A képzelet és a valóság: az orosz felvonulás
Conrad vezérkari főnök nem sokat tudott a németek haditerveiről. Az ismert volt számára, hogy Németország a nyugati frontot tekinti elsődlegesnek, a keleti (vagy a Monarchia akkori terminológiájával északi) frontnak csak mellékszerepe lesz a háborúban. A haditervek szerint viszont a Monarchia számára ez lesz a fő hadszíntér, ámbár feladatai korlátozottak lesznek: segítenie kell szövetségesének az orosz haderő visszatartásában addig, míg a németek győzelmet nem aratnak nyugaton. Ez nem tűnt nehéz vállalásnak, hiszen mindenki azzal számolt, hogy az orosz mozgósítás nehézkes és lassú lesz, ha pedig az oroszok készen állnak majd a harcra, főerőiket a németek ellen vetik majd be. Aztán az események máshogy alakultak...
A Monarchia három hadsereget vonultatott fel a keleti fronton. Az 1. hadsereg (parancsnok: Viktor Dankl) a balszárnyon helyezkedett el, Krakkó körzetében az ún. Kummer hadseregcsoport (Heinrich Kummer) támogatta további 2 és fél Landsturm gyaloghadosztállyal és 1 lovashadosztállyal. Mellette a 4. hadsereg (Moritz Auffenberg), majd a 3. hadsereg (Rudolf Brudermann) sorakozott fel. A 3. hadseregtől délre a szerbiai események miatt hiányzott a 2. hadsereg (Eduard Böhm-Ermolli), mely csak augusztus végére érkezett be a hadszíntérre. Helyét addig az ún. Kövess seregcsoport (Kövess Hermann) volt hivatva betölteni, de ez csak gyenge erőket képviselt.
„Az 1. hadseregben az V. hadtest (három közös gyaloghadosztállyal), a 3. hadseregben a közvetlenül a hadsereg-parancsnokság alá rendelt két honvéd gyalogoshadosztály, egy honvéd lovashadosztály és egy közös lovashadosztály, a 4. hadseregben a VI. hadtest (két közös és egy honvéd gyalogos hadosztállyal), valamint egy további közös lovashadosztály, végül a teljesen felvonult 2. hadseregben a IV. és VII. hadtest (2-2 hadosztállyal) és további 3 hadosztály Magyarországról és Horvátországból állítódott, vagyis az Oroszország ellen harcba bocsátkozó több mint 1 millió főnyi haderőnek 2/5-e a magyar korona országaiból került ki.”
Galántai : Magyarország az első világháborúban, p. 131.
Conradnak nem voltak pontos ismeretei az orosz erők nagyságáról és felvonulásáról. A Monarchia hadvezetése által kalkuláltnál majdnem másfélszer több katona sorakozott fel úgy, hogy az orosz főerők éppen ott csoportosultak, ahol a Monarchia hadrendjéből hiányzott a Balkánon harcoló 2. hadsereg. Lehetőség lett volna arra, hogy kiderüljön a valós helyzet: augusztus 14–23. között majdnem 10 lovashadosztálynyi erővel végeztek felderítéseket, de a tényleges orosz hadrendet így sem tudták megállapítani. (A légi felderítés ekkor még igencsak kezdetleges volt; ha valaki az ellenség erejét akarta kideríteni, gyakorlatilag csak a lovasságban bízhatott.) Ennek következtében kitartottak azon elképzelésük mellett, hogy az orosz hadműveletek súlypontja Varsó–Iwangorod–Breszt-Litovszk körzetében lesz majd.
A képzelet és a valóság: az orosz felvonulás
Ezen hiedelem arra a téves elépzelésre vezette a Monarchia vezérkarát, hogy a felvonulásban lévő orosz haderő könnyen szétverhető, ha egy, a Visztula és a Bug között északi irányba indított erőteljes csapást mérnek rá. Döntő fontosságúnak gondolták a gyorsaságot, így nem várták meg a 2. hadsereg beérkezését, sőt, a többi egységből is csak az 1. hadsereg állt teljesen készen.
