Helyzet a 10-ik Isonzo csata megkezdésekor
1916 véres harcai után mindkét fél abban bízott, hogy az 1917-es évben le tudja győzni a másikat. Az olaszok nemcsak hadseregük létszámát növelték, de hála szövetségeseiknek, felszerelésüket is korszerűsíteni tudták. A Monarchia annak ellenére, hogy komoly veszteségeket szenvedett, mégis növelni tudta csapatainak létszámát az olasz (másnéven délnyugati) fronton. Ehhez az orosz frontról csoportosítottak át 5 hadosztálynyi haderőt. Az ellenfeleknek időre volt szükségük, hogy ezeket a lépéseket megtegyék, így 1917 első fele ezen a hadszíntéren viszonylagos nyugalomban telt. Az átcsoportosítások végeztével viszont mindkét oldalon a korábbinál jóval nagyobb erők álltal szemben egymással.
* A szakirodalom különböző dátumokat ad meg az isonzói csaták kapcsán. Oldalainkon egységesen a Magyarország az első világháborúban : lexikon A–Zs című kiadvány Isonzói csaták szócikkében (p. 310.) megadott időpontokat használjuk, de többször utalunk olyan eseményekre, melyeket más művek az összecsapásokhoz sorolnak.
Helyzet a 10-ik Isonzo csata megkezdésekor
Az olaszok kétszeres túlerővel rendelkeztek a csata kezdetén. Tüzérségi fölényük még jelentősebb volt, ezért joggal bíztak abban, hogy elsöprik majd az ellenséget. Az előkészítő tűzcsapás főleg a Monte San Gabriele-t érte. Annak dacára, hogy pokoli tüzet kellett kiállniuk, a védők nem hátráltak meg, és lerombolt fedezékeik ellenére keményen ellenálltak.
„14-én délután az olaszok sűrű sorokban indultak neki a hegynek. Azonban tüzérségünknek állásaink elé adott zárótüze és géppuskáink hamarosan szétszórták őket. De mindig újabb és újabb tömegek másztak elő a sziklák közül úgy, hogy az arcvonalparancsnokság áttöréstől tartva, ide irányította a tartalékokat.”
Aggházy – Stefán : A világháború, p. 252.
„Csapataink mindenütt visszaverték az ellenséget” (Délmagyarország, 1917. május 16., p. 3.)
A Monarchia erőátcsoportosítása Cadorna malmára hajtotta a vizet: május 23-án Görztől délre az olasz 3. hadsereg indult támadásra. Az első napon legalább 9000 foglyot ejtettek, és lassú ütemben, de magabiztosan nyomultak előre.
„A zászlóaljak természetesen korántsem adták fel a harcot. A dolinákból és árkokból előretörve mindenhol ellentámadásra indultak, hogy az ellenség bekerítő gyürüjén átvágják magukat. A végsőkig való ellenállás és az elkeseredett kézitusák nyomai, a számos sebesült és a csatatéren maradt sok halott kézzelfoghatóan hirdették a 38-asok és 68-asok meghátrálást nem ismerő hősies kitartását. Sajnos a zászlóaljak egy része a sokszoros túlerővel szemben a harcban mégis alulmaradt és fogságba esett.”
Doromby : A volt cs.és kir. 38. gyalogezred..., p. 163.
Az olaszokkal szemben álló osztrák-magyar 5. hadsereg minden elképzelhető tartalékát mozgósította, hogy megállítsa a támadást. A Délmagyarország „plasztikus tudósításban” számolt be a szegedi 46-osok harcairól:
„A mikor elkiáltották: Jönnek a digóg! [sic!] – mindenki előrerohant, a parancsőrtisztek, tisztiszolgák, tábori csendőrök, telefonosok, röviden mindenki, a ki a zászlóaljparancsnokság földalatti helyiségében volt. [...] ez az ötven ember Neményi hadnagy parancsnokságával ellenállhatatlan lendülettel ellentámadást kezdett és visszavette az olaszoktól az elfoglalt szakaszt.”
Délmagyarország, 1917. június 9., p. 5.
A 46-osok fenti haditette nem volt egyedi, a hadsereg június 4-én ellentámadásba ment át, és az elvesztett területek egy részét vissza is foglalta.
