A 42 cm-es lövedék hatása Lüttich erődítésein
A „nagy háború” főbb eseményei Európára koncentrálódtak, de más kontinenseken is folytak összecsapások. Mivel virtuális kiállításunk címe A Monarchia fegyverben : Ausztria-Magyarország az első világháborúban, ezért azokat a hadműveleteket, melyekben a Monarchia közvetlenül nem volt érintve, csak vázlatosan ismertetjük.
A nyugati front végig a háború legfőbb hadszíntere volt, az itteni történések jelentős hatással bírtak a többi fronton zajló eseményekre. A németek itteni lépései a Schlieffen-terven alapultak. Az eredeti elképzelésen többször finomítottak, de alapvetően egy gyors nyugati győzelemben gondolkodtak, azért, hogy ne kelljen kétfrontos háborút vívniuk. Amíg keleten védekeznek, nyugaton maximum hat hét alatt megsemmisítik a francia haderőt. Mivel Franciaország erősen védte határait, egy Belgiumon és Hollandián át történő átkaroló támadással akarták legfőbb ellenségüket kiiktatni. Eközben a franciák úgy számoltak, hogy meghatározott irányokba tudják terelni a német offenzívát, majd miután ezeket a támadásokat visszaverik, ellenlökést indítanak. Azzal a támadási útvonallal, amit végül a németek választottak, gyakorlatilag nem foglalkoztak.
*A város nevét 1946 szeptemberétől hivatalosan Liège-nek írják. Mivel a kérdéses időszakban a Liége írásmódot használták, mi is azt alkalmazzuk.
Az ellenségeskedések kezdetén kisebb erők csaptak össze. A németek nem az eredeti Schlieffen-tervet követték, hanem annak az ifjabb Moltke által elgondolt változatát, így csak Belgiumon keresztül támadtak. Ennek következtében mindenképpen el kellett foglalniuk Liége (németül Lüttich) városát és a Liége és Namur közötti erődrendszert. A kicsiny Luxemburg augusztus 2-iki megszállását követően augusztus 4-én lendültek támadásba. Még aznap elérték a Meuse (Maas) partját, a várostól északra át is keltek rajta. 5-én megkezdték az erődök ostromát, ám a belgák kitartottak és súlyos veszteségeket okoztak a támadóknak. Ennek ellenére a várost fel kellett adni, a németek 7-én be is vonultak oda, ám az erődök tovább védekeztek.
„Végre 7-én egy újabb német dandárnak sikerült magát az ez [sic!] erődök közt átküzdenie. Az ilyképpen kétoldalról jövő támadás súlya alatt 8-án délután elesett az első erőd. Ezzel oly rés támadt az erődövön, melyen keresztül immár szabadabban és kevesebb veszteséggel juthattak a németek a városba. A 12-én beérkező 42-es német ágyúk már játszva rombolták szét az erődöket, melyek egymásután tűzték ki a fehér zászlót. Lehmann tábornok, az utolsó pillanatig hősiesen küzdve, szintén megadta magát.”
Aggházy – Stefán : A világháború, p. 46.
Nyilvánvaló volt, hogy a belgák egyedül képtelenek tartani magukat, de a franciák nem ismerték fel a németek szándékait, ráadásul téves felderítési eredményekre támaszkodtak akkor, amikor úgy határoztak, hogy nem küldenek erősítést Liége körzetébe. Augusztus 12-én működésbe lépett az időközben beérkezett német nehéztüzérség, 16-ra mindegyik erőd kapitulált. Szabad volt az út, de a támadók a nem várt mértékű belga ellenállás miatt már késébe kerültek.
A 42 cm-es lövedék hatása Lüttich erődítésein
Franciaország határán három összecsapásra is sor került, immár a főerők között. Ezek a csaták önállóan zajlottak, de szorosan össze is kapcsolódnak egymással.
