Idestova egy esztendeje, hogy megjelent a Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata 1918-1945 címû könyv. Viharos érdeklõdés fogadta. Nemcsak a tényirodalom, a visszaemlékezések nagy divatja és népszerûsége miatt, hanem az érthetõ emberi kíváncsiság okán is: hogyan látta egy horthysta tábornok ama huszonöt évet belülrõl. No meg munkálkodott a kisördög: ezek a fránya történészek oly sok unalmasat összehordanak, különben is köztudott, hogy kényes kérdésekrõl nem írnak, nem érdemes olvasni õket, de hátha most megtudjuk, hogy is volt valójában. Ha lehet, Szegeden még nagyobb volt az érdeklõdés. Hiszen a nagyhírû szegedi kereskedõcsaládba benõsült katonatiszt lényegében Szegeden és szegediként futotta be mind katonai, mind politikusi pályáját. (Valóban szegedi volt, nem úgy mint a vele indult, sokszor emlegetett, hírhedt "szegediek".) Sokan emlékeznek rá is, meg azokra a szegediekre is, akik szerepelnek a könyvben.

Nyilván az érdeklõdés láttán, meg az önmagában való érdekesség miatt is, a sajtó azon melegében és széles körben reagált a könyvre. Meg kell mondani, hogy a kritikusok - publicisták és történészek egyaránt - igen sok találó megállapítást tettek a könyvvel kapcsolatosan mind a szerkesztés, mind a könyv értelmezése és értékelése, mind pedig Shvoy Kálmán személyisége vonatkozásában. Éppen ezért nyomatékosan jelentkezik a megkésett recenzió elõnye és hátránya egyaránt. Támaszkodni lehet az eddigi észrevételekre, ugyanakkor fennáll az ismétlés veszélye, az újat mondás nehézsége. Ám, mivel folyóiratunknak vállalt hagyománya, hogy ismertet minden Szegedrõl szóló könyvet, talán érdemes még egyszer alaposabban szemügyre venni a Shvoy-féle irományokat, abban a reményben is, hogy ez segíthet a további eligazodásban, netán újraolvasásra is késztet.

Hogyan célszerû elolvasni ezt a könyvet? Botor kérdés - mondhatná az olvasó. Hát úgy, hogy elkezdi az ember az elején - és ha van türelme - végigolvassa. Csakhogy ebben az esetben a megszokott mód teljesen félrevezetõ! Mindenekelõtt arra kell nyomatékkal felhívni a figyelmet, hogy az irományok jelentõs, fontosabb és érdekesebb része - a megtévesztõ forma ellenére - nem napló, hanem emlékirat. Ennél az akarva-akaratlanul szubjektív mûfajnál pedig elemi dolog, hogy a tisztánlátás elõsegítése érdekében válaszoljunk az alapvetõ kérdésre: ki, mikor és miért írta a visszaemlékezéseket. A bevezetõ tanulmány nem végezte el ezt a feladatot. Tényszerûen tájékoztat ugyan az irományok keletkezésének idejérõl, eligazít tehát a mikor kérdésében; fel sem merül azonban, hogy miért születtek azok, noha ebben az esetben talán ez a legfontosabb kérdés. Ez a mulasztás sajnálatosan befolyásolja a ki kérdésére adott választ, Shvoy szerepének, nézeteinek, személyiségének a bevezetõ tanulmányban olvasható, félresikerült értékelését. Ezért jogosak az eddigí bírálók olyanfajta megállapításai, hogy a bevezetõ szerzõje - Perneki Mihály - nem igazítja el kellõképpen az olvasót, idõnként maga is a "napló" hatása alá kerül.