„Jamianotól délre féluton Monfalcone és Hermada között csapataink tervszerüen előkészitett és keresztülvitt ellentámadással visszahóditották jelentékeny részét azoknak az árkoknak, a melyeket az olaszok két hét elött ezen a szakaszon elfoglaltak. Hiába vetette harcba az ellenség gyalog és gépkocsikon tartalékait, hogy az elfoglalt területet ismét elragadja tőlünk nappal és éjjel tartó viaskodásban, amely ma reggel uj olasz erősitések harcbavetése következtében a legnagyobb hevességre fokozódott, hőslelkü gyalogságunk az egész vonalon győztes maradt. Az ellenséget mindenütt visszavetettük. [...]
A VEZÉRKAR FÖNÖKE”
Délmagyarország, 1917. június 6., p. 1.
A csata során mindkét fél nagyon súlyos veszteségeket szenvedett; ez volt az addigi legvéresebb isonzói ütközet. Az olaszok csak kis teret nyertek, és nagy volt rajtuk a nyomás, hogy végre mutassanak fel valami jelentős eredményt.
Az 1916-os osztrák-magyar offenzívát követően Dél-Tirolban viszonylagos nyugalom uralkodott. Cadorna rögtön a 10. isonzói csata után ezen a frontszakaszon indította meg következő támadását. A harcolók szinte „lemásolták” a néhány héttel korábbi eseményeket. Heves tüzérségi előkészítést követően a körülbelül kétszeres fölényben rohamozó olaszok visszaszorították a védekező (főképpen osztrák és német) csapatokat, akik kemény harcok árán megállították, majd egy 25-én indított ellentámadással visszavetették az ellenséget.
Az olasz hadvezetés augusztusra úgy vélte, hogy végre elegendő élőerőt és hadianyagot tud összpontosítani egy mindent eldöntő támadáshoz. A soha nem látott méretű csapatösszevonások nyomán félmillió olasz katona állt készen a rohamra, összességében megint csak kb. kétszeres, de a főbb támadási pontokon több mint ötszörös túlerőt képviselve. A támadás idejét az antantnak a nyugati fronton, Ypres térségében indítandó offenzívájához igazították.
Helyzet a 11-ik Isonzo csata kitörésekor
A tüzérségi előkészítés augusztus 17-én kezdődött. A pokoli tűz után 19-én indult rohamra a gyalogság. Az első két napon a front déli szakaszán egy néhány kilométer széles sávban támadtak az olaszok. Miután ez hatástalan volt, kissé északabbra tolták a csapás irányát. Az augusztus 22-i küzdelem az egész háború alatt az egyik legvéresebb összecsapása volt a Monarchia hadseregének. A 39. debreceni és a 46. szegedi gyalogezredek szinte teljesen megsemmisültek. Az ellenséget megállították ugyan, de nyilvánvaló volt, hogy sokáig nem tudják tartani a frontot.
Szegedi híradás a szegedi katonákról (Délmagyarország, 1917. augusztus 23., p. 1.)
„Éjjel a bal szomszédot, a csata folyamán szokatlanul nagy vérveszteséget szenvedett 39. ezredet, a 43-asok felváltották. Ezzel az ellentámadásra a debreceni bakák harcsávjába rendelt két 46-os század is felszabadult. A 4. század – mint tudjuk – nem került tüzbe, hanem a Triest és a Schützen-dolinában tartalékként szerepelt s igy különösebb veszteséget nem is szenvedett. Annál gyászosabb volt a felváltáskor (24-én 3 h-kor) a Schützen-dolinába rendelt 2. század állapota; létszáma mindössze 29 főre rugott. A századparancsnok jelentése szerint 6 legény hősi halált halt, 25 megsebesült, 52 pedig eltünt. A legutóbbiakból a következő napokon 15 előkerült.”
Ajtay : A volt cs. és kir. 46. gyalogezred..., p. 251.
Boroević észlelte a nehéz helyzetet, ezért minden tartalékát délre, az olasz 3. hadsereg frontszakaszára irányította. Cadorna kihasználta a lehetőséget: augusztus 23-án az olasz 2. hadsereg északon egy 7 kilométeres sávban áttörte a védelmet, és gyorsan nyomult előre a Bainsizza-fennsíkon. Az áttörést rövidesen 20 kilométeresre szélesítették, és 6–7 kilométer mélységűre növelték.
