Német tábornok, elnök. Családjában a katonai tradíciók a XIII. századig vezethetők vissza. A porosz katonatiszt részt vett az 1866-os osztrák-porosz háborúban, majd az 1870–71-es franciákkal vívott csatákban. Később a vezérkarhoz került, de 1911-ben önként visszavonult az aktív szolgálattól. Az első világháború elején visszahívták, és vezérkari főnökével, Ludendorff tábornokkal együtt megbízták a kelet-poroszországi erők vezetésével. A hatalmas orosz túlerővel szemben ragyogó védekezést mutatott be. Ez a győzelem nemzeti hőssé tette, és rábízták a keleti front főparancsnokságát, ahol erős befolyással rendelkezett az osztrák-magyar csapatok felett is. 1916 augusztusában Falkenhayn utódaként főparancsnok lett, és Ludendorff-fal együtt kvázi diktátora lett Németországnak, minden erőt a háború folytatására mozgósítva. A nyugati fronton rövid ideig sikerült megmenteni seregét a vereségtől, de a kapituláció végül elkerülhetetlenné vált. A háború után birtokára vonult, ám 1925-ben, Ebert halála után a weimari köztársaság elnöke lett, mely posztot haláláig betöltötte. Az egyre betegebb és egyre inkább befolyásolható Hindenburg nem tudott ellenállni a növekvő náci befolyásnak. Az 1933-ban kancellárrá kinevezett, a Hindenburg által állítólag csak „cseh káplár”-nak titulált Adolf Hitler a tábornok halála után az elnöki funkciót is magáénak tudhatta.
Könyv:
Hindenburg : Aus meinem Leben