Szerencsére magánál Shvoynál megtalálható a világos magyarázat. Ez azonban olyan furcsa módon kerülhet elõ igazában, ha az ember, mondjuk, az 1938-ra vonatkozó bejegyzéseknél kezdi a könyv olvasását és figyelmesen végigtanulmányozza az 1942-es feljegyzésig: "Füzeteket vettem, mert ma megkezdtem emlékeim megírását a háborútól kezdve." Mi történt Shvoyjal a négy év alatt? Egyelõre csak szikár tárgyszerûséggel vázoljuk az idõkör kezdeti és végpontján betöltött "státusát". 1938-ban a kormánypárt (Nemzeti Egység Pártja, NEP) szegedi vezére, a törvényhatósági bizottság tagja, a város országgyûlési képviselõje, a parlamenti Véderõ Bizottság elnöke, a NEP országos tanácsának tagja, az Etelközi Szövetségnek (Ex - a még mindig nagy befolyású titkos politikai szervezet) prominens tagja. És még nem is szóltunk a személyével kapcsolatos állandóan visszatérõ kombinációkról. Feljegyzései szerint hol belügyminiszterként, hol honvédelmi államtitkárként, hol a kormánypárt elnökeként, hol pedig a Ház alelnökeként veszik számításba. Ezekbõl ugyan semmi sem lett, lehet, hogy részben csak éhes disznó makkal álmodik alapon foglalkoztatták Shvoyt, ám jelzik aspirációjának irányait, bizonyítván, hogy õ sem vette olybá, mintha politikai pályafutásának csúcsára ért volna. Pedig ez volt a csúcs. Mert mit látunk 1942 elejére? Kikerült a kormánypártból, elvesztette ezzel kapcsolatos minden tisztségét, megbukott mint ellenzéki képviselõjelölt, teljesen kiszorult a szegedi közéletbõl, kizárták az Exbõl, nem jogerõsen ugyan, de 8 hónapra elítélték névtelen levelekben leírt rágalmazás miatt.

A hatalmas törésnek nem egyetlen, de igen fontos oka a kormánypártból való kikerülés. Ennek történelmi hátterét mégcsak felvázolni sincs helyünk. (Érdemes elolvasni erre vonatkozólag mondjuk Sipos Péter Imrédy Béláról szóló könyvének, vagy legalább a Magyarország története 8. kötetének megfelelõ részeit.) Kétségtelen, hogy Shvoy is szolgáltat eddig nem vagy kevéssé ismert adalékokat a folyamat kulisszatitkairól. Az õ szerepével kapcsolatosan két momentum kiemelése látszik szükségesnek. Viszonya a kormánypárton belüli frakciókhoz, személyi torzsalkodásokhoz, és viszonya a politikai fejleményekhez. Így, mert ez Shvoy fontossági sorrendje is. Shvoy Kálmán elsõsorban saját aspirációit követve, másodsorban Gömbös biztatására vállalta a kormánypárti képviselõjelöltséget és lett Szeged képviselõje 1935-ben. Parlamenti "szûzbeszédében" (1935. június 12.) és további felszólalásaiban is ügyesen, felkészülten, meggyõzõdést sugározva képviselte és védte a Gömbös-kormány politikáját. (Például 1936. március. 27., 1936. május 6.) Csakhamar összeütközésbe kerül azonban a NEP szélsõséges, úgynevezett "cs" csoportjával. Hogyan és miért? Errõl az 1936. szeptember 24-re vonatkozó bejegyzésében így ír: "A Marton körül csoportosuló fiatalok mind agresszívebbek lettek, s minden pozíciót, szereplést, elõadói tisztséget, felszólalást maguknak vindikáltak (Ki emelés S. L.), és az idõsebekkel szemben oly szemtelen agresszivitással léptek fel, hogy az már tûrhetetlen volt." Mint másutt megjegyzi "...odáig mentek, hogy az idõsebb, komolyabb képviselõknek nem is köszöntek, amiért azután felszólaltunk és ki lettek oktatva." A kioktatás persze nem sokat használt, raportra rendelni és megfegyelmezni meg nem lehetett ezt a fasiszta-fasisztoid siserehadat, hogy megtudják, mi az altábornagyi tekintély.

Próbálkozott persze Shvoy másképpen is. Régi kedvenc idõtöltését követve, tervezetet készített, ezúttal a NEP vezetésének átszervezésére. Tõbb mínt sanda gyanú, hogy egyebek mellett ezzel saját rátermettségét, nagyobb feladatokra való alkalmasságát is be akarta csempészni Gömbös tudatába. A tervezetbõl nem lett semmi, a kölcsönös ellenszenv a turbulens "cs" csoporttal tovább növekedett Gömbös halála után is. Az ellentétek sokkal inkább módszerbeliek, mintsem elvi természetûek voltak. A NEP-en belüli és kívüli szélsõjobboldal elõretörése idején, az 1937. április 29-i parlamenti felszólalásában elmondotta, kiket is tart õ szélsõségeseknek. Azokat, akik alkotmány- és törvényellenesen, erõszakos úton kívánják megvalósítani elképzeléseiket. Ugyanitt fejtette ki, hogy ellensúlyozásukhoz gazdasági és szociális intézkedések is szükségesek. Nyugtatni kell a népet. Szóval megfogalmazta az azóta annyiszor emlegetett "szélkifogás" taktikáját. Persze nem õ találta ki azt. Egy hónappal elõtte Imrédy foglalkozott e taktika szükségességével. Nem csoda tehát, hogy Shvoy várakozással tekintett Imrédy 1938-ban bekövetkezett miniszterelnöksége elé.

