IX. FEJEZET.

(L. 1. sz. v.)

Visszavonulás Przemysl-nek 1914. szeptember 12–15-ig. Fejetlenség a vonatnál. A gyalogság fegyelmezett magatartása a visszavonulás alatt.

Szept. 11-én kiadott visszavonulási parancs folytán az 5. honv. gy. ezd. szeptember 12-én del. 2h -kor Lelehowka-n, Jarina-n át Jaworow-nak útnak indult. Del 8h-kor Jariná-nál pihenő tartatott s az ezd. Bruchnál környékét a kora délutáni órákban elérte. Az I. zlj. és ezd. törzs Czerczykén a II. és III. zlj. Przelbicén éjjelezett. Menetteljesítmény 39 km.
Szept. 13-án indulás del. 3h 30'-kor szakadó esőben Artamowska Wola-ra; ott beszállásolás és éjjelezés dand. kötelékben.
Szept. 14-én a vonatok zavartalan visszavonulásának biztosítására a 45. dand. Artamowska Wolától nyugatra, majd később keletre felállítást vett.
Később az ezd. dandár kötelékben Podgarcon, Rudnicon, Mosciskán át Wola Lacká-ra menetelt.
3 napi menet után az ezd. dand. kötelékben Wola-Lackára ért szakadó esőben, ahol egy réten szabad táborba szállott a 45. dand. 3 ezd-e. Egész éjjel zuhogott az eső s a legénység hatalmas tábortüzek mellett keresett menedéket. Innen egy rövid menettel szept. 15-én kora reggel elértük a Medyka-i nagy legelőt, az úttól jobbra, ahol a dand. azt a parancsot kapta, hogy az utolsó fogat elvonulását ott bevárja. Esőmentes, derült nap volt, s mi reggeltől-estig elnézegettük, amint 3-4 sorban egymás mellett a feneketlen sáros úton előre küzdötte magát a vonatok végtelen hosszú sora, Przemysl-felé.
Aznap szeptember 15-én este a vár körletébe a Hurecko melletti M. H.-hoz menetelt az ezd. ahol szabad táborban éjjelezett.
A hadsereg különböző vonatai szeptember 14-én már teljes átvonulásban voltak Przemysl várán s oly tömegesen lepték el a város utcáit és tereit, hogy ott csak a legerélyesebb közbelépéssel volt képes a várparság a szabad közlekedést fenntartani. A fogatok ezrei siettek biztonságba jutni, amelyet a San folyó tulsó partjának elérése által véltek elérhetni. A városban magában több helyen torlódás állt be s 3 teljes napon át tartott a hadsereg vonatok átvonulása, míg végre szeptember 16-án s részint 17-én a várba nem tartozó utolsó vonatrészek is elhagyták a várat.
Az ellenség a visszavonulást kisebb mértékben csak a 4. hads. északi útvonalán zavarta meg, ahol a vonatok között rendetlenséget idézett elő. Maga is kimerülve lévén, a hosszas harcok után az üldözésre kínálkozó rést az 1. és 4. hadsereg között nem használta ki az 5. orosz hadsereg.
Hadseregek visszavonulását minden időkben az időjárás, az utak állapota, a hadsereg vonata és a csapatok lelkiállapota tette válságossá.
A visszavonulásában fenyegetett 4. hadsereg a kijelölt útvonalról elszoríttatott, amelynek következménye az lett, hogy a balszárny déli irányt kényszerült venni, ezáltal a menetoszlopok összeszoríttattak. A beállott őszi esőzés, különösen az északi útvonalakon csaknem katasztrófálissá tette a visszavonulást, mert a hadsereg vonatok végtelen hosszú sorai, 3-4 sorban egymás mellett, teljesen elborították az úttestet. Az országos járművek a felázott gödrös és feneketlen sáros utakon lépten-nyomon elakadtak.
Miután a hadtest és ho. parságokat meglepte az azonnal végrehajtandó visszavonulási parancs s a vonatok a támadólagos előnyomulásnál közel tartózkodtak a harcban álló csapatokhoz, a vonatok visszafordítása s rögtöni elindítása torlódásokra vezetett, ahol rendet csak erőszakos fellépéssel lehetett teremteni.
Egy-egy eltört kerék a szekér felborulását s az út eltorlaszolását vonta maga után. Tüzér ütegek, lőszeroszlopok beékelve haladtak a vonatok végtelen hosszú sorai között.
A vonatok visszavonulása csaknem megállapodás nélkül éjjel-nappal tartott, amikor is a sötétségben egy-egy felborult szekér a legnagyobb izgalomra és torlódásra adott okot.
