132

IV. Török és tatár hadak átvonulásai; a hajdúk kalandozásai.

Szeged amióta behódolt, a török hadak közlekedési vonalának egyik legfontosabb állomáshelye lett. Az átvonuló csapatok élelmezésére és ellátására alig volt oly alkalmas város, mint Szeged, hol a szükséges élelmi szerek és a takarmány oly bőséggel lett volna. Azért a jövő-menő hadak többnyire a szegedi útvonalat választották.

Így az 1596. évben, midőn III. Mohammed szúltán 150,000 főnyi sereget vezetett az országba, hogy elődei hódításait folytassa s illetőleg Eger várát elfoglalja, Szegeden át vonúlt az ország belsejébe. A szultán szeptember hó elején érkezett ide s huzamosb pihenő után itt szakadtak el az egyes hadtestek Hatvan, Szolnok, Eger és Mező-Keresztes-felé törekedve. Eger árulás által török kézre került, de Mező-Keresztesnél a szultán csatát vesztve, a legnagyobb sietséggel, Szegeden keresztül menekült haza. Menetelése oly rohanó volt, hogy

1548. (ante festum conversionis) Tóth Mihály szegedi, bizonyítani kívánja, hogy testvérét Imrét az atyai javakból kielégítette. - Tóth Imre tiltatja Mihály testvérét minden javai eladásától, mielőtt törvényesen megosztozkodnék.

1549. (ante festum beate Lucie) Tóth Imre vallja, hogy T. Mihály mindazon apai javakat, melyek kezeinél voltak, neki átadta s erről testvérét és annak örököseit nyugtatja, visszabocsájtva azon fákat, melyek az erdőben vannak. - Tóth Mihály, Imre testvérének az apai részen túl átenged 115 frtot, egy füstölőt (cyphus) s egy kanalat és még 50 frtot, melyet atyja külön hagyott Imre testvérének. Egyúttal kijelentette, hogy az örökségnek Szegeden maradt része anyját, Tóth Illés özvegyét illeti.

1549. (post festum conceptionis) Tóth Imre tartozik édes testvérének (fratri suo germano) Mihálynak az átvett apai javakról nyugtát adni.

1549. (feria tertia post Magdalenae) Tóth Mihály anyja és Tóth Imre előadják, hogy azon 5 ökörnek, melyeket Tóth Mihály még akkor elajándékozott, midőn az apai birtokban volt s azon négy lónak, mely még Szegeden elcsavargott, úgy másik négy lónak, továbbá azon 100 tallér és 600 frtnak, melyet Imre adott Mihály testvérének, köteles legyen Tóth Mihály felét nekik megtéríteni, a többivel pedig szabad legyen.

1555. Tóth Imre néhai testvérének Mihálynak a Péterfy Jakab-utczában lévő házának eladása miatt tilalmat emel s ha az ő akarata nélkül vennék meg, a város tagjai kötelékéből kilép.

1566. (sabbato palmarum) Mártha, Szegedről való Tóth Mihálynak özvegye kijelenti, hogy nővére Benes Lukácsné az ő akaratából adta el Orsolya Mátyásnak és Kovács Imrének örök árban az ő házát. (Széll Farkas debreczeni kir. táblai tanács elnök ur szives közlései.)

---

133

Szegeden csak ép annyi időt töltött, ameddig egy kis gyümölcscsel, szőlővel és lágy kenyérrel éhségét lecsillapította (1).

Midőn két év mulva Nagyvárad elfoglalása terveztetett, ismét Szegedről indult el egy hatalmas török-tatár had, mely október 3-án érkezett Várad alá. Az ostrom ekkor félbeszakadt és Szaturdsi Mohammed 60 ezer főnyi seregét ismét Szegedre vezette, télire itt szállásolta el, maga pedig Belgrád felé távozott. Ez a rakonczátlan had a következő évi (1599.) márczius elejéig táborozott Szegeden és környékén, hol a lakosságnak valóságos réme lett, mert mindent kiélt és elpusztított (2).

1616-ban Ali budai pasa táborozott Szegeden egy nagyobb sereggel (3), 1636-37-ben pedig Musztafa budai pasa csapatai vonultak át Szegeden, mely alkalommal a szegedi mészárosok 1000 oka húst szolgáltattak ki 30 tallér értékben (4). A kisebb csapatoknak és az egyes várak váltakozó őrségeinek átvonulásai pedig majdnem évenként előfordultak. Ezeknek ellátása mindíg a lakosság terhét képezte. Az ázsiai hordák nyomában pestis, nyomor és más ily csapás lépett fel, melyek a város népét évtizedről-évtizedre senyvesztették. S ha az egyik veszedelem elmúlt, már is egy újabbal kelle megküzdeni.