Kezdettõl fogva szoros kapcsolatot igyekezett tartani az új miniszterelnökkel, a végrehajtandó programban egyetértettek. Rosszul esett ugyan Shvoynak, hogy noha már biztosnak látszott számára a Ház egyik alelnöki tisztsége, végül mégsem õ kapta meg. Imrédy azonban váltig biztatta: számít rá! (Lásd például az 1938. augusztus 5-i bejegyzést.) A továbbiak szempontjából igen fontos az 1938. október 27-re vonatkozó feljegyzés. Ekkor terjedt el a híre, hogy a miniszterelnök külön értekezletet tartott 25-30 képviselõvel, akiket arra szemelt ki, hogy vezetésükkel új, széles körû társadalmi mozgalmat indítson szándékai valóraváltásának meggyorsítása céljából. "Ezek szerint tehát õ maga osztályozza a képviselõket a párton belül, s csak egy részükkel akar új pártot, mozgalmat csinálni..." - írta Shvoy. Híre járt ugyanakkor, hogy Imrédy rendkívüli felhatalmazást akar kicsikarni a rendeletekkel való kormányzás érdekében. Shvoy néhány barátjával úgy vélte, hogy "...beszélni kellene õszintén, nyíltan, férfiasan Imrédyvel...". A miniszterelnök még aznap fogadta Shvoyt, választ adott kérdéseire, és egyben elmagyarázta hírhedt 1938-as õszi terveit: a NEP-ben van 50-60 képviselõ, akikkel keresztény, jobboldali politikát nem lehet csinálni, a többi százra azonban számít. A társadalmi mozgalomra szükség van, nem volt szerenesés dolog 25 képviselõt kiválogatni, ebben is az említett 100-zal számol; a kormányba nem szándékozik bevenni "szélsõséges urakat"; a politikának el kell tolódnia jobbra, a szélsõséges pártok programjából meg kell csinálni mindent, amit lehet, s ha a jobboldali párthoz méltó programot meg tudja valósítani, akkor leszámol mind a jobb, mind a baloldali szélsõségekkel; a parlamenttel is kell valamit csinálni - az alkotmányosság tiszteletben tartásával -, mert a házszabályok és az ellenzék mialt igen lassú a tempó és sok az elvégzendõ feladat; mindenkinek éreznie kell, hogy új éra következik, a Felvidék visszatérése is indokolja ezt. Ezek után írja Shvoy: "Barátságban, azzal váltunk el, hogy Imrédy kijelentette, hogy nagyon számít rám, nyugtassam meg a barátaimat, én pedíg támogatásomról biztosítottam õt." A továbbiakban két fontos fejlemény következett be. Az egyik: Imrédy mégsem oly módon cselekedett, ahogy Shvoyjal közölte. (A miniszterelnöknek írt szemrehányó levelébõl világosan kiderült, mit tartott Shvoy mindenekfölött sérelmesnek. Azt, hogy Imrédy mégsem a száz képviselõre kíván támaszkodni, hanem elsõsorban és megkülönböztetett módon a régen utált "cs" csoportra.) A másik fejlemény: Korniss házelnök, Sztranyavszky és Bornemissza, a kormányból kilépett miniszterek komoly akciót indítottak Imrédy ellen, fõképp a tervbe vett felhatalmazási törvény miatt. Az erõk felmérése céljából aláírásokat gyûjtöttek a kormánypárti képviselõk körében, azzal, hogy a lista nyilvános kilépést jelentõ felhasználása csak közös megbeszélés után következhet be. Shvoyt Sztranyavszki kapacitál ta. Õ, átnézvén a már igen terjedelmes névsort, döntött. "Nem tehettem mást, aláírtam az ívet." A döntést még nem tekintette véglegesnek. Igencsak háborog, amikor az ígért közös megbeszélés nélkül, Sztranyavszkyék bejelentették a listán levõ képviselõk kilépését a kormánypártból. "Nem tartották meg szavukat, becsaptak" - írja. Hát így, ilyen "elvi" alapon következett be Shvoy kormánypártból való kikerülése, amit azután - kimondva, kimondatlanul - annyiszor megbánt, persze fõképp azután, hogy az "ellenállás" teljes kudarcba fulladt. A disszidensek csakhamar megállapodtak a platformban: "Gömbös célkitûzései, haladó, fajvédõ program, de nem forradalmi úton." (L. az 1938. november 22-i bejegyzést.) Rövidesen két csoportra szakadtak azonban, mert Bornemisszáék csak az Ex-tagokat és a jó fajmagyarokat kívánták tömöríteni. Shvoy hozzájuk csatlakozott, s mindvégig egyik vezelõ tagjuk maradt. Az kimondottan utólagos szépítés részérõl, mintha összekötõ lett volna a két csoport között. Legfeljebb azok között jeleskedett õ is, akik gyõzkõdték Sztranyavszkyt: hagyja ott a nem megfelelõ elemeket - lényegében a régi, bethleni gárda most kilépett maradványait, akik között horribile dictu, még kikeresztelkedett zsidók is voltak - és a jó fajmagyarokkal csatlakozzék hozzájuk. (L. az 1938. november 22-i és 23-i bejegyzéseket.) Sem ekkori, sem késõbbi magatartásával nem cáfolt rá annak a "Nyílt levél"-nek az állítására, amelyet kilépésének magyarázatáut tett közzé valamennyi szegedi napilapban 1938. november 30-án: "...minden mûködésem erõsen keresztény jobboldali, nacionalista lesz."

