HADITERVEK

Minden nagyhatalom vezérkara a háború gyors eldöntésének egyetlen lehetőségét az ellenfél hadserege gyors felkeresésében, megverésében és az ellenséges főváros elfoglalásában látta; ezért a támadást készítette elő. Erre épült fel azoknak a hatalmaknak haditerve, amelyek már kezdetben nagy tömegeket tudtak a hadszintérre dobni. Ilyen volt tehát az egymással nagy vonásokban összefüggő német-osztrák-magyar és francia-orosz haditerv.

Ezeket a béke idején a legapróbb részletekig kidolgozott haditerveket kissé körülményesebben kell ismertetnünk, minthogy a világháború legnagyobb és a háború egész sorsára döntő jelentőségü csatáinak vetették meg az alapját.

A MONARCHIA ÉS NÉMETORSZÁG között az oroszok ellen közösen vívandó háború tervére bizonyos általános jellegü megállapodások már évekkel a világháború előtt létrejöttek. A kiindulási alapot a német vezérkar abban a meggyőződésben adta meg, hogyaz ilyen háború esetén Franciaország nem marad semleges. Ezért a német vezérkar főnöke, Moltke, elhatározta, hogy a német haderőnek mintegy hétnyolcad részével, (azaz hét sereggel és ezenfelül egy olasz sereggel, amennyiben Olaszország a hármasszövetségi szerződést mégis betartja) a franciákra ront, akiknek legyőzését 1–2 hónapi küzdelem után remélte és hogy ennek következtében az oroszok feltartóztatására a haderőnek csupán fennmaradó egynyolcad része juthat, mely Keletporoszországban fog gyülekezni.

Ez az utóbbi rész (a 8. német hadsereg) iparkodni fog az osztrák-magyar hadakkal való együttműködésre, amire nézve Moltke a monarchia vezérkari főnökének, Conradnak általános ígéretet tett. A franciák leverése után a német hadak zöme az oroszok ellen fordult volna. Jegyezzük itt meg, hogy Moltke előbb említett igéretét nem válthatta be.

Moltkenek ez az erőelosztása adta meg a monarchia haditervének keretét, amennyiben magában foglalta azt a körülményt, hogy az osztrák-magyar hadak zömét, számszerint a támadó harcra alkalmas 49 gyalog-közös és honvéd-hadosztályból legalább 40-et az oroszok ellen kell alkalmazni, ezeknek 1–2 hónapon át való feltartóztatása céljából. Ezért a fennmaradó 8–9 hadosztályunkkal a 12 hadosztály erejü szerbek ellen észszerüen egyelőre csak védekezni lehetett.

Az osztrák-magyar és német haderő együttműködésének esupán egyetlen részlete határoztatott meg egészen pontosan. Ez vonatkozott az oroszok által kiürítettnek feltételezett Nyugat-Lengyelország megszállására, ahová a monarchia egy népfölkelő hadcsoportot Krakkó felől, a német hadvezetőség egy népfölkelő hadtestet Porosz-Szilézia felől irányított, szabályozván az együttműködés (felvonulás, elindulás, kölcsönös támogatás) módozatát.

A lényeg a közös haditervben az volt, hogy a monarchia hadereje az oroszokat addig tartóztassa fel, ameddig a német hadak a franciákkal nem végeznek. A monarchia vezérkarának főnöke, Conrad vállalta ennek a feladatnak megoldását.

A vázolt kereten belül dolgozta ki Conrad a monarchia haditervét. Conrad haditervének a monarchia külpolitikai helyzetének megfelelően több változata volt. Előkészületeket tett:

1. az oroszok és a szerbek ellen egyidejüleg – német segítséggel – vívandó háborúra, mely esetben az első vonalbeli haderő négyötöd része (40 hadosztály) Keletgaliciából az oroszok ellen fordult, egyötöd része (9 hadosztály) a Drina-Száva mentén a szerbek ellen védekezett volna.

