337

érzéssel teltek el, hogy Szeged elveszett örökre és nem lesz feltámadása. Betöltötte hivatását, befejezte a meddő sikertelen küzdelmet. A romok fölött idővel majd felburjánzik a gaz, kisarjadzik a fűzes és csak a rege fog emlékezni róla, pásztor emberek mesélgetnek majd róla, hogy ott a Tisza partján egykor egy nagy és hatalmas város volt, hol a magyar népnek legszívósabb, legmunkásabb fajzata tanyázott, mely sok ellenséggel bátran megküzdött, virult és boldog időket élt, de az elem rettenetes hatalmával megbirkózni képtelen volt. Szánakozva emlegeti majd az utókor, hogy akiket az iszap és a tűzhely romjai el nem temettek, azok a hazában mint koldusok elszéledtek és lassan még a szegedi nép emlékezete is elenyészett.

III. A menekülés és a város pusztulása.

Márczius 7-én a bérkocsik szokatlan gyorsasággal és nagy úti bőrös ládákkal megterhelten vágtattak a pályaudvarok felé. A tekintélyesebb kereskedők családtagjaiknak elszállítását már ekkor megkezdették. Nemcsak a víz elől menekültek, hanem attól is tartottak, hogy zavargások fognak bekövetkezni és a hatóság s a katonaság nem lesz képes a személy- és vagyonbiztonságot fenntartatni. Es ettől fogva lakásukat, otthonukat mind nagyobb arányokban hagyták el.

Márczius 11-én este 8-9 óra között, amidőn a szilléri vonalon őrködő katonák az első vészjelt még ugyan idö előtt megadták, amidőn a kitört orkán mindenkit rémülettel töltött el és semmi reményt sem hagyott arra nézve, hogy a szerencsétlenség elhárulhat, az egész város, de különösen Rókus és felsőváros népe búcsút vett ősi tűzhelyétől. Jön a víz! vészkiáltásokkal serkentették a rokonok és ismerősök egymást a gyors távozásra. Napokon át készülődtek ugyan erre, de azért legtöbben még sem voltak készen s az ijedtségtől nem tudtak mihez kapni. Kiki a legértékesebb dolgait szedte magához, de sokaknál ép a legértéktelenebb tárgyak kerültek kézbe s ezzel haladtak a Tisza partja felé. A rettenetes zűrzavarban ki gyermekeit kereste siránkozva, ki jószágaival bajlódott, ki a málhákat rakta fel a kocsira, ki a padlásra vagy más emeltebb helyre hordta fel holmiait s ez a lázas nyüzsgés és bolyongás egész addig tartott, míg a víz oda nem ért. Sokan már térdig vagy övig érő vízben menekültek a partokra, vagy oly épületekbe, melyben biztonságban érezhették magukat s ahová már előzőleg holmiaik egy részét elhelyezték. Így telt meg a légszeszgyár, felsővároson a szent György iskola, a minoriták zárdája, a Felmayer-féle festő-gyár, a Zsótér-raktár; belvárosban a kálvária, az árvaház és mórai iskola

---

338

a főreáliskola és a főgymnasium épülete, amely két utóbbinak terjedelmes helyiségeiben ezrivel verődtek össze a legkülönfélébb állású és rangú lakosok.

De mindezek daczára sokan voltak, kik nem mozdultak. Némelyek elfásultak vagy elkeseredtek s azt hánytorgatták, hogy ha már egész életének munkája megsemmisül, ő sem akar tovább élni, hadd veszszen a romok alatt. Némelyek beteg vagy épen halott fölött virrasztottak és azt elhagyni, törni vagy vonszolni nem akarták s nem tudták, hogy a különben lesujtó helyzetben mit is tegyenek. Mások otthonukat teljesen biztosnak hitték s éjszakának idején nem akartak batramoskodni. Hová is mehetnének, mikor úgyis sehol sem lesz hely. Sokan pedig a vész daczára is a munkától és izgalomtól kimerülten még pihenőre is tértek és az utolsó pillanatban az előretörő áradattól megrettenve, pőrén és ruhátlanul futottak el hazulról.

Akik egy vagy más körülménynél fogva lakásukon szorultak, pedig ezek száma is ezrekre rugott, később a padlásokra, háztetőkre, fákra másztak fel. Ezen menekülés közben sokan vesztették életüket, sokan kerültek a romok alá és sokat elnyelt a mind magasabbra emelkedő áradat. Válságos helyzetükből csak másnap, többen csak harmad- vagy negyed-napon szabadultak ki a mentők fáradozása következtében.

Ezen szerencsétleneknek sorsa mindmegannyi izgalmas, szívetrázó tragédia. Mit szenvedtek azon az éjszakán, minő nyomort s félelmet álltak ki, amíg válságos helyzetükből

Menekülők az államvasút pályaudvarában (Petrovits László festménye a Szeged városi muzeumban.)

---

339

kiszabadultak, az csaknem leírhatatlan. Hányan lettek ezek közül súlyos betegek, hányan estek utóbb áldozatul s kiket ölt meg a bú és keserűség, azt számba nem vette senki.

A lakosság zöme mindazáltal idejében, mint már említettük, elmenekült és a partok felé tartott. Egyes utczák népe mind nagyobb csoportokba verődött össze. A férfiak batyukat czipeltek hátukon vagy jószágaikat terelgették maguk előtt, a nők pedig a gyermekeket vezetgették. Közbe-közbe kocsik is vágtattak, vagy térültek. A csoportok pedig általában némán, elfojtott fájdalom közt gomolyodtak és csak a nők zokogása tört ki több alkalommal. Egymás nyomában bizonytalanság közt értek a Tiszapartra s itt várakoztak a fejleményekre s itt hallották éjfél után a harangok kongatását és a mozsarak dördülését, melyek azt jelentették, hogy nincs többé Szeged, elveszett az édes otthon.

A Tiszaparton a karavánok már nagyobb zaj és jajveszéklés közt bolyongtak. Itt tudakolták egymástól a rokonokat és ismerősöket és amíg azokat fel nem találták, addig tovább nem is mozdultak. Itt állapodtak meg jövő sorsukban is, hogy hová, merre induljanak.

A hajléktalanok nagyrésze itt várta meg a szomorú virradatot, de azért ezernyi sokaság hömpölygött Új-Szeged felé a hajó- és a vas-hídon keresztül.

A hajóhídon katonaság tartotta fenn a rendet és elképzelhetetlen az a szakadatlan özönlés, mi itt az egész éjszakán át történt. De Új-

Menekülők az államvasút hídján (Petrovits László festménye a Szeged városi muzeumban.)

---

340

Szeged minden zege-zuga ekkor már tömve volt. A nagy Zsótér magtár, a kincstári dohánybeváltó pajták mind zsúfolva voltak, helyet sehol sem találtak.

A bolyongó tömeg, közöttük gyenge nők, karjaikon alvó gyermekeket tartva, tovább vándorolni kényszerült. A hajléktalanok ezrei még azon éjjel csipős hidegben, gyenge holdfény mellett, nagy porfelhők között vándoroltak Szőreghre és Deszkre, hol ismerősöknél, vagy többnyire a templomokban és iskolákban találtak pihenő helyet.