Mt. St. Gabriele védelme. Romok a déli lejten.
Az olasz hadsereg a diadal küszöbén állt, de mégsem tudta sikerre vinni akaratát: a támadás néhány nap múlva kifulladt. A katonák elfáradtak a nehéz terepen, és problémák voltak az ellátással is. Főként a vízhiány okozott gondokat: a kevés víztárolót a hátráló ellenség felrobbantotta. Augusztus végére a front zömén befejeződtek a harcok. Ezt követően már csak a Monte San Gabriele birtoklásáért folyt a véres küzdelem, melyről alább idézzük a korabeli vezérkari jelentést, ill. a szakíró 60 évvel későbbi megállapításait.
„A Monte San Gabriele tegnap reggel óta ismét a legnagyobb hevességre fokozódott viaskodás középpontjában áll. Az ellenség minduntalan rohamot intéz a sziklacsucs ellen, amely ismételten kezére jutott, de röviddel utána idcső [sic!] gyalogságunk mindannyiszor visszahóditotta. A mindkét részről a legnagyobb hevességgel vivott harc most is lankadatlan erővel tovább folyik.”
Délmagyarország, 1917. szeptember 6., p. 1.
„Szeptember 4-től egy héten át éjjel-nappal folyt a küzdelem a hegy birtokáért. »A San Gabriele olyan Moloch, amely három-négy naponként fal fel egy ezredet« – írta a harcok egyik szemtanúja. Szeptember 6-án tíz rohamot álltak ki a védők. Szeptember 11-én sikerült elfoglalniuk az olaszoknak a hegy csúcsát, de a linzi 14. osztrák gyalogezred ismét visszafoglalta a Monte San Gabriele ormát. A csata 12-én tulajdonképpen az egész isonzói arcvonal hosszában véget ért, csupán a Monte San Gabrielén dúlt egész hónapban az elkeseredett küzdelem.”
Szabó : Doberdo, Isonzo, Tirol, p. 111.
A harcok során az ellenfelek ismét nagy veszteségeket könyvelhettek el. Az olaszok csak kevés területet vettek birtokba, de délen Trieszt városától már csak 10 kilométer választotta el őket.
A tizenegyedik isonzói csatát követően a Monarchia kritikus helyzetbe került. Ha az olaszok eljutnak Triesztig, nem lesz előttük természetes akadály; északabbra, a Bainsizza-fennsíkon is kedvező állásokat tudtak elfoglalni. A Monarchia egyetlen reménye az maradt, ha előbb támad, mint az olaszok. Erre viszont saját erejéből már nem volt képes...
Mint már annyiszor, most is a németek segítségét kellett kérni. Miután a keleti fronton stabilizálódott a helyzet, hét német hadosztály átengedéséről született döntés. Ezekből, és további nyolc osztrák-magyar hadosztályból alakult meg a 14. hadsereg (parancsnoka Otto von Below), melynek feladata Arz vezérkari főnök elképzelése szerint egy korlátozott támadás véghezvitele volt. Ez a haderő az Isonzo-front északi szakaszán sorakozott fel. Mellette, a déli részen a 2. és 1. Isonzo-hadsereg (Boroević) helyezkedett el; a jobb szárny (2. hadsereg) sokkal erősebb volt (még az 1. hadseregtől is vezényeltek ide alakulatokat), mivel annak is részt kellett vennie az offenzívában. Az Isonzo-front egésze fölött Jenő főherceg parancsnokolt.