2. ezenfelül az olaszok és a szerbek ellen egyidejüleg egyedül viselendő háborúra, nagyban hasonló erőelosztás mellett,

3. végül a csupán a szerbek ellen egyedül vívandó háborúra, mely esetben a haderő kétötöd része vonult volna Szerbia meghódítására.

Az alábbiakban csak az 1. és a 3. változatot taglaljuk, mert a háború kitörésekor ennek a két változatnak összekeverődése állt be, ami hátrányosan érvényesült.

Mindenekelőtt jegyezzük meg, hogy Conrad az oroszokkal és szerbekkel egyidőben kitörő háború esetére tervezett erőelosztásban már túlsok csapatot vett tervbe Szerbia ellen, amit bizonyos politikai jellegü megfontolás: az alig megszerzett és túlnyomóan szerb lakosságu Bosznia-Hercegovina megbizható megvédelmezése az esetleg lázító hatásu szerb betörés ellen látszott igazolni. Ez a megfontolás okozta azt is, hogy az itt alkalmazásra szánt haderőnek legnagyobb részben Bosznia határán, a Drina folyó mentén kellett felállítást venni. Conrad nyilvánvalóan arra számított, hogy a szerbek háború esetén elsősorban nem magyar, hanem bosnyák területre fognak betörni.

Hogy az 1. és 3. változatra a szerbek ellen teendő hadi előkészületek egymástól túlságosan el ne térjenek, vagyis, hogy a mozgósítási és felvonulási előmunkálatok lehetően egyszerüsítessenek, Conrád a csupán a szerbekkel vívandó háború esetére is, amikor a haderőnek kétötöd része (három hadseregre tagozva) vonult volna Szerbia ellen, megtartotta a Drina-menti felállítás lényegét, amennyiben a főerő (az 5. és 6. sereg) a Drina mentére, a mellékerő (a 2. sereg) a Száva mentére, míg egy hadtest a Duna mentére jutott volna. Conrad tehát Szerbiát a főerővel nem a Száva-Duna, hanem a Száva-Drina mentéről akarta megrohanni, ami a támadó feladat két lehetséges megoldása közül kétségtelenül a nehezebb és hosszadalmasabb volt.

Oroszország ellen (az 1. változat) Conrad a haderő négyötöd részét szánta (négy hadseregre tagozva), de itt nem védekezni, hanem támadni akart, aminek megvolt a jogosultsága.

Az orosz hadak mozgósításáról béke idején tett különböző számvetések, következtetések, beszerzett kémhirek stb., ugyanis mind azt mondták, hogy a monarchia és Oroszország egyidejü mozgósítása esetén a monarchia 40 hadosztálya hamarabb lesz a határon, mint az oroszoknak ugyanakkora ereje, és hogy az orosz az ő nagy túlerejét csak a háború második hónapjában tudja majd fokozatosan érvényesíteni, vagyis csak akkor, ha az orosz birodalom távoleső részeiből, az Ural vidékéről, a Kaukázusból, Turkesztánból és Szibériából származó hadtestei is a mi határainkra beérkeznek. Ezért a mi gyorsabb hadkészültségünk révén elérhető időleges számbeli fölényünk a támadást nemcsak lehetségessé, hanem szükségessé teszi, mert megzavarja az oroszok gyülekezését és mert a viszonylagos túlerővel való támadás nekünk a háború elején biztos győzelmeket szerezhet. Ezenfelül a németek hátának fedezése akkor érhető el a legjobban, ha mi azokat az orosz haderőket, amelyek a Berlin felé vonulás céljából valahol a Bug és a Visztula között gyülekeznek, megtámadjuk és megverjük vagy legalább is magunkra vonjuk.