Nemcsak a katonaságnak, hanem a szüntelenül járó-kelő tisztviselőknek és kíséreteiknek ellátása is a lakosságra nehezedett. Ezek nem máshová, hanem a polgárok házaiba szállottak, felemésztették a gazda minden készletét s ami nekik megtetszett, azt eltulajdonították. Elvették kocsiját, lovát s a gazdát olykor még meg is verték (5). Több ily kihágás után a lakosság egyenesen IV. Mohammed szultán elé járult panaszával, előadván: hogy "ámbár a városban több vendégfogadó létezik, az átútazó török tisztviselők nem oda, hanem cselédestül együtt náluk szállnak meg és különféle követelésekkel állnak elő." A szultán ennélfogva 1672. évi április havában kiadott rendeletében utasította a szegedi kadit, hogy jövőre gondja legyen ezen visszaélések megszüntetésére és az utasok ne az egyes lakosokhoz szálljanak, hanem a vendéglőbe s ott is ingyen semmit el ne vegyenek, hanem a szükséges élelmi szereket a rendes, folyó árakon szerezzék meg. S ha mindezek daczára mégis kihágások fordulnának elő, azokról jelentést tenni el ne mulaszszon (6).

1) Istvánfi: i. m. 692 és 701. lap.

2) Istvánfi: i. m. 730. l. - Hammer J.: Geschichte des osmanischen Reiches Pest, 1827. II. k. 627. l. III. k. 545. l. - Rozvány György.: Nagy-Szalonta története. Gyula, 1870. 26. l.

3) Történelmi Tár. Budapest, 1892. 130. l.

4) Okmánytár a hódoltság történetéhez. Pest, 1863. II. k. 315. l.

5) Salamon F.: Magyarország a török hódítás korában. Pest, 1864. 245-246. l.

6) Oklevéltár CXXVII. sz. a.

---

134

Másrészről nemcsak a török hadak, de a magyar hajdúk kalandozásai miatt is sokat kelle a népnek szenvedni. Ezek sem voltak különbek a törököknél s a hódoltsági lakosságot közönségesen csak prédának tartották, hol még a béke ideje alatt is a hadviselésnek egy bizonyos nemét, a kalandosságot és a rablást büntetlenül űzték.

A többi közt nagy feltünést keltett kalandja volt a vakmerő Balogh Benedek füleki katonának, ki különben Szegedről származott az idegenbe. Egy alkalommal a Duna-Tiszaköz pusztáin egy előkelő török tisztet levágott. A halottnál talált iratok szerint a csausz a magyarországi várak vizsgálatára lett volna kiküldve. Balogh a halottnak ruháit magára ölté s miután a török nyelvet és szokásokat jól ismerte, Szegedre sietett s a basánál magát igazolva, ez őt megvendégelte és gazdag ajándékokkal halmozta el. Szegedről távozva, díszkíséretet is nyert, de ezeket Balog a pusztán lappangó bajtársai segitségével mind levágta (1).

Az ilynemű kalandok nem is voltak ritkák. Így a többi közt 1608. évi április havában Lovász László ugyancsak Fülekről néhány bátor lovassal az Alföldre leszáguldozott s egész Szegedig hatolt, hol az útba akadt törökökkel viadalokra kelt, a falvak lakosságát pedig megsarczolta (2). 1613. évi augusztus havában is lent járt egy lovas csapat, mely a szegedi törökökkel valóságos csatározásba bocsájtkozott (3).

Miként már fentebb is említők, 1628. évben a hajdúk belopóztak a városba, betörtek a barátok kolostorába, hol a beszállásolva levő olasz kereskedőket kirabolták (4).

Magában a városban sem volt biztonság, hát még a környékbeli falvakban és pusztákon, hol csakugyan a szabad hajdú volt az úr. Az elszaporodott "szabad legények" csapatokba verődve valóságos hadjáratokat viseltek s e mellett a védtelen falvakat kirabolták. Így a többi közt 1617. évi pünkösd táján egy felvidéki lovas csapat egész Szegedig barangolt és Martonyos helységre törve, a falu minden lovát összefogdosták és elhajtották. Ugyanaz évi szent Mihály nap körül egy másik csapat tört a szegény martonyosiakra s ami pénzt, ezüstöt, ruházatot találtak, azt mind elhordták. A következő év elején harmadszor, sőt negyedízben is kirabolták a martonyosiakat. Ekkor 40 ökröt hajtottak el. Ettől eltekintve károsodásuk 630 forintra rugott.

A kárvallottak érdekében felszólalt Szeged város tanácsa, sürgetvén a keresztény atyafiak kártalanítását és a felvidéki lovas hajdúktól

1) Vályi A.: Magyarországnak leírása. Buda, 1796. III. k. 336. l. - Palugyai J.: Magyarország legújabb leírása. Pest, 1853. II. k. 186. l.

2) Történelmi Tár. Budapest, 1879. 76. lap.