Az első határvidéki csata Lotharingiában zajlott, ahol a francia jobbszárny indított offenzívát a német balszárny ellen augusztus 14-én. A német erőket alábecsülő franciák kezdetben jó ütemben haladtak előre, de ez annak volt köszönhető, hogy a németek csapdába akarták csalni őket. Augusztus 20-án ellentámadást indítottak, a franciákat védekezésre késztették, ám ekkor elkövették azt a hibát, hogy rohamot intéztek a szilárdan védekező ellenség ellen. Szeptember 7-re a német ellentámadás is kifulladt.
Eközben az Ardennekben a főerők közepe is összeütközésbe került. A franciák indították a támadást augusztus 20-án. Most is tévesen hitték, hogy erőfölényben vannak, valójában egyenlőnek tekinthető ellenfelek csaptak össze. 21-én, 22-én és 23-án is véres harcok dúltak, melyekben megmutatkozott az a kiképzésbeli különbség, hogy a német katonákkal nemcsak a támadást gyakorolták be, hanem védekező hadmozdulatokat is. Augusztus 24-én még bizakodtak a támadók, de másnap Joffre tábornok elrendelte a visszavonulást. Mindkét hadsereg véres veszteségeket szenvedett.
„Augusztus 22-én estére a 11. gyarmati hadosztály 11 000 elesett vagy sebesült katonát veszített a 15 000 főnyi személyi állományából, a legsúlyosabb emberveszteséget, amelyet a határ menti csatában bármelyik francia seregtest elszenvedett. A hadtest gyakorlatilag megsemmisült [...].”
Keegan : Az első világháború, p. 194.
A harcok harmadik fázisára a francia–belga határ mentén került sor. Először (augusztus 21-én) a Sambre mentén kezdődtek el a harcok. Eleinte egyik fél sem tudta igazán, hányadán is áll: nem ismerték az ellenség felállását és haderejének nagyságát sem. A német alakulatok és parancsnokok gyorsabban reagáltak, kezdeményezőbbnek bizonyultak, és ez döntő momentum volt. Délutánra több helyen átkeltek a Sambre folyón. Másnap a franciák hibás döntést hoztak: az 5. hadsereg erői megpróbálták rohammal visszavetni a németeket a Sambre mögé. Súlyos veszeteségeket szenvedtek, a rossz helyzeten 23-án sem bírtak felülkerekedni, és ekkorra a németek jelentős túlerőbe is kerültek. 24-én el kellett rendelni a visszavonulást.
A határcsaták
Ezzel párhuzamosan, augusztus 22-én a Brit Expedíciós Haderő a franciák balszárnyán, a Mons-csatornához érkezett. Másnap reggelre beásták magukat, és keményen ellenálltak az erős német jobbszárny rohamainak. Ám mivel a franciák 24-én hátrálni kezdtek, a britek sem tehettek mást.
A határ menti csaták a németek győzelmét hozták, ám hadvezetésük tévesen úgy gondolta, hogy döntő csapást mért az ellenségre. Ez nem volt igaz, a franciák és britek hátráltak ugyan, de seregeik nem semmisültek meg. A németek viszont annyira biztosak voltak sikerükben, hogy augusztus 25-től kezdődően több alakulatukat is Kelet-Poroszországba irányították. Ezek a katonák később nagyon hiányoztak a nyugati frontról...
A németek folytatni tudták előretörésüket, amit a francia és angol csapatok nem igazán tudtak lelassítani, de állandóan zavarták az ellenséget, megbontva az előretörés egyenletes ütemét. Emellett a belgiumi ellenállás is komoly német erőket kötött le, és mindezek a tényezők ahhoz vezettek, hogy a németek Schlieffen-tervének átkaroló hadmozdulatára már nem maradt elég erő. Parancsnokuk, Moltke ettől függetlenül is bízott a sikerben, de már nem átkarolásban, hanem az ellenség felmorzsolásában gondolkodott.
Németek a Marne partján
Szeptember 4-re a németek már átkeltek a Marne-on, ám eközben a franciák nemcsak rendezni tudták soraikat, de jelentős átcsoportosítást is végeztek. Balszárnyukra (a német jobbszárnnyal szemben) komoly erőket összpontosítottak. Eközben a németeknek azzal kellett szembesülniük, hogy katonáikat megviselte az erőltetett ütemű előretörés, ezzel párhuzamosan pedig jelentősen megnyúltak utánpótlási vonalaik is, leginkább a kritikusnak számító jobbszárnyukon.
