1914–18 a korabeli napilapok tükrében (bevezetés)
ANGOL SZÁLLÓIGE, hogy ha valami ma elképzelhetetlen földrengés úgy összeomlasztaná a szigetországot büszke Londonjával együtt, hogy abból semmi sem maradna meg, csupán a Times összes évfolyamai: távoli korok tudósai, írói pusztán ebből is pontosan megismernék Anglia történetét, gazdasági, művelődési, társadalmi élete folyamát, sőt örömeit, bánatait, szenvedélyeit, szórakozásait, — napról-napra hullámzó hangulatát is. Ez a szólásmondás ugyan kissé fellengősen hangzik, azonban sok benne az igazság.
Az 1914–18-as világháborúról sok történelmi, katonai, gazdasági és egyéb könyv jelent meg. Nagyjában — egészében — tudjuk hát, hogy mi történt akkor. A bírálatokból, támadásokból s védekezésekből is sok mindent kibogarázhatunk. Naplók és emlékiratok belelopták az egyéni érzések, megfigyelések ízét, zamatát is e kor megítélésébe. Csak egyet nem tudtak visszaadni: a napok hangulatát. Miként értesültek akkor az emberek az eseményekről, miket tudtak meg, hogyan érzékelték azokat, mit gondoltak s éreztek. Amikor hát arra vállalkoztam, hogy kivágott ujságcikkek és — hírek sorozatából próbáljam a ma olvasóközönsége elé vetíteni az 1914–18-as háború korszakának történetét: főként az a cél vezetett, hogy az ujságközlemények frissessége, aznapisága: napok, hetek, hónapok hangulatát varázsolja eléje. Hogy akik átélték: azok előtt ez elfelejtett emlékeken keresztül megelevenedjék multuk e szaka. Akik pedig akkor még nem éltek vagy fiatalok voltak: necsak megismerjék a történelmi események összefüggéseit, mozgató erőit, de olvasás közben bele is éljék magukat ama elmult napok, hetek és hónapok érzelem- és gondolat-világába.
E könyv természetesen sok fogyatékosságban szenved. Először azért, mert az ujság nem maga az élet, csak annak halvány tükre. Főleg háborús korszakban, amikor minden országban fontos érdekek fegyelmezik a sajtószabadság csapongását. Másodszor: mert sok eseményt mi, e kor emberei sem ismertünk s még gyakrabban nem ismertük fel fontos események jelentőségét, — a fáktól nem láthattuk magát az erdőt.
Hogy csak egy pár példát említsek fel: csak jóval később tudtuk meg, hogy micsoda döntő csapást jelentett a németek marnei veresége. Akkor csak egy kis megtorpanásnak láttuk s sejtelmünk sem volt arról, hogy a német haderő csodálatos lendülete a legrövidebb idő alatt teljes győzelemre számított: az ellenállhatatlannak hitt germán rajtaütés visszaverése azonban a villámháborút kis területen ide-oda hullámzó állóharccá változtatta. Az antant ezzel módot nyert a felkészülésre s arra, hogy négy év multán akkor erőszakolja ki saját javára a döntést, amikor tömeg- és gép-fölénye azt lehetővé teszi. Nem tudtuk, hogy Verdun ostroma, — ahol legragyogóbb hőstetteit aratta a niebelungi erő és szívósság, — végeredményben a végső katasztrófa előkészítője volt, mert bár hasonlóan nagy veszteségeket okozott is az antantnak, a német hadsereg még sem tudta a várat birtokába venni, az ostrom több mint 300.000 vitéz német katona életébe került s nemcsak a védőktől vont el nagy hadsereget, de ők — a támadók — sem birták az itt elpazarolt hadsereg hiányában kierőszakolni a flandriai vonalon azt a döntést, amely nekik volt sokkal fontosabb és sürgősebb.
Azt sem tudtuk azonban Bruszilov félelmetes sikerű offenzivája napjaiban, hogy a már előbbi harcokban kíméletlenül elpazarolt ember- és hadianyag-áldozatait is felülmuló veszteségeknek gyöngítő s bomlasztó hatása mennyire siettette az orosz forradalom kitörését.
Nem hozták nyilvánosságra a háború folyamán, hogy Burián külügyminiszter már felajánlotta Olaszországnak semlegessége árául a háború utánra Trentinot, továbbá Trieszt önkormányzatát, de egyrészt Olaszország keveselte ez engedményeket, másrészt azonban Ferenc József sem volt hajlandó birodalma egyetlen falujáról sem lemondani. Csak a háború után derült az is ki, hogy Románia akkor fordult ellenünk, amikor az antant megfenyegette, hogy ha nyomban nem támad meg minket, nem igényelhet részt a zsákmányból. Csak a beavatottak tudták, hogy Tisza ártatlan volt Erdély védtelenül hagyásában, mert a hadvezetőség megtévesztette, amikor állandóan hadsereget sürgetett Erdély védelmére. Óvatosan hallgattak arról is, hogy a horvát és szerb szökevényekből szervezett Zöld Káder Horvátországban mily hatalmas katonai szervezetté — mint ma mondanák: partizán hadsereggé — nőtte ki magát Horvátország hatóságai egy részének s magasrangú szláv katonatiszteknek titkos támogatásával.
Hibásan kicsinyelték le Anglia harci értékét is, éppen úgy, mint később Amerikáét, holott Anglia már 1916 tavaszán bevezette az általános védkötelezettséget s gyarmatai, dominiumai — még a nem régen ellenséges Transvaal is — meglepő áldozatkészséggel tartottak ki mellette. Azt is csak a háború után tudtuk meg, hogy Amerikában sok más fontos ok mellett, azért is tudott oly elemi erővel törni ki a háborús szellem, mert Zimmermann német államtitkár győzelem esetére odaigérte Mexikónak az Egyesült Államok területéből Uj Mexikót, Arizonát és Texast.
