2. kötet - A katasztrófa

Vágó Pál

320

tisztelt képviselőház bölcs intézkedése a helyzeten nem változtat." - - "Oly bajokkal és szomorú tényezőkkel állunk szemben, melyeknek a szaktudomány részéről mindig az ellenkezője hirdettetik, de amely szomorú tények és kétségtelen igazságok tüzetesen még megvizsgálva sohasem voltak, melyeket azonban figyelmen kívül és orvosolatlanul hagyni tovább nem lehet."

Ez volt a haldokló Szegednek a képviselőházhoz intézett utolsó szava. Ez a levél a postai zavarok következtében márczius 15. napján került a ház asztalára, amikor az elnyelő áradatban meghalt és nem volt már Szeged.

II. A katasztrófa.

Márczius 5-én délre elkészült a hajóhíd bekötési munkálat, megnyílt a közlekedés, mi végtelen nagy megnyugvást szült. A déli vonattal megérkezett Lukács György helyettes államtitkár s az oly igen várt Boross Frigyes. Temesvárról pedig újabb katonacsapatok érkeztek, hogy a város személy- és vagyonbiztonsága fölött őrködjenek.

A délután tartott vízvédelmi bizottsági űlésen nyugodtabb hangulat uralkodott, mert reggel óta nem áradt. Az alföldi vasút vonalán létesítendő védmunkálatok vezetésére Szabados János tanácsnok elnöklete alatt egy külön bizottságot neveztek ki. Boross előterjesztése következtében a nyúlgát 26 láb magasságig leendett kiépítve, mert kiöntés esetén a belvíz több napon át a Tisza medrében lévő vízállásnál magasabb lesz mindaddig, míg a lefolyás által a különbözet ki nem egyenlítődik.

Az űlésre beérkezett Novák jelentése is, ki márczius 4-éről egyik magántudósításában a következőket jelezte. "Helyzetünk folyvást javul. Az utolsó vonalunk holnap rendben lesz s a munkaerőt onnan is Váradynak küldhetem (t. i. a felső végponthoz), úgy, hogy azt hiszem, hogy Szegedről nem fogok több munkást kívánni." Egy másik hivatalos tudósításában pedig előadta, hogy a veszélyesebb pontok megerősíttettek, az alacsonyabb részek felmagasíttattak, a karózás oly eredménynyel halad, hogy ha az időjárás kedvez, a védelem sikerében bízni lehet. Az űlés végére megérkezett Lukács György is, ki küldetése felől azt adta elő, hogy azért jött, hogy a város helyzetéről és a szükséges intézkedésekről magának alapos tudomást szerezzen.

A szabadulás reményével tért tehát mindenki nyugalomra, nem is sejtve a borzasztó veszélyt, mely ezalatt Petresnél, a percsórai társulatnak északi, a várostól több mint 20 kilóméter távolságra eső végpontjánál következett be, ott, hol a töltés 28 láb magasra, széles

321

koronára és jó rézsűre volt kiépítve. Ezt tekintették a vonal legerősebb szakaszának, melyet az 1877. év telén Marsóvszky kormánybiztos intézkedéséből Deyak Ignácz és társa vállalkozók készítettek. Az erősítés azonban Várady Ignácz társulati mérnök javaslata ellenére nem a víz felől való oldalon, hanem belülről történt. Az ősz óta e töltést belülről is víz, némely helyen másfél méter magasságú belvíz feküdte.

Ez a töltés Várady mérnök közvetlen felügyelete alatt állt, ki este 7 órakor az egész szakaszt szemle alá véve, a petresi töltésen sem észlelt semmiféle gyanús körülményt. Alig távozott Várady két kilométernyire, midőn az őrjáró katona vészlövéseit hallotta. Rögtön visszafordult s azt tapasztalta, hogy a töltés mintegy 20 ölnyi hosszaságban egészen eltünt és a nyíláson a Tisza iszonyú erővel és robajjal ömlik a percsorai rétre. A 3 öles magasságú vízoszlop mindinkább szélesedett (1), úgy hogy a szakadás elzárására még gondolni is teljesen képtelenségnek látszott.

A szerencsétlenség egyedüli tanúja, az őrjáró katona, a színpadi tüneménynek is beillő jelenetről azt adta elő, hogy a töltés átszakadt részén csak néhány perczczel előbb vonult keresztül s anélkül, hogy valami történt volna, 7 óra körül (2) a töltés önmagától egyet fordult és egész tömegével a mélységbe zuhant, amire megadta a vészjelt.

Hegedűs István tápéi jegyző mint társulati igazgató is a helyszínére érkezett és a szerencsétlenségről Novákot, ki Algyőn tartózkodott, értesítette. Novák viszont Kende kormánybiztosnak és Taschler rendőr-főkapitánynak jelentette, "hogy Petresnél töltésszakadás állt be s hogy a víz feltartózhatatlanul halad." Novák ezután Kende kormánybiztostól a sövényházi kereszt-töltés felmagasításának elrendelését kérte. Reggelre a felhatalmazást meg is kapta s a munkások a szántogatás által igen megrongált régi vonalon bár nagy erővel dolgoztak, fáradozásuk mégis kárba veszett, mert még az nap délben a rohamosan terjedő és növekedő áradat a töltést részint áthágta, részint megkerülte.

A petresi szakadás következtében a szegedi vízmércze már 9 óra után apadást mutatott. A széképület tanács- és közgyűlési termében a vízvédelmi bizottságnak, úgy a torna- és csolnakázó-egyesületnek tagjai mind együtt voltak, amidőn 10 órakor, majd 11-kor a vízjelzéseket vivő rendőr azon jelentést tette, hogy a Tisza 1, majd 2 hüvelyknyit apadt és hogy a vízfolyás lassúbb lett.

1) A következő napon már 50 öl, később pedig több száz ölnyi szélességű volt a szakadás, hol a töltés alapostul elpusztult, de sőt a vízugrás még a talajt is mederszerűleg oly mélyre kivájta, hogy az 1880. év elején a szakadást betömni lehetetlennek látszott. Ép ez tette szükségessé a sövényházi keresztgát kiépítését.

2) A külföldi szakértők jelentésében az idő tévesen van 6 órára téve

322

Általában azt gyanították, hogy a szerencsétlenség Vártónál vagy Marásztánál történhetett. Sürgönyöket intéztek tehát Vásárhelyre, de egyúttal Kanizsára is, hogy ott, vagy a közelben nincs-e baj? Éjfél előtt félórával azonban megérkezett Nováknak a főkapitányhoz intézett, fentebb már említett sürgönye a petresi szakadásról.