Az 1–7. német hadseregek előrenyomulása a nyugati fronton
Joffre felismerte azt a lehetőséget, hogy balszárnyán (a német jobbszárnyon) a túlságosan előretört 1. német hadsereg, amely a támadás fő terheit hivatott viselni, bekeríthető. Szeptember 5-én a 6. francia hadsereg, másnap a Brit Expedíciós Haderő ment át ellentámadásba. A németeket váratlanul érte az ellenség ezen lépése. Kluck, az 1. hadsereg parancsnoka szeptember 8-ára visszavonult a Marne mögé, de így rés támadt az 1. és 2. német hadsereg között. Az 5. francia hadsereg és a britek 9-én átkeltek a Marne-on, így mindkét német hadsereg (1. és 2.) hátát fenyegették. Még aznap Bülow tábornok 2. német hadserege is visszavonulásba kezdett, másnap a Verduntól nyugatra felsorakozott minden német haderő hasonló parancsot kapott.
„Szeptember 9-én a németek föladták a Petit-Morin-folyó mentén levő állásaikat, a franciák pedig Montmirailt szállották meg. Másnap a németek Château Thierrynél még a Marnen át is visszavonultak, anélkül azonban, hogy a franciák üldözték volna őket.”
A nagy háború írásban és képben. 2/1. [köt.] : a nyugati harctér, p. 144.
Eközben Belgiumban az antwerpeni belga hadsereg komolyan veszélyeztette a német utánpótlási vonalakat. Mivel azok elvesztése katasztrófát okozott volna, a német hadvezetésnek még erősítést is kellett a térségbe vezényelnie, így komoly erői hiányoztak a harcok más helyszíneiről.
Szeptember 13-án a francia és brit csapatok már az Aisne folyón is átkeltek; a németek csak a hónap közepére tudtak szilárd védelmet kialakítani a Compiègne – Soissons – Reims – Varennes – Verdun vonalon. A vereség Moltke bukását is elhozta, utóda Falkenhayn lett. A személyi változáson túl sokkal nagyobb jelentőséggel bírt az a tény, hogy a Schlieffen-terv alapvetése, miszerint egy legfeljebb hathetes hadjáratban kell legyőzni a franciákat, elkerülendő a kétfrontos háborút – megbukott.
Szeptember közepére mindkét fél hadvezetése számára nyilvánvalóvá vált, hogy az eddigi csatározások színhelyén nem lehet döntésre vinni a dolgot. Az egyetlen lehetőség az Oise-től nyugatra adódhat, ezért a hadműveletek ezt követően ide koncentrálódtak. A németek célja a tenger elérése, ezáltal jelentős francia kikötők elfoglalása volt. Ez egyben az Anglia felől érkező utánpótlás elvágását is eredményezte volna. Az antant ezt mindenképpen meg kívánta akadályozni.
Szeptember közepétől mindkét fél megpróbált átkaroló hadmozdulatokat tenni, ám ezek nem értek el eredményt. Így viszont a főerők küzdelme egyre inkább a tenger felé tolódott. Antwerpen városa kulcsfontosságúvá vált a szembenálló felek számára. Falkenhayn szeptember 28-án nehéztüzérséggel kezdte lövetni a várost. A belgák hadereje kevés volt, a brit erősítés későn érkezett, október 10-én fel kellett adni a várost és az azt övező erődrendszert.
„Miután megérkeztek a 42-es mozsarak és a magyar-osztrák motoros ütegek, szeptember 28-án délután egyszerre kezdték meg a Nethe-vonal három erődének: Waelhemnek, St.-Cahterinenek és Duffelnek a bombázását. A rettenetes ágyúzás október 1-ig tartott és oly heves volt, hogy a három erőd időnként teljesen eltűnt azokban a füstfelhőkben, melyekbe a német és magyar bombák robbanása burkolta őket. Egyes gránátok elérték a Lierre Breendonk erődöket is s ugyanekkor más német csapatok Turnhout és Heyst op den Berg felől már Antwerpen külső erődeit lőtték. A 42-es és 30½-es nehéz mozsarak hatása irtózatos volt.”
