A japánok csendesóceáni váratlan aljas támadása jelenti a mélypontot a nemzetközi erkölcstelenségnek ebben a tíz napjában. Hatalmas és ügyeskezű rablóvezérek fogtak össze, hogy háborút viseljenek az egész emberi nem ellen. Most az Egyesült Államoknak vetették oda a kesztyűt. A japánok álnokul megszegték a közöttünk régóta fennálló békét. Amerikai katonákat öltek meg idegenben. Amerikai hajókat süllyesztettek el, amerikai repülőgépeket pusztítottak el.
A kongresszus és az Egyesült Államok népe felvette a feléje dobott kesztyűt. Egyetértésben a többi szabad nemzettel, azért a jogunkért harcolunk, hogy továbbra is szabadságban és az emberi méltóságnak megfelelő elvek szerint élhessünk, az egész világ környező népei között, anélkül, hogy erőszakos támadástól félnünk kellene.
Felállítottam a Japánnal való viszonyunk mérlegét. A kongresszus megvizsgálja majd. Perry kapitány nyolcvannyolc évvel ezelőtti japáni látogatásával kezdődik ez a történet. És a két japán megbízott mult vasárnapi látogatásával fejeződik be, amelyet a helyettes külügyi államtitkárunknál tettek, egy órával azután, hogy a japán haderők kioldották bombáikat és működésbe hozták golyószóróikat zászlónk, katonáink és polgáraink ellen.
Biztosíthatok róla mindenkit, hogy se ma, se ezer év múlva nem lesz olyan amerikai ember egy se, aki ne a legjogosultabb büszkeséggel gondolna türelmes erőfeszítéseinkre, amelyel [sic!] ezekben az elmult években egy igazságos és becsületes békét reméltünk létrehozni a Csendes-óceán vidékének valamennyi, kicsi és nagy országa számára. Se ma, se ezer év múlva nem akadhat egyetlen tisztességes ember se, aki le tudná nyelni felháborodását és megdöbbenését Japán háborús vezéreinek galád műve előtt, melyet ráadásul a hozzánk küldött rendkívüli megbízottaik fennen lobogtatott békezászlóinak árnyékában készítettek elő.
Az út, amelyet az elmúlt tíz esztendőben Japán Ázsiában követett, párhuzamos volt Hitler és Mussolini európai és afrikai útjával. Ma már nincs többé szó puszta párhuzamosságról; olyan jól kiszámított összejátszás ez már, hogy a világ valamennyi szárazföldje és valamennyi tengere egyetlen óriási csataterévé vált a tengelyhatalmak hadászatának.
1931-ben a japának betörtek Mandzsukuóba – hadüzenet nélkül.
1935-ben Olaszország megrohanta Abessziniát – hadüzenet nélkül.
1938-ban Hitler elfoglalta Ausztriát – hadüzenet nélkül.
1939-ben Hitler bevonult Csehszlovákiába – hadüzenet nélkül.
1939-ben, valamivel később, Hitler rátört Lengyelországra – hadüzenet nélkül.
1940-ben Hitler elárasztotta Norvégiát, Dániát, Hollandiát, Belgiumot és Luxemburgot – hadüzenet nélkül.
1940-ben Olaszország megtámadta Franciaországot és később Görögországot – hadüzenet nélkül.
1941-ben a tengelyhatalmak megtámadták Jugoszláviát és Görögországot s elözönlötték a Balkán-félszigetet – hadüzenet nélkül.
1941-ben Hitler megtámadta Oroszországot – hadüzenet nélkül.
Most pedig Japán megtámadta a Maláji-szigeteket és Sziámot, majd az Egyesült Államokat – hadüzenet nélkül.
A módszer mindig ugyanaz. Benne vagyunk a háborúban. Valamennyien benne vagyunk s benne is leszünk mindvégig. Mindegyik férfi, mindegyik nő, mindegyik gyermek résztvesz az amerikai történelem legefélelmesebb vállalkozásában. Osztoznunk kell a rossz hírekben, a vereségekben éppúgy, mint a győzelmekben – ahogy a forgandó hadiszerencse hozza.