Márczius 12-én reggel Új-Szegedre Tallián Béla főszolgabíró intézkedéséből mintegy 300 kocsi, később Makóról is 150 kocsi érkezett. Ezek élelmiszert szállítottak, kenyeret és szalonnát. A kocsik katonai rendben vonultak fel a fő-utczán és egyik oldalon az élelmi szereket rakták le, a másikon pedig már a menekülteket szedték fel, és vitték őket a távolabb eső helységekbe.

A menekülők másik góczpontja az államvasút pályaháza volt, hol hasonlókép óriási tömeg verődött össze s hova alsóváros népe egyúttal minden menthető ingóságát összehordta és még a töltés oldalait is belepte és elfoglalta. Minden talpalatnyi földet úgy elfoglaltak, hogy a Temesvár felől érkező vonatok a pályaháztól távolra kényszerültek megállani. A pályaudvar különben is a teherkocsik egész sorozatától volt megtelve, amelyben a menekültek legott elhelyezkedtek. Egyik kocsiban a barátok a plébániát be is rendezték, oda hordták az anyakönyveket és a súlyosabb betegek lelki vigasztalását ott végezték.

Innen legelőbb is a katonáknak szállítását kezdették meg, de már éjfélkor a Temesvár felé induló rendes személyvonat menekülteket is vitt, kik Kikindán, Zsombolyán és Temesvárott szálltak ki. Ott már mindenütt tudták Szeged pusztulását és a kora hajnali idő daczára a hatóságok fogadták a sorsüldözötteket vigaszszal és vendégszeretettel.

A vonatok egyre hordták a menekülteket, de másrészről sokan viszszatértek közülök, hogy a vízben maradt értékeiket kimentsék. Így alig-alig fogyott a hajléktalanok száma. Csak márczius 13-tól fogva, amidőn gr. Szapáry Gyula pénzügyminiszter és Hieronymi Károly közlekedésügyi miniszteri államtitkár Szegeden megjelentek és amidőn a király első (10,000 frt) adományából a szegényebbek közt fejenként utiköltségkép 5-5 frt segélyt osztottak ki, csak ekkor fogyott meg Szeged népessége észrevehetőbben. A tömeges elköltözködések csak ezután történtek s tartottak márczius hó 17-ig. Ez ideig 18 vonat (868 waggon) mintegy 18,000 lelket szállított el. Ugyanezen idő alatt gőzhajókon Csongrád és Zenta felé mintegy 3600-at szállítottak el. Ekkorra a város már annyira kiürült, hogy jelenlevő népességét az idegenekkel együtt, kik

---

341

folyton nagy számmal voltak 12-15,000 főnél többre nem tehetni (1). Ez a népesség is legalább kétharmadrészben férfi volt.

Akik útra keltek, telve keserűséggel azt hirdették, hogy soha többé vissza nem térnek s már komoly aggodalmak voltak, hogy az a 75,000 lélek, a délvidék magyarságának ez az erős bástyája, az országban szanaszét elvegyül, elzüllik és soha többet vissza nem tér.

Akiknek a város külterületén birtokuk vagy tanyájuk volt, azok nagy kerülővel kitelepültek s jó részük külterületi lakos lett.

A menekültek első telephelyeiken, ahová mintegy kényszerúton jutottak, nem soká maradtak, hanem tovább széledtek. Távol vidékekre is elkalandoztak. Még Hunyad, Abaúj, Pozsony és Baranya vármegyékbe is elszármaztak. Sokan felhasználták az alkalmat világlátásra, de még többen voltak azok a szélhámosok, kik Szegedet ugyan soha sem látták, mégis árvízkárosultakként szerepelve, jóideig az ország különböző részeiben a közrészvéten élősködtek.

De amint híre szárnyalt a király szegedi látogatásának és az ő fejedelmi akaratának, hogy a város újjá épüljön és szebb legyen mint volt, a visszaszállongás mind fokozottabb arányokban indult meg. Semmi sem tartotta őket vissza. Készek voltak a terített asztalt elhagyva, a nyomorral és nélkülözéssel szembeszállni. Mindenki vissza és haza vágyott.

Mert az a nép, mely el nem menekült, márczius 12-étől fogva keserves napokat élt. A csekély szárazon maradt terület házaiban minden zugot felhasználtak az elhelyezkedésre. Még a színekben, a födött bejárók alatt is tanyákat ütöttek. A középületekben, főleg a reáliskolában és a gymnasiumban otthonokat rendeztek be s éltek amint a viszonyok megengedték. A nélkülözés és a szükség a legkülönbözőbb társadalmi állású egyéneket egy bizonyos közösségbe szorított és lassanként megnyugodtak a változhatatlanba. Utóbb már a kevert társaságok körében a nyomor humora is megvillant.

A malmok, hajók, a gőzhajó-társaságok uszályhajói most mind-

1) Az első napokban Szőreghen 5244, Deszken 637, Ó- és Új-Szt.-Ivánon 1495, Gyálán 247, Kübekházán 369, Bébán 164, Térváron 124, Valkányon 38, Majdánon 50, Keresztúron 73, T.-Kanizsán 100, Rudnán 24, Tisza-Hegyesen 14, Mokrinban 33, Nákófalván 14, Csenén 46, T.-Becsén 41, Klárafalván 92, Ferenczszálláson 98, Ó-Bessenyön 38, N.-Szt.-Miklóson 221, Kis-Zomborban 399, Perjámoson 77, Kikindán 1559, Temesvárott 6893, Zsombolyán 862, Gyertyámoson 48, Orosházán 176, Tót-Komlóson 33, Makón 2300, Csongrádon 31, Szentesen 37, Szegvárott 13, H.-M.-Vásárhelyen 1460, Mágócson 20, Nagy-Váradon 41, Szalontán 7, Kisteleken 19, Horgoson 182 volt a menekültek száma, mely azonban folyton hullámzott. Budapesten márcz. 21-én az üllői-úti kaszárnyában 500-an voltak, ahonnan, valamint Temesvárott is igen sokat mihamarébb egyes gyárakhoz és ipartelepekhez foglalkozásra helyeztek el.

---

342

megannyi hotelekké váltak, amelyek esténként nagyon megnépesedtek. És akiknek itt sem jutott hely, azok már az első napokban a Tisza-part egész hosszában vízhordta deszkákból és más anyagokból fasátorokat ütöttek és azokban telepedtek meg. Még a vasúti töltés oldalán is voltak ilyen "barákák." Sokan telkeiken, a vízen lebegő tutajokon állítottak sátorokat és ott éldegéltek.

Itt látszott meg, a nyomorban tárult fel legjellemzőbben az az ethnographiai különbség és az az eltérő hajlam, szokás és erkölcs, mely a felső- és az alsóvárosi népnél észlelhető. A felsővárosi Tisza-parton kihordott ingóságok közt még a szegényebb osztálybelieknél sem igen hiányzott a ruganyos pamlag, a fényezett bútor, ellenben az alsóvárosi gazdának nem igen volt más holmija, mint a suba, némi szerény ágynemű, de annál több a csöves paprika és a kukoricza, gabona, szalonna, füstölt hús stb., amiket az üzérkedő hajlamnál fogva mielőbb értékesíteni igyekezett.