3) Történelmi Tár. Budapest, 1879. 362. lap.

4) Oklevéltár CV. sz. a.

---

135

való oltalmazását; mert oly dúlás esett rajtuk, hogy "semmi idegöny nemzetiségi tatár nem tött volna hasonlóbb dúlást rajtuk." Maga a város is folytonos rettegésben élt e miatt, mert a pozsonyi kamarához intézett levelében kiemelte, hogy "mint nagy inségben és az tengörnek veszödelmes örvényös helyén" lakók, csak úgy maradhatnak meg, ha a kamara védszárnyait kiterjeszti fölöttük (1).

E rablásokat valószínűleg a füleki őrség hajtotta végre, mely az 1641. évben is több ízben leszáguldott Szegedre, hol a környékbeli falvakat sorra perzselte. Szeged egyik külvárosát, a felsővárosi szigetségen fekvő Fazékször nevű telepet is ekkor rabolták ki, sőt még felgyújtásával is fenyegetőztek. A szegény fazékszöriek a basánál is könyörögtek, hogy házaik és vagyonuk megmenthetése tekintetéből Gombkötő János füleki hadnagygyal egy bizonyos évi váltságdíjban megegyezhessenek. De a pasa ebbe beleegyezni vonakodott s azzal biztatta a könyörgőket, hogy majd gondoskodik biztonságuk érdekében. De azért misem történt javukra, úgy hogy a fazékszöriek kényteleníttettek mindenüket a palánkba behordani, sőt éjjeli nyugovóra is valamennyien a palánkba vonultak. Fazékszört végkép el nem hagyhatták, mert ott voltak ipartelepeik, edényégető kemenczéik, hajó-ácsoláshoz beszerzett fakészleteik. Azután a Tiszán érkező kotrék kihalászása útján állították elő tüzelőanyagaikat. Mindezek daczára a sok búbánat, melyet a török, rácz és most már a keresztény felebarát is zúdított reájuk, annyira elkeserítette őket, hogy már arról gondolkoztak, hogy felkerekednek és más, biztosabb vidéken alapítanak maguknak otthont.

Tóth Lukács, a város főbírája ennélfogva megkereste Gombkötő uramat, hogy az "idegen nemzetségnek sanyarú és sok adója és fizetése alatt" nyögő szegény népet ne üldözze s ne a város romlására, hanem inkább oltalmára legyen; mert a város utóvégre kénytelen lesz magát óltalmazni s abból még "emberhalál is lehet. Gondolja meg különben azt is, hogy Fazékször felgyújtása által még "a császár vára is megégne", melybül csakugyan nagy veszedelem következnék (2).

Tóth Lukács különben még személyesen is kérte Gombkötő hadnagyot, hogy a várost ne rettegtesse, de úgy látszik hiába. Azért a város most Eszterházi Pál nádorhoz fordult védelemért, ki a város részére 1644. évben kiadott oltalom levelében el is rendelte, hogy az "alájáró katonák" közül "senki a szegedieket személyökben, vagy marhájukban, vagy akármi javaikban meg ne merészelje háborítani, akármi szín és név alatt is; hanem a kinek mi keresete volna rajtuk, tegyen panaszt ő előtte" s ha a követelés törvényszerű, a szegediek

1) Oklevéltár CIII. sz. és CIV. sz.

2) Oklevéltár CVIII. sz. a.

---

136

mindenesetre "készek lesznek hozzája fölmenni, és eleget tenni" Amennyiben pedig ezen pártfogó levelének kivánatos foganatja nem lenne, feljogosította a város lakosait, hogy "az ily dúló, fosztó és hatalmaskodók ellen feltámadhassanak és megfoghassák őket s amely közelebb való végház leszen, annak kapitányához vigyék és ott érdemük szerint megbüntessék. A maguk szolgái pedig, ha mi oly latorságban találtatnának, hatalmukban álland, hogy necsak megfoghassák őket, hanem törvényt is láthassanak rajtuk"(1).

A helyzet ennek daczára sem igen javulhatott, mert 1649. évben gróf Pálffy Pál nádor előtt a szegediek újra panaszkodtak, hogy ámbár "mind a magyar, mind a török részre való adójukat és summájukat évenként beszolgáltatják s így se a magyar se a török uraktól nem háborgattatnának, sőt oltalmaztatnának", - ennek daczára "sok alattomban járó lopók, tolvajok, nyúzók s isten tudja micsoda gonoszságtevők miatt (hol lopva, hol hatalommal marhájukat elhajtva, magukat fosztogatva, kínozva) majd csak házukból is alig jöhetnének ki bátorságosan"; - a nádor ennélfova "a megnyúzott Szeged városbeli nyavalyás emberek" biztonságára felhatalmazást adott, hogy "valahol afféle lopó, tolvajló, fosztó és gonoszságtevő csavargókat maguk határában, vagy máshunnan is, mikor űzőben vagyon, találnának, megfoghassák s ha megadják magukat, ha nem, fegyverrel is rajta lévén ott igyekezzenek verni és amely végházhoz közelebb lesznek, oda tartozzanak kötözve vinni" (2).

