Közel két éve már, hogy legutoljára együtt ültünk a Fehér Ház Újságíróinak egyesületi vacsorájánál. Azóta sok víz lefolyt a folyókon... és sokan átkeltek az óceán fölött gépeiken.
Két éve – jónéhány hónappal a háborúba való belépésünk előtt – arról beszéltem önöknek, ami akkor mindennél jobban lekötött bennünket: elhatározásunkról, hogy Amerikát a demokrácia nagy fegyvertárává tesszük. Csaknem minden amerikai egyformán el volt szánva, hogy résztvesz a barbároktól fenyegetett civilizáció megmentésében. A termelés nagy munkája kötött le bennünket akkor, melyet majd a történelem jegyez fel. Feladatunkat szilárdan, ügyesen és legfőképen sikerrel elvégeztük.
Ma este másvalami köt le bennünket mindennél jobban: elhatározásunk, hogy végigharcoljuk ezt a harcot, hogy addig a napig harcolunk, amíg csak az Egyesült Nemzetek csapatai diadalmasan végig nem vonulnak Berlin, Róma és Tokió utcáin.
Szeptemberben látogató körutat tettem az országban. Megnéztem a hadi üzemeinket. Megnéztem kiképző-táborainkat, a hadseregét, a tengerészekét, a repülőkét. Láttam az amerikai férfiakat és nőket, munkaadókat és alkalmazottakat, dolgozni körmük szakadtáig, hogy növelhessék a termelést. Láttam a mi amerikai katonáinkat, tengerészeinket, repülőinket kiképzésük közben; az elkövetkező harcokra készültek fel.
Most pedig az egyik tengerentúli arcvonalunkról érkeztem éppen vissza. Láttam ott a mi hadigyártmányainkat munkába állítva az ellenség ellen, láttam kiképző táboraink embereit harcba vetve. Láttam csapatainkat a harctéren. Megvizsgáltam kitűnő felszerelésüket. Beszéltem a katonáinkkal; nevettem velük, ettem velük. Láttam a mi embereinket – az ország katonáit – a Trinité szigeten, Bélemben és Natal-ban, Braziliában, Libériában, Gambiában. Ezeken a helyeken nem folynak harcok, de keserves, veszélyes és nagyon fontos munka folyik; katonáink kitartását és lelkierejét kegyetlen próbának vetve alá. Nagyszerűen állják ezt a próbát.
Észak-Afrikában is láttam a mi embereinket és asszonyaink közül is egynéhányat. Ott háború van. Ezek az amerikaiak tudják jól, hogy közülük még sokan odaadják az életüket, mielőtt véget érne ez a háború. De azt is tudják, hogy azért küzdenek, hogy megtörjék hazájuk ellenségeinek a hatalmát – hogy a valódi és tartós békéért, hogy a világ jobb jövőjéért harcolnak.
Harcoló katonáink méltónak bizonyultak a beléjük vetett mélységes bizalmunkra és nagy reményeinkre. Tengerészeink, akik nélkül egyetlen kiküldött amerikai zászlóalj se tudna biztonságban kikötni az idegen partokon, nem kevésbbé méltóak erre. És ugyanígy a kereskedelmi tengerészeink, akik a nélkülözhetetlen hadianyagot és élelmiszereket szállítják, akik nélkül sem az Egyesült Államok, sem szövetségeseik nem tudnák folytatni a küzdelmet.
Ezekre az emberekre, katonákra és tengerészekre, csak lelkesedéssel és büszkeséggel tudunk gondolni, valamennyien, amerikaiak. Egy sincs köztünk, aki ne lenne mélységesen tudatában, milyen felelősséggel tartozik irántuk.
Utazásom szükségképen titokban történt, minekfolytán mindegyik látogatásom, akárhol álltam is meg, óriási meglepetést keltett katonáink között. Arcukról leolvashattam ezt a meglepetést.
