A piavei támadás terve
Az 1917-es események látszólag kedvezően alakultak a központi hatalmak számára. Az isonzói csatákban előbb visszaverték az olasz próbálkozásokat, majd az október végén indított caporettói támadás jelentős győzelmet hozott. Az orosz és román frontok összeomlása után jelentős számú alakulatot tudtak átcsoportosítani az olasz arcvonalra. Ha viszont mélyrehatóan megvizsgáljuk a körülményeket, láthatjuk, hogy milyen komoly nehézségekkel kellett szembenézniük.
A hátországban egyre elégedetlenebbek voltak az emberek, fokozódott a béke iránti vágy. Az ellátási gondokkal már nemcsak a civil lakosság, hanem a frontkatonák is egyre többször találkoztak.
„Az első vonalakban harcolók fejadagja 1918. februártól 350 g kenyérre, 15 majd 10 g húsra, 6 g zsírra, 140 g főzelékfélére, pótkávéra és 10 db cigarettára mérséklődött. A tartalék porció nem változott. A lövészárkokban azonban a kiosztott élelmiszer mennyisége az utánpótlás ütemezésétől, a tartalékok nagyságától függött. Sürgető jelentések bizonyítják, hogy az előrevont katonák naponta jobbára csak 125 g keményre szikkadt, élvezhetetlen kukoricalepényt, némi férges, fagyasztott húst, és Dörrgemüsét kaptak. [...] A tartósan nehéz körülmények között szolgáló, alultáplált katonák kórosan lefogytak, legyengültek.”
Bencze : A Piave-front, p. 73.
A korábban említett erőátcsoportosítással is csak annyit lehetett az olasz hadszíntéren elérni, hogy az antant fölénye ne legyen nyomasztó, ugyanis a nyugaton tervezett támadás miatt a német alakulatokat kivonták erről a harctérről, így itt a Monarchiának egyedül kellett felvennie a harcot az ellenséggel.
„Az erőviszonyok a támadásra nem voltak kedvezőek. A monarchia [...] az olasz fronton kevesebb haderőt tudott összegyűjteni, mint az ántánt. Számokban: 48 és fél gyalog-hadosztályunk állt 58 és fél ántánt hadosztállyal (köztük 2–2 angol és francia, a többi olasz) szemben. Az ellenség gyalogsági túlereje ugyan még elviselhető lett volna. Ezt már megszoktuk. De különös súllyal esett latba repülőgépekben és nehéz tüzérségben való nagy fölénye. Ez már szinte kibírhatatlan volt.”
Julier : 1914–1918, p. 245.
Felmerül a kérdés: ha a korábbi győzelem ellenére is ilyen rossz helyzetben van a Monarchia, miért erőlteti a támadást Olaszországban? A válasz egyszerű: német szövetségesének nyomatékos kérésére. A németek tudták, hogy a nyugati fronton gyorsan sikert kell elérniük, hiszen szintén teljesítőképességük határához érkeztek, és rövidesen az amerikai csapatokkal is megerősödik ellenfelük. Ezért a nyugaton tervezett offenzívájuk tehermentesítését szolgálta a Monarchia támadása. Az volt a cél, hogy lekössék azt a haderőt, mely Olaszországban állomásozott, sőt, kedvező esetben akár ki is üssék az olaszokat a háborúból.
A hadvezetés számára nyilvánvaló volt, hogy egy rendkívül nehéz terepen kell áttörni az ellenséges védelmet, majd megindulni a síkságon. Viszont az egymás után készülő, különböző parancsnokok felügyelete alatt születő tervek nem voltak összhangban. Nem volt világos, hogy hol történne meg az áttörés, de az sem, hogy ezt követően merre folytatódna az offenzíva.
„A támadással kapcsolatos kérdésekre vonatkozó javaslatok később olyan vitát kavartak és annyi javaslat született, hogy végül már maga a hadsereg-főparancsnokság sem ismerte ki magát.”
Szabó : Piave 1918, p. 36.