„Csak a Kummer hds. csop. és az 1. hds. volt – menetdd.-ok, intézetek és vonatrészektől eltekintve – aug. 18-án este hdm.-ekre kész állapotban;
a 4. hds.-nél a seregtestek egyharmada hiányzik és az utolsó gy. ho. csak 28-án éri utól a már 20-ika óta mozgó hadsereget;
a 3. hds.-nél a seregtestek kétharmada hiányzik és csak 26-án – az első csata napján – rakodnak ki messze az arcvonal mögött az utolsó csapatszállítmányok;
a 2. hds.-nél (illetve Kövess hds. csoportnál) 18-án este csak a Galicia és Bukovinában állomásozó 2½ gy. ho. és három lov. ho. volt hdm.-re készen a harctéren, a hds. négyötöd része, tervszerű
lefolyás mellett is*, csak 31-ig érkezhetett be.
*A tervszerű lefolyást a szerb harctér eseményei megzavarták.”
A világháború : 1914–1918 ; 2. köt., p. 13.
További komoly tévedés volt figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a támadás előrehaladtával a balszárnynak egyre komplikáltabb lesz utánpótlást biztosítani, a főbb utak és vasutak ugyanis kelet-nyugati irányban futottak.
„Conrád 18-án délben adta ki parancsait a támadáshoz való csoportosításra.
A Dankl-hadseregnek balszárnyával a San torkolatához, jobbszárnyával Tarnogorod területére,
az Auffenberg-hadseregnek Chmielek és Niemirow vonalába,
a Brudermann-hadseregnek Kulikow és Magierow vonalába,
a Kövess-hadseregcsoportnak Zydaczow–Halicz–Jezupol területére kellett előre mennie.
A hadseregek e parancsnak megfelelően indultak el és fáradtságos menetekben jutottak az elrendelt területekbe, honnan most már támadniok kellett.”
Aggházy – Stefán : A világháború, p. 74.
A támadás kezdetben sikeresnek tűnt. Az 1. hadsereg (Dankl) augusztus 23–25-én a kra¶niki csatában legyőzte az orosz 4. hadsereget, mely ekkor még felvonulóban volt. Az oroszok meghátráltak, de a Monarchia hadvezetése azt hitte, gyakorlatilag meg is semmisítette az ellenfél ezen egységét. Ám ez nem volt igaz, mivel az orosz hadsereg folymatosan kapta az erősítéseket és az utánpótlást.
„A M. T. I. jelenti*: A Krasznik mellett lefolyt háromnapos csata tegnap a mi csapataink teljes győzelmével végződött. Az oroszokat az egész, mintegy hetven kilométer széles csatavonalon állásaikból kivertük. Az oroszok fejvesztetten menekülnek Lublin felé.”
*1914. augusztus 16-án
Vezérkari és egyéb hivatalos jelentések a világháborúról, p. 133.
Lelkes hírlapi tudósítás a támadásról (Délmagyarország, 1914. augusztus 23.)
Egy darabig hasonló volt a forgatókönyv a 4. osztrák-magyar hadsereg és a szintén felvonulóban lévő 5. orosz hadsereg vonatkozásában is. Augusztus 26. és szeptember 1. között véres küzdelemben ugyan, de a 4. hadsereg győzelmet aratott Komarownál. Ez nagyobb arányú is lehetett volna, ám az ellenség bekerítése nem sikerült.
„Conradot és Auffenberget tényleg balszerencse üldözte, hogy a szépen előkészített bekerítés augusztus 31-én nem ellenséges behatás, hanem Péter Ferdinánd fhg. végzetes és indokolatlan visszavonulása és József Ferdinánd fhg. csoportjának kimerülése folytán és utóbbinál, hamisnak bizonyult hírek fenyegető hatása alatt, befejezetlen maradt. Az orosz – mestere a visszavonulásnak – nagyobb veszteségek nélkül vonta ki magát a harapófogó kapcsai közül.”
