A Sankt Georg páncélos cirkáló
Az elhúzódó háború nemcsak a hátországban szült elégedetlenséget. A rossz ellátás felszámolása, a béke azonnali megkötése voltak a legfőbb követelések. Ezek meghallgatásra találtak a haditengerészet parton és hajókon szolgáló legénységének soraiban is. Polában szimpatizáltak a sztrájkoló és tüntető munkásokkal, Cattaróban pedig nyílt lázadásba fordult a dolog.
1918. február 1-én a Sankt Georg páncélos cirkálón kezdőtek az események, melyek aztán gyorsan eszkalálódtak. A legénység egy 17 pontos követelést állított össze, melyről tárgyalásokat kezdtek. Úgy tűnt, sikerül tisztázni a vitás kérdéseket, de a látszólag nyugodt helyzetben hirtelen kitört a lázadás.
„12 óra 00 perckor eldördült egy ágyú. A lövést a magyar származású Schach Ferenc tűzmester adta le. E jeladásra a fedélzeten felsorakozott legénység dübörgő viharként kiáltotta:
»Béke!«, »Mir!«, »Frieden!«, »Pace!« Négy nyelven, de azonos érzelmektől fűtve.
Ugyanezekben a percekben vörös zászlót vontak fel a Szent György árbocára, a zenekar pedig félbehagyta a katonamuzsikát, és hirtelen rázendített a
»Marseillaise«-re. [...]
Az egyik tiszt megkísérelte a fegyveres ellenállást. Egon Zipperer korvettkapitány revolverrel a kezében rohant a fedélzetre, mielőtt azonban bárkit is megölhetett volna, golyó találta. A súlyosan sebesült
Zipperert nemsokára az Afrika kórházhajóra vitték át. Utólag sem sikerült kideríteni, ki lőtt rá.”
Merényi : A cattarói matrózfelkelés, pp. 55–56.
Mivel a felkelés egyre terjedt, Polában viszont már helyreállt a rend, a hadvezetés elhatározta, hogy mindenképpen, akár erőszakkal is véget vet a lázadásnak. A 3. csatahajó-divízió indult Cattaro felé, ahol időhúzó tárgyalások kezdődtek. A felkelés egyik vezetője felvetette, hogy hajózzanak át Olaszországba, a matrózok viszont hazaárulást nem akartak elkövetni. 2-án estére már csak három, 3-án, a polai egység megérkezésekor pedig már csak egy hajó, a Sankt Georg árbocán volt vörös zászló.
A Sankt Georg páncélos cirkáló
A szocialista kor történetírása előszeretettel hangoztatta, hogy a lázadás leverésében, majd az azt követő megtorlásban jelentős szerepet játszott Horthy Miklós, ez azonban nem felel meg a valóságnak. Az események után IV. Károly leváltotta Njegovan tengernagyot, és helyette Horthyt nevezte ki a haditengerészet élére.
Horthy ellentengernagy úgy vélte, hogy flottájának zömét bevetve újra fel kell törnie az otrantói tengerzárat. Az előző évi sikeres hadműveleténél jóval nagyobb szabásút tervezett, mert arra számított, hogy az ellenség sokkal nagyobb erővel próbál majd visszavágni. Ezeket az ellentámadásra induló erőket szerette volna csapdába csalni és megsemmisíteni legnagyobb, legkorszerűbb hajóival, köztük a Szent István csatahajóval.
A legnagyobb hajó, amelyet eddig magyar gyár épített, a Szent István csatahajó
A hadihajók több ütemben indultak útnak. Az utolsók között, 1918. június 9-e estéjén a Szent István is. Másnap hajnalban két járőröző olasz MAS (Motoscafi Anti-Sommergibili, tengeralattjáró-elhárító motorcsónak) támadta meg a Szent Istvánt, melyet két torpedó is eltalált. Először úgy tűnt, meg lehet menteni a hajót, de az fokozatosan oldalára dőlt, és 6 óra 12 perckor elsüllyedt. Az 1087 emberből 4 tiszt és 85 főnyi legénység veszett oda.
A sajtó viszonylag pontos veszteségadatokat közölt (Délmagyarország, 1918. június 13., p. 1.)
A Szent István elsüllyedése a vállalkozás végét is jelentette, hiszen abban kulcsszerepe volt annak, hogy az ellenség ne tudjon a csatahajókról. Ez volt a Monarchia hadiflottájának utolsó jelentős hadművelete.
A Viribus Unitis-nak, a Szent István testvérhajójának jutott még szerep: Polában 1918. október 31-én a fedélzetén írta alá Horthy Miklós azt az okmányt, mely az osztrák-magyar flotta átadását szentesítette a Délszláv Nemzeti Tanács részére. Csak a délszláv származású legénység maradt a hajón, amit másnap hajnalban olasz szabotőrök aknákkal elsüllyesztettek. A hajó körülbelül 400 tengerésze veszett oda, köztük új kapitánya is.
