Mindkét fél azt remélte, hogy az 1917-es évben az ő javára végleg eldől majd a küzdelem. A központi hatalmak a korlátlan tengeralattjáró-háborúban bíztak, az antant pedig abban, hogy érvényesíteni tudja (hadi)gazdasági fölényét. Ezzel szemben ez az esztendő hatalmas vérveszteségekről, kimerítő anyagcsatákról, lázongásokról, forradalmakról szólt. Az Egyesült Államok is belépett a háborúba, ám ennek hatása 1917-ben még nem igazán mutatkozott meg.

A nyugati front élére decemberben kinevezett Nivelle tábornok új, nagyszabású támadást tervezett, melynek során Arrasnál a britek, az aisne-i terület déli részénél a franciák rontanak majd az ellenségre. Elképzelésében szakított a felmorzsoló hadviseléssel; meglepetésen alapuló, összehangolt intenzív csapásokat akart mérni az ellenségre, melyet így maximum 48 óra alatt reménytelen helyzetbe lehet hozni.

Ezzel az elképzeléssel egyrészt az volt a baj, hogy egy ekkora csapáshoz jelentős csapatösszevonásokra van szükség; ha ezt az ellenség észereveszi, oda a meglepetés ereje. Másrészt a németek már 1916 végén eldöntötték, hogy nyugaton inkább a védekezésre fognak koncentrálni. Tartalékaikat a szokásosnál hátrébb csoportosították, és erős védelmi állásokat kezdtek kiépíteni.

Március 30-án megindult a britek előkészítő tüzelése, április 3-ától pedig elképesztő mértékű tűzcsapásba kezdtek.

Április 16-án a franciák is megindították offenzívájukat, hasonló sikertelenséggel, mint a britek. Mindkét frontszakaszon bevetették a harckocsikat is. A franciák megjelentek saját típusaikkal (Schneider és St. Chamond), ám ezeket inkább mozgó tüzérségi szerepben használták. A támadást a tankok sem vihették sikerre. Nivelle megbukott, helyére az addigi vezérkari főnök, Pétain került, míg utóbbi helyett a vezérkar élére Foch-t nevezték ki.

A megközelítőleg egy hónapos harcok során hatalmasak voltak a veszteségek.

A tömeges német megadások is jelzik, hogy a katonák egyre nehezebben viselték a megpróbáltatásokat. Ez mindkét fél harcosaira igaz; a francia hadseregben különösen nagy volt az elégedetlenség, ami sokszor zavargásokban, parancsmegtagadásokban, nyílt zendülésekben is kifejeződött. Pétain rendkívül nehezen tudta kordában tartani az eseményeket, a francia hadsereg hónapokon át olyan állapotban volt, hogy lehetelenné vált egy nagyobb hadműveletben való részvétele.

A németek sokáig nem voltak tisztában azzal, mekkora válságban van egyik ellenfelük. A britek sem álltak sokkal jobban: amikor Flandriában újabb offenzívát indítottak, reménytelenné vált akkora erőt koncentrálniuk, amely alkalmas lett volna az áttörésre.

Haig tábornok már 1916-ban is javasolta, hogy az ypres-i kiszögellésnél egy újabb támadást kellene indítani. Miután a hadvezetés Nivelle fentebb részletezett elképzelése mellett tette le voksát, Haig terve lekerült a napirendről, de a nivelle-i hadművelet kudarcát követően ismét elővették azt. Gondot jelentett, hogy a francia hadsereg gyalázatos állapota miatt képtelen volt arra, hogy kisegítő támadásokat indítson a front más szakaszain. Pozitív előjel volt viszont a messines-i magaslat elfoglalása. A britek húsznál több alagutat fúrtak a kiemelkedésbe, melyeket teletömtek robbanóanyaggal. Június 7-én robbantották fel az aknákat, a detonációt Angliában is hallották. A roham elsöprő volt, a robbanásban és a harcokban a németek 10 000 embert veszítettek el. Ez mégsem ingatta meg a védelmet, melyet a német hadvezetés Flandriai Védőállás néven emlegetett, és kilenc védvonalból állt.