A világháború : 1914–1918 ; 2. köt., p. 546.
A komarowi csata
Ezt nem sokkal megelőzően a Monarchia hadvezetése még abban a hitben volt, hogy egy erőteljes csapással megsemmisítheti a 4. és 5. orosz hadseregeket, ezért saját 3. hadseregétől jelentős erőket csoportosított át a 4. hadsereghez. Ezzel egyidőben a meggyengített 3. hadsereget és a Kövess-hadseregcsoportot, illetve az időközben a Balkánról megérkező 2. hadsereget további támadásra ösztönözte, hiszen azt hitte, hogy azokkal szemben mindössze 6–7 hadosztály áll. Az offenzíva meglepte ugyan az oroszokat, de ők kihasználták erőfölényüket, így az osztrák-magyar támadás rövidesen kifulladt.
„Este* a hadseregparancsnokság végleg belátta, hogy az ellenséggel szemben legföljebb védekezni tud. Erre Conrád a szegedi 23. (Daempf) honvédhadosztályt és a kassai 97. népfelkelő dandárt küldte segítségére. Ehhez teret és időt nyerendő, a hadsereg parancsnoka úgy határozott, hogy egész seregével visszamegy, balszárnyával Lembergre támaszkodik és a Gnila-Lipa folyó meleltt védekezik.”
*1914. augusztus 27-én
Aggházy – Stefán : A világháború, p. 84.
A fent említett védelem augusztus 30-ra összeomlott. Ezzel kritikus helyzet alakult ki: a teljes délkeleti szárny került fenyegetett helyzetbe. A totális kudarcot elkerülendő további visszavonulásra volt szükség, szeptember 2-án éjszaka még Lemberget is ki kellett üríteni. Az oroszok hatalmas erőket mozgósítva nyomultak előre.
„Az oroszok eközben egyre fokozódó sebességgel támadtak az egész vonalon. Mint hogyha mindent erre az egy kártyára – Lemberg elfoglalására – tettek volna föl: erőszakolták a döntést. És a számbeli fölényük óriási volt. Minden vereség után újra támadtak, és mindig volt elég friss tartalékuk, nemcsak arra, hogy a mi északi frontunkat újra támadják, hanem arra is, hogy dél felé egyre nagyobb nyomást gyakoroljanak Lembergre.”
Tolnai : a világháború története, 2. köt., p. 247.
A propaganda természetesen megpróbálta csökkenteni a hátország riadalmát.
„Stratégiai nézőpontból Lembergnek semmi, de semmi fontossága nincs s csupán a laikusok látnak veszedelmet Lemberg kiüritésében. Hangoztatni kell a kiüritik szót, mert Lemberg semmi esetre sem esett el, hanem kiüritettük, ami óriási különbség.”
Délmagyarország, 1914. szeptember 6., p. 1.
Reményre adott okot a 4. hadsereg előzőekben említett sikere. Conrad őket szánta arra, hogy kimentsék szorult helyzetéből a 3. hadsereget, mégpedig úgy, hogy keletre fordította őket azzal, hogy támadják oldalba az oroszokat. Eközben hátukat a balszárnyon elhelyezkedő 1. hadsereg biztosítja, a 2. és 3. hadsereg pedig (legalábbis egyelőre) védelemben marad a Wereszyca folyó mögött. A szeptember 3-án indított támadás viszont nem a 3. orosz hadsereg oldalát érte...