Ez a kétségtelenül egészséges gondolatmenet szülte Conrad szép haditervét: az oroszok ellen szánt négy seregnek gyülekezése a keletgaliciai határ mentén, nagy félkörben Lemberg előtt, és innen támadás, erős balszárnnyal, észak felé, a Bug és a Visztula között fekvő területbe. Ezt a hadműveletet a Keletporoszországban gyülekeztetett német seregnek déli irányban intézett előretörése is hatásosan kiegészíthette.

A terv szép volt, de nem került teljesen az elgondolt alakban végrehajtásra, mert a külpolitikai események a katonai számvetést megzavarták. Nem az 1. és nem a 3., hanem egy negyedik változat következett be. Külpolitikai okokból először Szerbia ellen mozgósítottunk, abban az ingatag reményben, hogy Oroszország talán mégis cserben hagyja védencét. Megkezdtük a háborút a 3. változat szerint. Csak mikor már a Szerbia ellen szánt haderő – a bizonyos kétötöd rész – olyan csapatai is vasúton robogtak a szerb határra, nevezetesen 3 cseh hadosztály, aztán a budapesti és a temesvári hadtest; amely csapatok az oroszok ellen is számításba jöttek, történt meg az orosz beavatkozás.

Ennek következményeire később még részletesen kiterjeszkedünk. Egyelőre csak annyit jegyezzünk meg, hogy ebből a kavarodásból a következő hátrányok keletkeztek:

a) Szerbia felé egy hadseregünk feleslegesen elindult, a Száva mentén legnagyobb részben fel is vonult és ott jelentékeny hányadával tervszerütlenül harcba is keveredett,

b) a szerbekkel szemben nem 9, hanem véglegesen 12 hadosztály nagyságu haderő (3 csehországi hadosztály többlet) maradt; ezzel az erőviszony a két hadszintér között tervezett egyötöd : négyötöd arányról közel egynegyed : háromnegyed arányra rosszabbodott,

c) az oroszokkal szemben így gyengültünk és egyben megkéstünk.

Conrad tervének alapjai tehát megrendültek.

A TELJESSÉG KEDVÉÉRT fel kell sorolnunk a monarchia erődítéseit is.

Igen számos, korszerü erődítéssel fedezte Conrad Déltirol és Karinthia határát az olasz szövetségessel szemben. Ez ugyan nem bizonyult feleslegesnek, de elvonta az anyagi eszközöket más fontosabb helyeken végezhető erődítési munkálatoktól. Így például Magyarország déli, keleti és északi, azaz a szerb, román és orosz betörésnek kitett határai fedetlenek maradtak. Meglehetősen használható régi erődítések fedezték Hercegovina határát Montenegróval szemben és Szarajevót a szerb betörés ellen. Nyugatgaliciában Krakkó, Keletgaliciában Przemysl vára már régebben épült az oroszok ellen, ezenfelül futólagos – nehéz tüzérség ellen védtelen – erődítések biztosították a San és a Dnyeszter hídjait és Lemberget. A galiciai várak és az olasz határon épült erődítések a háború folyamán szerephez jutottak, a galiciai futólagos erődítményeket azonban szinte ellenállás nélkül feladtuk.

A német haditerv általános alapelveit Schlieffen tábornagy, Moltke előde, a mult század végén dolgozta ki. Schlieffentől eredt a 79 tábori és tartalék hadosztályba tagolt német haderőnek hétnyolcad : egynyolcad arányban való elosztása a nyugati és keleti arcvonal között, ami valóban az egyetlen módja volt a viszonylagos túlerő alakításának nyugaton, ahol a franciák a döntő csata elől, ellentétben az oroszokkal, csak igen érzékeny területi veszteség árán vonhatták ki magukat. Schlieffen azonban még ezt is meg akarta akadályozni. Ő a francia hadakat el akarta fogni. Ezért a nyugaton alkalmazott hétnyolcad rész (azaz hét hadsereg) bevetését másként tervezte, mint ahogyan azt Moltke végezte. A schlieffeni elgondolás szerint egy hadsereg maradt volna Elzász-Lotharingia határainak védelmére, amely határokkal szemben a franciák hatalmas várvonala (Belfort, Épinal, Nancy, Toul, Verdun) amúgyis nagyon megnehezítette volna az itt esetleg tervezhető német betörést. A fennmaradó hat sereget Schlieffen Belgium és Luxemburg határai mentén akarta felvonultatni azzal a szándékkal, hogy ezen a két semleges országon át végzett megkerülő hadművelettel Franciaországnak gyengén erődített északi határán át betör; majd Párizs felé előnyomulva, az oldalba kapott francia seregeket bekeríti vagy Svájc felé elszorítja.