De nem a mi feladatunk ezt a képet és ezen napok tanúságait tüzetesen ismertetni. Vissza kell térnünk márczius 12-ének hajnalára, amikor az áradat a 97-98. számu vasúti őrházak között a gátat átszakította és a város felé tört, hogy ott ami útjába kerül, mindent megsemmisítsen.

Az iszonyú tömeg víz nagy zuhogással és óriási tömegekben nyargalva tört elő. Mindent elsodort, kitört, magával ragadott és forgatva vitt előre. Legelőször is azt a területet borította el, mely a feltöltött budai országút, úgy a hasonlókép felmagasított és kikövezett csongrádi-utcza vonalai közé esett.

Legelőbb tehát Rókus és felsőváros nyugati része került víz alá. A rohamosan emelkedő víz ezután a csongrádi-utcza színvonala fölé emelkedett és felsőváros keleti részét öntötte el. A víz előbb a legmélyebb helyek felé tolult s egy ideig a viszonylag partosabb helyek még mentesek voltak, de azután ezek is eltüntek s az áradat a Tisza töltéseinek belső oldalához feküdt s mindinkább dagadozott.

Mikor ez a terület annyira megtelt, hogy a víz a budai országút színvonalán felül emelkedett, itt iszonyú zuhogással a Mars-tér és a kálvária felé vette folyását. Tetőket, kerítéseket és más deszka alkotmányokat sodort magával, melyek a folyam irányában egész torlaszokká növekedtek.

Az újabb területen ismét a mélyebb részeket kereste a víz. A csatornák és útczai nyílt árkok teltek meg legelőbb, majd az egyes utczákat lepte el és azok iránya szerint tört előbbre, utóbb azonban a folyásnak oly ereje volt, hogy a kerítéseket és házakat ledöntve, a szennyes elem azokon keresztül széliében hömpölygöt, felkavarva a csatornák és emésztő gödrök üledékeit, melyeknek kiállhatatlan bűze mindenfelé elterjedt.

---

343

A Rozália kápolna-tér és a Segítő-Boldogasszony-utcza.

---

344

Hajnali 4 órakor már a Dugonics-téren is ott volt az ár, ahonnan a mélyebb fekvésű szabadkai-utcza felé tolult. Akik a Temesvárról érkező vonatról jöttek, hajnali 4 óra után még szárazon sétáltak a városba, a nem nagyon magas szentháromság-utcza sem volt még ekkor elborítva, sőt a belvárosi templom-tér csak 6 órakor került víz alá. Itt az áradat nem is az utczákról terült el, hanem a csatornákból az óriási nyomás következtében buggyant fel és ömlött szét.

Alsóváros reggel félhat óra körül jutott víz alá. Az áradat részint a szabadkai-utcza, részint pedig a temető felől tört elő. Reggel fél hét órakor már az egész alsóváros úszott.

Az alföldi vasút vonalán támadt résnél azonban a beömlés még d. e. 11 óráig tartott. Az erős folyás csak ekkor szünt meg s ekkor érte el a víz azt a magasságot, amelylyel magát mindenütt kiegyenlítette. De ekkor már víz alatt volt a város minden része, minden utczája; csak felsővároson, a belvárosban és alsóvároson maradt szárazon egy-egy sziget. Ez a sziget felsővároson a zárda- és szent György utczák részeiből, a belvárosban a hídfőtől a miatyánk-, ötpacsirta-, bába-, kereszt-, iskola- és szegfű-utczák által övezett területből, alsóvároson pedig a róka-utczának végén egy igen kis területből állt.

Ezeken túl száraz maradt még a személy- és teherpályaudvar között levő egész terület, mert a vasútnak galamb-utczai és a másik átjáróját, illetőleg alagútjait még idejekorán eltöltötték.

A város területét elárasztotta víz a meder vizénél azonban két lábbal magasabb s a kiöntés vize a talaj felületének különbözőségéhez képest egész 5 méterig terjedő mélységű volt. Beteljesült tehát, ami két évvel azelőtt hihetetlennek tetszett, amidőn az 1876. évi vízmagasságot jelző kis fekete vastáblákat úgy helyezték el, hogy azokat néhol a tető párkányzathoz erősítették. A Széchenyi-téren közel egy méter magas víz terült el és igen sok magasan fekvő utczában a víz az ablakokon folydogált keresztül.

Ilyen vízből kelle az otthon maradt és bennszorult lakosokat kimenteni és megmenthető ingóságaikat kitelepíteni.

Taschler főkapitány, ki a hídfőnél a gőzhajózási ügynökség hivatalába telepedett át, márcz. 12-én, amint világos lett, a vár előtt öszpontositott vízi járóműveket a hidászokkal és mentőkkel útnak bocsátotta, hogy mindenek előtt az emberéletmentés körül minden lehetőt elkövessenek. A vízi járművekről a legnagyobb ellentmondást feltüntető jegyzékek maradtak fenn. Annyi bizonyos, hogy a katonaságnak 30 kettős pontonja és 50 kisebb (Linz, Pettau és Olmützből érkezett) sajkája volt. A Dunagőzhajózási társaság 2 nagyobb dereglyét és 40 csolnakot küldött. A kincstárnak 6 fa- és vas ladikja volt. 13-án az országgyűlési képviselők 5 ladikot hoztak magukkal s a főváros 40 különböző járművet küldött volt. Később Aradról 9, Zentárói és Komáromból

---

345

A Széchenyi-tér a víz apadása idején.

---

346

külön-külön 22, Szent-Endréről 6, Pozsonyból Lanfranconitó küldve 12 csolnak érkezett. Mindezeken túl a helybeli csolnakok száma mintegy 140 lehetett. Az első napokban, amidőn a veszély legnagyobb és a mentés legsürgősebb volt, mindez csekélységnek tetszett s ötször annyi jármű is kevés lett volna.

Megindultak tehát a hidászok, a csolnakázó egylet tagjai, a vidékről és a fővárosból érkezett mentők, közöttük országos képviselők is, de a víz rohamánál fogva alig haladhattak, sőt a mentők is sok alkalommal válságos helyzetbe jutottak. A legedzettebb karok daczára is a kisebb járműveket a víz úgy forgatta, mint a motollát.

Az útak mindenfelé el voltak zárva az épületroncsoktól, tetőktől, pallójáróktól, bútoroktól, amelyek közé állat-hullák (lovak, tehenek, kutyák) voltak beszorulva. Mindezeket előbb eltakarítani kelle, hogy a távol eső helyekre lehessen jutni, ahonnan kiáltások és vészlövések hangzottak.