„A 4. hadsereg Lemberg – Zolkiew vonalában sejtette az oroszok oldalát. Számítása nem vált be, az oroszok egyrészt jóval lassabban mozogtak előre, másrészt északi szárnyuk jóval északabbra volt, mint azt a 4. hadseregparancsnokság remélte. Így, ahelyett, hogy a hadsereg lökése az oroszok oldalába talált volna, ezek arcvonala előtt, délnek futott, sőt az oroszok törtek a 4. hadsereg keleti oldalába. Ez meg kénytelen volt keletnek fordulni és oldal helyett arcban támadni.”
Aggházy – Stefán : A világháború, p. 88.
Ezzel párhuzamosan az orosz támadás súlya egyre nagyobb mértékben nehezedett az 1. hadseregre, melynek az ellenség fő offenzíváját kellett volna megakadályoznia. Ez nem sikerült, fokozatosan vissza kellett vonulniuk. Azért, hogy tehermentesítse az 1. és 4. hadseregeket, Conrad Lemberg elleni támadásra küldte a 2. és 3. hadseregeket (parancsnoka szeptember 5-től Svetozar Boroević), ám ez a vállalkozás sem hozta el a kedvező fordulatot, az oroszok felkészülten várták a támadást.
„Így tehát a csatatérre vontam mindent, amit csak lehetett, hogy megvédjem Lemberget, és nem adtam fel a reményt, hogy miután az osztrákok kiadták magukból a gőzt, újból támadást kezdeményezhetek. [...] Az általam követelt erősítések [...] a döntő pillanatra időben megérkeztek.”
Bruszilov : A cár árnyékában, p. 92.
A szeptember 8. és 11. között zajló küzdelmekben, melyet második lembergi csata néven is ismernek, az 1. és 4. hadsereg nem tudta feltartóztatni az oroszokat, így az egész arcvonal veszélybe került. Elkerülendő az északról déli irányba történő orosz áttörést, leállították a 2. és 3. hadsereg támadását is, és a vezérkar elrendelte az általános visszavonulást.
A haderők állása a második lembergi csatában, 1914. szeptember 9-én
„Az 1., 4. és 3. hadsereg a Wisloka folyó mögé szorult, a 2. hadsereg a Duklai-szorosig hátrált. Galícia nagy része, továbbá egész Bukovina elveszett. (Második lembergi csata.) A kiürített területen egyetlen ellenállási góc maradt: Przemy¶l erődje, amelyet szeptember 15-én körülzárt az orosz 3. hadsereg. A Kárpátok hágóit magyar népfelkelőkből alakított csoportok szállták meg.”
Magyarország hadtörténete : két kötetben. 2. köt., p. 51.
Nónay ezredes (később tábornok) visszaemlékezéséből ismerhetjük Przemy¶l védőinek erejét és felszereltségét:
„A várban a lövegek száma kb. elérte az 1000 darabot. Hordtáv tekintetében jók voltak az 1888-as mintájú 12 és 15 cm-es ágyúk, 8 km. hordtávval. Rendelkezésre állott még
4 drb. 30½-es mozsár 9½ km. hordtávval és a 2. honv. tábori ágyús ezd. 4 ütege. A régi rendszerű ágyúk csövei – igen csekély kivétellel – elhasználtak voltak. A tüzérség
lőszerrel nem volt elegendő mérvben ellátva.
[...]
A vár védőrsége a munkás különítményekkel, az első ostromzár kezdetén körülbelül 130.000 fő és 20-22.000 ló volt. A vár három havi élelmezési készlettel rendelkezett.”
Nónay : A volt m. kir. szegedi 5. honvéd gyalogezred..., p. 61. és p. 62.