Eddig a hírek egyetől-egyig [sic!] rossz hírek voltak. Súlyos csapás ért bennünket Hawaiban [sic!]. A Fülöp-szigeteken helyőrségünk a hozzájuk csatlakozott bátor filippin néppel együtt kegyetlen megpróbáltatáson estek keresztül, de erélyesen védik magukat. A Guam-, a Wake- és a Midway szigetekről érkező hírek egyelőre zavarosak, de elkészülhetünk rá, hogy ennek a három előretolt állásunknak elestét jelentik majd. Nem kétes, hogy veszteségeink, a harc első napjaiban, súlyosak. Mélységesen együttérzek katonáink aggodó [sic!] családjaival és azokkal, akiknek a bombázott városokban vannak kedves embereik. Ünnepélyesen megígérem, hogy kapnak majd híreket felőlük, amilyen gyorsan csak lehetséges.
Az amerikai nép szilárdságában van kormányunk minden bizalma! Azonnal tudatjuk a közönséggel az eseményeket, mihelyt hivatalosan végleg megrősítést nyertek. De nem tesszük közzé a jelentéseket, ha feltehető róluk, hogyközvetve vagy közvetlenül értékes felvilágosításokkal szolgálhatnak az ellenség számára.
Kérve kérem honfitársaimat, ne vegyenek készpénznek minden kósza híresztelést, amely alamuszi célzásokat rejtmagában teljes összeomlásokról itt vagy ott, s amelyek nagyon gyorsan szétterjednek a háborús időkben. Nem szabad az ilyesmit gondolkodás nélkül elhinni.
Például őszintén bevallhatom, hogy az első vizsgálatok eredményei nem engedik meg nekem, hogy pontosan meghatározzam a Pearl Harbour-i [sic!] tengerészeti egységeink veszteségeit. Attól félhet valaki, hogy súlyosak. De senki nem mondhatja meg az okozott károk pontos nagyságát, amíg nem tudja, milyen mértékben lehet helyrehozni azokat s hogy a szükséges javításokhoz mennyi idő kell.
Vagy felhozom a példa kedvéért azt a vasárnapi esti hírt, mely szerint a Panama-csatorna övezetének magasságában egy japán repülőgép-anyahajóra bukkantak és elsüllyesztették.
Eddig úgynevezett hitelt érdemlő forrásokbólszármaztak állítólag a szárnyrakelt hírek, de mostantól fogva mindenkinek tudnia kell, hogy ezek a hírek nem lehetnek összefüggésben valóban illetékes személyekkel. Az ilyen hírek és híresztelések jórésze ellenséges forrásból ered. Ma például a japánok azt jelentették, hogy egyetlen Hawai elleni támadással megszerezték az uralmat a Csendes-óceán fölött.
Régi fogása ez a nemzeti-szocialista hírverésnek, ezerszer alkalmazták már. Az egetverő becsléseik célja nyilvánvalóan az, hogy rémületet és zavart keltsenek közöttünk s hogy rávigyék kormányunkat a valódi katonai helyzet közlésére, amit olyan kétségbeesetten igyekeznek ellenségeink megtudni.
Nem esünk bele ilyen kelepcékbe – az Egyesült Államok népe még kevésbbé.
Senkinek sem szabad elfelejtenie, hogy háború idején a hírközlés szabadsága és gyorsasága szükségképen korlátozva van. Lehetetlenség egy-kettőre pontos és kimerítő jelentésekhez jutni a távoli hadiövezetekből. Vonatkozik ez teljes egészében a tengeri hadműveletekre is. A rádió korában a tengeri egységek parancsnokai igen gyakran nem küldhetnek jelentéseket ezen az úton, annál az egyszerű oknál fogva, mert a rádiójelentések az ellenség számára is elérhetők s így lelepleznék a helyzetüket, védelmi vagy támadó tervüket.
A folyamatban levő hadműveletekre vonatkozó hivatalos megerősítések és cáfolatok kényszerűen késni fognak majd kissé, de sohasem titkoljuk el az ország előtt a tudomásunkra jutott történteket, feltéve, hogy a közlés nem szolgálja az ellenséget.
A hírlapoknak, a rádióállomásoknak, mindazoknak akiket az amerikai közönség olvas vagy meghallgat, csak ezt mondhatom „A nemzettel szemben a legsúlyosabb felelősséget viselik, mostantól fogva és a háború ideje alatt.”