Mindenfelé megdöbbentő rémes jelenetek tárultak elő. Egy helyen a vízen úszó koporsóra akadtak, amelyben benne feküdt a temetetlen halott. Máshol egy vízbefult nőt halásztak ki, meredt karjai közt két kis gyermeket tartva. Majd egy bölcsőre akadtak síró babával, de a teknyőszerű bölcsőbe a víz még be nem hatolt.

A sok bennszorult vagy tetőre menekült kétségbeesett könyörgései közül alig tudták, hogy melyikét teljesítsék előbb. Minden ponton válságosnak tetszett a helyzet s volt reá eset, hogy amidőn a mentők hosszas küzdelem után a czélhoz jutottak és a könyörgőket immár kiszabadítani készültek, az épület abban a pillanatban omlott össze, maga alá temetvén a szerencsétleneket. Más esetben pedig alig hogy kimenekültek a szerencsétlenek, szemük láttára omlott össze a ház, amelybe beszorulva voltak. Némely esetben a kiszabadítást az ablakok vasrácsai lehetetlenítették.

A mentők járművei amidőn már az elsülyedésig megteltek, hasztalan volt minden esengés. A következő fordulóval azonban hiába keresték az ott maradt jajveszéklőket, nem volt már ott senki s az épület is eltünt.

Később, időtakarítás okából a menekülőket nem a Tiszapartra, hanem a várbástyákra vezető feljáróhoz, vagy más biztosnak látszó épülethez szállították.

Délben megérkezett az egyéves önkénytes ifjúság is és egész nap szakadatlanul folyt a munka s a derék mentők, akiket felsorolni majdnem lehetetlen, százakra rugó haláljelöltet szabadítottak meg. Csak ekkor látszott, hogy a menekültek óriási tömege daczára is, életüket koczkáztatva mily sokan maradtak otthon.

A gőzhajózási ügynökség előtt szívszaggató jelenetek folytak. Egyesek sírva, kéztördelve könyörögtek csolnakért, hogy övéiket meg-

---

347

menthessék. A könyörgők kérései azonban nem minden esetben teljesülhettek. Sokan a biztos és szilárd épületekről is azt hirdették, hogy omladozóban vannak s az ellenkező tapasztalatoknál fogva az egyesek kéréseit mindig egy bizonyos tartózkodással fogadták, már annálfogva is, mert a mentők mindenfelé jártak-keltek s ahol veszélyt tapasztaltak, ott útasítás nélkül is minden lehetőt elkövettek.

Miután a házak mindenfelé rogyadoztak, általános véleményt képezett, hogy minden épület összeomlik. Sok esetben egy régi repedés nyoma is elég volt arra, hogy félelmet és kétségbeesést keltsen. A szent György iskolába több czigány-család is menekült s amidőn a falakon repedést láttak, félelmükben egész napon kongattak s a mentők után kiáltoztak, hogy kiszabadulhassanak. A Széchenyi-téri Zsótér-ház is telve volt menekülőkkel, akiket az a hír, hogy az épület inog, iszonyú rémülettel töltött el. Mindenki a lépcsőzetre tódult, de ki nem mehettek, mert a kapu alatt majdnem egy méter magas víz volt. Folytonosan segélyért kiabáltak s egy arra haladó, de már megtelt csolnak be is fordult a kapu alá, hogy a veszély nagyságáról a mentők tájékozódjanak. A menekültek amint megpillantották a csolnakot, a lépcsőzet felső fokain állók az alant lévőket annyira taszigálták, hogy mindnyájan a vízbe hullottak s úgy kelle őket kiszedegetni és egyúttal megnyugtatni, hogy igen jó helyen vannak.

A városháza repedéséről is beszélgettek s a déli harangozás után a toronyőr a polgármesternek arról tett jelentést, hogy harangozás közben a torony ingását érezte. A polgármester ennélfogva a harangozást megszüntette s április l-ig a városháza harangja néma volt. A közönség körében erről az a hír keringett, hogy a város haldoklása fölött való bánatában, a vészkongatás alatt, á harang szíve "fájdalmában megrepedt."

Egyébként a vérfagyasztó rémhírek egymást kergették s bármily képtelenek voltak is, hitelre találtak. Így híre járt, hogy a közkórház összeomlott s ott 500 menekült veszett el. Majd ismét a zsinagóga veszedelméről s az ott vízbe fúlt 500 lélek katasztrófájáról beszéltek. Mások a kálváriánál 200 és az árvaháznál 80 menekült elpusztulásáról beszéltek.

Mindezekből egy szó sem volt igaz, de azért mind sűrűbben akadtak vízbefultakra. Ezeket Uj-Szegedre szállították, hol a halottak egy kamrában voltak mindaddig, míg a személyazonosságukat megállapították. A kamra már az első napon megtelt s új, nagyobb deszkabódét kelle készíttetni. A város számlájára azonban már nem akartak anyagot adni s munkát végezni. Az illető főtisztviselőnek személyes jótállása mellett lehetett csak az új halotti kamrát elkészíttetni.

A szárazon maradt utczákban a napnak minden órájában a drámai jelenetek szakadatlan sora váltogatta egymást. Az emberek, nők és

---

348

gyermekek futkostak, egymást keresték és ismerőseiket tudakolták. A legtöbben nem kaptak értesülést övéikről s az idegrázó szerencsétlenségek hallása után elájuldoztak, megbetegedtek. Az elmék megtompultak és sokan már sírni sem tudtak. Megható volt annak a vasúti kalauznak a rémesete, ki egyik gyermekével a fára mászott, de neje és másik gyermeke szeme láttára fulladt a vízbe.

A mentők egy helyen egy fiúcskára akadtak, kit alig birtak magukkal vinni. Ott akart maradni s folyton a vizet nézte, amelyet apja vére festett pirosra, kit egy lezuhanó gerenda sujtott agyon. Egy másik helyen ifjú férjre akadtak, ki a tetőzetről egy rúddal tapogatódzott a mély vízben, hol vízbefúlt nejét kutatta. A mélységes fájdalom elvette eszét s a szánalmas alak még évek mulva is doronggal bolyongott az utczákon s ahol vizet talált, ott legott kaparászott és keresgélt.

Hogy a szerencsétlenség első napjának eseményeit főbb vonalaiban vázoljuk, megérintendő, hogy Lukács kormánybiztos amint a széképületből kimenekült, Dáni főispánnal együtt az államvasút pályaházába tette át székhelyét s innen intézkedett a mentés és élelmezés ügyében. Mindenekelőtt Pulcz altábornagy kíséretében a város területén csolnakútat tett s azután a város nevében mély háláját nyilvánította a hős védőnek, ki katonái után sietve, elhagyta Szegedet. Csak a helyőrség egy része és az utászok maradtak itt. Még a 3. honvéd-zászlóaljat is Aradra vezényelték.

Az itt maradt katonaság fölött való parancsnokságot Gröller tábornok vette át s a katonák a vár bástyáin vászon-sátorok alatt tanyáztak.