A vereség okait kutatva szembeötlő, hogy a felső szintű vezetés már kezdetektől irreális elvárásokat fogalmazott meg. Conrad és stábja nemcsak lekötni akarta az orosz haderőt, hanem legyőzni is, méghozzá rövid idő alatt. Ez önmagában nem lett volna hiba, ám ehhez nem állt rendelkezésre a megfelelő haderő sem mennyiségben, sem minőségben. A felszerelésbeli hiányosságok mellett kiütköztek a kiképzés elégtelen voltára visszavezethető hibák is, és ezeket nemcsak a felső vezetés, hanem az alacsonyabb szintű parancsnokok is rendre elkövették:
„Az alacsonyabb vezetésnél a háború eme első időszakának kezdetén mindenütt ugyanazokat a hibákat látjuk: a felderítés elhanyagolását, a biztosító szolgálat túlkönnyed kezelését és e két mulasztás folyományaképen meglepetéseket, rajtaütéseket és vakrémületeket, pánikokat.”
A világháború : 1914–1918 ; 3. köt., p. 651.
Meg kell említeni azt a tényt is, hogy az osztrák-magyar és a német hadvezetés között nem volt megfelelő az együttműködés. Conrad hiába várta, hogy a németek megsegítsék, pedig erre egy 1909-ben kötött megállapodás alapján a Monarchia joggal alapozhatott volna. Tény az is, hogy a 8. német hadsereg veszélybe sodorta volna magát, ha dél felé támad. A hadjáratot követően a felek először egymásra mutogattak, de rövidesen belátták, hogy égető szükség van a szorosabb együttműködésre.
A Monarchia kb. 330 000 embert veszített, ezek többsége fogságba esett, illetve sok cseh és román származású katona dezertált. Rengeteg hadianyag is odaveszett, nem beszélve a morális kudarcról. Ha az orosz hadvezetés nem annyira óvatos, még ennél is jóval nagyobb lehetett volna az osztrák-magyar csapatok vesztesége, így viszont módjuk volt újraszerveződni. A galíciai vereség másik hatása volt, hogy ellentétekhez vezetett az osztrák-magyar és a német hadvezetés között.
Az oroszok ugyan vereséget szenvedtek a németektől, de a Monarchia elleni galíciai sikerük fenyegető helyzetet teremtett. Megfelelő erővel történő támadás megnyithatta útjukat Szilézia és a Cseh-Morva-medence, két fontos iparvidék felé. Az oroszok ezért megkezdték főerőik átcsoportosítását a Visztula középső folyásához. A központi hatalmak ki akarták használni ezt az időszakot, hiszen amíg az ellenség ezt a műveletet végzi, sokkal sebezhetőbb. Az elképzelések szerint amíg a 8. német hadsereg részeiből és nyugatról átcsoportosított erőkből létrehozott új, 9. német hadsereg Iwangorod – Varsó irányban támad, addig a Monarchia erői Lemberg felé törnek előre, így bekeríthetik az ellenséges erőket. Ehhez szükség volt arra, hogy a sikertelen lembergi hadjáratot követően a Monarchia erőinek veszteségeit pótolják, és biztosítsák számukra a megfelelő felszerelést és hadianyagot. Ez jelentős erőfeszítések árán, de (ekkor még) sikerült.
A szeptember 28-án megindult támadás során az osztrák-magyar 1., 4. és 3. hadseregek átkeltek a San folyón, míg a 2. hadsereg a Kárpátok előteréből indult meg Lemberg irányába. Kezdetben sikeres volt a végrehajtás, a przemy¶l-i erődrendszert október 10-én felmentették.
„Október 10-én délben pedig már arról szólt a hivatalos jenetés, hogy: »A tegnapi napon az ellenség még egy rohamot kísérelt meg Przemy¶l délkeleti vonalán; ezt azonban a védősereg, a támadóknak ismét súlyos veszteségeket okozva, visszaverte, mire az oroszoknak a vártól való hátrálása futássá vált. A nyugati vonalról teljesen el kellett takarodniok és lovasságunk oda már be is nyomult. Az orosz-lengyelországi és galiciai hadműveleteink gyorsaságától zavarba ejtett ellenség megkísérelte ugyan, hogy a vár ellen intézett támadását egyes seregrészeknek nyugatra való kitolása által fedezze, de gyorsan előrenyomuló seregeinkkel szemben nem volt képes helytállni.«”
Tolnai : a világháború története, 3. köt., p. 108.