A vészhír hatásának első perczeiben nem voltak tisztában afelől, hogy Petres a jobb vagy balparton fekszik-e? Csak araidőn újabb alakok népesítették be a nagy tanácstermet, jöttek tisztába afelől, hogy a veszély közvetlenül a várost fenyegeti. Szívszorongás közt, néma csendben érkeztek meg a halottak órájában a tanács tagjai, a polgármester, főispán és Lukács államtitkár, ki midőn a főkapitány előterjesztéséből megértette a szomorú valót, mindenkit felvillanyozott ezen szavaival: "Uraim! a várost minden áron, minden körülmények közt meg kell menteni, mert annak elpusztulnia nem szabad. Fogjunk tehát a munkához s vonuljunk félre a tanácskozmányra."

A tanácskozmányon Lukács bemutatta a belügyminiszter rendeletét, amelynél fogva teljhatalmú kormánybiztossá neveztetett ki; azután táviratilag jelentette a szerencsétlenséget és katonaság rendelését kérte. Intézkedett az alföldi vasút vonalán emelendő gátépítés és a különben is már kirendelt közerő tárgyában. Az előre megállapítva volt vészjel megadását pedig reggelre halasztotta.

A hatóság még együtt ült, midőn hajnalban Radenich János, a mindszent-algyevi uradalom igazgatója megjelent s kérte, hogy Algyő és Tápé községek megmentése érdekéből is Szeged összes közerejét haladéktalanúl a sövényházi vonalra rendeljék ki, hol a víz elfogását még remélni lehet. A tanács azonban már a tett intézkedésektől el nem térhetett, de különben is alig lett volna lehetséges a kellő időre a kívánt erőt sikerrel kivezényelni és az óhajtott sikert elérni.

Márczius 6-án reggel 6 órakor eldördültek a mozsarak, de már ekkor majdnem mindenki tudta a szerencsétlenséget, melyet ugyanakkor már falragaszok is hirdettek. Érthetetlennek találták, hogy nem a gyenge, kiépítetlen részeken, hanem a társulatnak ép a legerősebb és legbiztosabb szakaszán, a védvonal annyiszor magasztalt czitadelláján következett be a szerencsétlenség. A közmunka-közlekedésügyi miniszteriumban átvágás vagy bűnös mulasztás esetét vélték fennforogni s némely hírlap említést is tett erről. A miniszter ennélfogva a szerencsétlenség okának kiderítésére vizsgálatot rendelt. Ezt május 21-én Csongrád vármegye Szegeden foganatosította is, hol a társulat közegeit és a védelem vezetőit kihallgatták. A vizsgálat eredménye csak később lett ismeretes és a végeredmény abban nyilvánult, hogy a szerencsétlenségből folyólag váddal senkit sem lehet terhelni. A lapok némelyike ugyan Kende kormánybiztos késedelmességében kereste az okot, de Kende erélyesen védekezett. Tápé helység népe saját jegyzőjét, Hegedűs

323

társulati igazgatót okolta s márczius 10-én őt meg is támadta és az elkeseredett hajléktalanok dühétől csak a katonaság erélyes fellépése mentette meg. Hegedűs viszont a szerencsétlenség előidézésével Szeged azon főtisztviselőit gyanúsította, kik a társulatnak febr. 27-én tartott árvédelmi ülésén jelen voltak és az igazgató előterjesztéseihez hozzá nem járultak. Legvalószínűbb azonban és abban az időben Szegeden mindenki azt tartotta a szerencsétlenség okának, hogy a petresi vonal erősítése nem a hullámtér felől történt és hogy a munkálatot fagyos rögökkel foganatosították.

A közönség és a hatóság e kérdéssel most tüzetesen nem foglalkozott, hanem arra irányozta minden igyekezetét, hogy az áradatot az alföldi vasút vonalánál feltartóztassa és a lakosság életét és vagyonát megmentse. A márcz. 6-án hajnalban kibocsájtott hirdetmény ennélfogva mindenkinek szent kötelességévé tette, hogy az alföldi vasúti munkálatokban részt vegyen; mert "mindenki megmenekülni a közös veszedelemtől akként fog, ha helyt állva, szembe tekint a nagy feladatoknak, melyeknek sikeres betöltésére e város lelkes lakossága elegendő is, képes is."

A közerőből e nap mintegy 3000 fő vonult ki a vasúthoz, hova a földbányából 2 vonat hordta az anyagot. Ott 600 fizetett munkás töltötte meg a lowrykat. De a szállítmányt ez a nagy erő nem volt képes a tervezett módon és idő alatt feldolgozni. Hiányzottak a műszaki közegek, a jó munkavezetők és rendezők, kik a csoportokat beosztani és vezényelni képesek lettek volna.

A szillér-baktói vonalon is kevés eredmény látszott. A baktó-macskási vonalon pedig a felsőtanyáról mintegy 50-60 kocsi és mintegy 200 gyalogerő mutatkozott; itt csak a következő napra számítottak a tanyáról és Dorosmáról is nagyobb erőt.

A Tisza vízállása a kiöntés következtében márcz. 6-án reggel 6 órakor 24' 10"-re, esti 7 órakor pedig 23' 8"-ra szállt le; tehát az apadás 20" volt.

A petresi szakadás után márczius 6-án délre az áradat a percsórai rétet elborította, sőt a régi sövényházi töltést is áthágva és megkerülve, a kiöntés Szeged felé közeledett. Novák ekkor a gyevi foknál átvágatta a tiszai töltést, hogy a belvíznek a Tiszába való visszaömlését elősegítse s illetőleg a kiöntés elterülését és duzzadását mérsékelje. Az áradat azonban terjedt s még az nap délután 5 óra körül a baktó-macskási töltés lábához ért. Novák most Algyő és Tápé helységek védelme érdekéből az alföldi vasút töltésének átereszeit betömette és a vasúttöltés koronáján a duzzadó víz elé nyulgátat vonatott. Ez idő alatt a két helység népe a menekülés és mentés munkájával foglalkozott. Az algyeviek a balpartra, Vásárhelyre, az uradalmi épületekbe és hajókba költözködtek, a tápéiak pedig Szegedre húzódtak.

324

A petresi szakadás után a tiszai kiöntés elterülése.

325

A veszélynek ily rohamos fejlődését senki sem képzelte. A vízvédelmi bizottság ennélfogva elrendelte, hogy a következő naptól fogva ne csak a sorrend szerint következő utczák és kapitányságok lakói, hanem az egész város közereje vonuljon ki a védvonalra s addig felváltások se legyenek, míg csak a czél elérve nem lesz. A közlekedésügyi miniszteriumhoz táviratot küldöttek, hogy a nagy tömegerőnek sikeres felhasználhatása tekintetéből szakértőket és munkavezetőket rendeljenek ki. A következő napra tehát a munkaeredmény jó kilátásokkal biztatott már annálfogva is, mert csütörtökön délben Temesvárról és Budapestről, éjjel pedig Aradról, Nagyváradról és ismét Budapestről nagyszámú katonaság, közöttük sok utász, érkezett (1).

