150

dosaival és vámosaival tudatta, hogy a szegediek "igaz járatbeli emberek lévén, mindenütt békével és minden adófizetés nélkül, minden passusokon által bocsájtassanak, akarván mi is az kiknek illik, minden barátsággal és szolgálattal lenni" (1).

A kamarának való adózáson kívül még a vármegyei közterhek viselésében is részes volt a város. Így például 1647. évben, midőn Csongrád vármegye Heves és Külső-Szolnok vármegyékkel volt egyesülve, a vármegye költségeihez 8 forinttal járult. Ugyanennyit fizetett ekkor Tápé is, mely különben kamarai birtoknak tekintetett (2).

Két év mulva, midőn a vármegye követének, Deöry Istvánnak országgyűlési költségei fejében járó 128 imperialis tallér követelése kifizettetni rendeltetett, az e végre tett kirovás szerint Martonyosra 15, Tápéra 10, Szentesre 10, Vásárhelyre 25, Szegedre pedig 23 tallér járandóság hárult (3).

Ily szörnyű állapotok közt élt, tengődött a város népe. Egyaránt hódolt és adózott a töröknek, a magyar királynak, az erdélyi fejedelemnek és a vármegyének. A sorsüldözött szegény népet azonban sem egyik, sem másik nem védte; egyaránt sarczolták úgy a török hadak, mint a magyar király szolgálatában álló keresztény vitézek, a végvárak őrségei és a szabad hajdúk.

VII. Birtokviszonyok.

A török hódoltság alatt Délmagyarország birtokviszonyai olyannyira felkavarodtak, hogy a helyzet teljesen felismerhetetlenné vált. A különféle dúlások és pusztítások következtében a birtokjogokat igazoló adomány- és záloglevelek többnyire megsemmisültek. A földesurak a a felvidékre menekültek, a falvak jobbágy-lakossága pedig a török hűbéresek elől sorba megszökdösött s a Duna-Tisza köze nagy pusztasággá változott. Az ellenkirályok idejében a hűtlen hívek javait kölcsönösen eladományozgatták az új híveknek. Egy és ugyanazon időben, ugyanazon birtokra nézve igy többen is szereztek donatiót.

Óriási zavarok s perek keletkeztek ebből is, de a legnagyobb kavarodást a török adózási rendszer idézte fel, az tudniillik, hogy a helységek török hűbéresei a már elpusztult falvak határait bizonyos bérfizetés mellett egyesek használatába átengedték s hosszas idők után a haszonélvezők olykép tűntek fel, mintha az illető birtokoknak

1) Oklevéltár CXX. sz. a.

2) Oklevéltár CXIV. sz. a.

3) Szegedi Híradó. 1861. évf. 26. sz

---

151

jogszerű tulajdonosai lettek volna. Különösen a városok vették bérbe a közelükbe eső puszta helységek területeit (1). Czegléd, Kőrös, Kecskemét, Halas és Szabadka határterületeinek alakulása ezen időszakra esik és legtöbbnyire a török timar-birtokok kibérléséből fejlett ki a jogszerűnek látszó birtoklás állapota.

Szegednek a mohácsi vész előtt - mint láttuk - a Tisza mindkét partján kiterjedt birtokai voltak. Ezeket a török hódoltság alatt is megtartotta. Ha valamely földesúri birtoka, - Tápé, Szentivány, Százegyháza - timarként kiosztatott is, a város megadta az illetőnek a hűbéradót s birtokai használatában továbbra is megmaradt.

A magyar korona jogai szempontjából azonban a jogviszony olykép alakult, hogy a hűtlenségnél és a töröknek való behódolásnál fogva a város javait elvesztette. Habár tényleg a használatban a város megmaradt is, földesúri birtokai jogilag a koronára visszaszállottaknak tekintettek.

Így történt, hogy az 1561. évben Ferdinánd király Tápét és Százegyházát Pelényi Bálintnak adományozta (2). A beigtatás azonban aligha ment véghez s a város tényleg mit sem vesztett. De ez időtől fogva a pozsonyi kamara Tápét és a többi javakat visszaháramlott birtokoknak tekintette, melyekkel a kamara szabadon rendelkezhetett. A város mindezt csak utólag tudta meg, amidőn a kamara Tápé helységet arra igyekezett volt reábirni, hogy a város földesúri jogainak ellenszegülve, a kamara joghatósága alá adja magát. A kamara e tekintetben Tápé helységet kedvezőbb sors és más előnyök felől is kecsegtette.

A város bírája, Kocsis János, a kamara törekvéseinek meggátlása czéljából 1650. évben felszólalt s Tápé adományozásáról szóló kiváltságlevelet másolatban a kamarának megküldötte. Noha a város 1654-ben a Tápé adományozásáról szóló oklevelet az esztergomi káptalan hiteles átírásában is megszerezte (3), ennek sem volt valami nagy nyomatéka. Az ügy végképen nem tisztáztatott, függőben maradt, úgy hogy a törökök kiűzése után a kamara Tápé helységet tényleg is birtokába vette.