Előkészítendő a támadást, a nagy fölényben lévő brit tüzérség két héten át lőtte az ellenséges állásokat. Haig offenzívája július 31-én vette kezdetét, melynek főcsapását az 5. hadseregre bízta.

A holdbélivé változott, sártól ragadó tájon kibontakozott ütközetsorozatot John Keegan a háború „legroszabb hírű hadjáratának” nevezi. A britek áttörték ugyan a védelmet, de alig haladtak előre. A felek komoly harcokat vívtak repülőgépeikkel, de a földön, a bombatölcsérekben és dágványban zajlott öldöklésben kellett volna kivívni a győzelmet. Passchendaele elfoglalása (november 6.) és az azt követő, az arcvonalat megszilárdító hadmozdulatok (november 10-ig) zárták le a harcokat. A britek 324 000, a németek 217 000 katonát vesztettek.

A brit hadvezetés megpróbált megoldást találni arra, hogy miként tudna hatékony támadással végre döntő áttörést elérni. A Cambrai-nál alkalmazott megoldás, melyben a tüzérség, a légierő és a harckocsik összehangolt támadását a gyalogság (és ekkor még a lovasság is) támogatta, megelőzte korát. A későbbi háborúkban bevett harceljárás teljesen meglepte a németeket – és tulajdonképpen a briteket is...

November 20-án a tüzérségi előkészítést követően 378 tank indult a német állások ellen, nyomában a gyalogsággal. A támadást repülőgépek kísérték. A védelem a két szárnyon gyorsan összeomlott, a támadók néhány óra alatt akkora területet foglaltak el, amihez korábban hónapokra volt szükség.

Rengeteg német katona esett fogságba, s a hadizsákmány is jelentős volt; a brit veszteség viszont minimális, mindössze 1500 ember. Ekkora térnyerésért a korábbi ütközetekben kb. 400 000 főt áldoztak a támadók.

A cambrai-i csata mégsem hozta el a győzelmet. A front középső szakaszán a német tüzérség sorra lőtte ki a brit tankokat. A szárnyakon sem tudtak egy idő után továbbhaladni: kevés volt a tartalék, amely megszilárdíthatta volna az áttörést.

November 30-án az addigra összevont német csapatok megtámadták az immár csak araszolva haladó briteket, és majdnem minden korábban elvesztett területet visszafoglaltak. A nyugati fronton 1917-ben komolyabb hadmozdulatra ezt követően már nem került sor.

A keleti fronton 1916-hoz hasonlóan az 1917-es eseményekben is „főszereplők” voltak a Monarchia csapatai, ezért a legfontosabb események most is az (akkori nevén) északi frontot, illetve a romániai harcokat bemutató oldalainkon olvashatók.

A keleti front nagyszabású orosz hadműveletének, a Kerenszkij-offenzívának tehermentesítése, valamint Riga védelmének stabilizálása céljából az oroszok a Düna folyó mentén hajtottak végre egy támadó hadműveletet, melynek végső célja Vilnius elfoglalása volt. Ehhez azonban nem állt rendelkezésükre kellő erő: a július 22-én indított mentesítő támadás nagy veszteségek mellett néhány nap alatt kifulladt, és gyakorlatilag semmi eredményt nem ért el.

Miután a Kerenszkij-offenzíva kudarcot vallott, a német hadvezetés a keleti front északi szakaszán is ellentámadást tervezett. Augusztus végére befejeződtek a csapatösszevonások. Szeptember 1-én indult meg a támadás, és 3-án sikerült elfoglalni Riga városát.

A siker nem volt teljes, az oroszok ugyanis eredményesen vissza tudták vonni csapataikat, így elkerülték a bekerítést. A németek szeptember 2-án még elfoglalták Jekabpils (Jakobstadt) városát, de további előnyomulásuk elakadt.

Annak érdekében, hogy Riga városát a tenger felől is védeni tudják, október 12. és 21. között jelentős partraszálló hadműveleteket indítottak, melyek során elfoglalták Ösel, Moon és Dagö szigetét.