Márczius 7-én, péntek hajnalra a kiöntés átömlött a baktó-macskási töltésen is és mindenek előtt a Fehértót töltötte meg. A duzzadás azonban egyelőre csekélyebb volt, mint előre hitték és pedig azon körülménynél fogva, mert az alföldi vasút szeged-algyevi vonalszakasza a 94. számú őrháznál, azon pillanatban, amidőn a Vásárhely felé induló vonat ott elhaladt, hajnali fél három órakor elszakadt s így a kiöntés vize újabb elterülési helyekre akadt. Mire megvirradt, Algyő és Tápé romokban feküdt. Sokan már előre elmenekültek volt, de azért számos elfásult lakost az utolsó pillanatban erővel kelle otthonából kizavarni. Mindazáltal itt emberélet nem esett áldozatul. A hajléktalanok egy része a tiszai töltéseken ütött tanyát s néma fájdalommal viselte sorsát. Csak 10-én fordult elő a tápéiak közt a jegyző személye ellen irányuló ingerültség és rendzavarás.

A vasúti töltés átszakadása következtében délután 2 órakor az áradat már a szilléri töltésvonalhoz ért és ott lassanként duzzadozott. A várost ekként már két oldalról környezte a kiöntés, aminek látása mindenkit lesújtott. A fatalismus töltött el mindenkit, az a hit, hogy Szegednek annyiszor hirdetett pusztulása immár bekövetkezett s nem menti meg attól senki sem.

Pedig e napon a közerő még nagyobb számmal vonult ki. A nagy sokaság alig tudott mozogni és egymást hátráltatta. Sokan nem jutottak munkához, munkaeszközökhöz és lassanként visszaszállingóztak. Vezetők hiányában a többiek is csüggedeztek és legtöbbnyire azon töprengtek, hogy vagyonukat miként mentsék meg. Hiányzott a lelkesedés és kedvetlenül folyt a munka. A város fejei, a társadalom népszerű és tisztelt alakjai mind kivonultak és buzdítottak, jó példával igyekeztek hatni, de az általános hangulatot és az előérzetet megvál-

1) A márcz. 6-án éjjel érkezett csapatokkal együtt, a helyőrséget kiegészítő létszámot is beleértve, Szegeden 2000 katona volt. 1000-en a reáliskolában, 500-an a gymnasiumban, a többi pedig a várban volt elszállásolva. Egy hivatalos kimutatás szerint a katonaságból 6-6 óránként felváltva 1176 ember dolgozott a töltéseken.

326

toztatni nem lehetett. Csak a katonák vonalszakaszain volt eredményes munka. Lelkes tisztjeiknek vezénylete alatt versengtek a több és nagyobb munkaeredmény feltüntetésében és öröm volt látni igyekezetüket.

A főkapitány e napon újabb értesítést bocsátott ki, tudatván, hogy az ár északról és nyugatról a várost körülvette s legközelebb már dél felől is megszakad a közlekedés. Így hát a szerencsétlenség bekövetkezése esetén a menekülés egyedüli iránya a hajóvagy a vasúti hídon át Új-Szeged leend. A hirdetés azonban még meg sem jelent, amidőn a költözködés városszerte megindult. A mélyebb fekvésű helyekről a biztosnak vélt épületekbe hordozkodtak, úgy hogy némely ház valóságos raktárt képezett. Ez a lázas sürgölődés különben napokon át tartott. A jobb és még jobb helyeket kereste mindenki, majd a megnyugtató hírek hatása alatt sokan ismét visszatértek elhagyott otthonukba. A középületek, a főgymnasium, reáliskola, szentgyörgyi és mórai iskolák helyiségeiben, az erőszakkal elfoglalt termekben a különféle dolgoknak egész bábeli zavaros képe tárult elő.

A déli vonattal a vagyonosabb osztályból, akiknek ép a legbiztosabb helyeken voltak lakásaik, már igen sokan elutaztak, mert a katasztrófa kitörése esetén a nép elkeseredésétől és zavargásaitól tartottak. Az üzleteket kiürítették, néhol csak részben, a raktárak alsó polczozatait. Egyes házak pinczeablakait, kapubejáróit a remélhető vízmagasságig befalazták. Az udvarokban lábtókat, magas állványokat emeltek. Mindenfelé a mentésre és menekülésre való készülődésnek százféle nemével lehetett találkozni s e tekintetben a leleményesség sok különösséget szült. Egy rókusi bormérő üres hordóit szálfákhoz erősítette és a tutajra hordta mindenét. Egy kádár üres hordókba fenekelte be ingóságait s a hordókat az udvar eperfáihoz lánczolta.

Ezt a felfordult világot a főkapitány fentebb említett értesítésének tulajdonították és a hurczolkodások meggátlását követelték. Az Új-Szegedre bútorokat szállító szekereket, vagy vidékről fogadott kocsikat a hídtól visszaterelték és a töltésekhez rendelték. Ez által a zavar és izgatottság fokozódott és az elkeseredés mind fenyegetőbben nyilatkozott.

Már a vízvédelmi bizottság naponkénti ülései iránt sem mutatkozott többé érdeklődés. A tanácskozmányokról elmaradtak a hallgatók, de még a tagok is. Az intézkedések fontossága és az események szála most már az alföldi vasút pályaházában székelő végrehajtóbizottsághoz terelődött, melynek elnöke Szabados tanácsnok volt, akinek támogatására az időközben haza érkezett Novák főügyészt rendelték ki. Ez a bizottság Lukács kormánybiztos rendelkezései szerint

327

működött s a kormánybiztosnak műszaki tanácsadója Herrich Károly volt, ki ép e napon érkezett meg (1).

A vízvédelmi bizottság tehát e naptól fogva csak a közerő kirendelése és a szükséges védő- és anyagszerek előállítása körüli teendőkkel foglalkozott. Elképzelhetetlen az a rengeteg mennyiségű ásó, lapát, furkó, zsák, karó, amit naponként elő kellett állítani s utóbb már csakis requisitio útján lehetett beszerezni. Ásó, lapát soha sem volt elég, mert vagy elpusztult, vagy elhordták a munkások, mint saját szerszámukat. A bizottság azonban az óriási közerő munkaeredményével kevésbé volt megelégedve. Egyik tagja, ki különben a népben rejlő erőre oly gyakorta szokott volt hivatkozni, most nyíltan bevallotta, hogy "a néppel nem megyünk semmire, hanem több katonaságot kell kérni." Többen fel is keresték Lukács kormánybiztost, hogy vagy a katonai erőt, vagy a fizetéses munkások számát növelje. A kormánybiztos azonban kijelentette, hogy a közerőt nem nélkülözi, mert nemcsak a város védelmeért, hanem a siker esetén a felesleges költekezésért is felelős. Fizetett munkásokat ennélfogva csak éjjelre alkalmaztak, kik a borús, esős éjszakán, a katonák mellett fáklyavilágnál dolgoztak, utóbb már 2 frt díjazással. De azért a katonák versenyen kívül álltak, az ő munkájuk messziről kitünt a vonalon.