Szeretném, ha meglátogathatnám, ugyanilyen váratlanul, a többi hadszíntéren harcoló embereinket is, – tengerészeti támaszpontjaikon a Csendes-óceáni szigeteken, Ausztráliában, Alaszkában és a szomszédos szigeteken; katonáinkat az Atlanti-óceán szigetein, a két Guyana-ban, a Panama-csatornánál, Izlandon, Nagy-Britanniában, Közép-Afrikában, a Közelkeleten, Indiában, Birma-ban, Kínában. Szeretném, ha szemtől-szembe megmondhatnám nekik, milyen büszkévé tették a kormányukat és a hazájukat azzal, hogy nagyszerűen végzik a dolgukat, hogy hozzájárulnak a vasgyűrű összeszorításához, amely lassan, de biztosan megfojtja ellenségeinket.
Hadseregünk minden ezredében, valamennyi hadihajónk fedélzetén ott vannak a legkülönbözőbb hivatású, legkülönbözőbb vidékről való, legkülönbözőbb származású, legkülönbözőbb vallású és legkülönbözőbb politikai meggyőződésű amerikai polgárok.
Kérdezzék csak meg tőlük, miért harcolnak. Azt felelik majd: „A hazámért harcolok”. Kérdezzék csak tovább őket, hogy mit akarnak ezzel mondani, hogy értik ezt; s látszólag a legkülönbözőbb, a legváltozatosabb feleleteket kapják majd. Az egyik azt fogja válaszolni, azért a jogért harcol, hogy azt mondhassa, ami neki jólesik, azt olvashassa és hallgathassa, amit akar. A másik azt feleli, azért harcol, mert semmi áron nem szeretné ott látni a horogkeresztes zászlót falujának a templomtornyán. A harmadik talán azt mondja majd, azért harcol, hogy meglegyen a munkához való joga s a családja jóízűen étkezhessen háromszor naponta. Egy negyedik katona azt feleli majd, azért harcol ebben a világháborúban, hogy a gyerekeinek és az unokáinak ne kelljen újra visszajönniük Európába vagy Afrikába, vagy Ázsiába, „eligazítani ezt a dolgot”. A valóságban azonban ez mind egy és ugyanaz a felelet. Mindegyik amerikai a szabadságért harcol. Mindegyikünk egyéni szabadsága, családjának szabadsága, ma és a jövőbon méginkább, szomszédaink szabadságától függ, valamennyi többi nép szabadságától.
Mert a mai világ nem más, mint egyetlen óriási szomszédság. Ezért terjedhetett ki a háború, az oly távolinak tűnő vidéken megindult háború minden világrészre és az óceánok legtöbb szigetére is, s így sodródott bele az egész emberi nem jövőjének és szabadságának ügye. Ha az elkövetkező béke nem ismeri majd el, hogy ma egy a világ s hogy valamennyien szomszédok vagyunk, ha nem az egész emberiségnek szolgáltat majd igazságot, az emberek egy új világháború szakadatlan rettegésében élhetnek majd.
Hadseregünknek igen sok tagjával összejöttem az amerikai partoktól és szigetektől kezdve egészen Nyugat-Afrikáig. Nagyon sok katonánkat és tengerészünket foglalkoztat az otthoni helyzet, ami az országban történik. Mindenféle fecsegések, túlzásoktól hemzsegő híresztelések jutottak a fülükbe. Azt hallották, hogy túl sok a sopánkodás minálunk, hogy nem értjük meg eléggé a háború valóságát. Vagy még inkább, hogy az önző szakszervezeti vezetők bérharcok megindításával fenyegetőznek, amelyek erősen megcsappantanák hadi-termelésünket; vagy hogy bizonyos mezőgazdasági csoportok az árak emelésével s az élelmiszerek termelésének elhanyagolásával próbálják kihasználni a helyzetet. Azt is hallották, hogy rendkívül sokan vannak, akik keserűen kifogásolják a fejadag-rendszert, a jegy-rendszert, mert le kell mondaniuk egyről-másról. Végül is legfőként azt is mesélték nekik, hogy itt Washingtonban komoly párt-ellentétek választanak el bennünket egymástól, a legjelentéktelenebb kérdések miatt. Megmondtam nekik, hogy ezeknek a híreszteléseknek javarésze nem több otromba túlzásnál; hogy az Egyesült Államok népe, egészében, testestől-lelkestől minden erejével azon van, hogy megnyerjük a háborút; hogy lakosságunk szívesen és jókedvűen mond le kényelmének egy részéről, kevesebb cipőt koptat és kevesebb cukrot fogyaszt, kevesebb kávét iszik, ritkábban ül gépkocsira, feláldozza kiváltságai és hasznai egy részét, a közös ügy érdekében.
