Még mind láttuk őt, életben vagy a híradók futó képein. Az arc, egy nagy ember nagyon emberi arca, bizalmat s nyugodt erőt sugárzó mosolyával, még élő emlék bennünk. De az egyéniség, Franklin Delano Roosevelt alakja, már a történelemé. S ebben az új távlatban, a mindennap kis viszonylataiból kilépve, mégjobban megnőtt. Amint távolból egy táj képe leegyszerűsödik, a részletek elmosódnak s csak a főbb hegycsúcsok körvonalai rajzolódnak az égre: úgy tűnikszemébe annak, aki Amerika történetének fejlődési ívén végigpillant, három nagy, válságos forduló, s mindegyik forduló főszereplői közt egy-egy nevezetes elnök. Az első nagy válság a függetlenségi harc, az Amerikai Egyesült Államok, az amerikai nemzet megszületése a 18. század végén, az első elnök: Washington vezetésével. A második az északi és déli államok polgárháborúja s vele az amerikai ipar roppant nekilendülése a mult század hatvanas éveiben. Ez a forduló Lincoln nevéhez fűződik. A harmadik már világtörténeti jelentőségűvé szélesült: mert a roppant indusztriális gépezet 1929-es válsága után következett Amerika szerepe a második világháborúban, a szabadságért küzdő népek oldalán, s ezzel az Egyesült Államoknak mint elsőrendű ipari és katonai hatalomnak immár visszavonhatatlan belépése a világpolitika aktív fő tényezői közé. E fordulat fő egyéni szerepét Roosevelt játszotta. Mindhárom fordulat megtermette a maga emlékezetes dokumentumait. Hadd idézzük a legfőbbeket: a jeffersoni függetlenségi nyilatkozatot, Lincoln gettysburgi beszédét, s végül Roosevelt nyilatkozatait s az Atlanti Chartát. E könyvben az utóbbiakat találja meg az olvasó.
*
Az, hogy Roosevelt Amerika történetében eddig leghosszabb (négyszeres) elnöksége éppen e nagy, korszakos fordulóra esett, önmagában is világtörténeti szerephez juttatta őt. Így egyéni pályája is különös érdeklődésre tarthat számot. Mint jutott e régi és vagyonos család fia, a Groton School és a Harvard egyetem diákja a haladás kívánatához, s mint fordult a common man, az egyszerű ember, a kisember felé; midőn felfelé ívelő politikai pályáját (Wilson alatt már tengerészeti államtitkár s 1920-ban a helyettes elnökség jelöltje volt) látszólag végkép derékba törte a bénító betegség, mint győzte le a test gyenge voltát rendkívüli akaraterővel, s mint használta fel a kényszerű pihenés éveit az amerikai történet és politika tanulmányozására; mennyiben készült elő gyakorlatilag eljövendő szerepére, midőn a politikai pályára visszatérve, 1928-tól két ízben egymásután New York állam elnöke lett? Ezekre a kérdésekre mind felelniök kell életíróinak. Mi azonban nem is ezekre szeretnénk e pár bevezető szóban választ adni, hanem arra, hogy milyen feladatok elé állították őt népe viszonyai az adott történelmi helyzetben, vagy másként: milyen fejezet jutott Rooseveltnek Amerika fejlődésében.