A Délmagyarország tudósítása Przemy¶l felmentéséről 1914. október 12-én
A küzdelem kimenetelét viszont az döntötte el, hogy az Iwangorod és Varsó mögötti térségben négy orosz hadsereg (2., 4., 5., 9.) is állomásozott. Ez a túlerő az 1. hadsereget Krakkó vidékére nyomta vissza, ezzel párhuzamosan a 9. német hadsereg is meghátrált. A déli szárny sem vitte győzelemre küldetését: nemhogy sikereket nem értek el, de még a San vonalát is fel kellett adniuk. November 5-től Przemy¶l körül újra orosz ostromzár alakult ki, a 2. hadsereg, miután igen véres harcokat vívott, a Kárpátokba húzódott vissza.
Przemy¶l és erődei
Hiábavalónak bizonyult az a nagy munka, amivel ismét harckésszé tették a Monarchia hadseregeit. A személyi állományban a veszteség kb. 40%-ra tehető, ebből ismét sok volt a hadifogoly és a dezertőr. Az osztrák-magyar és a német hadvezetés megint összekapott, Conrad és Falkenhayn között éles vita alakult ki arról, hogy mennyire is kellene a németeknek megerősíteniük a keleti frontot – kétségtelenül a nyugati rovására. Conrad harminc hadosztályt javasolt, Falkenhayn három lovashadosztályt bocsájtott a 9. német hadsereg rendelkezésére... A központi hatalmak felelős katonai vezetői abból próbáltak erényt kovácsolni, hogy ezzel a csatával késleltetni tudták az orosz „gőzhenger” támadását. Ez tény, ám ezért drága árat kellett fizetniük.
Az orosz hadvezetés mindenképpen folytatni kívánta az előretörést. Végső célként a Németország elleni közvetlen támadást tűzték ki, egyidejűleg benyomulva a Monarchia csehországi részére is. Erről a szándékukról a központi hatalmak katonai vezetői is értesüléssel bírtak, és úgy határoztak, hogy megelőző csapást mérnek az ellenségre. Ennek érdekében a 9. német hadsereget (Mackensen) jelentősen megerősítették, és Posentől (Poznań) keletre csoportosították át. Rájuk hárult a főcsapás feladata, mely a 2. orosz hadsereg bekerítését kívánta elérni, míg az osztrák-magyar 3. hadsereg (Boroević) tehermentesítő támadást indít a Kárpátokból az oroszok bal szárnyát képező 8. hadsereg ellen.
A november 11-én indult offenzívában a németek, kihasználva tüzérségi fölényüket, jelentős veszteségeket okoztak, de támadásuk nem érte el célját. Boroević szintén csak kezdeti sikereket tudott felmutatni: eljutott a Dunajecig, de Przemy¶l körbezárt erődjeihez már nem. Ezek a hadmozdulatok arra ösztönözték az orosz hadvezetést, hogy ellentámadást indítson Krakkó előterében úgy, hogy annak súlypontja Łódz térségébe essen. Ismét kemény harcok kezdődtek, mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. Az oroszok elfoglalták Łódz városát, a 9. német hadsereg egy részét bekerítették, ám a küzdelem most sem dőlt el, támadásuk szintén kifulladt.
„A körülfogott németek parancsnoka, Schäffer Boyadel* tábornok azonban 8.000 emberével november 23-24 éjjelén áttöri az orosz gyűrűt, kiszabadul és még 6.000 orosz foglyát is magával hozza. Ez a haditény páratlanul áll a világtörténelemben és díszére válik úgy a vezetőnek, mint csapatainak.”
*Helyesen: Reinard von Scheffer-Boyadel
Aggházy – Stefán : A világháború, p. 99.