A kilépettek ilyenféle felfogása magyarázza a disszidensek sorsát az 1939-es választásokon. A kormánypártétól eltérõ, új programot nem tudtak, nem is akartak adni. Imrédy bukásával, Teleki kinevezésével a módszerbeli különbségek is eltûntek, akár vissza is térhettek volna. Ám Teleki, Imrédy nyomásának is engedve, saját véleményét is követve, Horthy jóváhagyását is bírva, nem volt hajlandó a disszidenseket visszavenni az új kormánypártba. Túlnyomó többségük le is vonta a következtetést: nem indult választásokon. Az is visszatartó ok volt, hogy mint új pártoknak, sokkal több ajánlásra lett volna szükségük mint a régieknél, és az ajánlások összegyûjtésében a fenti körülmények miatt nem nagyon reménykedhettek. Ekkor ajánlotta fel Eckhardt Tibor, a kisgazdapárt vezetõje Shvoynak: induljon az õ listájukon, akkor nem kell olyan sok ajánlás. Shvoy nem sokat habozott, elfogadta az ajánlatot. Egyrészt azért, mert a kisgazdapárt, ekkori programja és fõleg Eckhardt személye miatt, nem keltett benne különösebb aggályt, másrészt azért, mert nagyon szeretett volna képviselõ maradni. Igaz, közben az foglalkoztatja, hogy ha õ is a kormánypárti listán indulhatna, mind a három szegedi mandátum a kormánypárté lehetne. Az meg sem fordult a fejében, hogy indulása a régi szegedi baloldali pártok esélyeit rontja. Inkább még Rassay Károlyt, aki több cikluson át képviselte Szegedet, szerették volna lebeszélni az indulásról. Mindez hozzájárult a nagy meglepetéshez. Miközben a baloldali ellenzéki pártok egymással rivalizáltak és a kormánypárt rájuk ügyelt, megkülönböztetett figyelemmel tüntetve ki Shvoyt, a nyilasok megszerezték a harmadik mandátumot.