Tolnai : a világháború története, 2. köt., p. 181.
Osztrák-magyar 30,5 cm-es mozsár
Néhány nappal a város eleste után a Délmagyarország jelentést közölt „Az utolsó éjszaka Antwerpenben” címmel. Ebből idézünk:
„Késő éjszaka* megkezdődött a bombázás és rettenetes éjjel szállott a városra. Szakadatlanul hullottak a gránátok és a Zeppelinek bombái. Antwerpen kigyuladt és a modern
háború valamennyi borzalma feltámadt az emberek előtt. Hollandia északi részeiben mindenütt hallották az ágyuk dörgését és tisztán meg lehetett különböztetni a német óriás mozsarak tompa, megrázó
dörgését a kisebb ágyuk csattanásától.
Egy belga vámhivatalnok percenként harminc lövést számlált meg.”
*Október 8-án.
Délmagyarország, 1914. október 14., p. 7.
A németek jelentős készeleteket zsákmányoltak, sőt, tovább tudtak nyomulni, elfoglalták Lille-t és Gentet is, majd kiértek a tengerhez. Az antant erői viszont rendezetten tudtak hátrálni, és rövidesen feltartóztatták a németeket.
Azt egyik hadvezetés sem gondolta ekkor, hogy az így kialakult frontvonal kisebb-nagyobb változásokkal éveken át azonos marad, és véres állásháború veszi kezdetét. Áttörési kísérletek folyamatosan zajlottak, de az összecsapást nem ezek döntötték el.
Az első jelentős áttörési kísérletre mindkét fél részéről Ypres városánál került sor. Falkenhayn szándéka az volt, hogy megakadályozza a várost védő brit és részben francia erők és a folyamatosan beérkező brit erősítések egyesülését, majd kitörjön a francia tengerpartra. Október 12-én indított támadása 20-ára kifulladt, az antant többnemzetiségű erői (franciák, belgák, britek) ugyanis hatékonyan össze tudták hangolni hadmozdulataikat. A támadásra október 20-tól ellentámadással feleltek, ennek terhét főleg a britek viselték.
„Egy helyen a németek teljesen áttörték a brit vonalakat: csak szakácsok és csicskások álltak velük szemben. Mint mindig, a védelem most is gyorsabban hozott erősítést vasúton, mint ahogy a támadók gyalogosan előrenyomultak. A vonalak megint megvastagodtak és megkövültek. Ez a kölcsönös, dühödt vagdalkozás, hiába hívják első ypres-i csatának, nagyon távol állt a régi stílusú hadviseléstől. Nap nap után csak úgy nyelte a katonákat egy szűk, megerősített frontszakasz; nagy volt a mészárlás, de eredménytelen.”
Taylor : Az első világháború képes krónikája, p. 31.
Október 28-án ismét fordult a kocka, az antantnak most védekeznie kellett. Másnap a hazájukat elszántan védő belgák megnyitották a tengerparti zsilipeket, és elárasztották a vidéket. A németek ezt követően Ypres-től délre próbálkoztak, helyi sikereket fel is tudtak mutatni, de november 11-én kénytelenek voltak megállítani a reménytelenné vált hadmozdulatot. 1914-ben ezt követően a nyugati fronton jelentősebb hadmozdulatra már nem került sor.
Az oroszok célja a Kelet-Poroszországban állomásozó 8. német hadsereg megsemmisítése, vagy legalább a Visztula mögé visszaszorítása volt. Ehhez két hadsereget (1. és 2. ) tudtak felvonultatni. A németek szintén számoltak a Visztula mögé történő hátrálással, de nem zárták ki annak lehetőségét sem, hogy feltartóztathatják a túlerőben támadó oroszokat. Lényeges momentum volt, hogy a Schlieffen-terven alapuló számítások szerint maximálisan hat hét alatt legyőzzék a franciákat, ezt követően pedig már jelentős erősítést küldhetnek az addig kitartó 8. hadseregnek.