Délen az oroszok Krakkó ellen irányuló támadása válságos helyzetet teremtett. December 3-án a Monarchia csapatai Roth altábornagy seregcsoportjával váratlan ellenlökést indítottak a 3. orosz hadsereg ellen, veszélyeztetve annak balszárnyát, ám a kezdeti bizonytalankodást követően az oroszok megállították az offenzívát, sőt, immár az osztrák-magyar jobbszárnyat fenyegette egy esetleges bekerítés. Boroević csak késve tudott támadást indítani azért, hogy segítsen Roth szorongatott helyzetén, ugyanis annak jobbszárnyát az oroszok Limanowáig nyomták vissza. Ha az ottani haderő nem tud kitartani, míg megérkezik a segítség, szabaddá válik az út az oroszok előtt...
A csatát eldöntő küzdelem előtt a cs. és kir. 6. lovashadosztály Limanowától északra foglalt állást.
„A 10. lovashadosztály, megerősítve a 11. honvéd lovashadosztály egyes részeivel (szegedi 3. és kassai 5. huszárezred), az 59./I. zászlóaljjal, a Pilsudszky* tábornok1) által vezetett lengyel légióval (3 zászlóalj, 1 ulánus század, 2 hegyiüteg) és 3 landsturm félzászlóaljjal, végül egy a 20. gyalogezredtől elszakadt gyalogszakasszal, december 8-án este Limanova községtől keletre foglalt állást, hogy a kelet felől, Neusandecről közeledő nagy orosz erők támadását kivédje.
*Helyesen: Piłsudski, Józef Klemens.
Aggházy – Stefán : A világháború, p. 100.
9-én és 10-én is véres küzdelmek folytak, ám 11-én minden addiginál véresebb tusát vívtak egymással a felek. Az oroszok egy végső áttörést akartak kierőszakolni, ám a védők, és az azok felváltására küldött magyar huszázezredek (9. Nádasdy és 13. Jászkun) elkeseredett közelharcban, súlyos veszteségek árán is állták a rohamokat.
A limanowai csata döntő szakasza [Molnár : Limanova, 11.b. vázlat]
„A XII. 11. délelőtt 5h 30'-kor megindult sorozatos orosz áttörési kísérletek egész ideje alatt, a kora délutáni órákig nemcsak a 11.b. vázlaton nyilakkal jelzett sávokon folyt a
fokozatosan mindkeményebb és mindöldöklőbb harc, hanem ugyanakkor a pillanatnyilag meg nem támadott frontrészeken is reggeltől–délutánig szakadatlanul szólt a puska és orosz
géppuska, meg az ágyú: csak a magyar vasidegek bírták ki ezt a véget nem érő szörnyű próbát.
A mi Jabloniec-i hőseink mindenkori ellentámadása vad, szenvedélyes kézitusa és ide-oda cikázó közelharc. Férfi férfi ellen küzd, birkózik, verekedik. Ez a hősi küzdelem – szemtanuk
állítása szerint – rettenetes volt, amelynél feldühödött huszárunk legtöbbször egyedüli fegyverével, a karabélytusával viaskodik, mert csekélyke lövőszere csakhamar elfogy, szuronya pedig –
ugyancsak ősi magyar fegyverünk – akkor még nem volt.”
Molnár : Limanova : magyar győzelem, p. 358.
A küzdelmek hevességét jelzi, hogy a 9-es közös huszárok parancsnoka, Muhr Ottmár ezredes is hősi halált halt.