A választási bukás után Shvoy lekerült az országos politika színpadáról. Fokozatosan bekövetkezett veresége a szegedi vezérkedés, közszereplés terén is. A harc a kormánypártból való kilépéssel lángolt fel, addig a hamu alatt izzott. Errõl a csetepatéról is el lehet mondani: úgy kezdõdött, hogy a másik visszaütött, Nem Shvoy volt a "másik". Az adódó alkalmat sokan törlesztésre is felhasználták. Eszközökben egyik fél sem válogatott. Kétségtelen, Shvoy politikai életbe való visszatérésének az útjában az egyik fõ akadály a névtelen levelek ügye lett. Hogy ebben mi volt a valódi tényállás, a rendelkezésre álló adatok alapján ma már lehetetlen megállapítani. Érdekes, hogy névtelen levél elküldésének vádja már 1935-ben felmerült ellene. (Lásd: emlékiratrészlet a könyv 142. oldalán.) Irományai bizonyítják, hogy - hiperaktivitásának egyik megnyilvánulásaként - szinte mániákus levélíró volt. 1939 végétõl 1941 elejéig különösen sok levelet elküldött, és fûhöz-fához rohangált saját ügyében és fõképpen Imecs és Tukats szegedi fõispánok, valamint Szécsényi, a kormánypárt helyi titkárának elmozdítása érdekében, akiket fõ ellenfeleinek tartott. Persze azok sem hagyták magukat. (Más kérdés, hogy Shvoy vádjainak nagyrésze igaz is lehetett - mint a névtelen leveleké is -, ellenfelei azonban benn voltak a "pikszisben", ahonnan õ kipottyant.) A névtelen levelek kérdésében mindez szólhat mellette is. Hiszen elmondta õ személyesen, közölte aláírt levélben is vádjait. Megfontolandó azonban az is, hogy Teleki miniszterelnök, aki a Tukats és a Szécsényi ellen írt névtelen leveleknek is elsõszámú címzettje volt, sorozatos jelentkezés ellenére sem fogadta Shvoyt, nem reagált Ieveleire, Shvoy nagy elkeseredésére egyszerûen nem volt hajlandó szóba állni vele. Mindenesetre tény, hogy az egyik budapesti törvényszék az 1941 áprilisától tartó eljárás után 1941. november 24-én bûnösnek találta és nyolc hónapra elítélte. Fellebbezés után, 1941. október 9-én a Tábla is jóváhagyta az ítéletet. A Kúria 1943. júnins 10-én, a Kállay-féle hintapolitika által hozott bizonyos enyhülés idején tárgyalta az ügyet a hírhedt Töreky elnökletével, akinél, mint régi jó emberénél, az ismét növekvõ befolyású Bethlen István is interveniált Shvoy érdekében. Felmentés ekkor sem született, a Kúria megsemmisítvén az ítéletet, új bizonyítási eljárást rendelt el.

Józsa György Mihály a Magyar Nemzetben (1984. február 16.) igen helyesen utal annak fontosságára, hogy milyen elõzmények után, mikor fogott hozzá Shvoy az íráshoz. A fentiekben részleteztük az elõzményeket. Az indítékok nyilvánvalóak már akkor is, amikor 1941 januárjában elkezdi írni igazi naplóját, még inkább akkor, amikor elítélése után, 1942 áprilisá ban "naplószerû visszaemlékezéseit" kezdi papírra vetni. Ez a sors és ez a lelkiállapot egy átlagos habitusú embernek is labilissá tenné a valósághoz való viszonyát. Nagyon fontos dologra utal azonban Zöldi László, amikor azt írja: "...itt most egy karrierista emlékezik" (Élet és Irodalom, 1984. január 20.), akinek - tehetjük hozzá - átlagon felüli karrierizmusához (szokványos eset) bõven társult a hatalomvágy, a hiúság, a fáradságot nem ismerõ energia, aktivitás, s akinek ím derékba tört a karrierje. Ez az alapképlet határozza meg az irományok hangvételét és tartalmát. Kétségtelen, hogy ez az állandó nyüzsgéshez, tevékenységhez szokott ember pótcselekvésként is ír, szívesen, néhol kéjelegve idézi fel a múltat, sok-sok részletet felelevenít, azonban mindent és mindenkit adott állapotából ítél meg. Legfõbb törekvése az önigazolás. (Az ötvenes évek elején keletkezett visszaemlékezések, melyek egyes részletei kurzívval szedve vannak beiktatva a könyvbe - a történelmi változások nyomán érthetõen - inkább csak aláhúzzák ezt a tényt.)

