Mint ahogy már említettem, megérkezésünk napján engem Auschwitzból Birkenauba küldtek át.

Birkenau nevezetű település valójában nem is létezik. A Birkenau név újkeletű, eredete a közelben található nyírfaligetre vezethető vissza. A manapság Birkenau néven ismert területet a helyi lakosság mind a mai napig „Rajska”-nak hívja. A jelenlegi birkenaui láger központja az auschwitzi lágertől kb. 4 km-es távolságra van. A birkenaui és az auschwitzi lágerek nagy őrláncai érintik egymást, s csupán egy sínpár választja el őket egymástól. Neuberaunról, amely települést érthetelen módon mint utolsó tartózkodási helyünket kellett megadni, korábban soha nem hallottunk, s ezzel a várossal semmilyen kapcsolatban nem álltunk. Neuberaun 30-40 km-re van Birkenautól.

Amikor Birkenauba megérkeztünk, ott csak egy 15.000 személy étkeztetésére alkalmas konyhát találtunk, valamint két kész és egy épülőfélben lévő házat. Ezeket az épületeket közönséges drótkerítés vette körül. A már befejezett és a később felépített házak a foglyok elszállásolására szolgáltak. Azonos minta alapján építették az összeset, mindegyik kb. 30 m hosszú és 8-10 m széles. A falak alig magasabbak 2 méternél, míg a tető aránytalanul magas (5 m). Az épületek olyan istálló benyomását keltik, ami fölött szénapadlás van. Belül nincsen mennyezet, csupán maga a tető. A házat egy hosszanti fal szeli ketté, amelynek csak a közepén van nyílás. A ház oldalfalai és a középső válaszfal mentén két oldalon magaslanak az alvóhelyek. Ezeket a padló, illetve két egymás fölötti „fiók” képezi, melyek a földtől és egymástól 80 cm-es távolságban helyezkednek el, míg oldalirányukban függőleges válaszfalak különítik el az egyes alvórekeszeket. Ily módon három rekesz van egymás fölött. Mindegyikben három személyt helyeznek el. E kamrák túl rövidek, így nem lehet kinyújtózni, s a csekély 80 m-es magasság pedig alig teszi lehetővé az egyenes ülést. Ily módon egy házban – vagy úgynevezett blokkban – 400-500 emberet helyeznek el.

A mai birkenaui láger területe kb. 850X1600 méter. Az auschwitzi lágerhez hasonlóan ezt is egy kis őrlánc veszi körül. Közvetlenül a kis őrláncon kívül egy új, jelentősen nagyobb táborrészt építenek, amelyet elkészülte után a már meglevő táborba olvasztanak. Ezeknek a nagy előkészületeknek a célja előttünk ismeretlen. Az auschwitzihoz hasonlóan a birkenaui lágert is 2 km-es körben egy nagy őrlánc veszi körül. Az őrzési rendszer hasonló az auschwitzihoz.

Az épületeket, amelyeket Birkenauba érkezésünkkor láttunk, 12.000 orosz hadifogoly építette. Őket 1941 decemberében szállították oda. A kivételesen kemény tél során olyan embertelen körülmények között dolgoztak, hogy megérkezésünkig szinte valamennyien elpusztultak. 1-től 12.000-ig voltak számozva, azonban a fentebb említett nyilvántartási rendszeren kívül. Ha további orosz foglyokat hoztak a táborba, akkor ők nem kaptak folytatólagosan számokat, mint a többiek, hanem mindig 1 és 12.000 között az elhunyt foglyok számait. Ennél a fogolykategóriánál tehát a számozás alapján nem állapítható meg az eddig odairányított foglyok összlétszáma. Az orosz hadifoglyokat állítólag büntetésből helyezték Auschwitzba és Birkenauba. A még életben lévő oroszokat nagyon elhanyagolt, lerobbant állapotban találtuk. A még befejezetlen épületekben laktak, kitéve az időjárás viszontagságainak, és tömegével haltak meg. Hulláikat száz- és ezerszámra éppenhogy csak elkaparták, s így azok pestisszagot árasztottak. Ezeket a holttesteket később ki kellett ásnunk és el kellett égetnünk.

Auschwitzba érkezésünk előtti héten jött meg az első zsidó férfitranszport, 1300 honosított francia zsidó Párizsból. (A nőket külön számozták, ők a férfiakkal párhuzamos számokat kaptak. A szlovák lányok, akik előttünk érkeztek, 1000-től 8000-ig szóló számokat kaptak.) A francia zsidók számozása 27.500-zal kezdődött. Miután bennünket, mint ahogy azt már említettem, 28.600-zal kezdődően számoztak, ebből következik, hogy a francia és a mi szállítmányunk között nem érkezett újabb férfitranszport Auschwitzba. A francia zsidók még életben maradt részét, kb. 700 férfit, teljesen legyengült állapotban találtuk Birkenauban. A hiányzók tehát egy héten belül meghaltak.

A három elkészült barakkba a következő módon helyeztek el bennünket:
I. Az úgynevezett „prominensek” – köztörvényes bűnözők és idősebb lengyel politikai foglyok, akiket a tábor vezetésével bíztak meg.
II. A francia férfiszállítmány túlélői, kb. 700 fő.
III. A szlovák zsidók, kezdetben 643-an, majd néhány nappal később kiegészüt A Zwardonban maradtakkal.
IV. A még élő oroszok az építés alatt álló házakban aludtak, vagy a szabadban. Számuk olyan gyorsan apadt, hogy nem alkottak jelentősebb csoportot.