A szigetek birtokba vételével már Petrográd városát fenyegették a németek. További hadműveletekre viszont már nem került sor; november 7-én újabb forradalom tört ki, december 5-én az oroszok fegyverszünetet kötöttek a központi hatalmakkal.

Az év elején Mezpotámiában támadást indítottak a britek a törökök ellen. Ezt tehermentesítendő felkérték orosz szövetségesüket, hogy a Kaukázus vidékén ők is cselekedjenek hasonlóan. Az orosz hadsereg csak kisebb akciók kivitelezésére volt képes, túl gyönge volt kaukázusi hadereje. A februári forradalom hatására az orosz csapatok harcértéke még ehhez viszonyítva is nagyban csökkent: a katonák elbizonytalanodtak, motiválatlanná váltak, harc helyett inkább hazavágyódtak. Ebben a helyzetben egy ellenséges támadás akár elsöprő győzelmet is eredményezhetett volna, de ehhez a törököknek sem volt elég erejük. Sőt, a mezopotámiai brit sikereket követően a Kaukázus vidékéről is inkább visszavonták csapataikat. December közepén tűzszünetet kötöttek az oroszokkal, így ebben a térségben véget értek a küzdelmek.

1916-ban Kut-el-Amara elvesztése érzékenyen érintette a briteket. Többször is próbálkoztak ellentámadásokkal, de ezek nem hoztak eredményt.

A briteknek várniuk kellett addig, míg megfelelő erőfölényt tudnak kialakítani. 1916 végén Maud tábornok minden haderejét összevonta azért, hogy végre áttörhesse a török állásokat. Eleinte inkább csak tapogatózó támadásokat indított, hogy felmérhesse a védelem erejét. A felderítésben jól támaszkodhatott repülőgépeire. Február 22-én indult meg az a támadás, ami végül átszakította a török vonalakat. A törököknem nem volt erejük ahhoz, hogy felvegyék a britekkel a harcot. Folyamatosan hátráltak, ellenfelük pedig kitartóan üldözte őket, hogy megsemmisíthesse hadseregüket.

Március elején a britek elfoglalták Bagdadot is. Ezután rendezték soraikat, majd április közepétől folytatták előnyomulásukat, melynek fő célja az volt, hogy egyesüljenek a kaukázusi orosz csapatokkal. A törökök folyamatosan hátráltak, nagyobb összecsapásra nem került sor. Az év közepére a britek, ha közvetlenül nem is, de lovasfutárok és távíró révén már összeköttetésben álltak az oroszokkal. A fronton elcsendesedtek a küzdelmek.

Miután 1916-ban a Sínai-félsziget a britek kezére került, megkezdték egy nagyobb szabású támadás előkészítését. Jelentős hadianyagot halmoztak fel, és még 1916 decemberében megtámadták a törökök előretolt állásait el-Arís-nál. Miután ellenfelük a fő védvonalhoz hátrált, a britek elkezdték megerősíteni csapataikat a főcsapáshoz, melyet Jeruzsálem irányába terveztek.

Allenby tábornok attól félt, hogy a török védelem túlságosan megerősödik, ezért kockáztatott: seregei még nem álltak teljesen készen, mégis támadott. Aki mer, az nyer – de nem mindig. A britek két ütközetben sem tudták áttörni a török védelmet, és mindkétszer vissza kellett vonulniuk (első és második gázai csata; március 26–27. és április 20.). Ezt követően októberig nyugalom uralkodott a fronton.

A brit támadások felújítására ősszel került sor: ekkor már egy újjászervezett, önbizalommal teli haderő támadta meg az ellenséget. Több összecsapást követően a harmadik gázai csata (november 1–2.) hozta meg a várt eredményt.

A britek üldözni kezdték a törököket. A legfontosabb összecsapásra, a jeruzsálemi csatára november 17. és december 30. között került sor. Ennek során december 11-én Allenby bevonult Jeruzsálem városába. A győzelem nemcsak a fronton, de a hátországban is jelentősen megnövelte a britek morálját.