A francia André Siegfried megfigyelése szerint a két nagy amerikai pártszervezet közül a republikánus pártot (a polgárháborús győzelem s a fejlődő kapitalizmus képviselőjét) a „prosperity”, az anyagi fellendülés és biztonságérzés korszaka, a demokrata pártot inkább a válság ideje juttatja az élre. Ez a megfigyelés valóban elég találó a 20. század első évtizedeire. Amerika Wilson s a demokraták vezetésével részt vett a wilhelmiánus német imperializmus fölötti győzelem kivívásában, de utána a béke felépítésében már nem. A republikánusok vezetésével félretette Wilson reformterveit, kívülmaradt a Népszövetségen, visszatért az elszigetelődés, az izolacionizmus politikájához, s mielőbb vissza óhajtott térni a korábban megszokott békeviszonyokhoz, melyek a háború előtti Amerikát, a laissez faire hazáját, a hatalmas arányú iparosodás korszakát jellemezték. E visszatérés egyideig, látszólag, zavartalanul sikerült. Az Egyesült Államok roppant termelő gépezete soha, sehol nem látott mennyiségben vetette piacra a szériában gyártott áruk tömegét. A huszas évek elején már tízmillió autó futott Amerikában. Az élet kényelmi, technikai segédeszközei általában hozzáférhetőbbé váltak. A lakosság tíz év alatt 17 millióval nőtt meg. 1929-ben Hoover elnök büszkén kijelentette, hogy soha, egy ország sem volt közelebb a szegénység végső leküzdéséhez. Még azon év őszén bekövetkezett az emlékezetes, nagy gazdasági válság, vele a vállalatok, bankok egész sorának bukása, s egy többmilliós munkanélküliség.
E legújabb idők amerikai történészei világosan rámutatnak, hogy ennek az évtizedes válságnak kérdésére az időnként, körforgásszerűenvisszatérő depressziók elmélete éppen úgy nem ad még megnyugtató választ, mint ahogy magát a válságot sem orvosolták a republikánus vezetők bizakodó szavai a „prosperity” küszöbön álló, természetes visszaálltáról. Amikor a közvélemény a demokrata pártot vitte győzelemre, s Roosevelt 1933 tavaszán el foglalta az elnöki széket, a válság elérte mélypontját. Az okok keresői közül egyesek arra mutattak rá, hogy az ipari termelés nagyobb volt, mint a hazai fogyasztópiac felvevőképessége, a vámok s háborús tartozások politikája pedig csökkentette a külföldi piacot. Mások, így népszerű könyvükben Nevins és Commager is, világosan megmondják, hogy a nemzeti jövedelem túlságosan nagy százaléka került aránylag kevés ember kezébe, aki a pénzt mindig újabb vállalkozásokba invesztálta, s aránylag kevés jutott a munkások, farmerek s értelmiségiek kezébe, márpedig az ő vásárlóképességükön nyugodott az egész rendszer.
Minket azonban most itt sem a részletek érdekelnek, hanem az a mögöttük található, lényeges probléma, melyre legutóbb egy ismert amerikai újságíró, Hamilton Basso mutatott rá Mainstream c. munkájában. Amikor Jefferson a 18. század végén a Függetlenségi Nyilatkozatban egyetemes érvénnyel megfogalmazta a demokrácia alapelveit, az emberek születéstől, természettől egyenlő jogait, ezek közt az élet, a szabadság és a „pursuit of happiness” meg az elnyomó kormányzat félretételének jogát, akkor az ő szeme előtt egy olyan kiegyensúlyozott agrártársadalom élt, melyet az akkori adott viszonyok között, a kisbirtokos farmerek s a szabad határvidék Amerikájában valóban el lehetett képzelni: földje révén mindenki közvetlenül érdekelve van az állam fenntartásában, s az aránylag egyszerű állami élet egyszerű, túlságos hatalmat nem képviselő kormányzattal is eligazítható. Ezt a képet azonban a 19. század ipari forradalma sikeresen átalakította. Jefferson még arra számított, hogy az Újvilág földje sok-sok nemzedék mulva telik csak meg. Amerika azonban, Alexander Hamilton sejtelmeit valóra váltva, a 20. század elejére rendkívüli arányú iparosodáson ment át, a vagyonelosztás rendszere megváltozott, az új problémák egész sora vetődött fel. Az a nagy kérdés, melyre Rooseveltnek felelnie kellett, így hangzott tehát: megvalósíthatók-e a demokrácia alapelvei és eszményei az új, ipari társadalomban?
