A Szovjetunió marsallja. 1918-ban csatlakozott a Vörös Hadsereghez. Első jelentős sikerét 1939-ben aratta, az év nyarán Halhin Gol-nál legyőzte a Mongóliába betört japán csapatokat. 1941-ben vezérkari főnök, a vezérkar tagja, a honvédelmi népbiztos helyettese. A németek támadása után gyorsan ívelt felfelé karrierje, miután kiderült, hogy a Sztálin által a polgárháború óta favorizált tisztek, mint pl. Bugyonnij, Tyimosenko vagy Vorosilov nem igazán tudnak megfelelni a modern hadviselés által támasztott követelményeknek. 1941–43 között több fronton is parancsnok, döntő szerepe volt a sztálingrádi, a leningrádi, a kurszki és a dnyeperi győztes csaták megvívásában. 1943-tól a főparancsnok (Sztálin) helyettese. 1944–45-ben Zsukov irányításával mérnek vereséget a Lengyelországban és Kelet-Németországban tartózkodó német csapatokra. Egységeinek oroszlánrész jutott Berlin bevételében. Sztálin egyik kedvenceként ismerték, túlélte a háború előtti tisztogatásokat, és a berlini csata idején a rivális Konyevvel szemben a főparancsnok őt bízta meg a döntő csapás kivitelezésével. 1945–46-ban a szovjet megszálló erők parancsnoka Németországban. Később kiesik a szovjet diktátor kegyeiből, Moszkvától távoli katonai körzetekbe helyezik, kevés híján vádat is emelnek ellene. Később segíti Hruscsovot, jutalmul megkapja a védelmi miniszteri tisztséget, de ellensúlyozandó politikai hatalmának növekedését, rövidesen menesztik. Először 1974-ben megjelent visszaemlékezése keleten és nyugaton is bestsellerré vált, bár sokak számára csalódást keltően dicsőítette benne Sztálin katonai képességeit. Ő maga kétségkívül nagy hadvezér volt, de sokszor nem válogatott az eszközökben, akár aknamezőn is képes volt rohamra küldeni katonáit.

Könyv:
Žukov : Emlékek, gondolatok