Ha úgy gondolják, hogy a kormány nem tárja fel az igazságot, nem tár fel elegendőt az igazságból, joguk van ezt megmondani. De a hazafiasság megtiltja, hogy hivatalos forrásból eredő hírek hiányában meg nem erősített jelentéseket, híreszteléseket terjesszenek, mintha a szentírás igazságai lennének.
S ebben a felelősségben minden polgár osztozik, a társadalomnak akármelyik csoportjába tartozzék is. Katonáink, tengerészeink élete – nemzetünk egész jövője – attól függ, hogyan teljesíti mindegyikünk az ország iránt való kötelességeit.
S most hadd szóljak néhány szót a közelmultról és a jövőről.
Tizennyolc hónap telt el azóta, hogy Franciaország összeomlása megérttette az egész civilizált világgal, mit jelent a tengelyhatalmaknak hosszú évek folyamán felépített gépiessé tett hadereje. Amerika jól felhasználta ezt a másféléves haladékot. Tudván, hogy ki vagyunk téve rövid időn belül a támadásnak, tüstént nekiláttunk, hogy megnöveljük iparunk erejét és képességünket, hogy megfelelhessünk a korszerű hárború követelményeinek.
Értékes időt nyertünk azáltal, hogy hadianyagunk nagy mennyiségeit küldtük el a tengely támadását még álló országoknak. Politikánk azon az igazságon alapult, hogy a Hitlernek és Japánnak ellenálló népek nemcsak a saját országukat védik, hanem a miénket is.
Politikánk igazolódott. Időt adott nekünk – felbecsülhetetlen értékű időt – hogy megszervezzük az amerikai termelést.
A gyárak üzemben vannak. Sietünk újakat teremteni. Egyfolytában ontjuk a harckocsikat, repülőgépeket, ágyúkat, hajókat, a bombákat és a felszerelés különféle tárgyait – ezt adta nekünk a tizennyolc hónapos haladék.
De ez csak a kezdete a tennivalóinknak. Fel kell készülnünk egy hosszú háborúra, erős és alattomos banditák ellen. A Pearl Harbour elleni támadás megismétlődhet a két óceán akármelyik pontján, saját partjainkon vagy a féltekénk többi részén. S nemcsak hosszú háború lesz ez, hanem keserves háború is. Erre kell alapoznunk, így kell berendeznünk terveinket. Eszerint kell megítélnünk szükségleteinket is, – akár pénzről, akár nyersanyagról vagy termelésről van szó, duplájára, négyszeresére emelkedve s szűntelenül növekedve. Nemcsak saját hadseregünket kell ellátnunk, saját tengerészetünket, saját repülőinket. El kell látnunk a nemzeti-szocialisták ellen és a japán háborús vezérek ellen harcoló többi hadsereget, többi tengerészetet és többi repülőt is, a két Amerikában s az egész világon.
Ma reggel ismét a termelés kérdését tanulmányoztam. A kormány két errevonatkozó tervet fogadott el. Egyfelől megnöveljük a termelést – beleértve a legfontosabb nyersanyagokét is – azáltal, hogy a hadiüzemekben hetenként hét munkanap lesz. Másfelől megnöveljük a termelőképességünket új gyárak felállításával, régi üzemek kibővítésével, s igen sok kisebb gyár háborús célokra való felhasználásával.
Az elmúlt hónapok nehéz útján néha akadályokba ütköztünk, nehézségekkel találkoztunk, néha közönnyel és érzéketlenséggel volt dolgunk. Veszekedések, viták támadtak. Mindez a multé. Mindezt elfelejtettük, bizonyos vagyok benne.
A lényeges az, hogy az országnak van Washingtonban egy szervezete, a szakmájukban elismert szakemberek köré épített szervezete. Azt hiszem az ország tudja, hogy ezek a sokféle hatáskörben felelősséget vállaló emberek az egyetértés szellemében dolgoznak együtt, sohasem hágták át azt.