Sejtettük, hogy Károly király békét akar kötni, de a Sixtus esetén kívül mit sem tudtunk egyéb titkos kísérleteiről s csak szájízelítőt kaptunk a lapokban azokból a keserű vitákból, amelyek a békét sürgető osztrák-magyar diplomaták és a német hivatalos körök közt lezajlottak.
Igaz, hogy alig volt értesülésünk arról is, hogy Pétain csak nagy nehezen — halálos ítéletekkel, megtizedelésekkel — tudta megfékezni 1917 májusában-júniusában azt a nagyarányú francia katonai zendülést, amikor több ezred megtagadta a szolgálatot és Soissonsból két ezred vasúton indult Páris ellen, hogy szétverje a parlamentet. Mint ahogy 1918-ban egy ujságolvasó sem sejtette, hogy Wilson pontjai csak üres kísértések, mert azokat el fogják agyvégyezni Clemenceau és Lloyd George az elméletekbe bonyolódott amerikai tanártól, akin a béketárgyalások idején már környezete megállapította a paralizis tüneteit. Mi, ama kor emberei, itthon még mosolyogtunk a „Massaryk nevű cseh tanár” okvetetlenkedésein és sajtónk kétszer sem jegyezte fel Benes (akit akkor még Beneschnek írtunk) nevét s dehogy is álmodtuk, hogy mily végzetes szerephez jutnak majd, miután Károly király békekísérletei meghiúsultak. Ej dehogy is gondoltuk akkor még, hogy a monarchiát szétrobbantás s Magyarországot megcsonkítás veszedelme fenyegeti, hiszen Lloyd George fennen hangoztatta, hogy „az osztrák–magyar monarchia megsemmisítése nem tartozik hadicéljaink közé” és mikor Geszten Tisza Istvánnak Jancsó Benedek megmutatta azokat az irredenta térképeket, amelyeket a hódító hadsereg talált Bukarestben, még e beavatott és államférfiúi képességű Tisza is jóízűen mosolygott. „Csak nem hisz ily ostobaságokban, hiszen akkor Geszt is román lesz?!” És az lett! S miután nem sikerültek Károly király különbéke-mozgalmai, nyeregbe kerültek Lloyd Georgéknál az eladdig csak megtűrt Massarykok, Benesek: hadicéllá tett a monarchia megsemmisítése.
Amikről akkor nem tudtunk, azok természetesen nem is lelhetők fel az akkori lapokban; de hogy ezek sejtése mégis belelopakodott már ama idők ujságjainak hasábjaira is — azt mégis igazolják e könyv leközölt ujsághírei.
Az olvasó aránytalanságokat is fog találni e könyvben: fontos eseményeket pár kurta sorban és lényegtelenebbeket gavallérosabb tálalásban. A fontos eseményeket természetesen napokon-heteken át bőségesen teregették ki az ujságok: egy szűkre szabott könyv hát pontosabban és kifejezőbben használhatta fel ezek helyett a lapok összegező közleményeit, bevezető ismertetéseit. Helyzetképeket pedig azért adtam egyszer-egyszer terjengősebben, mert kicsiben van a nagy: apróságok, hangulatok, vélemények tükrözik vissza ama kor érzelmeit, magánéletét.
Magyarázatokkal tudatosan nem rontottam el a híven közölt ujsághírek s cikkek vagy cikkrészletek közvetlenségét, frissességét. A fejezetek címei tőlem származnak s itt-ott ezekben jeleztem az események jelentőségét, sőt későbbi hatását, fejleményeit is. A közlemények eredeti címét kövér nagybetűkkel találja azok élén az olvasó s megjelenési napjukat az idézetek végén zárójelben. A közleményeknél nem jelöltem meg, hogy mely ujságokból írtam ki, nehogy úgy lássék, mintha azokat a lapokat, amelyekből ötletszerűen többet szedtem ki, a többiek rovására akarnám kiemelni.
A könyv megszakad 1918 derekán. Tudatosan vágtam itt el a fonalat, mielőtt legombolyítottam volna. Az ötödik felvonás ugyanis a dráma kelléke és nem a történelemé. Itt pedig befejeződött a történelem és átalakult tragédiává. Sőt bevégződött a tegnap is, melynek hangulatát próbáltam az olvasó elé vetíteni és ami azután ránktört: az már a ma. Elannyira, hogy mindaz, ami azóta történt s mindaz, ami ma történik: e tragédiában leli indokát. El akartam azt is kerülni, hogy az olvasó a végső kifejlődésből analogiákat vonjon le. A történelem törvényszerűségei ugyan elvitathatatlanok, sőt mint Kossuth Lajos mondta — a történelemnek van logikája is. E törvényszerűségek azonban sokkal általánosabbak, nagyobb vonalúak, mintsem hogy jelenségek, részletek ismétlésében jelentkeznének. És a történelem logikája is csak befejezett korszakok utólag észlelhető tanulságaiban mutatható ki. A história sokrétű s ha van is törvényszerűsége, logikája: alakulásába a legkülönbözőbb tényezők mellett — sokkal gyakrabban mint hinnők — döntő befolyása van — a véletlennek is. Oktalanság lett volna hát, ha módot nyujtanék egyes olvasóknak arra, hogy az 1918. dereka után elkövetkezett események fantáziájukat indokolatlan vonatkozásokra ragadtassák.
|
|
|
|
| KATALÓGUS | TARTALOM |
 |
 |
|
 |
|
 |