Lukács kormánybiztos amint tájékozódott a helyzetről s különösen a felől, hogy a város területén lévő víz két lábbal magasabb a meder vizénél, Herrich és Boross meghallgatása után a vízduzzadás elhárítása okából a Tisza partjának átvágatását elrendelte. Sokan felszólaltak ez ellen a miatt, mert így a két vasút között lévő területnek és a szárazon maradt belváros egy részének a Tiszaparton való kedvező összeköttetése megszakadt volna. De felszólaltak az okból is, mert a Sina-telken lévő óriási fakészletnek elúszásától tartottak. Így abban történt megállapodás, hogy a veres-kereszt-féle összekötő gátat, mint különben is lazább építményt vágják keresztül. Márczius 13-án e munkát 150 öl hosszban az utászok végre is hajtották, ahol a víz azután alkalmas lefolyást is nyert.

Már az első napon a tanács is életjelt adott magáról. Amint értesült, hogy Új-Szegeden és a teher-pályaudvarban, vidékről nagy menynyiségű élelmi készlet gyűlt össze, megalakította a városrészi élelmezési bizottságokat. Ez volt a hatóságnak első intézkedése a katasztrófa után s a határozat hozatalánál a tanács minden tagja (egynek kivé-

---

349

telével, ki Temesvárra menekült) részt vett. Az élelmiszereket kezdetben csolnakokban hordták szét a reáliskolához, árvaházhoz, alföldi pályaházhoz és más kisebb helyekre.

Így telt el az első nap, mindenkire kínos érzéseket árasztva. Estve metsző szél, majd hatalmas orkán keletkezett, mely az utczákon hullámzott vagy mentett holmiait őrző hajléktalanokat ismét menekülésre kényszerítette. Átázva és dideregve bolyongtak a jóléthez és kényelemhez szokott családok s örültek, ha egy kamrában, folyosón vagy kapu alatt enyhelyet nyerhettek. Az oroszlány és Hungária kávéház tekeasztalaiért, pamlagjaiért egész versenygések folytak s e nyomorúságos osztályrészt bámulatos türelemmel viselte mindenki. Az idegenek azonban e helyzetbe beletörődni nem igen tudtak s a mentők közül többen a polgármesterhez fordultak, hogy rendelne nekik szállást. E váratlan óhajtásra a polgármester közismeretű nyugalmát el nem veszítette s az illetőknek feleletül adta: "Magam sem tudom, hogy hol pihenek az éjjel, de ha hivatalos helyiségemmel megelégednek, szívesen bocsájtom rendelkezésükre."

A következő napon, márczius 13-án, csütörtökön a mentés már kora reggel megkezdődött és a távolabb eső helyekre irányult, hol mind több szerencsétlenre és halottra akadtak. Ez utóbbiak nemcsak vízbefultak, de megfagyottak is voltak. E napon 8, többnyire gyermekhullát szállítottak Új-Szegedre, kiknek halálát a fagy okozta. Egy helyen a fáról félig dermedt fiúcskát szedtek le, ki 30 kínos órát töltött a válságos helyzetben. Egész fásultan adta elő menekülése történetét és szenvedéseit. Apja amint a fára felsegítette, kisebb testvérét is kiszabadítani akarta, de a ház e közben leroskadt és apját, testvérét maga alá temette. Egész napon egyre hordták a fákról és tetőkről összegyűjtött menekülteket, kik mindannyian szívrendítő, csodás módon kerülték ki a halált. De az átélt szenvedések hánynak okozták súlyos betegségét, elnyomorodását vagy utóbb bekövetkezett halálát.

A mentések körül valami rendszeresség nem volt; még a katonák is, kik odaadó szolgálataik által most is hervadhatatlan babérokat szereztek, saját legjobb belátásuk szerint mentek arra, amerre lehetett, vagy ahonnan segélykiáltásokat hallottak. Ezreket hordtak ki a partokra és százakat szabadítottak meg a biztos elveszéstől, de fáradozásaikkal nem kérkedtek és szabadításaikat nem kürtölgették. Ellenben némely hangzatos nevű mentőnek működéséről egész visszatetszést keltett magasztalásokat közölt némely hírlap, holott az illető működése majdnem sportszerű kedvtelés volt.

E nap reggelén érkezett Szegedre gr. Szapáry Gyula pénzügyminiszter Hieronymi államtitkár kíséretében, délben pedig Szatymazról ladikokon érkezett meg az országgyűlés képviselőházának

---

350

expeditioja Kállay Ödön, a város egyik képviselőjének vezetése alatt (1).

A pénzügyminiszter megérkezése után tüzetes helyi szemlét tartott s a személy- és vagyonmentés, valamint a közrendészeti ügyek vezetésével kormánybiztosi minőségben Kállay Ödönt bízta meg, az élelmezési ügyek vezetése Dáni főispán, a hajléktalanok elszállítása pedig Kende Kanut kormánybiztos feladata volt.

Kállay a gőzhajózási ügynökség épületében helyezkedett el s első dolga volt a magánosok vízi járműveinek lefoglalása, amelyekkel már eddig is nagy űzérkedések folytak. Ezentúl csak kormánybiztosi utalvány alapján s meghatározott időre kaphatott bárki is csolnakot.

Az élelmezésre városrészi bizottságok alakultak s az osztrák államvasút teherpálya udvarán felgyűlt óriási élelmi szereket a bizottságok kezelése alá adták, ahonnan egyúttal a környékbeli falvakba is szétosztották, hogy az oda menekült szegediek ellátása ilykép ne terhelje a községeket. Ez a bizottság kezelte a katasztrófa második napján már megérkezett s azóta folyton érkező különféle ruhaszállítmányokat is. A gyermekek részére sokszor oly sajátságos ruhaadományok érkeztek, hogy azokkal történt felruházásuk még a szomorú napok alatt is mulatságul szolgált.

A hajléktalanoknak a szomszédos községekbe való áttelepítése azonban nagy nehézségekkel volt egybekötve. Mint fentebb is említők, sokan egyáltalán nem akartak távozni, mert előbb bútoraik kimentése után láttak. A menekülők azért kezdetben 5 frt segélyben is részesültek.

A pénzügyminiszter a város területén felduzzadt víz levezetésére czélzó intézkedéseket is elrendelte. Hieronymi e végből Petresre is kirándult, hogy nem lehetne-e a szakadásnál gőzczölöpverők által szádfalat létesíteni ? Az államtitkár egyúttal a vasúti forgalom helyreállítására czélzó intézkedéseket is elrendelte. A forgalom szünetelése következtében az államvasút társaságnak napi kára mintegy 50,000 forintra rugott. Ennélfogva óriási munkaerővel megkezdődtek a vonal

1) Az expeditio tagjai közt voltak: Beöthy Algernon, gr. Bethlen András, Horváth Gyula, György Endre, Kende Tibor, Miklós István, Rohonczy Gedeon, Sváb Károly, Törs Kálmán, Ugron Gábor, Boross Béni Aradról ép a katasztrófa idején érkezett meg, Verhovay Gyula pedig már a katasztrófa előtt, mint hírlaptudósító Szegeden időzött. Az expeditio tagjai Szatymaz felől dereglyéken érkeztek a városba. Egy részük nagyon válságos körülmények közé jutott, úgy hogy ezek Öthalomnál partra szálltak és biztosabb jármüvek érkezésére várakoztak. Az expeditio tagjai vették észre a makkos-erdei fákon segélyért kiáltozó menekülteket, ahonnan ezután hatvankét, többnyire vidéki munkást szedegettek le, kik 36 órát töltöttek élet-halál közt. Menekülés közben a víz elérte őket s a fákra másztak, a munkások egyrésze pedig az Illovay-féle szélmalomba menekültek s ezek ott el is vesztek.