Márczius 8-án a kiöntés vize már végig mosta az alföldi vasúttöltés vonalát. Az előző napon az áradat a Fehértót megtöltötte, ahonnan egyelőre nem volt lefolyása. Már este 10 óra körül az alföldi vasút és a baktói vonal keresztezésénél, az úgynevezett "nyak"-nál volt az első megjelenése, reggelre pedig a pályaházzal átellenben levő partos vásárállás és az akoltelepek is el voltak borítva. A Budapestre menő hajnali futárvonat a Fehértónál már részben víz alatt álló síneken haladt végig s ez volt az utolsó vonatközlekedés Budapest és Szeged között. Már előre megtették a szükséges intézkedéseket, hogy most a temető mellett lévő átjárót befalazzák és betömjék. Így már csak Szabadka és Temesvár felé lehetett közlekedni.

E nap mintegy 5000 főnyi közerő bolygott a szilién-, alföldi- és vereskereszti vonalokon, ahol egyes szakaszok munkálatait Pillich Kálmán, Löw Tivadar, ifj. Wagner Károly, stb. vezették, kik egy-egy szakértő feladatait töltötték be. A közerő is mintegy "beleszokott" teendőibe s az eredmény kielégítőbb volt. A kiöntés azonban most már

1) Lejövetelére senki sem számított és megjelenése, úgy a védelmi munkálatok körül való rendelkezése általános visszatetszést keltett. A közhiedelem szerint Boros nézeteit ellensúlyozta. Számos rendelkezése visszás és gyakorlatiatlan volt. Az emberek megjelenése alkalmával elsötétült arczczal suttogták "- - a sírásó - - hetedike - - péntek - - no most már nincs ami megmenti Szegedet."

328

rohamosan duzzadt s délután 4 órakor elérte az alföldi vasút anyatöltésének azon magasságát, amivel a pálya körül birt. A szilléri töltés előtt fekvő víz is már megközelítette a külső víz magasságát. Azért az utászok a gyártelep fölött a tiszai töltést átvágták s így itt a kiöntés este a Tiszába visszaömleni kezdett. Itt tehát további duzzadástól egyelőre nem kelle tartani. A szilléri töltés különben kevés aggodalomra adott okot, mert bár alvó gát volt, mégsem szivárgott.

Annál aggasztóbb volt az alföldi vasút töltése a "nyak"-nál, hol a szikes anyagból készült vonal több pontján állandó és veszélyes folyások támadtak. Itt a felsővárosi hajósok és halászok dolgoztak, aránylag csekély erővel, de kielégítő eredménynyel. Itt látszott leginkább, hogy mit tud művelni a szegedi polgár. Maguk a műszaki tisztek bámultak azon az ügyességen, amint a temérdek ürgelyukon átömlő vastag vízoszlopok folyását egymásután megállították, a víz felől való zsákolás és czölöpsorok közé vett töltésezés által. De újabb és újabb folyások támadtak, amelyeket hasonmódon tömtek be. Jótállást is vállaltak ezen szakaszra, hanem alig is győzték részükre a szükséges anyagszereket kiszállítani.

Még nagyobb baj volt a pályaudvarban lévő csatornákkal s az ezekből kiömlő vizek elfogásával. Este 8 óra körül a rejtek-csatornákon mindenfelől ömlött a víz, mi rendkívüli zavarokat támasztott. A vészkiáltások szárnyrakeltek és a városban mindenkit eltöltött a rém, hogy "jön a víz!" De a torna-egylet tagjai elfojtották a veszedelmet, ámbár később és a következő napon más és más helyeken meg-megújult. Utóbb akkép segítettek a dolgon, hogy a gépházat egy egész külön körtöltéssel vették körül, mely 11-én egészen készen volt.

A nagy erő daczára a kiöntés duzzadásával szemben a munkaeredmény kielégítőnek még sem látszott. A védmű magassága kevéssé haladt s ezenfelül keskenynek és gyengének is tetszett. A kormánybiztos előtt ennélfogva többen ismét sürgették a katonai erő és a fizetett munkások szaporítását és alkalmazását. A kormánybiztos ennélfogva megengedte a fizetett munkások számának szaporítását. A jó kubikusok azonban mind távol voltak. Éjjeli munkára meg épen kevesen vállalkoztak. Egyes ügybuzgó férfiak ennélfogva Szabadkára, Oroszlámosra, Kanizsára és Makóra rándultak s a következő napokon hajókkal és vonatokkal szállították a segédcsapatokat, de a vízvédelmi munkálatok körül ezek közül alig volt egynehánynak némi gyakorlata. A nagyobb részük gyenge, selejtes erőkből állt.

Márczius 9-én, vasárnap, a közerő feltünő csekély számmal vonult ki. Az a tévedés történt, hogy az utczakapitányok a részleges kirendelést elmulasztották s így a lakosság azt vélte, hogy az illető kerület kivonulási sorrendje nincs rajta. A terek és utczák azonban nyüzsögtek a néptől. A kormánybiztos rendeletére most a katonaság az utczai

329

népet a töltésekre hajtotta, majd házról-házra járva, a mentéssel foglalkozó lakosokat a munkára szorította. A katonai karhatalom daczára is a nép közül sokan szenvedélyeskedtek, izgattak, sőt némelyek a kormánybiztost is fenyegették és kevésbe mult, hogy nem bántalmazták. Ily körülmények közt Lukács, a belügyminiszternek még márcz. 4-én kelt rendeleténél fogva a rögtön-itélő eljárás életbeléptetését kihirdettette, maga is tartva attól, hogy az elégedetlen elemek keserűségükben a személy- és vagyonbiztonságot veszélyeztetni fogják.