Mindezek figyelembevételével kell mérlegre tennünk Shvoy életének másik fordulópontját, a hadseregbõl történõ nyugdíjazását is. Ezt õ egyértelmûen az ellene irányuló üldözés eredményének tudja be. Holott, ha szubjektív kommentárjait nem vesszük készpénznek, érdekes momentumokra figyelhetünk fel. Például arra, hogy mindvégig élénken foglalkoztatják a szegedi közélet eseményei, izgatja a politikai szereplés gondolata. Somogyi polgármester megbetegedésével, már 1932-ben felmerül polgármesterré jelölésének ötlete. Nem zárkózik el a gondolat elõl, sõt! 1934 elején, amikor már szó volt nyugdíjazásáról, de még nem dõlt el a kérdés, ismét nagyon érdekli a szegedi polgármesteri poszt. Közben lejárt szolgálati ideje. Ez persze nem jelentett automatikus nyugalomba vonulást. Felettesei azonban - személyi és nem elvi okok miatt - nem tartottak igényt további mûködésére. Shvoy ambicionálta, hogy a katolikusok mintájára minden felekezet állítson emlékmûvet Szegeden a világháborúban elesettek tiszteletére. A protestánsok és a görögkeletiek után került sor 1933 októberében a zsidó hitközség által emelt emlékmû felavatására. Az avatóbeszédek után Shvoy helyezte el az elsõ koszorút, és õ is beszédet mondott. Beszédének tartalma és stílusa nem tért el attól, amit Gömbös miniszterelnök és hadügyminiszter bemutatkozó beszédében mondott. (A zsidóságnak azt a részét, amely sorsközösséget érez a nemzettel, éppen úgy testvéremnek fogom tekinteni, mint más magyar testvéremet. Én láttam a háborúban zsidó hõsöket... - idézi önigazolásként joggal Shvoy az 1932. október 11-re vonatkozó feljegyzésében.) Elkövette azonban azt a baklövést, hogy megemlékezett Lõw Immánuel, a nagyhírû szegedi fõrabbi érdemeirõl is. Õ pedig persona non grata volt Horthy szemében. Ez mint ürügy, megkönnyítette Shvoy nyugalomba küldését. Kétségtelen, hogy az eseményekkel párhuzamosan nem tekintette akkora ügynek az egészet, mint késõbb, sérelmei felemlegetése idején. Kedvvel, simán és nagy lendûlettel tért át a politikusi pályára.

Shvoy magatartásáról, személyiségérõl nemcsak naplója árulkodik, szólnak kortársai is. Mint például Magyar László, az ismert baloldali újságíró, Móra Ferenc tisztelõje és barátja. Õ 1935 õszén Levélféle Shvoy Kálmánhoz címen közreadott írásában, elõvéve a civil kurázsit, alaposan megcsipkedte Shvoyt. Jó oka volt rá. Shvoy mint városatya töröltette a város költségvetésébõl az újságíró által már négy éve irányított, Magyar Téka néven ismert kulturális és kiadói vállakozás támogatását. Mégpedig azért, érvel Magyar, mert az õ egyik régebbi, humoros tárcájában saját családjának tagjait vélte felismerni Shvoy, továbbá Magyar Lászlót terhelte ama nagy mulasztás is, hogy a Délmagyarország nem közölte a hírt 1933-ban: Shvoy hazatért rendes évi szabadságáról. Vétkeit tetézte azzal, hogy nem köszönt az utcán az altábornagy-képviselõnek. Mindezen sérelmeit Shvoy kellõ nyomatékkal tudomására hozta az újságírónak, illetve fõnõkeinek. Számos adalékkal szolgál az írás Shvoy egyéb hatalmaskodási és hiúsági eseteibõl is. (Arról a szívós küzdelemrõl, hogy - a beosztás és a kegyelmes cím okán - õt illesse meg a protokolláris elsõ hely mindenhol a városban, maga Shvoy is büszkén emlékezik meg.)