„Feltünő, hogy a monarchia négy katonai tekintélye négyféle megoldást ajánlt: a főtámadást Conrad az asiagoi fennsíkról, Boroevic a Piave mentéről, Krausz a Garda tónál, Arz pedig a M. Grappa felől javasolta. [...] A nagy baj azonban abban gyökerezett, hogy a végleges terv a négy hadvezér elgondolásának összekeveréséből alakult ki.”
Julier : 1914–1918, p. 249.
Tovább rontotta az esélyeket, hogy nagyon lassan haladt a felvonulás, ezzel eljátszották a meglepetés erejét, ami ilyen nehéz terepen az átlagosnál is sokkal fontosabb. Rossz felszerelés, rengeteg motiválatlan katona (besorozták az orosz fogságból frissen kiszabadult, még hadrafogható állományt is) – hosszan sorolhatnánk azokat a tényezőket, melyekre mai ésszel hamar rámondanánk: „előre kódolt vereség”.
A piavei támadás terve
A végleges terv szerint a Boroević vezette 6. és Isonzo hadseregek több helyen átkelnek a Piavén. Ezzel párhuzamosan a Conrad alá tartozó 11. hadsereg Dél-Tirolból a Hétközség-fennsíkon át támad. A végső cél Velence és Padova elfoglalása.
A Boroević-féle támadás (melynek fedőneve Albrecht volt) június 15-én hajnalban indult. A tüzérség előkészítő tüzéhez nem volt elegendő lőszer, ezért a tűzcsapás után gáztámadás következett. Ekkor az olaszok már jó minőségű angol gázmaszkokkal voltak felszerelve, de a fő problémát nem a gáz elleni hatásos védekezésük jelentette. Az ellenség a nyugati fronton már jól bevált módszert követte: miután tudtak a támadásról, az első vonalakban csak a legszükségesebb védelmet hagyták; fő erőiket hátrébb vonva meg tudták kímélni azokat a veszteségektől.
Ekkor még mindenki bízott a sikerben (Délmagyarország, 1918. június 16., p. 1.)
Az előkészítést követően több helyen is át kellett kelni a Piave folyón. Az utászok minden erőfeszítése ellenére sem ment ez mindenhol, mert a csapatok megindulását követően az olaszok erős tüzérségi tűzzel és repülőgépeik bevetésével igyekeztek megállítani a támadást. Mégis voltak olyan pontok, ahol néhány kilométert sikerült előrenyomulni. A támadók foglyokat is ejtettek, hadizsákmányra is szert tettek egyes zónákban, de a mélyen tagolt olasz védelmet nem sikerült megingatni. Ezzel egyidőben Conrad offenzívája Dél-Tirolban az ellenség tüzérségének hatásos tüzében már az első napon megrekedt.
Hadihídoszlop repülőbombázás után
Az olaszok már másnap ellentámadást indítottak. Szárazföldi csapataik mellett újra jelentős légierőt vetettek be. Leginkább a hidakat támadták, eleve nem kevés sikerrel, de ezen túl még váratlan szövetségesük is akadt.
„Az időjárás az olaszok segítségére sietett. Felhőszakadásszerű eső zuhogott alá, mely az amúgy is magas, de amellett csendesen folyó Piavét pillanatok alatt zúgó, vad áradattá változtatta. A legfelső hadihidat elsodorta a víz. A pontonok, gerendák nyílsebesen rontottak alá a zúgó hullámok hátán, beleütköztek az alsó hidakba és magukkal ragadták ezeket is. A harcoló csapatok minden utánpótlástól el voltak vágva, lőszert, élelmet lehetetlen volt hozzájuk juttatni.”
A nagy háború írásban és képben. 3. [köt.] : az olasz háború, p. 452.
A monarchia csapatai átkelnek a Piave folyón 1918 június 23-án
A hadvezetés belátta, hogy a támadás nem vihető sikerre, ezért elrendelték a visszavonulást. Ezt legalább sikerült rendezett módon levezényelni, június 24-én a Monarchia csapatai már a kiinduló állásaikban helyezkedtek el. A veszteségek rettenetesek voltak.
„A Boroević-hadseregcsoport 78 000 katonát (köztük több tízezer magyart) veszített. A dunai birodalom hadseregének összes vesztesége a hadművelet során mintegy 150 000 fő és 31 lelőtt repülőgép, az olasz, angol és francia csapatoké mintegy 90 000 katona és 43 repülőgép volt.”
