Építészet Magyarországon a két világháború között

Az új építészeti felfogás jelei Magyarországon már az első világháborút megelőző években mutatkoztak. Köszönhető volt ez Lechner Ödön, Kós Károly és Lajta Béla munkásságának. Az 1910-es évek elején nagyszabású építőmunka folyt annak ellenére, hogy már a háborúra készülődtek. Majd a háború folyamán a gazdasági helyzet romlásával párhuzamosan csökkent az építőtevékenység. A 20-az évek végére kialakuló újabb fellendülésnek a gazdasági válság vetett véget.
A húszas évek minden nagy megbízatását a tekintellyel, pozícióval és megfelelő kapcsolatokkal bíró professzorok, és minisztériumi államtitkárok szerezték meg. A korszak jelképe lekginkáb Walder Gyula lehetne.
Az 1928-as La Sarraz-beli CIAM - Congrés Internationaux d'Architecture Moderne, nemzetközi építész szervezet, 1928-ban alakult Svájcban - Molnár Farkast magyar delegátusává választotta. A magyar CIRPAC csoport 1929-ben alakult meg Molnár Farkas és Fischer József vezetésével. E csoportnak jelentős szerepe volt a Bauhaus, később a Le Corbusier által képviselt építészeti elvek magyarországi propagálásában. A csoport 1938-ig működött.
A modern építészet történetében az 1930-as évek elválaszthatók az avantgarde korábbi periódusától csakúgy, mint a későbbi fejlődéstől; ez az időszak az elterjedés, a kibontakozás kora. Az új építészet hazai kibontakozása az 1930-as években már elkésett, szinte egy évtized lemaradással követi a külföldi kezdeményezéseket. A gazdasági válság után az építtetők egy része az új építészetből fakadó anyagi előnyöket igyekeztek kihasználni. Emellett az építőanyag és az építőszerkezet technikai fejlődése is hozzájárult az új építészet elterjedéséhez. Ez az új stílus egyelőre a fővárosra korlátozódott.
A radikális új formaképzés hívei mellett sokan voltak, akik az új építészet lényegét nem a külső megjelenésben, hanem a tökéletes funkcióban, a jó alaprajzi megoldásban látták. Az épület funkciójából adódó igények tökéletes kielégítését mindennél fontosabbnak tartották. A funkcionalizmust hirdette Kotsis Iván, és általa hamarosan a Budapesti Műszaki Egyetem épülettervezés-oktatása is ennek szellemében folyt.
Ebben az időszakban a gazdasági adottságok nem kedveztek a városépítésnek, városfejlesztésnek. Mégis történtek fontos lépések, amelyek helyes irányba terelték a városépítést. Ez idő tájt három kimagasló városrendező szorgalmazta az új építészet szemléletének urbanisztikai kibontakozását: Harrer Ferenc, Warga László és Messik Géza.
A városrendezésről és az építésügyről hozott legjelentősebb törvény az 1937. évi, majd a főváros 1940. évi Építésügyi Szabályzata. 1939-ben véglegesen megállapították Budapest forgalmi úthálózatát. Az 1937-es kötelező előírás nyomán megkezdődött a vidéki városok rendezése is. (Szegeden Pálffy Budinszky Endre és Hergár Viktor tevékenysége jelentős.) Új falvak tervezéséhez az 1940. es 1941. évi Duna- és Tisza-árvizek utáni újjáépítés szolgáltatott alkalmat. Az árvízkárok nyomán újjáépülő falvak építési programjához csatlakozott az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) helyenként településrendezés méretű építőtevékenysége.
A korszak legjelentősebb építészei: Fischer József, Ligeti Pál (tervezés mellett építészetelméleti könyvet írt Új Pantheon felé címmel), Molnár Farkas, Preisich Gábor, Hajós Alfréd (fő műve a margitszigeti fedett uszoda - 1930), Kozma Lajos, Rimanóczy Gyula, Dávid Károly (ő tervezte a Népstadiont 1945 után). A korszak egyik híres kritikusa pedig Becz Jenő.