Moltke ezt a grandiózus tervet túlmerésznek találta és ezért felhigította. Attól tartott, hogy Elzász-Lotharingiát egy hadsereg nem tudja megvédeni, bár itt a védelem jelentékeny várakra is (Metz, Strassburg, Diedenhofen) támaszkodhatott. Szükségesnek vélte elkerülni azt a lehetőséget, hogy a franciák ezt a tartományt elfoglalják, a Rajnán átkeljenek és Németország belsejébe nyomuljanak. Ezért Moltke Elzász-Lotharingiába három hadsereget szánt, bár nem védő, hanem támadó feladattal, ami a legjobban megerőditett francia határrész áttörését kivánta meg. A Belgiumon és Luxemburgon át való megkerülésre így csak négy hadsereg jutott.

A schlieffeni tervnek ez a módosítása szerencsétlen gondolatnak bizonyult.

Egyébként úgy Schlieffen, mint Moltke tervének megvalósításánál szinte biztosra volt vehető, hogy Belgium nemzetközileg biztosított semlegességének megsértését maguk a belgák sem fogják tűrni és hogy az Anglia beavatkozását is magával hozza. A német vezérkar számolt ezzel, amit eléggé bizonyít az, hogy előkészítette a legfontosabb belga határvár, Lüttich megrohanását békeállományu csapatokkal. Belgiumnak és Angliának az ellenséges táborba ilyen módon való erőszakos terelését csak a döntő jellegü német győzelem egyensúlyozhatta ki, amire nézve a schlieffeni terv nyujtotta a biztosítékot, de nem a moltkei felhigítás, mely éppen a döntő győzelem kivívására hivatott német megkerülő szárnyat gyengítette meg.

Ahogyan ma a kölcsönös helyzetet és tervet ismerjük, azt kell mondanunk, hogy a német támadást, ha az Schlieffen terve szerint hajtódik végre, a franciák képtelenek lettek volna kivédeni és a francia fővezér csak hadainak roncsait tudta volna a Loire mögé visszamenteni.

Keletporoszország védelme Schlieffen tanítása szerint történt. Ő megmondta, hogy az orosz ezt a tartományt mindjárt kezdetben több mint kétszeres túlerővel, kelet és dél felől fogja megtámadni és hogy ez ellen csak úgy lehet védekezni, ha az együtt tartott német sereg – támaszkodva a kelet-porosz erődítésekre (Königsberg, Lötzen), a mazuri tóvidék alkotta jó védőállásokra és a sűrű vasúti hálózatra – előbb az egyik, aztán a másik irányból jövő támadást védi ki. 1914-ben így is történt.

Az orosz haditerv szerkesztésére a franciák erős hatással voltak. Minthogy ők adták az orosz haderő harci készültségének fokozásához szükséges kölcsönöket, megkövetelték, hogy az orosz a németet erőteljesen megragadja.

Oroszország készült a Németország és a monarchia ellen egyidejüleg vívandó háborúra. Ebben biztos szövetségesnek Franciaország mellett Szerbiát és Montenegrot, s legalább is jóindulatu semlegesnek Angliát számította. Törökországot, Bulgáriát és Svédországot rosszindulatu semlegesnek vagy esetleg ellenségnek kellett tekintenie. Románia magatartása felől korábban nem volt bizonyosság, de 1914-ben ellenséges román beavatkozással már nem számolt.