A tanács most közgyűlést sem hívott össze, hanem dobszóval és falragaszok útján hirdette ki a statáriumot, aminek a kedélyek lecsillapodására nézve kellő hatása is lett. A kormánybiztos e mellett egy kiáltványt készített, melyben emlékeztette a népet az 1876. évi hősi viseletére s korholta a most tapasztalt közönye miatt. Elrendelte, hogy: "rögtön vonuljon ki a lakosság az alföld-fiumei töltésekhez, melyek ha meg nem védelmeztetnek, elvész a város, elvész a szegedi nép becsülete és útálattal fog elfordulni az ország azon várostól, mely közönyössége miatt saját sorsát megérdemelte." A kiáltvány már kinyomatva volt, de a hatóság közbelépése után annak kibocsájtásától a kormánybiztos elállott s e helyett a következő hirdetményt tette közzé. "A katonaság Szeged város életének és vagyonának az árvíz elleni védelmezésében éjjel-nappal dolgozik. Elkerülhetetlenül szükséges, hogy a szakadatlan munkában kifáradt katonák példája után induljanak a város azon lakosai, kik eddig tétlenül nézték a közeledő veszélyt. Szeged város polgársága, mely a közelmultban okos és kitartó viselete által hírt és dicsőséget szerzett magának, azon ponton áll, hogy jó hírnevével együtt saját városát is elveszítse. Az árvízveszély nagy, de a város kétségtelenül megmenthető, ha minden polgár teljesíti városa és családja iránti kötelességét. Én tehát Szeged város becsülete és a város megmentése érdekében rendelem és parancsolom, hogy minden munkabíró polgár vonuljon ki az alföld-fiumei vaspályánál lévő töltések védelmére és erősítésére. Istenre kérem, vessen számot magával minden polgár s ne hozzon azon kényszerűségbe, hogy erőhatalommal kelljen kényszerítenem a szegedi magyart, városának és családjának védelmezésére."

A helyzet mind válságosabb alakot öltött és már senki sem bízott a kedvező fordulatba. Mindenki felhagyott a szokott foglalkozásával és csak az után látott, hogy mentse ami megmenthető. Jellemző e tekintetben a bíróságok tapasztalata, hol a beidézve volt felek közül senki sem jelent meg, az ügyvédek és megbízottak feleik képviseletét elmulasztották s az ügyek intézése teljesen fennakadt, amire való tekintettel a törvényszéki elnök az igazságügyi miniszterhez intézett távirati felterjesztésében a törvényszünet elrendelését kérte.

A kormánybiztos műszaki tanácsosa, Herrich, már e napon elve-

330

szettnek látta Szegedet s a közmunkaügyi minisztériumhoz a következő tudósítást intézte: "Szegedet a végkatasztrófától most már nem napok, de órák választják el. A lakosságot munkára kényszeríteni se lehet. Kiki hurczolkodik, a többiek várják a pillanatot. 400 katonán kívül, kik kényszerítve vannak a munkára, a töltésen egy lélek sem látható. Az est vagy az éj folyamában a lehető legrosszabb bekövetkezésére számítanak" (1).

A kormánybiztos a már előzőleg összeírt csónakok és vízi járművek összpontosítását el is rendelte. A helyi készleten túl vidékről is nagy számmal érkeztek ladikok. Már pénteken a dunagőzhajózási társaságnak 40 kisebb járművét szállították ide s azóta Aradról és másfelől is küldtek ladikokat, melyek a Mars-téren a csolnakázó- és torna-egylet tagjainak felügyeletére bízattak.

Ezen túl a kormánybiztos elrendelte a tápéi kapunál lévő töltésátvágásnak 80 ölnyi hosszaságra való kiterjesztését és mélyítését, hogy a kiöntés vize még nagyobb tömegben ömöljön vissza a mederbe. Utászok dolgoztak itt, de egyelőre kevés eredménynyel. S hogy a kiöntés vizének további duzzadását meggátolják, a Fehértó körül az osztrák államvasút töltésének átvágását is elrendelték. De a végrehajtás elmaradt, mivel a víz itt eséssel ömlött át a "delelő" és a Maty-ér felé, ahol azonban az alföldi vasút töltésvonala ismét akadályozta a Tiszába való lefolyását. Tehát ezt a töltést is át kellé vágni s azért is midőn délben a Szabadka felé induló vonat a Maty-éren áthaladt, ott a töltést 25 méter hosszaságban átvágták s így a közlekedés ez irányban is megszűnt.

A víz most a Matyhídiiál akadt fenn, ahol azután 2 lábnyi eséssel ömlött a Tiszába. Tervben volt a Matyhíd felrobbantása is, de a polgármester felszólamlása következtében ez abban maradt már annálfogva is, mivel a fölötte 100 ölnyi távolra eső alföld-vasúti híd, illetőleg áteresz is épségben hagyatott. Ennélfogva a hídhoz vezető töltést vágták át és a híd korlátfalait döntögették le, hogy a lefolyás nagyobb arányú legyen. Egyébként a kiöntés nem is annyira a Matyéren, mint a veres kereszt mellett, a Ballagitó felé vett irányt, hol a Tiszába való átömlését a szabadkai országút akadályozta. Kormánybiztosi rendeletre ennélfogva Benard műszaki főhadnagy a töltést itt is átmetszette s ekkor a kiöntés a partos földeken keresztül egész folyamágyakat mélyítve ömlött a Tiszába.

Egyébként az időjárás felettébb kedvező volt. Szélcsendben, verőfényes napon, majd a holdvilágos éjen át mégis oly eredménynyel

l) Herrich ezen sürgönye a fővárosi lapok útján Szegeden csak a katasztrófa után lett ismeretes. Mindkét helyi lap felszólalt a tudósítás czelzatossága és részben valótlan tartalma miatt.

331

folyt a munka, hogy a folytonos duzzadással szemben a töltésmagasítás párhuzamosan haladt. A deszkafalazat köré hordott süppedékes és bőrhídszerű friss töltés sok helyen csak néhány hüvelykkel volt magasabb a kiöntés vizénél, de áthágás sehol nem történt.

Hétfőn reggel, márczius 10-én a kiöntés vize elérte a 27' magasságot, de ezentúl magasabbra nem is duzzadt, mert a levezetésről már kellőkép gondoskodtak, de meg új elterülési helyet is talált, mert e nap elöntötte Dorosma határát, betódult a városba és az alacsonyabb fekvésű helyeken több mint 300 házat döntött romba. A dorosmaiak már napok óta védekeztek a fehértói csatorna vonalán és a Putri töltésen. A harangkongatással adott vészjel gyakran áthangzott Szegedre. A szerencsétlenség az "Ugró"-nál, áthágás következtében történt, de a veszedelmet mégis a szegedieknek rótták fel. A különben is kedvezőtlen szomszédsági viszony most a legnagyobb elkeseredettségben nyilvánult. Elfogtak egy szegedi dereglyét, melyen 11-en voltak. Azzal gyanúsították őket, hogy a dorosmaiak töltését akarták átvágni. Csak a szolgabíró erélyes fellépése mentette meg őket, hogy a népdüh áldozatai nem lettek.

E napon a közerő rendkívül nagy számmal vonult ki a töltésekre. Herrich maga is megsokalta azt s e napról kelt hivatalos tudósításában a következőket jelentette: "Szeged város megmenthetőnek tekinthető és csak valamely rendkívüli véletlen volna képes ezen állást meghiúsítani. A nép hangulata is megváltozott, ezrenként tódulnak a munkához."