A reguláris brit csapatoknak sokat segítettek az Arab-félszigeten tevékenykedő lázadók, akik a legendássá vált katona és kalandor, T. E. Lawrence irányításával július 6-án még Akaba városát is képesek voltak elfoglalni. Ez volt legjelentősebb haditettük, de egész évben (egyre növekvő erővel) zaklatták az elleséget, támadták annak utánpótlási vonalait és ellátóbázisait.

Az 1917-es évben a Lettow-Vorbeck vezette német csapatok tovább hátráltak a túlerőben támadó ellenség elől. Visszavonulásuk során igyekeztek lehetőségeik szerint rajtaütéseket szervezni olyan bázisok ellen, ahonnan elláthatták magukat hadianyaggal és élelelmmel. Egy nagyobb összecsapásban (mahiwai csata) háromszoros brit túlerőt győztek le, igaz, a németek veszteségei is súlyosak voltak. Ezen győzelem hírére Lettow-Vorbecket tábornokká léptették elő.

Ellátási nehézségekkel küzdő afrikai csapataik megsegítésére a német hadvezetésben érdekes tervet dolgoztak ki.

Amint a fenti forrás is utal rá, a németek nem tudták tartani magukat, de kapitulálni sem voltak hajlandók. Átlépték Portugál Kelet-Afrika határát, és idegen területen tovább folytatták gerillaharcukat.

Az 1917-es évben nem voltak nagy ütközetek a felszíni flották között, a tengeri hadviselés mégis roppant fontos szerepet kapott és komoly kihatással volt a politikai történésekre is.

A németek 1917. január 31-én deklarálták, hogy másnaptól a megjelölt területeken minden hajót, tehát a semlegeseket is, el fognak pusztítani. Ez a hadviselés azt a célt szolgálta, hogy elvágják a tengerentúli nyersanyagoktól az antant országait, elsősorban Nagy-Britanniát. Amennyiben a hadianyag és élelmiszer nem jut el a Brit-szigetekre, a hadsereg és a hátország egyaránt megsínyli azt. Franciaországban állomásozó csapataikat haza kell majd rendelni, így a kontinensen a magára maradt francia hadsereg legyőzhetővé válik.

Ennek az elképzelésnek több kockázata is volt. Mivel 1915-ben egy rövid időszakban már voltak a németeknek ilyen akcióik, az ellenfél fel tudott készülni a védekezésre. A másik fontos momentum a semleges országok reakciója lehetett. Főként az Egyesült Államok volt érintve, hiszen jelentős nyersanyagszállításokat végzett az európai államoknak.

A németek úgy számoltak, hogy néhány hónap alatt dűlőre viszik a kérdést, ez viszont nem történt meg: a britek aknazárakat telepítettek, vízalatti hálókat húztak ki, felfegyverezték kereskedelmi hajóikat. Ennek ellenére hatalmas veszteségeket szenvedtek el, s egy rövid ideig úgy tűnt, térdre is kényszerülnek, ám a fenti óvintézkedések és a konvojrendszer bevezetése végül megakadályozták a német győzelmet.

A fenti számok igen impozánsak, de világosan kirajzolódik a tendencia: a kezdeti hónapok sikereit nem sikerült szinten tartani. Az antantra súlyos csapást mértek, de ez nem bizonyult döntőnek.

A korlátlan tengeralattjáró-háború elhatározásakor a németek számoltak azzal, hogy az Egyesült Államok felhagy semlegességével. Az amerikai hadüzetenet a vártnál korábban, április 6-án megérkezett. Ekkor ennek még inkább csak morális hatása volt. Az USA haditengerészetét viszonylag hamar be lehetett vetni a búvárhajók ellen, de a szárazföldi csapatok mozgósítása, kiképzése, áthajózása még hónapokat vett igénybe, és a németek azt remélték, addig eldől javukra a küzdelem.

Fontos tényező, hogy az Egyesült Államok ekkor még csak Németországnak üzent hadat, a Monarchiának nem.

Mint azt Bevezetőnkben is jeleztük, jelen oldalaink a háború katonai eseményeire koncentrálnak, ezért nem részletezzük azokat a diplomáciai történéseket (és a kiaknázatlan lehetőségeket...), melyek ahhoz vezettek, hogy december 7-én az USA a Monarchiának is hadat üzent.