Az orosz vezérkar biztosra vette, hogy Franciaország háborubalépése esetén a német főerő a franciák ellen fordul. Teljesen tájékozott volt az osztrák-magyar haderő tervezett csoportosítása felől, nevezetesen, hogy a mi négy seregünk hol és mikor gyülekezik, mikor lesz a hadműveletekre kész, mi a feladata a seregeknek, stb. Ennek megfelelően az orosz vezérkar a monarchia ellen négy seregben összefoglalt 48 és fél gyalog hadosztályt vett tervbe. Ez a négy sereg Keletgalicia körül nagy félkörben vonult fel és hadászati vonatkozásban kezdettől fogva átkarolta a mi haderőnket. Az volt az oroszok szándéka, hogy ebből a félkörből Lemberg irányában a háború 20. napja táján megindulnak és a mi seregeinket a Dnyeszter és a San között bekerítik, nehogy mi Krakkó felé vagy a Kárpátok mögé kitérhessünk. Az orosz vezérkar emellett a monarchiával szemben mérsékelt túlerőt (48 és fél gyaloghadosztály 40 ellen) tervezett, amit elegendőnek vélt, mert számított a mi haderőnk szláv részének csekélyebb ellenállóképességére.

A németek ellen az orosz vezérkarnak a franciák kivánságára 800.000 főt 30 hadosztályban kellett alkalmaznia. Ezt a kivánságot az oroszok teljesítették. A franciák ezenfelül követelték, hogy amennyiben Románia és Svédország semleges marad, még külön haderő Varsó felől Berlin felé törjön előre. Az oroszok ezt feltételesen megigérték, de ők előbb velünk és Keletporoszországgal akartak végezni. Ezért Keletporoszország ellen a háború 15. napján, a monarchia ellen a háború 18. és 23. napja között – még nem teljesen felvonult haderőkkel – indultak meg.

Minthogy Oroszország a háború kezdetén 111 gyaloghadosztálynyi erővel rendelkezett, a Németország és a monarchia ellen tervbe vett erőkön felül még 32 és fél – keletoroszországi és szibériai – hadosztálya maradt, amelyek alkalmazása felől a háború második hónapjában szabadon határozhatott, amennyiben azok latbavetése más államok ellen már hamarabb szükségessé nem vált. Ezekből a fölös erőkből alakult meg a háború első heteiben a 9. és 10. sereg.

A valóságban a terv kissé módosult, amennyiben az orosz a háború első hónapjának végéig a monarchia ellen 46 és fél, Keletporoszország ellen 34 hadosztályt állított. Az orosz főerő így is velünk került szembe, nem volt tehát szükséges azt támadás útján magunkra vonni. Conrad eredeti terveinek betartása esetén az oroszok semmiesetre sem lettek volna velünk szemben nyomasztó túlerőben, sőt az első időben a lassúbb orosz felvonulásnál fogva orosz gyalogsági túlerőről nem is lehetett szó, mert hiszen csak a háború 4. hete végén volt 46 és fél orosz hadosztály a mi tervbe vett 40 hadosztályunk ellen. Az orosz valóban nyomasztó túlerőt állított Keletporoszország ellen: számszerüleg 30, illetve 34 hadosztályt a németeknek eredetileg 13-ban megszabott, de a valóságban 9-re csökkentett tábori és tartalék hadosztálya és 4 népfölkelő hadosztálya ellen.