De nem titkolhattam el katonáink előtt, hogy van egy-két tisztességtelen ember, néhány politikus és újságíró, szerencsére nem sokan, akik becsvágyukat vagy kapzsiságukat elébe helyezik az ország érdekeinek
Azt is tudják katonáink, hogy a nemzeti-szocialisták, a fasizták [sic!] és a japánok sokat bajlódnak azzal, hogy néhány amerikait megmételyezzenek hírverésük hazugságaival. De még valamit tudnak katonáink: azt, hogy a körmönfont alávalóságoknak ezekből a vakondtúrásaiból ugyan bajosan tarthatnak bolonddá sok embert, sem a győzelemhez és a valódi békéhez vezető utunkat nem fogják eltorlaszolni.
Amire okvetlenül szükség van, ha valódi békét akarunk, az az, hogy az értünk harcoló katonák biztosak lehessenek afelől, hogy hazatérve otthonukba, olyan országot találnak majd ott, amely gazdaságilag elég szilárd és elég egészséges ahhoz, hogy munkát adjon mindenkinek, aki dolgozni akar.
Meg vagyok róla győződve, hogy a szükséges munkaalkalmak legnagyobb részét képes lesz megteremteni a magánkezdeményezés, – s hogy ha ez nem sikerülne, akkor az Egyesült Államok kongresszusa megszavazza majd azokat a törvényeket, amelyek révén mindenkinek biztosíthatjuk a kenyérkeresetét.
Még mindíg vannak, akik azt bizonygatják, hogy sohasem jutunk el idáig, sem a többi háború utáni célunkat nem tudjuk majd megvalósítani, bármilyen nemesek és okosak is céljaink. Ezekről a hivatásos kétkedőkről, ezekről a kishitűekről szólván, nem találok jobb kifejezést rájuk, mint: zugprókátorok.
Nemcsak az alaptalan pereskedésre, akadékoskodó, kákán csomót kereső kötekedéseikre gondolok. „Zugprókátor” csalafinta, jelentéktelen, szűkkeblű kis embereket jelent. Röviden: törpe lelkeket. Ők azok, akik az igazságot örökké homályba, ködbe igyekeznek burkolni.
A mi „zugprókátoraink” ennek a háborúnak a fontos igazságait próbálják eltitkolni. Azon vannak, hogy elködösítsék a jelent és a jövőt, zavarossá tegyék világos céljainkat és tiszta alapelveinket, melyeknek diadalmas győzelmét mától fogva minden szabad nép hirdetheti.
Még az amerikai forradalom és a francia forradalom idejében születtek meg ezek az alapvető elvek, amelyek a mi demokráciánkat irányítják. A demokrácia egész épületének talpköve az az elv, amely kimondja, hogy a kormányzó hatalom egyedüli forrása a nép, és csakis a nép.
Egyik háborús célunk, leszögeztük az Atlanti Okiratban, hogy a most legyőzött népeknek újra kezükbe adjuk saját sorsukat. Semmi kétségnek nem szabad fönnmaradnia sehol, az Egyesült Nemzeteknek afelől a megingathatatlan elhatározása felől, hogy a legyőzött népeknek visszaadjuk szent jogaik gyakorlását. Franciaország független felségjoga a francia nép tulajdona. A német megszállás átmenetileg felfüggesztette ennek a felségjognak a megnyilvánulását. Amint az Egyesült Nemzetek diadalmas seregei kiűzik onnana közös ellenséget, a francia népet olyan kormány fogja majd képviselni, melyet sajátmaga választott.
Ez a választás szabad lesz, a szónak mindenféle értelmében. Nincs olyan nép a világon, amelyik, ha szabadon választhat, fasiszta vagy nemzeti-szocialista, vagy – mint a japánoké – nagybirtok- és háborúbarát kormányt választana magának. Az ilyen kormányformák aztán magukhoz ragadják a hatalmat, majd csonkítgatni kezdik a szabadságot. Ezért van joguk az Egyesült Nemzeteknek két egyszerű szóval válaszolni az ilyen kormányformáknak: „Soha többé!”