„A csatazajt túlharsogja az oroszok »Hurrá!« kiáltása. Muhr ezredes tisztában van a helyzettel. Az ellenség elfoglalta az állást. A kimerült, leváltandó csapatokat visszanyomta az ellenség. Ezredesünket egy gondolat tüzeli az állásoknak ismét a miénknek kell lenniök. Lovagló pálcáját magasra emelve kiáltja: »Előre! Hurrá! Éljen a király!« Királyt-éltető Nádasdy-huszárai élén ő ront elsőnek az ellenségre. Bátor ezredesünk golyótól találva összeroskad. Két huszár a pokoli golyózáporban segítségére siet. Huszáraink, ezredesük halálhírét hallva még vadabbul, még elkeseredettebben törnek az ellenségre. Már halkul a lövöldözés, inkább a karabély boldogabb végével törik be a kemény muszkakoponyákat, 120 orosz megadja magát. A lefegyverzett foglyokat egy járőr hátrakíséri. A huszárok, barát és ellenség holttestén gázolva folytatják a harcot. Bőven arat a halál. Mindenfelé halott bajtársakat találunk. Itt fekszik a daliás Szántay kapitány, amott a szép Thun Hohenstein gróf, kissé távolabb Takács kapitány, a 10. huszárok gépfegyverosztagának parancsnoka. Palásthy őrmestert is utóléri a halál. Sok, nagyon sok bajtársunk alussza Limanowánál örök álmát. Az állás azonban ismét a miénk.”
Henriquez : A cs. és kir. 9. sz. gróf Nádasdy huszárezred..., pp. 42–44.
A kritikus napon viszont beérkezett a Szurmay altábornagy vezette erősítés, ami oldaltámadásával meghátrálásra késztette az oroszokat.
A csata ezzel eldőlt, az oroszok nem tudtak áttörni. A Monarchia hadvezetése viszont Boroević 3. hadseregével fokozni akarta a sikert, és ellentámadást indított a 8. orosz hadsereg ellen. A támadás kezdetben sikeres volt, de rövidesen elakadt, sőt, az oroszok ellenlökése a 3. hadsereget visszanyomta a Kárpátokba.
„November második felében* a 8. hadsereg állásról állásra verekedte magát előre, szétzúzta az ellenséget, és kényszerítette, hogy visszavonuljon a Kárpátok déli oldalára. A rendkívül súlyos, elkeseredett harcok, amelyeket ráadásul a gránáttal és a tölténnyel maximálisan takarékoskodva kellett megvívni, miközben lépésről lépésre, egyik hegycsúcsról a másikra üldöztük az ellenséget, sok véráldozatot követeltek a csapatoktól. Veszteségeink jelentékenyek voltak. Minden hegycsúcs három- és négylépcsős védelemre előre berendezett erődítmény volt, és a magyarok (kiváltképpen) rettentő szívóssággal, elkeseredetten védték a Magyar Alföld kapuit – hová egyébként akkor nem törekedtünk.”
*A pravoszláv naptár szerint.
Bruszilov : A cár szolgálatában, p. 116.
A hadművelet során a Monarchia kb. 800 000 embert veszített, ráadásul a legjobban képzett katonái közül. A pótlásukra később bevonultatott katonák harcértéke jóval alatta maradt az elesett, megsebesült, fogságba került, megbetegedett emberekből álló veszteségnek.
Az év hátralévő időszakában mindkét fél állásharcra rendezkedett be, hiszen egyaránt súlyos veszteségek érték őket, ráadásul az időjárás sem volt alkalmas nagyobb hadmozdulatok végrehajtására.
A keleti fronton 1914-ben egyik fél sem tudta kierőszakolni a döntést. Mind az osztrák-magyar, mind a német hadvezetés tévesen feltételezte, hogy együttesen elégséges haderővel rendelkeznek ahhoz, hogy jelentős orosz erőket kerítsenek be és semmisítsenek meg. Nagymértékben alábecsülték az orosz katonai potenciált, ugyanakkor nem vették figyelembe saját haderejük kiképzésbeli és felszereltségi hiányosságait, ami főként a Monarchia esetében volt jellemző. A gyengébben felszerelt, de jelentős emberanyaggal bíró oroszok hadvezetése szintén felsőbb szintjein teljesített nagyon rosszul, nem tudták kiaknázni azokat a lehetőségeket, melyek a javukra billenthették volna a mérleg nyelvét.