---

351

elöntött részén építendő híd czölöpverései. A rögtönzött új vonalon a közlekedés május 19-én meg is nyílt.

A nap különben folytonos izgalmak közt telt el és csoda, hogy a különféle rémhírek több szívet össze nem zúztak. Délután az a hír támadt, hogy a Maros töltése elszakadt s hogy Új-Szegedet veszély fenyegeti. A hajléktalanok most teljesen kétségbeestek, hogy hova is meneküljenek. Összevissza futkostak és csak sokára csendesedtek le.

Este pedig újra fergeteg kerekedett s oly vihar dúlt, mint a katasztrófa éjjelén.

Márczius 14-én, a katasztrófa harmadik napján még mindig az életmentés munkálatai folytak, mit mostantól fogva az országgyűlési expeditio tagjai vezettek s nekik köszönhető, hogy e napon azt általában be is fejezték s további áldozatoktól tartani nem kellett. Sokat erőszakkal kelle az összeomlott házak tetőzeteiről vagy más oduiból kivonszolni. Sőt e napon már a vagyonmentés munkái is nagy arányokat öltöttek s amit a biztosnak vélt, de víz alá került helyekről kiszabadítani lehetett, egymásután hordták elő. A gőzfürdő előtt lévő kis térségen e napon már egy kis piacz is támadt, hol az élelmes kofák árvizes szappant, szalonnát, paprikát, vásznat stb. árulgattak. A czikkeknek oly kelendőségük volt, hogy az iskola-utczában a kereskedők is nyílt árúhelyeket rögtönöztek, hol azután a jobb kelendőség kedvéért vízbe mártogatott divatkelméiket mérték. Az egyes házak kapubejáróiban mindenütt boltok keletkeztek s a kis zugokért igen magas napi bérösszegeket fizettek.

A Tiszapart egész hosszában már ekkorra a bódék és sátorok egész sorát ütötték össze, hol egy-egy család otthont alapított, berendezkedett. Péntek este már igen sok ily helyen szívesen látott vendéget is fogadott a házigazda egy kis halvacsorára, hol árvízből mentett borocskával igyekeztek a keserűség fájdalmait orvosolni. De a hangulat korántsem a kedvnek, hanem az elfojtott bánatnak kifejezése volt. A fájdalom és keserűség csendes panaszolkodásai közt elmélkedtek a multról és a jelenről, de nem egyúttal a jövőről is, mert hisz a jelen még mindig válságosnak és bizonytalannak tetszett. Alig volt óra, mely újabb aggodalmakat s rémeket nem támasztott volna. Hisz e napon is reggel arról beszéltek, hogy a két vasút közt levő terület víz alá kerül s a víz a vasútnak a galamb-utczai átjárójánál készül betörni. A hidászok csakugyan lázas sietséggel dolgoztak a 11-én készített elzárás megerősítésén. Kilencz óra körül pedig az "Arad" gőzhajó elsodorta a hajóhíd egyik kapuját s ennek következtében az Új-Szeged felé való közlekedés szakadt meg egy időre. Szóval örökös izgalmak és nyugtalanság közt élt mindenki s nem tudta, hogy mi vár rá a következő órában. Minden csak a lehangoltságot, csüggedést és teljes szenvtelenséget növelte.

---

352

E nap fontosabb eseményei közé tartozik, hogy a pénzügyminiszter rendeletére a posta- és távirda-hivatalok hozzáférhetetlen helyiségeikből kitelepültek. Az előbbi a Back-féle gőzmalomban, az utóbbi pedig az államvasúti pályaházban kezdette meg működését.

A pénzügyminiszter e napon Szegedet el is hagyta s az önkénytes ifjúság s az egyetemi polgárok, úgy az idegenek nagy része is e napon távozott Szegedről. Csak a képviselők, a fővárosi tűzoltók maradtak még és Zubovics, ki az éjjeli őrjáratokat rendezte. Az a hír volt ugyanis elterjedve, hogy a hajósok a romok közt éjjelenként rabolnak. Egy alkalommal a malmokat e miatt éjjel meg is vizsgálták s kiderült, hogy a gyanú teljesen alaptalan volt.

Márczius 15-én, szombaton, a vaskeresztnél eszközölt átmetszés kiszélesítése következtében a kiöntés vize már annyira leapadt, hogy a meder és a külső vízszín között csak 27 centimeter különbség volt. A katasztrófa napján az iskola-utczában a víz feltolult egész a Hungária szálló sarkáig, vagyis az iskola- és a Somogyi-utcza keresztezéseig; most már visszahúzódott a templom-térig. A fentebb említett száraz szigetek is némileg nagyobbodtak és lassanként kiszikkadtak. Columbus emberei a hosszas utazás után nem örültek úgy a megpillantott száraz földnek, mint ahogy örvendtek az illetők annak, hogy házuk és utczájuk hozzáférhető lett. Türelmetlenül sürgették tehát a vízszín leszállítását, mert még temérdeken panaszkodtak veszélyben forgó s megmenthető vagyonuk miatt. A csolnak-utalványokat egyre osztogatták, a katonák a kimentett holmikat szakadatlanul hordták, de alig volt azokban valami használható, mert ekkorra már nagyobb részt eláztak, szétmállottak.

Márczius 16-án délfelé a mentés egyidőre félbeszakadt volt. Kállay kormánybiztos és Gröller tábornok közt történt összeütközés következtében az összes vízi jármüvek a vár előtt voltak összpontosítva. A kép egy tengerparti élénk kikötő látványával vetélkedett. A félreértés azonban tisztázva lőn s így a mentés munkája tovább folyt, melyet márczius 19-ikén már befejezettnek lehetett tekinteni. Ekkor eltávoztak a képviselők és a fővárosi tűzoltók is, a város néptelen és üres lett, mert az igazság- és pénzügyi minisztereknek márcz. 16-án kelt rendeletei következtében a törvényszék Makóra, a pénzügyigazgatóság Kikindára, a kataszteri igazgatóság pedig Aradra való hurczolkodását megkezdette.

De térjünk vissza még egyszer a katasztrófa időszakára, amidőn az alföldi vasút vonalán az áradat márczius 12-ikének hajnalán rést tört, a víz a város felé rontott és lássuk a pusztulásnak iszonyú képét.