Balla : Az olasz front, p. 92.
A totális összeomlástól azért menekült meg a Monarchia, mert a nyugati fronton még nem dőlt el a küzdelem, ezért onnan nem lehetett antant erőket Olaszországba vezényelni. Ám a vég elkerülhetetlenül közeledett. Az ellátási nehézségek továbbra is fennálltak, ugyanakkor végzetes morális hanyatlásnak indult a haderő és a hátország is. Ezrével szöktek meg a katonák, a civilek között pedig egyre nőtt az elégedetlenség és a békevágy, teret kaptak a forradalmi eszmék. A Monarchia már nem volt képes kezdeményezni, minden az ellenségen múlott.
Az olasz fronton már régebb óta várt antant támadásra végül Bulgária összeomlását követően került sor. Az Armando Diaz olasz vezérkari főnök vezette erők az olasz 4., 12., 8. és 10. hadseregekből álltak. Céljuk az volt, hogy éket verjenek a Boroević-hadseregcsoport 6. és Isonzo-hadserege közé.
„Az ellenség terve volt: tüntetés az asiagoi fennsíkon, azaz József főherceg arcvonalán, majd néhány nap mulva döntő támadás Boroevic arcvonala ellen két részletben, még pedig az első támadás egy sereggel a Montellotól északnyugatra, a Grappa hegytömb területén, aztán a második támadás három sereggel a Montello felől és attól délre a Piaven át.”
Julier : 1914–1918, p. 272.
A támadást eredetileg október 16-ára tervezték, de az a rossz időjárás miatt csak 24-én vette kezdetét.
„BUDAPEST, október 25. (Közli a miniszterelnöki sajtóosztály.)
[...] A leghevesebb tüzérségi tüzelés vezette be tegnapelőtt az Assa szakadék és a tenger között a támadásokat, amelyek tegnap a velencei hegyi fronton és a Montellótól délre levő területeken indultak
meg. Szokott vitzézségükkel, kötelességtudással és férfias erényeikkel derék csapataink visszaverték a támadásokat.”
Délmagyarország, 1918. október 26., p. 2.
Kisebb olasz sikerek nyomán a tartalékokat az áttörési pontokhoz irányították, de a legfőbb csapás 27-én a síkság irányába indult meg. A támadók több helyen is át tudtak kelni a Piave-n. A rossz állapotban lévő, de ennek ellenére is viszonylag jól harcoló védőseregek ezt a rohamot már nem tudták feltartóztatni.
Összeomlás a délnyugati (olasz) arcvonalon
Az olasz 8. hadsereg október 30-án elfoglalta Vittorio Venetót, így 40 km széles rés keletkezett a fronton. Az osztrák-magyar haderő összeomlott. Rengeteg ember esett fogságba, a bukás elkerülhetetlenné vált. November 3-án aláírták a padovai fegyverszünetet. A demoralizált vezetés nem volt már ura a helyzetnek.
Rövid híradás a fegyverszünetről (Délmagyarország, 1918. november 4., p. 2.)
„Az osztrák-magyar fővezérség ezután még egy végzetes hibát követett el. A fegyverszüneti szerződés első része ugyanis akkép szólt, hogy az ellenségeskedést azonnal kell beszüntetni. A hozzáfüggesztett toldalék szerint azonban csak november 4-én délután 3 órakor. Fővezérségünk csak az első időpontot hirdette ki a csapatoknak, mire 3-án hajnaltól elkezdve csapataink már nem harcoltak. Az olaszok ellenben a fegyverszünetet 4-én délután 3 órától számítva, másfél napig mindenkit, akit csak elértek, fogolynak nyilvánítottak. A helytelen parancsból kifolyólag még 300.000 emberünk került fogságba.”
Aggházy – Stefán : A világháború, p. 294.
A küzdelmek tehát befejeződtek, a megmaradt alakulatok fegyelmezett rendben vonultak vissza a Monarchia területére – egy olyan államba, amely akkor már nem létezett...
