1866-ban a Habsburg Monarchia vesztes háborút vívott Poroszországgal. A kudarc mind politikai, mind katonai téren jelentős változásokat eredményezett. 1867-ben létrejött a kiegyezés, a Monarchia dualista állammá alakult. A hadügyek terén szükségessé vált a hadsereg létszámának növelése, szervezésének új alapokra helyezése, felszerelésének korszerűsítése. Ezzel párhuzamosan általános és személyes hadkötelezettséget vezettek be, és törvényesítették az általános hadi szolgálatot. (Az ezeket megalapozó véderőtörvényt 1868-ban fogadták el. Újabb szabályozások 1889-ben és kevéssel a háború előtt, 1912-ben születtek.)

Mindeközben felmerült az igény egy önálló magyar haderő megteremtésére is. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy ennek harcértéke jóval alatta maradt a közös haderőének, másrészt Ausztria számára is lehetővé kellett tenni, hogy saját hadsereget hozhasson létre. A haditengerészet esetében egyértelmű volt, hogy annak központi (azaz közös) irányítás alatt kell maradnia.

A Monarchia szárazföldi haderejének gerincét, kb. 88%-át a közös hadsereg (k. u. k. Heer) alkotta, melynek vezényleti és szolgálati nyelve egyaránt a német volt, és a közös hadügyminiszter alárendeltségébe tartozott. A szervezés kezdeti időszakában csak a közös hadsereg számított első vonalbeli haderőnek. Nemzetiségek szerinti megoszlása viszonylag jól tükrözte a Monarchia viszonyait.

A második vonalba a magyar honvédség, illetve az osztrák Landwehr tartozott. Utóbbi vezényleti nyelve természetesen a német volt, a honvédség esetében viszont a horvát alakulatoknál nem a magyar, hanem a horvát számított annak. Az irányításukat a két honvédelmi miniszterre bízták. A honvédség és a Landwehr feladata csak a közös hadsereg támogatása lett volna, de a későbbi fejlesztések nyomán a háború kezdetére már „felzárkóztak” a közös haderőhöz, első vonalbeli harcértékkel bírtak. A harmadik vonalba a magyarországi népfelkelés, illetve az ausztriai Landsturm tartoztak. Kiépítésükre csak 1886-ban került sor, szervezeti rendjüket a honvédség illetve a Landwehr határozta meg. A hadköteles férfiak 42 éves korukig szolgálhattak bennük.

A közös hadsereg megszervezése érdekében a Monarchiát katonai kerületekre (112, ebből 47 Magyarország területén) osztották fel. Egy alakulatba többnyire mindig azonos körzetből sorozták a legénységet. A honvédség és a Landwehr számára az 1912-től a kerületekkel azonos területi felosztást követő katonai kiegészítő kerületek jelentették a bázist, ezek képezték a közös hadsereg, a honvédség és a Landwehr ezredeinek alapját. A közös hadsereg három fő fegyvernemének esetében két vagy több ezred alkotott egy dandárt. Két gyalog- vagy lovasdandár hadosztályt képezett, amihez más fegyvernemek alakulatai, illetve a hozzájuk tartozó intézetek is hozzászámítottak. Két vagy három hadosztályból jött létre a hadtest. A hadtestekhez további alakulatok (pl. tüzérség, műszakiak, stb.) is tartoztak.

A Monarchia hadtestkerületei

Tizenhat hadtestből (I–XVI.) hat hadsereget (1–6.) szerveztek. A közös hadsereg, a honvédség és a Landwehr alakulatai hadtest szinten, és ebből következően hadsereg szinten is már egységes irányítás alá estek.

A mozgósítást követően a kiképzetlen 21 éves korosztályt is behívták, miként a 33–42 éves honvédségi és Landwehr póttartalékosokat is, utóbbiakból népfelkelő-ezredeket képeztek. Ezek a lépések megnehezítették a csapatok mozgatását, a kiképzések megszervezését, a felszerelés biztosítását, felesleges erőket és figyelmet vontak el a hadvezetéstől. Így a kb. 3,2 milliós mozgósítás utáni létszám képzettségében, harcértékében nem volt egységesnek mondható.

A légierő azért érdemel külön említést, mert hatalmas fejlődésen ment keresztül a világháború alatt (lásd erről I. világháborús oldalunk külön írását). Az ellenségeskedések kezdetén mind szervezetében, mind felszereltségében kezdetlegesnek számított, s így volt ez a Monarchia esetében is: a közös hadseregbe sorolt „légjáró csapatok” még csak egységes irányítás alá sem tartoztak. A repülősök és a léghajósok a szállítódandár, a léggöbös részleg a vártüzérség alá volt rendelve. A források szerint a háború kezdetén 1 vagy 2 léghajó, 10 kötött léggömb és 36 repülőgép (további 6 szállítás alatt) állt rendelkezésre, ez utóbbiak többsége elavult típusú, melyek felderítésre is csak korlátozottan voltak alkalmasak.

A kiegyezést követően a császári-királyi haditengerészet immár császári és királyi haditengerészet lett, azaz fenntartását és fejlesztését részben osztrák, részben magyar pénzügyi forrásokból kellett biztosítani. Ezek a pénzek azonban soha nem voltak elegendők egy minden egységében korszerű, ütőképes haditengerészet fenntartásához. Folyamatosan korszerűsíteni kellett ugyanis a flotta régi egységeit, viszont a haditechnika fegyvernemi fejlődése miatt újabb hajók építésére is szükség volt. A költségvetés hol kevésbé, hol bőkezűbb módon járult hozzá ehhez; és annak ellenére, hogy a hadviselő felek közül a háború előtti évtizedben flottaépítésre felhasznált pénzeit százalékos arányában leginkább a Monarchia növelte, a nagy lemaradást nem tudta behozni. Európában a hatodik, a világon a nyolcadik legnagyobb hadiflottával rendelkezett ugyan, de az antant országaihoz képest jelentős hátrányban volt. Ez még a potenciális ellenfélnek tekintett Olaszországgal szemben is igaz; még akkor is, ha az újabb építésű, korszerű csatahajók, azaz a kor a legütőképesebbnek tekintett hajótípusának tekintetében a Monarchia kedvezőbb helyzetben volt.

A Viribus Unitis

A fejlesztések során a tengeri haderő mellett figyelmet fordítottak a dunai hajóraj kiépítésére, fenntartására is.

A haditengerészet a következő erőkből állt:

A Geschwader-eket és Division-okat a kiképzés megkönnyítésére és az ellátás segítésére szervezték meg. Az egyes feladatokat pedig mindig konkrét hajó(k)ra, alkalmilag összeállított kötelékekre osztották ki.

A Maros és a Leitha monitorok a Száván

A Tenger című folyóirat 1914-ben összefoglalót adott közre a hadviselő felek tengeri haderejéről. Ebben a Monarchia haditengerészetéről a következő összeállítást közli:

Érdemes megjegyezni, hogy folyami hajókat természetesen korábban is gyártottak magyar hajógyárakban, de 1906-tól kezdve a Danubius Fiumében és Portorében tengeri hajókat is épített. Ezek közül a legnagyobb és legkorszerűbb a tragkius sorsú Szent István csatahajó volt.