Mint már fenntebb is említők, az áradat legelőbb Rókus városrészt borította el. A víz ide oly sebességgel és erővel rontott, hogy a vályogházak nem is annyira az elázástól, mint inkább a hullámcsapások

---

353

erejétől omlottak össze. A hullámok a kerítéseket, kútkávákat, színeket és ólakat, pallójárókat és tetőzeteket felszaggatva és összevissza forgatva, a budai országút töltéséhez sodorták, hol azok összetorlódtak. A szó legszorosabb értelmében a víz Rókust teljesen elseperte. A tulajdonosok házitelkeiket egy-egy kútágasról, egy-egy kipállott élőfáról ismerték csak fel. A kapuk, tetők és bútorok összekavarodott roncsai mind a budai országút vonalán a vízszínen lebegtek.

Rókus még virradat előtt romokban hevert. Itt-amott fennállónak látszott még egy-két szilárdabb épület, de másod- vagy harmadnapon ezek közül is több összeomlott. Némelyiknek tetőzetét az ajtó- vagy ablakfák tartották fenn, másutt a falak repedeztek meg annyira, hogy a víz lehúzódása után le kelle bontani.

A márcz. 18-án tartott vizsgálat alkalmával Rókuson 1013 lakóházból csak 14 maradt fennálló, de ezek közül lakható állapotban - beleszámítva a középületeket, kórházat, iskolát stb. - csak 9 volt.

Hasonló sorsa volt felsővárosnak, különösen a Rókussal határos és az északi, Tabánnak nevezett tájaknak. Az áradat a kerítéseket, pallókat, színeket itt is a Tisza felé eső tájakra sodorta, hol az épen maradt házak közé szorulva, kibonthatatlan torlaszt képeztek. Több helyen a roncsok között a temetőből felszaggatott sírkeresztek meredeztek.

A házak a víztől eláztatva néhány óra alatt itt is összeomlottak. A Tiszapartja felé eső fordított és szilárdabb alkotású lakóházak reggelig még álltak, de azután ezek is omladoztak. A márczius 18-iki vizsgálat alkalmával 1543 házból nem maradt több fennálló, mint 99 s ezek közül is lakható csak 56 volt. betudva a középületeket is.

A belváros nyugoti része, az úgynevezett Móra, reggelre már egészen elpusztult s az árvaházon és az újonan épített mórai iskolán kívül egyetlen ház sem maradt épen. Az épületek itt már nem a víz rohamától, hanem az elázástól omlottak össze. A tetőzeteket a víz nem sodorta el, hanem mindenütt az elmállott falakra süppedtek le, néhol ketté hasadva, legtöbb helyen azonban az ékalakot megtartva. A régi Móra egyenes utczái nem voltak eltorlaszolva s a vízi közlekedés mindenfelé akadálytalan volt. De beljebb a kálvia-utczán, a zsidó templom körül s a Dugonics-tér felé az épületroncsokból már ismét torlaszok képződtek.

A belváros házai legjobban állták a vizet. A mélyebb fekvésű és gyengébb szerkezetű házak reggel 7-8 óra körül mégis sorra omladoztak. Gyenge, sajátszerű reccsenés előzte meg a katasztrófát, mely után nagy porfelhő támadt s amire ez eloszlott, a ház már leomlott, anélkül, hogy nagyobb zajt okozott volna. Az omlás után a víz alól tompa moraj hallatszott fel. Sok szilárd épületet a vele összeépült szomszéd ház összeomlása döntött le. Mindazonáltal délig még

---

354

igen sok ház épen állt. Volt olyan, mely napok mulva omlott Össze s a Laudon-utczában egy ház, midőn már nem is várták, ápril közepén rogyott össze.

Azon épületeket, melyeknek a küszöbön felül vályogból épült falait csak kevés víz érte, még meg is lehetett menteni. A nádor-utcza sarkán lévő egyik ilyen házat a tulajdonosa a biztos összeomlástól meg is mentette akkép, hogy a vályog és tégla réteg között lévő elázott falat fapeczekkel rakatta meg s ezek a felső falak terhét és nyomását feltartották.

A vegyes anyagú épületek azonban többnyire elpusztultak, míg a teljesen téglafalak, habár sárhabarcsba voltak is rakva, megmaradtak. Noha a belváros egy része szárazon maradt, a márcz. 18-iki számbavétel szerint az 1494 házból csak 248 volt fennálló s e számból is csak 217 volt lakható.

Alsóváros 1545 lakóházából pedig csak 56 maradt fenn s ezek közül lakható csak 16 volt.

Ily pusztulást idézett elő a szennyes áradat s amidőn az márcz. 12-én hajnaltól kezdve mindenfelé rombolt, feltámadt egy másik hatalmas elem, tűz, mely mintha versenyezni akart volna a vízzel. A mai szent István-tér körül volt a gyufagyár telepe, mely a katasztrófa idején kigyulladt. De nem sietett senki az oltásra. A hatalmas lángnyelvek rémes világítása messzire ellátszott. Az általános rémület közt azt hitték, hogy a városháza ég s azt az elkeseredett nép gyújtotta fel. Némelyek már öldöklésről is beszéltek. Nem soká tartott az égés, mert ott termett az áradat, mely az üszköket elnyelte.

Még lángokban állt a gyufagyár amidőn a korona-utczában lévő Pick-féle likőrgyárban is tűz ütött ki. Itt egész délelőtt égett s a két szomszéd ház is elhamvadt. A környékbeli szilárdabb házak telve voltak menekülőkkel, a padlásokon pedig bútorok voltak összezsúfolva. A menekültek rettegése iszonyatos volt, mert attól is tarthattak, hogy a pinczében levő szeszkészlet, esetleg a szomszédos fűszeres boltban lévő lőpor-készlet is felrobban. Ez ugyan be nem következett, hanem azért a bennszorult menekülteket lassanként mind kihordták.

Ugyanezen utczában a zsidó templom körül még egy másik ház, egy péküzlet is kigyulladt, később pedig a Nagy Péter-utczában (a mai honvéd-tér sarkán dr. Galambos háza, hol a padláson temérdek bútorzat volt felhalmozva, borult lángba.

A különböző városrészekben kiütött és az éjben messze elvilágított ezen több rendbeli tűzeset az Új-Szegedre menekült lakosok félelmét még inkább fokozta. Általában azt hitték, hogy ez az elkeseredett nép boszújának első nyilvánulása és hogy ezután sok más is következik. Pedig e tűzesetek mind a véletlennek következményei, a kellő óvatosság és vigyázat mellőzésének eredményei, amit a rendkívüli izgatottságnál fogva csodálni egyáltalán nem lehet.

---

355

Az enyészet és pusztulás még egy szokatlan alakban nyilatkozott. A kiöntés következtében a libák és kacsák eleintén vígan úszkáltak a vizeken, hanem utóbb ezek is mind elpusztultak. A Szentháromság-utczában ugyanis egy gyógyszertár is víz alá került és az épület összeomlott. Az egész gyógyszerkészlet mind szétfolyt és a vízben feloldódott. Azon a környéken a víz színe folyton változott, hol kék, hol zöld, hol vörös volt a mocskos elem. Ezen tájék levegője egyúttal a gyógytári illatok minden fajtájával telített volt. A feloldott anyagok pedig a vizet megmérgezték, úgy, hogy azon a környéken minden élő lény elpuszult. Nemcsak a vízi szárnyasok, de a háztetőkre vonult kutyák és macskák is mind elhullottak. Sehol a város területén annyi állathulla nem volt, mint itt. A hatóság ezeknek összegyűjtésére különleges intézkedéseket tett.

