, Kalusz térségében indított ellentámadáshoz kellett átcsoportosítani, így viszont 3 újabb hadosztályt voltak kénytelenek kivonni nyugatról. Wichler német tábornok vezetésével megalakították a róla elnevezett seregcsoportot, mely 6 német és 7 osztrák-magyar hadosztályból állt. Ezt a haderőt már elégségesnek ítélték ahhoz, hogy javítson a keleti helyzeten.
A július 18-án Zborowtól északra indított támadás a vártnál nagyobb sikert hozott, hiszen az oroszok mindegyik védvonalát áttörte.
Vezérkari jelentések a támadás sikeréről (Délmagyarország, 1917. július 21., p. 1.)
A hadvezetés kihasználta a kínálkozó lehetőséget, így két nap múlva az osztrák-magyar 2. hadsereg is bekapcsolódott a támadásba. Először az orosz 11. hadsereg védelme ingott meg, ezt követte a 7. hadsereg jobbszárnya. Az oroszok helyzetét súlyosbította, hogy egységeik körében megindult a bomlás folyamata.
Az elfoglalt orosz hadállásban, az össze-vissza lőtt lövészárokban magyar bakák helyezkednek el
A központi hatalmak hadvezetése látta, hogy akár döntésre is viheti a dolgot, ezért általános támadásra adott parancsot.
„Mivel az oroszok július 21-én folytatták a visszavonulást, szabályozni kellett az üldöző hadműveleteket.
A további hadműveleti terv így alakult ki: Az üldözést Tarnopolig folytatjuk; tovább a hadműveletek nem terjednek. A város birtoklását a Sereth-folyó keleti partvidékén elterülő magaslatok megszállásával biztosítjuk.
A támadó hadsereg északi szárnyának fedezése végett a Tarnopoltól északnyugatra emelkedő magaslatoktól kezdve egészen Ratyszczeig, a Felső-Sereth-folyó déli partján húzódó magaslatok hosszában, a cs. és
kir. 2. hadsereg egy része védőállást fog berendezni és ebben helyezkedik el. Ennek fedezete alatt, a támadó hadsereg a Sereth mentén erős balszárnnyal folytatja a támadást.
Amint az oroszok a német déli hadsereg és az osztrák-magyar 3. hadsereg elől is megkezdik a visszavonulást, azok is csatlakoznak az ellentámadáshoz.”
József főherceg : A háború..., 5. köt. p. 117.
Július 25-én már a Bukovinában lévő osztrák-magyar 7. hadsereg (Kövess Hermann) is megindult az oroszok ellen, kiknek 9. hadserege is hátrálni kezdett. A Délnyugati Front parancsnokát, Gutort leváltották. Utóda Kornyilov lett, aki továbbra is irányította a 8. hadsereget is, ahol tizedeléseket is elrendelt, de ez sem volt hatásos. Az oroszoknak 25-én Tarnopolt és Sztaniszlaut is fel kellett adniuk.
„BERLIN, julius 25. A nagy főhadiszállás jelenti:
[...] Böhm-Ermolli vezérezredes harccsoportja: Előrenyomulásunk feltartóztathatatlanul halad tovább. A császár őfelsége szemei előtt harcban kipróbált hadosztályok a Szereth lapályból felfelé nyomulva Tarnopol és
Trembovla között visszaverték az oroszok erős támadásait és rohammal elfoglalták a keleti magaslatait. Itt az oroszoknak mélyen tagozott támadásait visszavertük. Tarnopolt elfoglaltuk. Bucachoz közeledünk.
Stanislau és Nadvorna birtokunkban van. Az ellenség utóvédeit mindenütt visszavertük.”
Délmagyarország, 1917. július 26., p. 1.
Sztaniszlau romjai a város visszafoglalása után
A Vilnius irányába, illetve a román frontszakaszon indított orosz támadások is sikertelenek voltak. Augusztus elejére Brody környékét kivéve egész Galícia felszabadult. Ezzel párhuzamosan július 26-án az osztrák-magyar 7. hadsereg Kolomeát vette be, augusztus 2-án Csernovicet. Augusztus 4-ére Bukovina majdnem teljes egésze visszafoglalásra került.
Galicia és Bukovona felszabadítása 1917 nyarán
Az oroszok hatalmas veszteségeket szenvedtek. A Kerenszkij-offenzíváról pontos adatok nincsenek, a központi hatalmak ellentámadásakor kb. 450 000 főnyi volt a halottak, sebesültek és eltűntek száma, 41 000 a foglyoké. A forradalmi eszmék egyre inkább terjedtek a katonák között is, a hátországban pedig november 7-én újabb forradalom tört ki.
Oroszországban győzött a forradalom (Délmagyarország, 1917. november 9., p. 1.)
December 5-én Breszt-Litovszkban a központi hatalmak és a bolsevik kormány fegyverszünetet kötöttek, és megkezdték a béketárgyalásokat is. A Monarchia és szövetségesei számára ez roppant kedvező fordulat volt, hiszen a keleten felszabadult erőiket más frontszakaszokon (Olaszországban, a Balkánon és nyugaton) tudták bevetni.