Kemény és kimerítő munka vár ránk, éjjel és nappal, a napnak minden órájában. Azt akartam mondani, hogy áldozat vár ránk. De helytelenül használnám itt ezt a szót. Az amerikaiak nem érzik áldozatnak, hogy mindent megtegyenek, ami csak tőlük telik, hogy mindent odaadjanak, amit csak tudnak, a fennmaradásáért és a jövőjéért harcoló nemzetünknek. Se fiatalnak, se öregnek nem jelent áldozatot az Egyesült Államok hadseregében vagy tengerészetben szolgálni. Inkább kiváltságot jelent.
Se az iparosnak, se a munkásnak, se a földművesnek, se a kereskedőnek, se a vasutasnak, se az orvosnak nem jelent áldozatot súlyosabb adókat fizetni, hadikölcsönt jegyezni, keményebben és többet dolgozni, hogy így legyenek hasznára az országnak, ahogy tudnak. Inkább kiváltságot jelent.
Nem áldozat megvonni magunktól azt a sok mindent, amihez hozzá vagyunk szokva, ha a nemzet védelme megköveteli, hogy mondjunk le róluk.
Tanulmányozva a kérdést ma reggel, arra az eredményre jutottam, hogy ezidőszerint nem szükséges korlátoznunk az élelmiszer-fogyasztást. Van belőle elég mindnyájunk részére, és marad is elég, küldeni azoknak, akik az oldalunkon harcolnak.
Viszont a polgárságnak bizony nélkülöznie kell majd a különféle fém-holmikat, mert a megnövekedett termelési tervünk lefoglalja háborús célokra a főbb fémanyagokat, több mint a felét annak a mennyiségnek, mely eddig arra szolgált, hogy használati cikkeket gyártsanak belőle a lakosság részére. Sokféle dologról végleg le kell mondanunk.
Bizonyos vagyok benne, hogy a nemzet minden egyes tagja, amennyire rajta áll, elszántan küzd azért, hogy megnyerjük ezt a háborút. Bizonyos vagyok benne, hogy boldogan vállalják részüket a háború költségéből, ameddig csak véget nem ér. Szentül hiszem, hogy szívesen lemondanak anyagi előnyökről is, ha ezt kéri tőlük az ország.
Bizonyos vagyok benne, hogy meg is óvják ezeket a nagy lelki kincseiket, amelyek nélkül nem érhetnénk célhoz.
Az Egyesült Államok, ismétlem, nem elégedhetnek meg kevesebbel, mint a teljes és végérvényes győzelemmel. Nemcsak az a fontos, hogy a japán álnokság nyomait eltüntessük, hanem az is, hogy teljesen és végérvényesen kiapasszuk a nemzetközi erőszak minden forrását.
A kongresszushoz intézett üzenetemben tegnap ezt mondottam: „Teszünk majd róla, hogy az efféle álnokság soha többé bajba ne keverhessen bennünket”. Hogy ebben bizonyosak lehessünk, vállalmunk kell a számunkra kijelölt nagy feladatot, mégpedig azzal kezdve, hogy egyszer u s mindenkorra lemondunk arról az ábrándunkról, hogy élhetünk elkülönülve.
Ez a néhány esztendő – és kivált ez a három elmult nap – rettenetes leckét adott nekünk ebből.
A halottaink iránt való kötelességünk – a gyermekeik és a mi gyermekeink iránt való kötelességünk – megtiltja, hogy valaha is elfelejtsük ezt a leckét.
Ezt tanultuk belőle: egyetlen ország és egyetlen ember sincs biztonságban egy olyan világon, ahol az erőszak tanai uralkodhatnak. Nincs védekezés, nincsenek bevehetetlen várak egy hatalmas erejű támadóval szemben, aki a sötétben settenkedik és alattomosan csap le. Megtanultuk, hogy nem menedék a mi félgömbünk, ha két óceán locsolja is a partjait, megtanultuk, hogy semmiféle térképen nem mérhetjük biztonságunkat kilométerekben.
Azt igazán elismerhetjük, hogy ellenségeink ragyogóan véghezvitték gyászos vállalkozásukat, hogy kifogástalan pontossággal és művészettel hajtották végre ezt műveletet [sic!]. Gyökerestől alávaló művelet volt, de bele kell törődnünk abba a gondolatba, hogy – amiként a nemzeti-szocialisták felfogják – a korszerű háború gyalázatos egy mesterség. Nem szeretjük, cseppet sem szeretjük ezt a háborút, nem akarunk a szolgálatába szegődni, nem egyezünk bele, – de benne vagyunk és harcolni fogunk a végső erőnkig.