*
Ez volt a döntő kérdés, s az erre adot határozott i g e n volt az a válasz, mely egyetlen szavát csak részletezi, magyarázza s alkalmazni próbálja mindaz, amit Roosevelt tett vagy mondott. Ez volt a New Deal első tervei, próbálkozásai, kísérletei, az új törvények sorozata mögött. Roosevelt úgy látta, hogy a válságban az államnak részben közvetlenül is bele kell avatkoznia: innen a segélyek, kölcsönök, állami közmunkák bevezetése, elsősorban a munkanélküliek érdekében. Ezután, s részben e mellett jöttek a hosszabblejáratú reformtervek: a bankok s a kartellek fokozódó ellenőrzése, a jövedelmi adóreform, a mezőgazdasági árak normalizálása, a Tennessee Valley-i hatalmas vizierőmű telep kiépítése állami irányítással, a munkaidő rövidítése, béremelés, a fiatalkorúak munkájának eltiltása, a kollektív szerződés jogának elismerése a munkásszervezeteken át (ekkor bontakozik ki igazában a két legnagyobb ilyen szervezet: az American Federation of Labor és a Congress of Industrial Organizations), valamint az alkalmazottak, öregek s rokkantak biztosítására vonatkozó rendelkezések. S mivel e komplexebb társadalom problémái új, erőteljesebb kormányzatot tettek szükségesé: a hatalmat végrehajtó, közigazgatási állami szervek reformja, s az új intézkedéseknek sokáig ellenszegülő Supreme Court lassú, belső átalakítása.
Ha ehhez hozzávesszük Roosevelt nyilatkozatait a lelkiismeretlen pénzváltók ellen, meg arról, hogy a bő termélésből „az emberi javak elosztását igazítók hibája folytán nem jut elég mindenkinek, akkor megértjük, hogy a régitípusú laisser faire hívei forradalmat kiáltottak. A valóságban azonban komoly értelemben vett forradalomról nem beszélhetünk. Roosevelt intézkedéseinek gyors és bő áradását az tette szükségessé, hogy a problémák feltorlódtak. Közelebbről nézve, a New Dealnek is megvannak a maga hagyományai: Wilson New Freedom-jában, a század végi populista mozgalomban, a nagy népvezér: Bryan követeléseiben, s végeredményben azon kiindulási elvben, hogy az állam s lehetőleg minden egyes egyén érdekeinek kölcsönössé kell válnia, hogy mindenki megkapja a maga részét ne csak egyesek. Roosevelt megmaradt a magántulajdon, sőt a haszon motívumának elve mellet. Ebből aszempontból nem hozott új rendszert. A lényeges haladás nála abban a törekvésben van, hogy a jeffersoni demokrácia lényegét mint eszményi elvet az új, ipari társadalomhoz hozzámérve, nekilátott a hibák, a haladás akadályainak eltüntetéséhez, ami természet szerint új megoldásokhoz, s az alapelvek új megfogalmazásához vezetett. E teendőket s fogalmakat Roosevelt nem hozta magával kezdettől készen: ezekhez küzdelem s kísérletezés közben, népe élén s népével együtt jutott el: innen a benső kapcsolat az „egyszerű ember” és Roosevelt között, aki a félelemtől s a nyomorúságtól való megszabadulás mellett felsorolja a mindennap emberének „kalandhoz való jogát” is...
Ezzel együtt s ezzel összefüggésben vallotta Roosevelt, hogy Amerika nem nézheti tétlenül, az elszigetelődés tévhitében, a fasiszta imperializmusoknak minden szabadságszerető népet fenyegető hatalmi előretörését. Amerika nem fordulhat többé önmagába s nem nézheti tétlenül a szabadság elnyomását: e két tételen épült fel Roosevelt politikája a második világháború idején s így lett Amerika először a „demokrácia arzenálja”, majd Anglia és a Szovjetúnió fegyvertársa Hitler Németországával és annak társaival szemben, miután Japán elkövette a Pearl-Harbor-i orvtámadást. A fasiszta hatalmak összeomlását, a győzelmet, s az új béke problémáit nem érte meg Roosevelt. De az ő törekvései, kísérletei, haladni akarása nem múltak el nyomtalanul. S amit az egyszerű emberek jogairól, szabadulásáról világgá kiáltott, az máig visszhangzik bennünk is mindannyiunkban, az egyszerű emberek millióiban.
KOSÁRY DOMOKOS.
|
|
|
|
|
|