Szabó Tamás főbíró az udvari kamarához intézett 1688. évi aug. 16-án kelt panaszában is azt adja elő, hogy a "régi atyáink által arany pénzen vett" Százegyház falu szegény lakosai, miután a török késztetésére Adorjánra telepedtek át s bár a helység földesurának, Szendrőn lakó Vatai Istvánnak tartozásaikat megadták, a nagy rablások miatt kénytelenek voltak Szegedre behúzódni. De még itt sem maradhattak nyugton, mert Forrai Bálint ónodi katona, azon ürügy alatt, hogy ezek az ő örökös megszökött jobbágyai, többedmagával rajtuk ütött és tőlük 24 ökröt és 6 tehenet elhajtott. "Eléggé imádtuk, - de nem használtunk vele semmit sem. Most a szegén emberek éhel-holtúl vannak" (3).

Ily rettenetes közbiztonsági viszonyok fejlődtek ki a 144. évig tartott török uralom alatt. A város jólétére és közgazdasági viszonyaira ez rendkivül nyomasztó eredményeket hozott létre. Az egykoron élénk, híres kereskedelmi és ipari gyúpont most csak lassan tengő életet mutatott. Pangott, lehanyatlott minden; még az országos vásárok is elnéptelenedtek. Pedig ez időben egy kiterjedt vidéknek Szeged volt

1) Oklevéltár CXII. sz. a.

2) Oklevéltár CXV. sz. a.

3) Borovszky J.: Csanád vármegye története. Budapest, 1897. II. k. 543. l.

---

137

az egyetlen beszerzési helye. A marhavásárok egykoron oly híresek voltak, hogy még a Dunán-túlra is Szegedről szerezték be szükségleteiket. Köszörűs Albert 1560-ban a szegedi vásárról több mint 2000 drb marhát hajtott Kálmáncsába (1). Még a nagykőrösiek is sűrűn látogatták a szegedi vásárokat s itt szerezték be különféle szükségleteiket, nevezetesen: selyem-öveket, patyolatot, paplant, rókabélést, gyöngyházas késeket, csizmát, szárított és sózott halakat, mézet stb., különösen pedig a katonák ékességeül szolgáló darutollakat vásárolgatták s alig volt esztendő, hogy a vitéz urak jó hajlamainak megnyerése czéljából egy-egy csomó darutollat ne hozattak volna Szegedről (2).

A rettenetes közbiztonsági viszonyoknál fogva azonban a szegedi vásárok utóbb annyira elnéptelenedtek, hogy a török csak édesgetésekkel birta a környék lakosságát ily alkalomra becsalogatni. Így az 1683. évi aug. 15-én Mamhut bölükbasi a kecskeméti, kőrösi, czeglédi, jászberényi, árokszállási és gyöngyösi lakosokat körlevelekben biztosította, hogy a szentmihálynapi vásárra bejöjjenek, "mivel itt jó békességes ország vagyon" s jövet-menet alkalmával oltalomban fognak részesülni. 1685-ben Mankocs csorbadsia még a losoncziakat és rimaszombatiakat is biztatgatta, hogy csak jőjjenek a Konstantinápolyból érkező 15 hajónyi sok szép és drága árúk vásárlására, mert "most nem hallatik aféle rosz hír, akitül kellene félnünk, hanem jó híreink hallatnak most" (3).

A török helyőrség bent ült ugyan a várban, de a közbiztonságra semmi gondja sem volt. A rablókat nem üldözte, a hitetlen kutyák pusztulását és egymás pusztítását egykedvűen nézte.

V. Községi élet.

A török fajnak nem volt s ma sincs államszervező és fenntartó képessége. Óriási kiterjedésű hódításait egymás után veszítette el, mert erejét és hatalmát bensőleg, állami intézmények által meggyökereztetni nem birta.

Az egész hódoltsági területet csak adózási szempontból szervezte és az volt az egyedüli czélja, hogy a rahjáktól a hadsereg czéljaira minél több pénzt hajtson be. Minden szandzsákság székhelyén adókönyvek (defterek) szerkesztettek, amelyekbe elő voltak írva a szandzsák

1) Szalay Ágoston: Magyar leveles tár. Pest, 1861. 376. lap.

2) Okmánytár a hódoltság történetéhez. Pest, 1863. I. k. 82., 88., 92., 119., 129., 138., 220., 276., 345., 347., 384., és II. k. 138., 148., 220. l.

3) Hornyik J.: Kecskemét város története. II. k. 404. és 426. l.