Nem hinném, hogy akadna olyan amerikai, aki a legkevésbbé is kételkedne abban, hogy képesek leszünk kiszabni ezeknek a bűnöknek az elkövetőire a megérdemelt büntetésüket.
A kormány tud róla, hogy Németország heteken keresztül azzal ösztökélte Japánt az Egyesült Államok elleni támadásra, hogy ellenkező esetben a háború végén nem kap majd semmit a zsákmányból. Németország megígérte Japánnak, hogy ha résztvesz a háborúban, az egész Csendes-óceáni övezet teljesen és végképen [sic!] az uralma alá kerül majd. S ebbe az övezetbe nemcsak a Távol-Kelet, nemcsak a Csendes-óceáni szigetvilág tartozik bele, hanem Észak-Amerika, Közép-Amerika és Dél-Amerika nyugati partja is.
Azt is tudjuk, hogy Németország és Japán közös terv alapján irányítják szárazföldi és tengeri hadműveleteiket. E terv szerint minden nép és minden ország, amelyik nem támogatja a tengelyhatalmakat, közös ellenségüknek tekinthető.
Ebből áll a nagy hadvezetésük, igen egyszerű és világos az egész. Ezért az amerikai népnek tisztába kell jönnie azzal, hogy egy ilyen hadvezetéssel szembe csak hasonló természetűt állíthatunk. Meg kell értenünk például, hogy a Csendes-óceáni japán sikerek hasznosak Németország líbiai hadműveletei számára, hogy a németeknek minden kaukázusi sikere szükségképen megkönnyíti Japán holland-indiai hadműveletét; hogy az Algir vagy Marokkó elleni német támadás utat vág a németeknek egy délamerikai és Panama-csatorna elleni támadáshoz.
Viszont azt is tudnunk kell, hogy a szabad-csapatok ellenállása, Szerbiában vagy Norvégiában, bennünket szolgál; hogy egy sikeres orosz ellentámadás bennünket szolgál; és hogy egy angol győzelem, szárazföldön vagy vizen akármelyik részében a világnak, minket tesz erősebbé.
Soha ne felejtsük el, hogy Németország és Olaszország, anélkül, hogy egy hivatalos hadüzenettel törődnének, ezidő szerint éppúgy háborúban tekintik magukat az Egyesült Államokkal, mint ahogyan háborúban állnak Nagy-Britanniával és Oroszországgal.
S Németország idesorozza a két Amerika többi köztárságát [sic!] is, ami testvérköztársaságainkra nézve csak megtiszteltetés.
Igazi céljaink jóval túl fekszenek a szomarú [sic!] csatatereken. Ha a külső erőhöz folyamodtunk is, mert most így kellett tennünk, nem csökkent bennünk a szándék, hogy ezt az erőt a legfőbb jóra fordítsuk, még akkor is, amikor rossz ellen harcolunk vele.
Mi amerikaiak nem rombolók vagyunk, hanem építők.
Belekeveredtünk most a háborúba, nem azért, mert hóditásokra akarunk szert tenni, nem azért, hogy bosszút álljunk, hanem azért, hogy előkészítsünk gyermekeink számára egy olyan világot, melyben ezt a nemzetet – s mindazt, amit ez a nemzet képvisel – nem fenyegeti veszedelem.
El vagyunk szánva rá, hogy elhárítjuk a veszélyt, amellyel Japán fenyeget bennünket. De mit érnénk ezzel a győzelemmel, ha a világ többi része Hitlert és Mussolinit uralná?
Meg fogjuk nyerni a háborút és meg fogjuk nyerni a békét is utána.
Ezekben a nehéz órákban, és a sötét napok idején, amelyek talán ránk várnak, tudni fogjuk, hogy emberiség hatalmas többsége velünk van. Javarészük az oldalunkon is harcol. Mindnyájan értünk imádkoznak.
Mert a mi ügyünket védelmezve, az övéket is védelmezzük, a szabad világba vetett reménységünket és reménységüket, ahol az Isten az úr.
|
|
|
|
|
|