Az oroszok kétszeres számbeli fölényben voltak, de a tüzérséget tekintve kiegyensúlyozott volt a helyzet. Ellentétben a nagyszerű német utánpótlással, az oroszok ellátása rosszul volt megszervezve. Sok múlt tehát az időzítésen: az összehangolt orosz támadás szinte biztos sikert eredményez, míg ha a németek külön-külön tudják felvenni a harcot a két orosz hadsereggel, akár még győzhetnek is.
A támadást az 1. orosz hadsereg (Rennenkampf tábornok) indította augusztus 17-én. 20-án Gumbingennél ütköztek meg a főerők. Prittwitz tábornok, a németek parancsnoka attól tartott, hogy a 2. orosz hadsereg is megindul, és a hátába fog kerülni, ezért felfüggesztette a harcot, és kezdeményezte a visszavonulást a Visztula mögé. Ezzel pályafutása a 8. hadsereg élén véget is ért, annak ellenére, hogy a retirálásra végül mégsem került sor. 23-án helyére a reaktivált Hindenburg került, akinek vezérkari főnöke a Liége-nél kitűnt Ludendorff lett. Ezzel párhuzamosan a német hadvezetés erősítést is küldött.
A németek úgy látták, hogy az 1. orosz hadsereg túlságosan „lomha”, így lassú hadmozdulatainak következtében mód van arra, hogy a 2. orosz hadsereg ellen összpontosíthassák erőiket. Augusztus 26-án meglepetést okozva megtámadták a 2. orosz hadsereg szárnyait, 28-án a főerőket Tannenbergnél be is kerítették. Augusztus 30-án a csata véget ért, a 2. orosz hadsereg gyakorlatilag megsemmisült, parancsnoka, Szamszonov tábornok agyonlőtte magát.
„Augusztus 29-én a német harapófogó bezárult a tőrbecsalt orosz 2. hadsereg körül, és a tannenbergi csata véget ért. Az oroszok számára Tannenberg iszonyatos pusztulást hozott. Az orosz 2. hadsereg vesztesége mintegy 125 ezer fő volt, míg a németeké 15 ezer.”
Wiest : Az I. világháború képes története, pp. 52–54.
Rennenkampf ezt követően indított csak támadást, egy ideig sikerrel, de a németek újra a kritikus pontokra tudták koncentrálni erejüket, és megállították az előretörést.
Csaták Kelet-Poroszországban : Tannenberg és a Mazuri-tavak
A tannenbergi csata orosz vereséggel ért véget, ám hosszú távon nézve elmondható, hogy mégis az antant érte el célját. A németeknek komoly erőket kellett elvonniuk a nyugati frontról, és azokat Kelet-Poroszországban tartani. Az oroszok rengeteg, pótolhatatlan hadianyagot veszítettek, és morálisan is mélypontra kerültek. A németek viszont eltúlozták a siker jelentőségét.
A német hadvezetés elszánt volt arra, hogy kiverje az 1. orosz hadsereget Kelet-Poroszországból, sőt, ha lehetséges, a lehető legmélyebben visszanyomja orosz területre. A koncepción az sem változtatott, hogy Galíciában a Monarchia veresége már látható volt, és a nyugati fronton sem a tervek szerint alakultak a dolgok. A 8. hadsereg nem sietett a Monarchia segítségére (igaz, ez bizonyos kockázattal is járt volna számára), támadása ráadásul egy kissé el is tudta terelni a figyelmet a marne-i kudarcról, ugyanis éppen aznap indult meg az oroszok ellen, amikor a nyugati fronton elrendelték a visszavonulást. Szeptember 14-re visszanyomták az 1. orosz hadsereget a határ mögé, annak parancsnoka, Rennenkampf kénytelen volt nyugdíjazását kérni, ám hadserege nem semmisült meg.