A terv az volt, hogy az olaszokat a Tagliamentón túlra szorítják vissza. A terepviszonyok nagyon kedvezőtlenek voltak egy támadáshoz: az ellenség szinte minden fontos magaslatot ellenőrzése alatt tartott; rendkívül sok akadályt (folyók, hegyek, sziklás puszta vidékek) kellett leküzdeni; nagyon nehezen lehetett vízzel ellátni a katonákat. A Monarchia viszont – mint már említettük – kényszerhelyzetben volt: mindenáron támadnia kellett. A hadvezetés döntése szerint többnyire a folyóvölgyekben törnek előre. Az előnyomulást megállás nélkül, éjszaka is erőltetik, és megkerülik a hegycsúcsokon lévő ellenséges védpontokat. Ezekről viszont tűz alatt lehet tartani a támadókat. A fentiek miatt nagyon fontos volt, hogy alaposan felderítsék az ellenség védelmét. A légierő ebben kiváló munkát végzett. Amiben még bízni lehetett: a meglepetés ereje. Éppen ezért erős, sűrű, ámde rövid ideig tartó tüzérségi előkészítésre volt szükség. A támadás elején még be lehetett vetni egy hatásosnak tűnő fegyvert – a harci gázt.
Az olaszok tudták, hogy valami készül ellenük, de nem tudták, hogy pontosan hol és mi. Cadorna elképzelése az volt, hogy védelemre rendezkedik be, de szövetségesei nyomására ezt csak a frontvonal bal szárnyán tette meg. Így viszont katonáit nagyon egyenetlenül sorakoztatta fel: a Bainsizza-fennsíkon és Görztől keletre támadásra készülve koncentrálta erőt, ennek következtében más szakaszokon a védelemre csak kevés embere maradt. Abban bízott, hogy a terepadottságok és az időközben kiépített erődített pontok meg tudják állítani az ellenséget.
Október 24-én hajnalban Tolmein környékén kezdődött a támadás. Már az első napon egy 30 kilométeres sávban sikerült áttörni a védelmet.
A 12-ik isonzói csata
„Először gázzal, majd robbanó lövedékekkel árasztották el az olaszokat, kik a tüzet meglepetésükben alig viszonozták. 8 órakor gyalogságunk egy rohanásban száguldott előre az olasz állásokba, melyeknek védőit nagyrészt foglyul ejtették. 9-kor az olaszok első és második vonala legtöbb helyen már birtokunkban volt. Egyes olasz hadosztályok olyan észrevétlenül kerültek fogságunkba, hogy a magasabb olasz parancsnokságok mit sem tudtak csapataik katasztrófájáról. Mikor a köd fölszakadt a völgyekben, hosszú oszlopokban énekszóval előnyomuló csapatainkat a hegyeken ülő olaszok először osztrák-magyar foglyoknak, vagy saját csapataiknak nézték és csak későn eszméltek a szörnyű valóra.”
Aggházy – Stefán : A világháború, p. 256.
A csata második napján a Capello tábornok vezette olasz 2. hadsereg még megpróbált ellentámadásokat indítani, de ezek nem vezettek eredményre. Estére megindult, másnapra feltartóztathatatlanná vált a hadsereg felbomlása. Ebben nemcsak a rémült bakáknak, de a meglepett hadvezetésnek is szerepe volt.
Az áttörés híre lelkesedést váltott ki a sajtóban is (Délmagyarország, 1917. október 26., p. 1.)
A demoralizált olaszok felszerelésüket hátrahagyva, pánikszerűen hagyták el a harcteret. Négy nap alatt az olasz védelem teljesen összeomlott, már az olasz 3. hadsereg is hátrálni kényszerült.
[Az olasz pánik jele a 12. isonzói csata után]
Miután a központi hatalmak elsöprő erejű győzelmet arattak, a Monarchia hadvezetése átértékelte eredeti terveit. Immár nem a Tagliamento elérése lett a cél, hanem a Brenta és a Piave vonala. Lehetőséget láttak arra, hogy megsemmisítsék az olasz 3. hadsereget. Éppen ezért a támadás nem állt meg; a 14. hadsereg október 26-án délnyugati irányba fordult. Ám mivel ez a hadmozdulat nem szerepelt az előzetes elképzelésekben, nem építették ki a csapatok ellátóvonalait, nem biztosították a folyóátkelésekhez az eszközöket. Az utak az olaszok hátrahagyott felszerelése miatt nehezen voltak járhatók. A katonákon mutatkozni kezdtek a fáradtság jelei.
„Az utcákon élelmiszerek, liszt, kávé kiöntve, fegyverek, töltények elszórva hevertek szana-széjjel, amiből könnyen meg lehetett állapítani, hogy az olasz csapatoknak gyorsan kellett a városból* kivonulniok, de kivonulásuk előtt még gondoskodtak arról, hogy amit el nem vihetnek, az utca sarába tapossák, nehogy az ellenség zsákmányául essék.”