A pusztulásnak az az iszonyatossága, mely már az első napon szembe ötlött, mindenkit lesújtott. Képzelhetetlen volt, hogy már az első napon 4000 ház megsemmisüljön. A vidéken és a fővárosban nem is hitték azt el. Pedig a márczius hó 18-án megtartott hivatalos számbavétel szerint márakkor 5585 ház omlott össze s ez a szám még azután is növekedett.

Alsóváros a vasúttöltésről tekintve. (Petrovits László festménye a Szeged városi muzeumban.)

Midőn a félhivatalos "Ellenőr" Szeged pusztulásáról szóló táviratokat közölte, még megjegyezte, hogy "tartózkodva kell fogadni a hírt, hogy már is másfélezer ház

---

356

A király körutja. (Petrovits László festménye a Szeged városi muzeumban.)

rombadőlt." Az igaz. hogy a lapokban egyes tudósítók, kik érdekességre törekedtek, kik az előttük álló valóról képtelenek voltak az igazat megírni, sok túlzó, sőt épen valótlan történetkéket gyártottak. Egyik például azt írta, hogy a víz a kéményeken ömlött a házakba. A másik ismét azt mesélte, hogy egy tőkepénzes értékeit egy kis kézitáskában a hóna alatt tartva egy csónakon haladt a reáliskola felé, amidőn a víz által elborított Dugonicsszobortól megbillent és a tőkepénzes minden értékét magába foglaló táska a mély vízbe merült.

Miskolcz városából többen kizárólag azért jöttek el a város nagy pusztulását megnézni, hogy párhuzamot vonjanak az elem azon rombolása között, mely náluk néhány évvel a Szinyva patak hirtelen éjjeli áradása következtében beállt. S a miskolczi küldöttek, kik az ő szerencsétlenségüknél rettenetesebbet képzelni sem tudtak, szörnyűködve nézték a hullámsírban fekvő várost.

Mert a pusztulás valóban leírhatatlan. Annyi boldogság tűzhelye, annyi évtized áldása néhány nap alatt teljesen megsemmisült. A honvédség és a hadsereg értékei és készletei, a kincstári sókészlet és egyebek eltekintésével, melyek a város területéről még idejében elszállítva lőnek, Szeged népének mindene megsemmisült s az a nép, mely a kényelem és jólét egy bizonyos mérvének részese volt, most ágról szakadt szegény lett.

---

357

A hurczolkodások és mentések már a petresi betörés után egész széliében megindultak ugyan és napról-napra mind nagyobb arányokat öltve annyira mentek, hogy néhol még a kertekben az új kelésű zsenge hagymahajtásokat is felszedegették, de legtöbben oly helyekre hordták holmiaikat, ahol mégis elpusztultak, mert a tulajdon megóvására irányult gondoskodás az általános izgatottságnál fogva megfontolt nem is lehetett.

Sok családnak annyija maradt meg, amit magával hordott. Némelyiknek még ennyi sem maradt, mert az utolsó perczben, biztosnak vélt otthonából ruhátlanul menekült. Sokan az utolsó pillanatban kapkodtak értékes mentenivalójuk után s a rémülettől megzavarodottan a falon függő lyukas szitát mentették meg.

És amit megmentettek is, azt is mennyi kár, pusztulás érte. Potom ára volt mindennek. A szárazon maradt házakat az első napokban mesés olcsó árakon kínálták megvételre, de nem akadt egyetlen vevő sem.

A kár nagyságát egyelőre még hozzávetőleg sem lehetett megállapítani. Csak később, midőn a királyi biztosság a részleges felvételeket megindította és befejezte, csak ekkor derült ki, hogy a kárösszeg

 

Pedig ez összeghez hozzá számítandó még a felső- és alsótanyán, vagyis a város belterületén kívül romba dőlt 176 ház, gazdasági épület és felszerelés után felvett 674,730 frt (ingatlanokban 614,309 frt, ingóságokban 60,421 frt) károsodást s így az összes kár 11.502,679 frtra rúgott.

A valóságos kár azonban még ennél is több volt. Mert a kárbecslések ellen sok felszólamlás történt a kárösszegek kiszámítására eleve megállapított átlagos számadatok miatt. A felszólamlók közt pedig többen voltak olyanok, akik kártalanítási igényeikről eleve lemondottak.

Hol vau ezentúl még az emberéletben és az egészségben történt szerencsétlenségek kiszámíthatatlan vesztesége.

A vízbe fulladtakról kezdettől fogva túlzó számadatok voltak forgalomban. Ezrekről beszéltek, mert az ismerősök és rokonok ha hosszas keresés után sem akadtak egymásra, vagy senki sem tudott megnyugtató híradással szolgálni, azokat mind elveszetteknek hitték, akik majd csak a romok alól fognak előkerülni. Ezek a túlzó számadatok

---

358

még némely újabb és komolyabb igényekre számot tartó munkában is szerepelnek.

De a túlzó hírek annyira megerősödtek, hogy márczius 17-én midőn a felség Szegeden látogatást tett, hogy a sorsüldözött nép keservét enyhítse s amidőn Lukács György kormánybiztostól a vízbe fultak száma felől kérdést tett és ez azt jelentette, hogy a vízbe fulladtak száma 24, a más módon elhaltaké pedig 27, a felség fogadásánál jelenlevők közül többen megütközésüknek adtak kifejezést, Kremminger Antal prépost pedig ingerülten szólt közbe, hogy "magam többet temettem el negyvenhétnél!"

Pedig a kormánybiztos jelentése a valóságnak megfelelő, a polgármesteri hivataltól nyert hiteles kimutatáson alapuló volt.

Midőn a víz már általában behúzódott s a romokat mindenfelé takarítani kelle, az alátemetettek testeire mindenütt reá akadtak. Ekkor állapították meg a vízbefultak számát végérvényesen és ez 151-nél több nem volt. Ezen kívül még 9 gyermek, illetőleg csecsemő volt, kik a márcz. 12-15-iki napokon uralkodott rendkívüli időjárásnak és a fagynak estek áldozatul.

De jóval nagyobb azok száma, kik rémülettől, áthűlés, túlerőltetés. kora szülés következtében támadt betegedések következtében haltak el és idegen földben porladoznak.

A képviselőháznak márczius hó 12-én tartott ülésében megnyilatkozott részvéte, a felségnek márczius 17-iki szegedi látogatása alkalmával kijelentett akarata, valamint az egész ország és a művelt nagy világnak páratlan mérvben jelentkezett áldozatkészsége ezeket már nem vigasztalhatta s nem örvendhettek a visszatérőkkel a fölött, hogy az örökre elveszettnek hitt város ismét új életre kelt.

Vajha szerencsésebb és boldogabb napokat látna, mint aminőket a multban élt.