Végezetül Shvoy Kálmán emberekkel és ügyekkel kapcsolatos szubjektivitásáról még egyetlen, összefoglalóan jellemzõ esetet. Higgadtan, tárgyilagosan értékelhetõ és fõképpen ellenõrizhetõ, hiszen általánosan ismert személyiséggel kapcsolatos. Teleki Pál - mert róla van szó - ellentmondásos történelmi szerepe eléggé világos ma már. Felelõsségérzettõl áthatott vívódásai, objektíve és szubjektíve korlátozott erõfeszítései, lelkiismeretfurdalásai, tragikus sorsa azonban nyilván más egyéni-emberi minõsítést vívtak ki számára, mint Shvoynál olvasható. Szerinte ngyanis - akár az öngyilkosság után egy hónappal írt tényleges naplóbejegyzést nézzük, akár az egy évvel késõbbi visszaemlékezést vesszük - Teleki tudálékos, cinikus és beképzelt. Miért? Mert nem engedte vissza õt a kormánypártba, nem volt hajlandó fogadni és fõképpen azért, mert megírta azt a levelet, amely a könyv 199-201. oldalain olvasható. A levél válasz Shvoy azon panaszaira, hogy az 1939-es választásokon a kormánypárt tisztességtelen eszközökkel dolgozik ellene. Teleki persze védi a mundér becsületét, teszi ezt azonban igen szellemesen, gunyorosan és finom iróniával. (Csupa olyasmi, ami Shvoy számára felfoghatatlan. Tessék megfigyelni: a humornak és a humorérzéknek még csak a nyomai sem lelhetõk fel az irományokban.) Ezekért van tehát az elfogult ítélet, amelyen az elgondolkoztató öngyilkosság sem enyhít egy szemernyit sem Shvoy tudatában.

Természetesen sok kérdésrõl lehetne még írni az irományok kapcsán. Így szólni lehetne a háború éveiben ténylegesen vezetett naplóról. Az alapvetõ benyomás ezzel kapcsolatosan azonban az, hogy jóval kevésbé érdekes, mint a visszaemlékezések. A politikai élet perifériájára szorult Shvoy rádiót hallgatva és másodkézbõl, például újságírókkal beszélgetve szerzi értesüléseit. Teljes passzivitásban éli át az eseményeket, sodródik azokkal. Legfeljebb a "kávéházi Konrád" szerepét vállalja, abban tetszeleg. Egyéniségének rajzához sem szolgáltatnak lényegesen új vonásokat ezek a lapok. Nem befolyásolják tehát a feltett kérdésre adott választ sem, amit az eddigiekben kíséreltünk meg összefoglalni: ki és miért írta meg az irományokat.

Az összegzés lényegét úgy is megragadhatjuk, hogy messzemenõen egyetértve Kónya Sándorral (Társadalmi Szemle, 1984. április), kijelöljük ezen irományok helyét a velük együtt megemlíthetõ írások között. Világos, hogy ez a hely nem Kádár Gyula emlékiratai mellett, különösen nem Andorka Rudolf tábornok naplója mellett, hanem Prónay Pál és Zadravecz István szintén jólismert "naplói" társaságában van. Meghatározóan közös vonás az utóbbi kettõvel, hogy szerzõik akkor fogtak tollat, amikor látványos bukással kikerültek a kor politikai vezetõ garnitúrájának szûkebb-tágabb körébõl. Ez alapvetõen motiválja felfogásukat, jellemzõ "kritikus" magatartásukat.

Mindemellett csatlakozhatunk az eddigi bírálók sorához, akik észrevételeik, jogos kritikájuk után kijelentik, hogy a Shvoy-féle irományok megjelentetése helyes volt. A kiadó igen jó szolgálatot tett vele, elsõsorban persze a történészszakmának. Hogy mire és hogyan használható fel a bõséges anyag, arra vonatkozóan szintén történtek utalások és fejtegetések, mindenekelõtt Kónya Sándor említett bírálatában. Szeged múltjának megismeréséhez külön meríthetünk belõle. Az olvasó azonban nem feledkezhet meg arról, amit a rövidség kedvéért egy - meglehet elcsépelt - hasonlattal próbálunk érzékeltetni. Shvoy írásai tükrözik a kort, amelyben íródtak és amelyrõl szólnak. A tükör azonban torzít. Méghozzá érdekes és változatos módon torzít: némely részletet kiemel és élesen visszaad, másutt felismerhetetlenné kuszálja a vonásokat, néhol rútít, többnyire azonban szépít. A valóság hiteles felismerésére tehát alkalmatlan. Nem is baj - vigasztaljuk magunkat -, hiszen a történettudomány egyre világosabb, hívebb képet fest errõl a korról. (Kossuth.)