*Görz városáról van szó.
A m. kir. „IV. Károly király” volt 1. honvéd gyalogezred..., p. 157.
A kedvezőtlen körülményeket tetézték a hadvezetés hibái. Boroević és Below egyaránt magának akarta a sikert. Az összehangolatlan irányítás miatt az Isonzo-hadseregek és a 14. hadsereg alakulatai összekeveredtek egymással. Az olasz 3. hadsereg bekerítését így nem tudták véghez vinni: 60 000 katonája ugyan fogságba esett, de zöme megmenekült.
Zsákmányolt olasz óriás ágyu
A Tagliamento széles, sebes vizű folyó; a támadók október 31-én elérték a partját, de a megszilárduló olasz védelem megakadályozta az átkelést. Arra – nagy nehézségek árán – csak november 2-án került sor. Az olaszok felhagytak az itteni védekezéssel, de rendezetten tudtak a Piave mögé vonulni. Ennek ellenére november eljén még bizakodó tudósítások jelentek meg a hadihelyzetről.
„Az olasz offenzivának nagyszerüen átgondolt és csodásan keresztülvitt haditerve ragyogóan bontakozik ki a mai hivatalos jelentésekből. A magyar, osztrák és német csapatok a Tagliamento
egész arcvonalán megtörték az olaszok ellenállását és a folyó jobbpartján előnyomulóban vannak nyugat felé. Offenzivánknak gyors sikere és ellenállhatatlan lendülete lehetetlenné tette, hogy az olaszok
csapatainkat a Tagliamentonál feltartóztassák.
A Tagliamento-arcvonalnak feladása azza a sztratégiai [sic!] eredménnyel járt, hogy az olaszoktól visszafoglaltuk Cortina d'Ampezzot és Martino di Castrozzát. Az olaszok ezzel elvesztették minden reményüket
arra, ami után 1915 májusa óta hiába törekedtek, hogy eljussanak Tirol szive, Bozen felé.”
Délmagyarország, 1917. november 7., p. 1.
November 9-én Cadorna sorsa megpecsételődött; menesztését követően Armando Diaz tábornok vette át a főparancsnokságot.
A támadók következő célja a Piave vonalának átlépése, az ellenség teljes megsemmisítése volt. Mivel a folyami átkeléshez nem volt elég hadianyaguk, a Piave és a Brenta közötti Monte Grappa elfoglalásától remélték a megoldást. Nem vették figyelembe, hogy az itteni támadáshoz sokkal kedvezőtlenebbek a terep adottságai, mint az Isonzo vidékén voltak. Ráadásul ekkorra az olaszok francia és brit segítséget is kaptak. A döntő csapás bevitele nem sikerült; véres harcok során, több próbálkozással sem sikerült elfoglalni a Monte Grappát.
„Kisebb helyi sikerek, így a Fontana Secca, Spinuccia és Soloralo magaslatok elfoglalása mit sem változtatott már az általános hadihelyzeten.
A Monte Grappa ellen indított támadások egymásután meghiusultak és a monarchia hadvezetőségének be kellett látnia, hogy egyelőre minden további véráldozat hiábavaló, a megszilárdult és ántánt
segélycsapatokkal is alaposan megerősített olasz frontot egyelőre nem lehet hátrább szorítani.
Ugyanez volt a helyzet a Piave alsó folyásánál is [...].”
Tolnai : a világháború története, 9. köt., p. 307.
Az időközben beköszöntött tél véget vetett az ellenségeskedéseknek. A front a Piave mentén stabilizálódott.
Az 1917-es év utolsó csatája majdnem meghozta a döntést az olasz fronton. A központi hatalmak nagy győzelmet arattak, megsemmisítették az olasz 2. hadsereget, és jelentősen előretolták a frontvonalat. Hatalmas hadizsákmányra tettek szert; hónapokig el tudták élelemmel látni katonáikat. Ám nem lehet elmenni azon tény mellett, hogy ez a siker csak átmenetileg odázta el a feltartóztathatatlanul közeledő véget.