Orosz hadifoglyok Sejny-ben
A német hadvezetés belátta, hogy az oroszok hamarosan jelentős haderő beérkezésére számíthatnak, és annak érdekében, hogy sikerrel lehessen felvenni velük a harcot, szorosabbra kell fűzni az együttműködést a Monarchiával. Sziléziában megalakították az új 9. német hadsereget (Hindenburg), melynek Iwangorod – Varsó irányában a Visztula felé kelett előretörnie, bekerítendő az orosz jobbszárnyat. A szeptember 28-án kezdődött támadásban a németek eljutottak ugyan Varsó közelébe, de az orosz ellentámadás visszanyomta őket.
[Az oroszok] „egyre nagyobb csapattömegekkel igyekeztek a Visztulán átjutni s eközben természetesen súlyos veszteségek érték őket, mert a szövetséges csapatokat a túlerő nem tartotta vissza attól, hogy az oroszokkal újra és újra szembeszálljanak és hogy véresen visszaverjék őket. Ezeket a fényes haditetteket, amelyek nagyszámú kisebb ütközetben mutatkoztak meg, az egyre növekvő számbeli túlerő azonban végül mégis megállásra kényszerítette, úgy hogy el kellett rendelni a visszavonulást [...].”
A nagy háború írásban és képben. 1/1. [köt.] : északon és délen, p. 248.
A németeknek újabb erősítéseket kellett keletre küldeniük, ezzel egyidőben pedig átszervezték haderejüket is. A keleti főparancsnokság vezetője Hindenburg lett, vezérkari főnöke Ludendorff, a 9. hadsereg parancsnokságát pedig Mackensen vette át. November 11-én megindított támadásuk nem ért el sikert, igaz, az orosz ellentámadás sem. Az időjárási körülmények miatt 1914-ben a keleti fronton további jelentős hadműveletre ezután már nem került sor.
A német érdekek megkívánták, hogy Törökországot a központi hatalmak oldalára állítva tehermentesítsék keleti frontjukat. Ennek érdekében intenzív diplomáciai és katonai erőfeszítéseket tettek. A török vezetés azonban megosztott volt; a hadügyminiszter, Enver pasa inkább Egyiptom ellen szeretett volna támadást indítani. Ezt kezdetben főként a Monarchia ellenezte, a németek inkább akkor kezdtek kardoskodni az oroszok elleni hadművelet mellett, amikor eldőlt, hogy kénytelenek lesznek kétfrontos háborút vívni.
Október végén kezdőtek el az ellenségeskedések: 28-án török hajók orosz kikötőket lőttek. November 3-án Oroszország, 5-én Nagy-Britannia és Franciaország üzent hadat a törököknek. Kisebb határmenti ellenségeskedéseket követően december végén került sor nagyobb csatára Sarikamis-nál, ahol január elején az oroszok arattak győzelmet, megsemmisítve a 3. török hadsereg egy részét. A britek novemberben Mezopotámiában szálltak partra, és folyamatosan nyomultak előre a Tigris, majd később az Eufrátesz mentén is. Feltartóztatásukra a törököknek nem volt elég erejük.
„A török seregek zöme Konstantinápoly körül táborozott, készen arra, hogy akár a nyugat felől partra szálló angol-francia, akár a kelet felől áthajózó orosz csapatokkal azonnal szembeszállhasson. Egyébként azon igyekezett, hogy korszerűen kiépítse a Dardanellák erődeit és megalapozza hadereje anyagi ellátását.”
Aggházy – Stefán : A világháború, p. 132.
A törökországi csaták nem befolyásolták közvetlenül a fő frontokon zajló harcokat, ám a Boszporusz és a Dardanellák feletti ellenőrzés megakadályozta, hogy az oroszok a legrövidebb úton kapjanak ellátást szövetségeseiktől. Politikai jelentőségük pedig abban állt, hogy az addig semleges balkáni államok és Olaszország továbbra sem mertek egyértelműen állást foglalni a központi hatalmak ellen.