A kormánybiztos most azt tervezte, hogy a kiöntés vizének minél nagyobb mérvű levezetése eszközöltessék. E végre ajánlották a gyevi-foki átmetszés kibővítését, de Herrich e helyett a tápéi kapunál és a Matyérnél lévő átmetszéseknek kotró-gépekkel való kibővítését találta szükségesnek, valamint a petresi szakadás elzárását, amely végre már mérnöki felvételeket is eszközöltetett. Amíg tehát a kotrógépek megérkeznek, a kormánybiztos a tápéi nyílás szélesítését rendelte el, hol a 100 öles átvágáson a víz még ekkor is 1-11/2 láb eséssel ömlött a Tiszába.

Némi remények támadtak tehát, hogy a rettegett csapástól a város mégis csak megszabadul, de az országban Herrichnek nyilvánosságra jutott előző napi sörgönye alapján Szegedet mindenfelé máris elveszettnek tartották. Mindenfelől a legnagyobb érdeklődés és részvét nyilatkozott. Özönével érkeztek a hatósághoz a tudakoló sürgönyök, sőt Temesvárról külön küldöttség jelent meg, hogy a mutatkozó szükséghez képest rendelkezéseket tegyenek. Arad, Baja, Kikinda stb. segélyüket, szolgálataikat ajánlották, a főváros tűzoltóinak leküldését tervezte, de a nyert megnyugtató válaszok következtében csupán a városligeti vasladikok és dereglyék szállíttattak le.

332

Az egyetemi ifjúság egy nagy mentő csapatot készült szervezní, de a megnyugtató hírek következtében ez is elmaradt. Barabás Béla vezetése alatt egy kisebb csapat az egyéves önkénytesekkel együtt mégis útra kelt. Az egyéves önkénytesek gróf Edelsheim Gyulai táborszernagy külön engedélye mellett, két tiszt vezetése alatt, mintegy 150-en, 11-én este keltek útra, de ők már csak a mentésben s nem a védelemben vehettek részt. Kedden reggel a műegyetemi hallgatók közül érkezett mintegy 30, akiket az alföldi vasútnál folyó munkálatokhoz mint vezetőket be is osztottak. Ugyanez nap délben a fővárosi athletikai klubb Zubovics Fedor honvéd főhadnagy vezetése alatt csólnakokkal együtt érkezett Szegedre, kik a kormánybiztostól a katasztrófa bekövetkezése esetén szükséges mentésekre nyertek megbízást és utasítást.

Így következett el a régi Szeged utolsó napja, márczius 11-ike, mely a legszebb tavaszi nap volt. Biborszínben kelt a nap s mosolygó, verőfényes, csendes idő volt egész nap. Gyanítani sem lehetett, hogy ez lesz a város szomorú emlékű, végzetes napja.

A közerő e napon oly nagy tömeggel vonult ki, hogy egy részét alkalmazni sem lehetett. Herrichnek reggel küldött hivatalos jelentése is kiemelte, hogy "munkaerő nagy számmal és remélem, ma minden veszélyen túl leszünk." Délután küldött sürgönyében is jelezte: "munkaerő most már túlságos s így Szeged megmentése holnap befejezett ténynek lesz tekinthető."

A közmunkaügyi miniszter ép e sürgönyökre hivatkozott márczius 11-én a képviselőházban az alkalomból, amidőn az alsó-tiszai átmetszésekre előirányzott 700,000 frt költség tételénél a Tiszaszabályozás bajait több oldalról hánytorgatták. A miniszter még ez alkalommal is a Maros hibás betorkolásával védekezett és a következő nyilatkozatot tette: "Szeged város maga okozta a jelenlegi nagy bajt 1854-ben, amikor a jegyzőkönyvnek tanúsága szerint minden szakértő ellenvéleménye daczára, önmaga vezette nagy áldozatokkal a Maros vizét jelenlegi helyére, amely Maros vize Szeged helyzetét a legkritikusabbá tette. Én jelenleg sem aggódtam Szegedre nézve a Tisza miatt, mert azt tudtam, hogy a Tisza árjától erélyes intézkedésekkel meg lehet Szegedet menteni (!); de mindig aggódva kísértem a Maros vizének állását. Mert ha a Maros kezdett volna emelkedni, nincs emberi hatalom, mely Szegedet megmentette volna" (1).

Míg a képviselőház Szeged sorsa felől ekként megnyugtatva lett, az alatt az alföldi vasút vonalán a munkálatok serényen haladtak. Az új töltés általában 1 lábbal magasabb volt a kiöntés vizénél, mely e napon már apadást mutatott. A védelem vezetői ennélfogva abban

1) Ime, Herrich megcsontosodott balvéleményével szemben minő sikerre leendett a városnak kilátása a tiszaszabályozási ügyekben.

333

állapodtak meg, hogy ha az időjárás kedvező marad, éjjelre nyugalmat engednek és a munkások közül csak a törzsállomány fog dolgozni. A tanács azonban feliratot intézett a kormánybiztoshoz, melyben jelezte, hogy a friss hányású föld minél gyorsabb megerősítést igényel, szakadatlan munkát követel, mert a nagy víztömeg nyomásának a gyenge nyúlgát alig állhat ellent. S minthogy a közerő már teljesen kimerült, nagyobb számú katonaság alkalmazását kívánta s egyúttal a kimerült közpénztár fizetőképességének biztosítására egy nagyobb kölcsön sürgős kieszközlését óhajtotta.

A katasztrófa előtt ez volt a tanácsnak iratszerű utolsó intézkedése és testületi összejövetele. Tagjai külön-külön, az utolsó perczig, saját hatáskörükben a legnagyobb buzgalommal működtek. Mit maguk végrehajtani képesek nem voltak, a törvényhatósági bizottság tekintélyesebb tagjai sorából korlátlan joggal felruházott "hatósági megbízottak" által hajtatták végre. A lázas sürgetések, a felelősség érzete a leggyorsabb és önálló intézkedéseket követeltek. Az események őrült sebességgel kergették egymást s az intézkedések egységességét nemcsak vezetni, de áttekinteni sem lehetett. A szörnyű gondok megtompították az elméket és sokszor a megítélésre és emlékezésre sem volt idő. Jellemző példa erre Priváry gazdásznak, e higgadt és gondos tisztviselőnek az esete, ki a kedvező hangulat daczára, saját felelősségére ezen napon 10,000 zsákot szerzett be s e készletet a széképület udvarán az ölfakészlet tetejére rakatta. S midőn este idegesen sürgették a zsákok kiszállítását, a szegény ember megfeledkezett, hogy a készlet rendelkezés alatt van és kéztördelve, feldúlt arczczal töprengett, hogy honnan szerezzen zsákot.

Kik az eseményeken és a felelősség érzetén mint szemlélők kívül álltak, fejetlenségről szóltak; de e könnyelmű vád az intéző köröket méltatlanul illette. Tagadhatatlan, hogy zavarok voltak, de az ilyen rendkívüli körülmények között azok elmaradhatatlanok bárhol is.