Rendezett visszavonulásról alig lehetett szó.
A visszavonulás első napjai elszomorító képet adtak. A gyalog csapatok kényteleníttettek az utakat teljesen a vonatoknak, tüzérségnek, lőszeroszlopoknak átengedni s a gyalogság mély szántásokban és vizenyős réteken robotolt, magával vive ütközetvonatát, de különösen a mozgókonyhákat, amelyek a felázott földeken elsüppedtek s csak a legénység segítségével tudtak előrejutni.
Hidak és átereszeknél nagyobb torlódás lehetetlenné tette a közlekedést s rendet csak karhatalom kirendelésével lehetett teremteni, amely azután szuronyerőre támaszkodva megnyitotta az utat a csapatok előtt, amelyeknek időveszteség nélkül kellett tért nyerniök, hogy az aznapi éjjelezési állomást elérhessék.
Az elől levő vonatok az amúgy is rossz állapotban levő utakat, a szüntelen esőzésben használhatatlan állapotba juttatták úgy, hogy a később utbaindult vonatrészek, csak alig tudtak előrejutni, a feneketlen sáros utakon.
Igen lehangoló látványt nyujtott, amint egy északi irányból betorkoló uton egyes tüzérségi lőszerkocsik maradványai láthatókká lettek, hátsó rész nélkül.
Az egymás mellett és mögött haladó csapatok és vonatok tülekedése leírhatatlan képet nyujtott. Az egyes parnokok pisztollyal iparkodtak maguknak utat nyitni. Az országos járművek kocsisai ostorcsapásaikkal biztatták lovaikat térnyerésre, mindenki csak elől kereste boldogulását s amely törekvés különösen átjáróknál veszedelmes méreteket öltött s az átjárókon előidézett torlódások okozójává lett. Hidak és átereszek közelében, tartva a kozákok meglepő megjelenésétől, a kocsisok és vonatparnokok kiméletet nem ismerve, egymás elé furakodtak, a kocsik összeakadtak s az úttestet és átjárókat kibogozhatatlan kocsitömeg lepte el, amely elzárta a közlekedést.
Ilyen torlódásoknak a kihatása azután km-ekre visszafelé éreztette hatását mindaddig, amíg erélyes kéz beavatkozása a kocsikat ledobatta az árokba, szabaddá nem tette a közlekedési vonalat. Közbe egy-egy menekülő család kis galiciai lovacskákkal húzott szekerükön ékelődött be a vonat közé. Ez az előre való törtetés és tülekedés, ostorcsapások, káromkodások és kölcsönös fenyegetődzés kíséretében iparkodott érvényesülni s minden áron előre jutni a feneketlen sárban mélyen elsüppedt kocsikkal, amelyeknek nagyon gyakran az út árokba kellett szórni a rakományuk egy részét, hogy a kimerült, rosszul táplált lovak a kocsit tovább tudják vonszolni. A helyzetet sulyosbította a vigasztalan őszi eső, amelyet a hideg őszi szél, a szántásokon s ut nélküli vizenyős mezőségeken magát nehezen előrekűzdő legénység arcába vágott.
A legénység kiváló szellemére és fegyelmére vall az a tény, hogy a mostoha viszonyok dacára nem hagyta el ajkát soha egy elégedetlen szó. Az ezd. legénysége ezekben a nehéz napokban adta bizonyságát erkölcsi belértékének s a benne élő kötelességérzetnek. A tisztek és tisztesek minden alkalommal tőlük telhetően iparkodtak gondoskodni a legénység szükségleteiről és megfelelő elhelyezéséről.
Nem hiába tartalmazta a német szabályzat azt a mély jelentőségű megállapítást, hogy „a gyalogság a fegyvernemek királynője.” Eme kijelentésnek igaz volta, amely évszázadok háborúinak tapasztalataként szűrődött le s jutott be a katona evangéliumába, a szabályzatba, nemcsak a harctérre vonatkozik, ahol a gyalogság küzdötte ki szuronnyal a győzelmet s tette érdemessé magát a legnagyobb elismerésre, amely őt a véráldozat és a hősi önfeláldozás révén megilleti, de vonatkozik a gyalogság azon teljesítményére is, hol nem a hősöket megillető elismerés vár reá, hanem a nélkülözések sorozata, amelyet csüggedetlenül és soha nem lankadva kellett elviselnie.