A német gyarmatok védelme gyakorlatilag lehetetlen volt. Mindegyik kontinensen az ellenfelek voltak hatalmas erőfölényben, a távoli kolóniák, gyarmatok anyaországból való ellátása pedig kivihetetlen volt.
Afrikában a németek ellenfelei legalább háromszoros fölényben voltak. A legkisebb haderővel rendelkező Togo már augusztus 26-án elesett. Szeptemberben az antant erői két irányból támadták Kamerunt, melynek tengerparti sávját rövidesen elfoglalták. A német katonaság zöme a szárazföldi területek mélyén keresett menedéket, ahol aztán hosszabb ideig kitartottak. A küzdelmekre jellemző, hogy a betegségek mindkét félnek nagyobb veszteséget okoztak, mint a harcok. Német Délnyugat-Afrika (ma: Namíbia) ellen is szeptemberben kezdtek offenzívát, de mivel lázadás tört ki a Dél-afrikai Unióban, a briteknek át kellett csoportosítani haderejüket. A csatározások csak a következő év nyarán értek véget. Német Kelet-Afrika (Tanganyika, ma: Tanzánia), a legnagyobb afrikai gyarmat viszont még sokáig német kézen maradt. Ebből a térségből származik az a tudósítás, melyet egy, a The Times-ban megjelent olvasói levél alapján közölt a magyar sajtó:
„A németeknek majdnem sikerült az angol csapatokat bekeríteni. A Kings African Rifles egyik szakaszának parancsnoka az első tiz percben elesett. A németek hat angolt elfogtak, négyet megsebesitettek és több tevét zsákmányoltak. Az angolok 15 németet fogtak el és nyolcat megsebesitettek.”
Délmagyarország, 1914.november 20., p. 1.
Német tisztek vezette benszülött katonák – aszkárik – gyakorlatoznak Kelet-Afrikában
Az ázsiai és óceániai német helyőrségek közül több is harc nélkül kapitulált, Szamoát már augusztus 29-én elfoglalták az új-zélandiak. Szeptember 17-én az ausztrálok vették birtokba Német Új-Guineát (Pápuaföldet), a Bismarck- és a Salamon-szigeteket. Októberben a japánok szállták meg a Mariana-, a Marshall- és a Karolina-szigeteket. Hosszabb ostromra került sor Csingtao (Csingtau, Kiaocsou) kikötővárosa ellen, amit a németek két hónapon át hősiesen védtek, ám november 7-én kénytelenek voltak megadni magukat.
„November 2-án a japánok elpusztították a legszélső drótakadályt is és 50 lépésnyire megközelítették a németeket. Aztán, november 5-én, újabb sikertelen rohamot intéztek a csaknem teljesen rommá lőtt erősségek ellen, de csak november 6-án, délután 5 órakor tudták elfoglalni Csingtau záróerődeit. A kisebb védőművek – mivel élelmiszer- és lövőszerkészletük csaknem teljesen elfogyott – most már egymás után húzták föl a fehér lobogót s ekkor már maga a vár sem tarthatta magát tovább. A döntő küzdelem november 7-ére virradó éjszakán volt s amikor a japánok reggel 7 órára elfoglalták a Bismarck-hegy erődeit, az obszervatórium tornyán is megjelent a fehér lobogó, mely a végleges kapitulációt jelentette.”
Tolnai : a világháború története, 2. köt., p. 24.
Általában véve elmondható, hogy a háború kezdetén a hadviselő felek tengerészetei a szárazföldi csapatokhoz képest kevéssé álltak háborúra készen. A másik fontos tényező, hogy mind a Monarchia, mind Németország hadiflottája könnyen blokád alá vehető volt, s ellenfeleik éltek is ezzel a módszerrel.