A népeknek az Atlanti Okiratban lefektetett önrendelkezési jogával nem jár együtt semmiféle kormány számára az a jog, hogy rabszolga-sorba süllyessze saját népét vagy más népeket.
Bizonyos lehet az egész világ afelől, hogy ezt a teljes háborút – ezt a tömérdek ember-áldozatot követelő háborút – nem azzal a szándékkal vívjuk, de még csak a leghalványabb hátsógondolatával sem, hogy bárhol is fenntartsuk a Quislingek vagy a Laval-ok uralmát.
A fejvesztett kísérletekre, amelyekkel az ellenség bűneinek következményeitől próbál megmenekedni, készen van a válaszunk. Azt feleljük, az Egyesült Nemzetek mind azt felelik, hogy egy ellenséges kormánnyal, a tengelyhatalmak akármelyik, vagy akárhogyan elpártolt kormányával csakis a Casablancában kihirdetett feltételek alapján tárgyalunk, és ez:
FELTÉTELEK NÉLKÜLI MEGADÁS.
Ez a minden egyezkedést kizáró politikánk nem irányul a tengelyhatalmak országainak lakossága ellen, nekik mi nem kívánunk rosszat. De határozottan egyetértünk abban, hogy könyörtelenül megbüntessük vétkes és barbár vezetőiket.
A nemzeti-szocialisták csakugyan végefelé járhatnak lelkierejüknek, ha képesek azt hinni, hogy kitalálnak majd valami hírverési módszert, amely az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kína kormányait és népeit szembefordíthatja Oroszországgal, – vagy éppenséggel Oroszországot a többiekkel.
Semmit nem lehet hozzátenni ahhoz a hasonlíthatatlan bátorsághoz és kitartáshoz, amellyel az orosz nép ellenállt a rázúduló ellenségnek s később visszaszorította és ahhoz a lángelméjű hadvezetéshez, amellyel a hatalmas orosz hadseregeket Sztálin tábornagy és a katonai vezetők irányították.
A háború szomorú fényénél az Egyesült Nemzetek valamennyi kormánya és valamennyi népe tisztán látott. Bevallhatom egyenesen, teljesen ismervén a helyzetet, hogy ezek a kormányok és ezek a népek szentül meg vannak róla győződve, a háború után is fenn kell tartanunk szövetségünket, ha tartós elvekre épített békét akarunk megteremteni.
Ha Japán lenne az első legyőzött a tengelyhatalmak közül, bizonyosak lehetnek benne, hagy attól fogva az Egyesült Nemzetek mindegyike Németország ellen összpontosítaná minden igyekezetét és minden erejét.
És fordítva is, hogy semmi kétségük ne maradjon a nemzeti-szocialistáknak vagy a japánoknak, hogy egészen bizonyosak lehessenek egyetértésünkről, hogy a háborút a teljes győzelemig folytatjuk az egész világon, az angol miniszterelnök formaszerű szerződéssel akarta kötelezni magát. Ez a szerződés kikötötte volna, hogy ha Németország előbb esik mint Japán [sic!], a Brit Birodalom minden erejével csatlakozik Kínához és az Egyesült Államokhoz a Japán elleni döntő és végső ütközetre. Azt mondtam Mr. Churchillnek, hogy a világon semmi szükség nincs semmiféle nyilatkozatra, sem szabályos szerződésre efelől; hogy egy angol gentleman szava bőven elég az amerikai népnek; és hogy tökéletesen nyilvánvaló, mennyire egyetértünk elhatározásunkban, hogy megsemmisítjük a barbárság erejét Ázsiában, Európában és Afrikában! Más szóval, pontosan ugyanaz a politikánk japán ellenségeinkkel szemben, mint a nemzeti-szocialista ellenségeinkkel szemben: a kemény harc politikája minden arcvonalon, a háború minél hamarabb való befejezésének politikája, de egyezkedés nélkül és úgy, ha az ellenség feltételek nélkül megadja magát.
|
|
|
|
|
|