A szlovák zsidók a túlélő oroszokkal dolgoztak együtt, míg a francia zsidók elkülönítve földmunkákat végeztek. Három nap múlva 300 szlovák zsidóval együtt engem is a Német Fegyverkezési Üzembe küldtek dolgozni. Továbbra is Birkenauban laktunk. Korán reggel indultunk munkába, és este tértünk vissza. Az asztalosműhelyben és az útépítésnél dolgoztunk. Naponta kétszer kaptunk enni: délben egy liter répalevest, este 30 dkg rossz kenyeret. A munkafeltételek kimondhatatlanul kemények voltak, s így legtöbben közülünk az éhezés és az ehetelen ételek miatt legyengültek, és nem bírták ki. A halálozási arány ijesztő méreteket öltött. A mi 200 fős munkacsoportunk napi 30-35 halottat számlált. Sokakat a felügyelők, az ún. kápók munka közben minden ok nélkül egyszerűen agyonütöttek. Csapatunk hiányzó tagjait naponta a Birkenauban maradt nagyobbik csoportból pótolták. A munkából való esti hazatérés nehéz és veszélyes volt. A hosszú, 5 km-es úton magunkkal kellett cipelni a szerszámainkat, tüzifát, nehéz főzőüstöket, és napközben meghalt vagy agyonütött társaink holttestét. Felpakolva kellett katonai rendben vonulnunk. A kápó a neki nem megfelelő menetelést kegyetlen ütlegeléssel vagy agyonütéssel büntette. Amikor a második szállítmány kb. 14 nap múlva megérkezett, a mi transzportunkból már csak 150-en voltak életben. Minden este megszámoltak bennünket, a hullákat kézikocsira tették, és a közeli nyírfaligetbe vitték, ahol azokat nehány méter mély és 15 m hosszú gödörben elégették.

Minden reggel munkába menet egy 300 szlovák zsidó lányból álló munkacsoporttal vagy „különítménnyel” találkoztunk, akik a környéken földmunkát végeztek. A lányokat régi katonai egyenruhák rongyaiba öltöztették, s facipőben jártak. Fejük kopaszra volt lenyírva – beszélni sajnos nem tudtunk velük.

1942. május közepéig összesen négy férfitranszport érkezett Szlovákiából Birkenauba. Velük hasonlóan bántak.

Az első és második szállítmányból 120 embert – köztük engem – kiválasztottak, és az auschwitzi lágerparancsnokság parancsára, amely orvosokat, fogtechnikusokat, főiskolásokat és tisztviselőket igényelt, Auschwitzba küldtek. A csoport 90 szlovák és 30 francia zsidóból állt. Egyhetes auschwitzi tartózkodás után ebből a 120 értelmiségiből 18 orvost és ápolót, valamint 3 tisztviselőt választottak ki. Az orvosokat az auschwitzi kórházban foglalkoztatták, míg a 3 tisztviselőt, köztük voltam én is, visszaküldtek Birkenauba. Két társam, Ladislaus Braun Nagyszombatból és Gross Verbóból, ők időközben már meghaltak, a szlovák blokkhoz került, én a franciához, ahol is a foglyok nyilvántartásával bíztak meg bennünket. A maradék 99 személyt az auschwitzi kőfejtőbe küldték, ahol rövid időn belül elpusztultak.

Röviddel ezután az egyik épületben berendeztek egy ún. kórházbarakkot. Ez volt a hírhedt „7-es számú blokk”. Kezdetben főápolóként alkalmaztak itt, később én lettem a gondnok. A kórház főnöke, a 3350-es számú lengyel politikai fogyoly, Viktor Mordarki volt. A kórház nem volt más, mint a halálra várók gyűjtőhelye. Minden munkaképtelen foglyot a kórházba küldtek. Orvosi kezelésről és ápolásról szó sem volt. Naponta kb. 150-en haltak meg. A hullákat naponta átszállították az auschwitzi krematóriumba.

Egyidejűleg elkezdődött az ún. „szelektálás”. Hetente kétszer, hétfőn és csütörtökön az orvos kijelölte azokat a foglyokat, akiket elgázosítással ki kellett végezni, és holttestüket el kellett égetni. A kiszelektált személyeket teherautóval a nyírfaligetbe vitték. Azokat, akik oda élve megérkeztek, az elégető gödör mellett erre a célra kialakított nagy barakkban elgázosították, azután a gödrökben elégették. A 7-es blokkban ily módon hetente kb. 2000 ember halt meg, Közülük kb. 1200 személy „természetes” halállal, úgy 800 pedig „szelektálás” révén. A természetes halállal elpusztultakról halotti jelentést állítottak ki, s azt az Oranienburgban székelő legfőbb lágerparancsnokságnak küldték meg. A szelektáltakról nyilvántartást vezettek, amely az „SB” (sonderbehandelt) megnevezést viselte. 1943. január 15-ig, ameddig én voltam a 7-es blokk gondnoka, s amely időszak alatt lehetőségem volt az ott lejátszódó eseményeket közvetlen közelről megfigyelni, kb. 50.000 fogoly halt meg vagy természetes halállal, vagy pedig szelektálás révén.