A nap óriási tevékenységgel és sikeres munkával telt el. Este vérvörös színben tünt le a nap, majd beborult. Mindenkit balsejtelem töltött el, mert hirtelen erős nyugati szél támadt, mely ép a nyúlgátra csapkodta a hullámokat. A szél ereje fokozódott, az ablakok megrázkódtak s a védvonalon a habverések a karókat megingatták.

A remélt nyugalom helyett kétségbeejtő munkához fogtak. Fáklyavilágnál a katonák és munkások - mert ezeket nem bocsátották szét - a meglazult karókat és deszkákat erősítgették, de a szél a fáklyákat oltogatni kezdte. A vihar nyolcz órakor már oly hullámokat vert, hogy azok átcsaptak a gátakon és a munkások átáztak.

A szilléri töltésen volt a törvényszéknek egy fiatal jegyzője - Wizinger - ki a veszélytől megrettenve, a városba futott s mindenütt

334

kiáltozta, hogy "jön a víz!" Az őrjáró katonák erre vészlövéseket adtak s felsőváros lakossága erre meneküléshez látott. Mindenki a partok felé tolult. Majd vissza-vissza tértek valamit még menteni; de volt elég, ki elfásultan várta a veszélyt, mely ha elviszi vagyonát, vigye el az életét is.

Sokan boszankodtak ez idő előtti vészhír és a vészjelek megadása miatt. A hatósági tagok ép ennélfogva ezután csak a "megbízottak" híradását fogadták el és tartották hitelesnek. Egyébként Rókus és felsőváros népe e korai vészjelnek köszönhette megmenekülését, mert ép ezen körülménynél fogva senki sem mert nyugalomra térni.

Az alföldi vasútnál erről azonban mit sem tudtak. Erőt s anyagot pazarolva folyt a küzdelem a fellázadt elemmel, mely a gyenge nyúlgátat mindjobban bontogatta. Az iszonyú ostrom a készletben tartott temérdek védő anyagot ijesztő mérvben fogyasztotta s mindent elnyeltek a hullámok. Karó, zsák stb. csak néhány perczig volt helyén és azután a tengerbe sülyedt.

A temesvári küldöttség hétfőn délben hozott magával 1065 drb szurok-fáklyát. E készlet most úgy elfogyott, hogy a polgármester 10 órakor a főváros hatóságának tudakoló sürgönyére ezt válaszolta: "Végküzdelmünket vívjuk az árvíz ellen. Kérek azonnal 1000 darab fáklyát szállítani."

Tíz óra körül a hullámok már a két öles czölöpöket is pehelyként dobálták a gátakra s 11 óra körül már orkánná vált az elem, mely a legbátrabb szíveket is megremegtette. Csak Pultz báró igazi hősiessége és bátorítása birta a küzdőket arra, hogy kötelességüket teljesítsék. De az utolsó perczig nem is hagyta el a vonalat senki, sem a fogadott munkás, annál kevésbé a katona. Mert akiket Tallián Béla főszolgabíró a hídtól tereltetett vissza, azok máshol alkalmazott nappali munkások valának.

Pedig hiábavalónak látszott az egész küzdelem. A nyúlgát teljes hosszaságában olyan volt már, mint a keshedt posztó, melyet foltozni nem lehet. Ha egyik helyen a földdel töltött zsákok a réseket elzárták is, mellettük újabb nyílások szakadtak. Iszonyú zaj, kiáltozás volt mindenfelé. Egy-egy darabon kialudtak a fáklyák s ha újra meggyúltak a szövétnekek, ismét a másik szakasznál támadt koromsötétség. Mert az orkán oly elemi erővel tombolt már, hogy nemcsak a viharfáklyák aludtak ki, hanem azokat a tartók kezei közül ki is csavarta.

Éjfélkor az egyes vonalszakaszok elsötétedései mind sűrűbbek és gyakoriabbak lettek. Fent a nyakban azonban még világlott. Ott a halászok és hajósok dolgoztak, akiknek küldöncze, midőn Nováktól és Szabadostól zsák és karó szállítását kérte volna, hitelt érdemlőleg jelentette, hogy végig jött a vonalon és még szakadás sehol sem történt. Éjfél után a kért anyagszerek útnak is indíttattak, sőt ezután

335

még Pultz báró is bejárta a felső szakaszt, mindenütt lelkesítve a küzdőket.

A sors könyvében azonban Szeged pusztulása már be volt jegyezve. Éjfél után mintegy fél kettőkor a 97-98. számú őrházak között, vagyis az északi végváltótól felfelé mintegy 150 méternyi távolra, a nyúlgát egyszerre mintegy 25 méternyi hosszaságban beszakadt és a víz iszonyú robajjal és zuhogással ömlött át a résen s feltarthatatlanul tört a város felé.

A katasztrófa után néhány perczre a vihar fokozatosan elcsendesült és teljes szélcsend lett. Mintha csak öntudatosan kitűzött czélja lett volna, hogy áttörje a gátat és útat nyisson szövetséges társának a hullámnak. Midőn tehát czélját érte, megszünt dühe és elnémult hangja.

A szerencsétlenség amint bekövetkezett s erről a vezetők meggyőződtek, Pultz katonáit egybegyűjtötte s a budai országúton át a pályaudvarba vezényelte, hol a fülig sáros tisztikar és legénység kimerültségében a földön talált nyugalmat. A védelem vezetői, a munkások és a polgárság, az iparos ifjúság csapatja stb., az alföldi vasút pályaudvarához sietett, hol Novák egy lowry-ról hirdette ki a küzdelem gyászos végét. A katonaság után ezek is a budai országút vonalán tértek hazafelé. Akik a szakadáson felül dolgoztak, a szilléri vonalon jutottak vissza. Az idegen és tájékozatlan munkások egy része azonban az Illovay-féle szélmalom és a makkos erdő irányában igyekeztek biztos helyre jutni, de ezek, mint látni fogjuk, részben szerencsétlenül jártak. Mások ismét a vasúti kocsikra, őrházakba menekültek s ott több napon át elszigetelve maradtak.

Csendben, szomorúan, mint valami temetési kíséret, zokogás közt haladt a bús csapat. A tömegből egyesek tolvajmódra, hallgatagon surrantak be a mellékutczákra, hogy otthon pihenő és mit sem sejtő övéiket értesítsék a lesujtó helyzetről. A menet pont két órakor ért a rókusi templom elé, hol Szabados elrendelte a kongatással való vészjel megadását. Már itt hallatszott Rókus északi részéről terjedő sajátszerű moraj, puffogás és állatbőgés. Az áradat tehát ekkor már a rókusi temető körül pusztított.