A németek számára a blokád miatt elsősorban az kínált lehetőséget, hogy az ellenségeskedések kitörésekor távoli vizeken tartózkodó egységeik (két csatacirkáló: Scharnhorst és Gneisenau, hat cirkáló: Dresden, Leipzig, Karlsruhe, Emden, Nürnberg, Königsberg, de számításba kell venni a felfegyverzett kereskedelmi hajókat is) csapásokat mérhettek az antant utánpótlását biztosító kereskedelmi hajókra. Ezt meg is tették, egyedül az ezáltal híressé is vált Emden 24 hajót állított meg (zömüket el is süllyesztette), ám ez a hadviselés hosszabb távon kudarcra volt ítélve, a németeknek ugyanis a távoli vizeken nem voltak olyan támaszpontjaik, ahol készleteiket feltölthették volna.
Az Emden
„Rotterdam, október 7. A »Manchester Guardian« husz millió márkára becsüli azt a kárt, melyet az Emden német cirkáló okozott az angol kereskedelmi tengerészetnek az indiai Oceánon. Azoknak a hajóknak, amelyeket az Emden elsülyesztett, ötvenezer tonna tartalmuk volt. A nevezett lap megdicséri az Emden parancsnokának, von Müller kapitánynak emberséges eljárását a hajók legénységével szemben.”
Délmagyarország, 1914. október 8., p. 2.
A cirkálók kezdetben tehát sikeresen tevékenykedtek, de novemberben az erősebb ausztrál Sydney elsüllyesztette az Emden-t, majd egy robbanás miatt a Karlsruhe is odaveszett. A Távol-Keletről Dél-Amerika vizeire hajózott nagyobb egység november 1-én Spee tengernagy vezetésével a chilei Coronel-foknál legyőzte a briteket, a 4. cirkálócsoport mindkét páncélos cirkálója elsüllyedt.
„Berlin, november 6. Az angol sajtóiroda jelentése szerint november
elsején egy cirkáló hajórajunk a kinai partok* közelében a Monmuth** angol
cirkáló gőzöst megsemmisítette és a Good Hape*** cirkáló gőzöst
súlyosan megrongálta. A Glasgow kiscirkálónak sikerült elmenekülnie, noha megsérült.
A német hajók közül részt vettek e harcban a Scharnhorst és Gneisenau cirkálók,
a Nürnberg, Leipzig és Drezden**** kis cirkáló. A mi hajóink nyilván
nem szenvedtek kárt.
Behncke, a tengerészeti vezérkar főnök-helyettese.”
*Ez téves, a Coronel-fok Chile területén fekszik.
**Helyesen Monmouth.
***A Good Hope cirkálóról van szó, amely szintén elsüllyedt.
****Helyesen Dresden.
Délmagyarország, 1914. november 7., p. 1.
A coroneli ütközet
Mivel a chilei vizeket el kellett hagynia, Spee a Falkland-szigetek felé vette az irányt, ám ott már várták őt a britek. Sturdee altengernagy túlerőben lévő egysége november 8-án megsemmisítő csapást mért a németekre. Egyedül a Dresden menekült meg, a Scharnhorst, a Gneisenau, a Nürnberg és a Leipzig elsüllyedt, maga Spee is az áldozatok között volt.
„A kisebb erőt képviselő német hajóraj igyekezett menteni az életét, de ezúttal a brit hajók voltak a gyorsabbak, és azonnal az üldözésükre eredtek. Amint lőtávolságon belül kerültek, Sturdee hajói megsemmisítették Spee hajóraját. A németek vesztesége 2000 fő volt, a britek sértetlenek maradtak.”
Wiest : Az I. világháború képes története, p. 144.
A német U–9 tengeralattjáró
A cirkálóharc kudarca után a német haditengerészetnek más megoldás után kellett néznie, hogy zavarhassa az antant utánpótlási vonalait. Az újnak számító fegyver, a tengeralattjáró már szeptember 22-én bebizonyította, hogy milyen hatásos tud lenni. Aznap az U–9 három brit könnyűcirkálót (Aboukir, Cressy, Hogue) süllyesztett el alig egy óra leforgása alatt. Ezt követően 1914-ben csak kisebb hadműveleteket folytattak az U-Bootok, de ez az eset jelezte, hogy kellő minőségi fejlesztés, illetve elegendő számban történő gyártásuk esetén komoly fenyegetést jelenthetnek az ellenségre.
Az Aboukir