A francia haditerv – Joffre műve – számításba vette ugyan azt, hogy a németek Belgium semlegességét megsérthetik, de csak arra gondolt, hogy a német jobbszárny Belgium keleti csücskének érintésével fog előnyomulni, tehát nem terjeszkedik ki a Maas folyó balpartjára, azaz Brüsszelre is. Számított azonban a belgák tartós ellenállására a Maas mentén. Emellett a francia vezérkar a német hadsereget gyengébbnek feltételezte mint az valójában volt, mert nem hitte, hogy a német tartalékhadtestek már az első hadműveletekben is résztvehetnek. Ebből eredt, hogy a francia vezérkar a haderő (5 erős hadsereg) felvonulását Elzász-Lotharingia és Luxemburg határán, nagyban Belfort és Montmedy között, vagyis a Svájc és Belgium között fekvő aránylag szűk területen tervezte. Az volt a szándéka, hogy innen egyenesen keleti irányban Lotharingiába nyomul és ezzel a német arcvonalat áttöri. Csak később, a felvonulási időszak alatt, mikor Joffre tudomást szerzett arról, hogy a németek Belgium határán nemcsak igen jelentékeny tömegekben gyülekeznek, hanem már a háború 4. napján Lüttichet is megrohanták, rendelte el, hogy seregei szélesebb felállítást vegyenek és hogy balszárnya belga területre, a Sambre folyó mentére terjeszkedjék ki. Ide vette tervbe az angol hadsereg gyülekezését is. De a német felvonulás ezt a kiszélesített arcvonalt is túlszárnyalta. A franciák békebeli haditerve tehát nem bizonyult jónak.

A szerbek haditerve a haderő egyik felével a határok (Duna, Száva, Drina) védelmét, másik felével központi tartalék alakítását Belgrád és Kragujevac között írta elő. A tartalék ellentámadásával szándékozott a szerb fővezér, Putnik a határon át betört ellenséget visszavetni. A szerbek különben az osztrák-magyar támadást Belgrád felől várták. Ennek megfelelően haderejük kétharmad része ennek a támadásnak kivédésére volt kéznél.

A montenegroi haderő a hercegovinai határon gyülekezett, hogy a mi területünkre betörjön.

Angol haditerv nem volt. Az angol vezérkar a belgával és franciával az expediciós angol sereg alkalmazási lehetőségeiről már béke idején eszmecseréket folytatott. Az angol vezérkar igéretet tett, hogy ez a sereg (6 gyaloghadosztály) német támadás esetén a legrövidebb időn belül Belgiumba vagy Franciaországba hajózik át. Az igéretet beváltotta. Az angol sereg 4 hadosztálya valóban feltünő gyorsan áthajózott és már az első nagy csatában a francia arcvonal balszárnyán, belga területen résztvett.

HA MOST a nagy haditervek lényegét és az elérni kívánt hadicélokat áttekintjük, a következő képet nyerjük:

a német és a francia főerő döntő csata megvívása céljából egymásnak ront; előbbi a franciák balszárnyát iparkodik megkerülni, utóbbi a német arcvonal közepét akarja áttörni; emellett a német bízik abban, hogy hátát az osztrák-magyar haderő és a keletporoszországi német sereg fedezi, a francia pedig arra számít, hogy az oroszok erőteljes támadása Keletporoszország és Berlin felé a németek hátát veszélyezteti;

az orosz és az osztrák-magyar főerő ugyancsak egymásnak ront, az orosz azért, hogy a monarchia haderejét tönkreverje és aztán Berlinnek vehessen irányt, az osztrák-magyar azért, hogy az orosz főerőt magára vonja;

a szerb és a vele szemben álló osztrák-magyar haderő az eredeti terv szerint a védelemre gondol és emellett a szerb észak felől, az osztrák-magyar keletről várja ellenfele támadását.

Végezzük ezt a fejezetet a haditervek bírálatával.

A schlieffeni haditerv kiváló volt, de Moltke módosítása megrontotta.

A francia haditerv nem számolt a Belgiumon át lehetséges nagyarányu megkerüléssel.

Conrad haditerve jó volt. A hiba abban rejlett, hogy az eredeti haditervhez akkor is ragaszkodott, mikor annak alapjai a külpolitikai események hatása alatt meginogtak.

A szerb haditerv ellen érdemleges észrevételt tenni nem lehet.