Szabados és Novák 2 óra 15 perczkor értek a széképületbe, a síri csendben együtt lévő hatósági tagok, a főispán és kormánybiztos elé és zokogás közt csak ennyit jelentettek: "megtörtént." A kétségbeejtő küzdelemről, a reménytelenségről, sőt a katasztrófa bekövetkezéséről a jelenlevőknek már ekkor tudomásuk volt, de a jelentést mégis mindenki megindulással és könyezéssel fogadta. Az elfojtott fájdalom és szenvedély mindenkiből kitört s egymásra borultan, miként gyermekek siratják a szülők halálát, úgy fájlalá mindenki a város pusztulását és megsemmisülését. Néhány percznyi némaság után Lukács

Szeged város belterületének helyzetrajza az árvíz előtt.

336

kormánybiztos elrendelte a vészjelek megadását. Búsan megkondult a városháza öreg harangja. Eldördültek a mozsarak is, de a harmadik lövés a városháza előtt a csatornán át felbuggyant áradat vizében elfulladt.

Mindenki szétment övéihez, csak a kormánybiztos, főispán, polgármester és még néhányan maradtak együtt, rendelkezve a menekítés és az élelmezés, úgy a rend fenntartása ügyében. Ezekkel Novákot bízta meg és a temesvári katonai sütőházat felhívta, hogy az élelmi szereket haladéktalanul útnak indítsa. Azután a távirati és egyéb jelentések készültek Szeged haláláról. De e közben a víz eljutott a légszeszgyárhoz s ott a tartányokba és csővekbe behatolt s így a lángok mindenütt kialudtak. Az utczák félhomályban voltak, mert a holdfény a felhőzet közt hol eltűnt, hol kibukott.

Mire a táviratok és jelentések elkészültek, a széképületet másfél méter magas víz környékezte. De nem volt csónak s a táviratokat reggelig nem lehetett feladni. A kormánybiztos is reggel 8 órakor csak úgy jutott ki a széképületből, hogy Zubovics szállította partra. A templomtéren volt a táviró hivatal. A víz ezt is hozzáférhetetlenné tette. Ezért történt az, hogy a kormány Szeged katasztrófájáról hivatalos jelentést csak elkésve kapott.

A széképület harangjának bús kongására egymásután megszólaltak a templomok harangjai is. Északról, délről a temetés gyászhangjai búgtak, a mindenfelől előtörő áradat moraja zúgott, közbe-közbe pedig a menekülők zaja és sírása hallatszott.

A víz terjedésével és emelkedésével egyidejűleg az épületek recsegtek, a falak omladoztak és düledeztek, azután a vízben nagy robaly közt elmerültek. Enyészet és pusztulás volt mindenfelé s nemcsak a víz, hanem egyúttal a tűz is rombolt. Hajnali 3 óra után a város több pontján hatalmas lángok törtek fel és rémesen világították meg a környéket. Amit a víz megkímélt, azt a tűz semmisítette meg. Márczius 12-én reggel, Gergely napján, mely akkor szerdai napra esett, hullámsírban feküdt a város. Megszűnt benne minden tevékenység, minden élet. Még az újság, a Szegedi Híradó sem készülhetett el, melyet éjjel nyomtak s csak egy fél oldalon jelezte Nagy Sándor szerkesztő gyászkeretben a lesújtó hírt, hogy: "Kongj városháza öreg harangja! Hirdesd Szeged népének, hogy szülővárosának végórája elérkezett."

Ez a gyászjelentés ment szét az országba mindenfelé. Ez hirdette szerte a hazában, hogy 70,000 magyar hajléktalan, földönfutó lett; hogy a Tisza partján a magyarság erős bástyája megsemmisült és a jólétnek örvendő nép vagyontalan koldús lett.

Akik a halott fölött sírtak, zokogtak, akik a hullámsírban fekvő város fölött búsongtak és a ravatal körül támolyogtak: azzal a fájó

337

érzéssel teltek el, hogy Szeged elveszett örökre és nem lesz feltámadása. Betöltötte hivatását, befejezte a meddő sikertelen küzdelmet. A romok fölött idővel majd felburjánzik a gaz, kisarjadzik a fűzes és csak a rege fog emlékezni róla, pásztor emberek mesélgetnek majd róla, hogy ott a Tisza partján egykor egy nagy és hatalmas város volt, hol a magyar népnek legszívósabb, legmunkásabb fajzata tanyázott, mely sok ellenséggel bátran megküzdött, virult és boldog időket élt, de az elem rettenetes hatalmával megbirkózni képtelen volt. Szánakozva emlegeti majd az utókor, hogy akiket az iszap és a tűzhely romjai el nem temettek, azok a hazában mint koldusok elszéledtek és lassan még a szegedi nép emlékezete is elenyészett.

III. A menekülés és a város pusztulása.

Márczius 7-én a bérkocsik szokatlan gyorsasággal és nagy úti bőrös ládákkal megterhelten vágtattak a pályaudvarok felé. A tekintélyesebb kereskedők családtagjaiknak elszállítását már ekkor megkezdették. Nemcsak a víz elől menekültek, hanem attól is tartottak, hogy zavargások fognak bekövetkezni és a hatóság s a katonaság nem lesz képes a személy- és vagyonbiztonságot fenntartatni. Es ettől fogva lakásukat, otthonukat mind nagyobb arányokban hagyták el.

Márczius 11-én este 8-9 óra között, amidőn a szilléri vonalon őrködő katonák az első vészjelt még ugyan idö előtt megadták, amidőn a kitört orkán mindenkit rémülettel töltött el és semmi reményt sem hagyott arra nézve, hogy a szerencsétlenség elhárulhat, az egész város, de különösen Rókus és felsőváros népe búcsút vett ősi tűzhelyétől. Jön a víz! vészkiáltásokkal serkentették a rokonok és ismerősök egymást a gyors távozásra. Napokon át készülődtek ugyan erre, de azért legtöbben még sem voltak készen s az ijedtségtől nem tudtak mihez kapni. Kiki a legértékesebb dolgait szedte magához, de sokaknál ép a legértéktelenebb tárgyak kerültek kézbe s ezzel haladtak a Tisza partja felé. A rettenetes zűrzavarban ki gyermekeit kereste siránkozva, ki jószágaival bajlódott, ki a málhákat rakta fel a kocsira, ki a padlásra vagy más emeltebb helyre hordta fel holmiait s ez a lázas nyüzsgés és bolyongás egész addig tartott, míg a víz oda nem ért. Sokan már térdig vagy övig érő vízben menekültek a partokra, vagy oly épületekbe, melyben biztonságban érezhették magukat s ahová már előzőleg holmiaik egy részét elhelyezték. Így telt meg a légszeszgyár, felsővároson a szent György iskola, a minoriták zárdája, a Felmayer-féle festő-gyár, a Zsótér-raktár; belvárosban a kálvária, az árvaház és mórai iskola

előző | tartalom | következő