Százegyháza, mely a városnak kétségtelen tulajdonát, illetőleg részbirtokát képezte, hasonló veszedelemben forgott. Bizonyos Dili Balázs, mint Százegyházának állítólag egyik részbirtokosa, birtokrészét Hajdú-Ujfaluban lakó Tóth Jánosnak eladta. A vevő Rákóczy György fejedelemnek egyik hadnagya lévén, midőn birtokba helyezkedni akart, a város ellentmondott, sőt az új birtokost Százegyházáról kiverte. Tóth a fejedelemnél panaszt emelve, a város igazoláskép a csanádi káptalan

1) Salamon: Magyarország a török hódítás korában. Pest. 1864. 227. l.

2) Oklevéltár LXXXIX. sz. a. 3) Oklevéltár CXXI. sz. a.

---

152

előtt Százegyháza felvallásáról 1453. évben létrejött jogügylet okiratát küldte be. De a fejedelem erre mit sem adott s a város közönségének meghagyta, hogy az ő kedvelt hívének birtoklását ne akadályozzák (1). Hogy ezek után kit uralt Százegyháza, bizonytalan. Tény az, hogy a város a birtokhasználattól elesett, különösen amidőn Szegedről a törökök kiűzettek s a Tiszán túl eső részek egy ideig még török fenhatóság alatt maradtak. Miután Százegyháza idegen állam területébe esett, Szeged annak birtoklásától végkép elesett.

Mint láttuk, az 1650. év körül elpusztult Sövényházának lakossága Szegedre települt. De azért a sövényháziak mint egyúttal most már szegedi polgárok, Sövényháza pusztát tovább is birtokolták. Minthogy a sövényháziak a többi szegedi pusztát is használhatták, viszont a szegediek is élni kezdették a velük szomszédos és a betelepülés által mintegy Szegedhez csatolt sövényházi határt. De a szegedieknek ezen birtoklása ellenmondással találkozott. Borsod vármegyének 1682. évi május 13-án, Szendrőn tartott gyűlésén, Vay Ádámné született Iványi Erzsébet tiltakozott, hogy sövényházi részbirtokát a szomszédok, ezek sorában Nagy Szeged város lakossága, jogosulatlanúl éli (2).

Legnagyobb zavar azonban a kun puszták élése körül merült fel. Mint láttuk, Szeged lakossága még Mátyás királytól nyert kiváltság s illetőleg ősi gyakorlat alapján, a Duna-Tiszaköz összes kun pusztáit, a kunokkal együtt és közösen szabadon legeltethette. A török hódoltság alatt a város ezen joga jó ideig észrevétel tárgyát nem képezte. Csak Eszterházi Miklós nádor idejében, amidőn Szeged már a kamara védelme alá helyezkedett volt, jött szóba, hogy a szegedieket a puszták használatáért valamely módon bérfizetésre kell szorítani. A nádor, mint egyúttal a kunok főkapitánya, talán nem is ismerte Szegednek erre vonatkozó kiváltságát s azt vélte, hogy amint a kecskemétieket már reá szoktatta, hogy a puszták használatáért bért fizettek, úgy fog ez a szegediekkel is lenni.

De Szeged kiváltságaira hivatkozott, sőt tovább menve azt vitatta, hogy a kunok miután kipusztúltak s részben a városba települtek, tehát a kunok joga elenyészett, illetőleg a városra szállott s így ma már a kun puszták használatához kizárólag csak Szegednek van joga.

Hosszas reábeszélés és talán bizonyos fenyegetések után, melyekkel az egyszerű embereket megfélemlíteni sikerült is, a város készségét nyilvánította, hogy a békességes használat biztosságáért bért fizetni hajlandó. A város erre annyival inkább reá állt, mert a nádor egyúttal azt is megígérte, hogy a kunok kipusztulása következtében a szegedieket megillető nagyobb jogok és kizárólagos használatok biztosításául,

1) Oklevéltár CXXII. sz. a.

2) Borsod vármegye levéltára X. spec. IV. fasc. 64. sz.

---

153

a puszták némely részét egészen Szegedhez csatolja és a város határterületébe keblezi. Ilyenekül felemlíttetett Szent-Mihály, mely ugyan régebben nem is volt kun puszta, hanem a plavnai Horváth család birtokát képezte s ilyenkép említtetett Dorosma is, mely régebben szintén nem képezett kun területet, de a feledésnél és a birtokviszonyok körül uralkodó zavaroknál fogva most kun földnek tartatott.

A nádor és a város tehát abban egyeztek meg, hogy e két birtok a kun puszták tömegéből kiszakítatva, a város határával egyesíttetik, vagyis jövőre ezek is szegedi földekül tekintetnek. A többi távolabb eső kun pusztákért, nevezetesen Csengele, Szent-László, Móriczgát, Szank, Bene stb. puszták használatáért a város évenként egy pár "perzsa, avagy skárlát oszlopos szőnyeget" szolgáltat.

Az egyezségről szóló ünnepélyes kiadvány 1642. évi decz. 20-án állíttatott ki, melyben a nádor kijelenti, hogy Szent-Mihály és Dorosma pusztákat ezennel Szeged város határához csatolja, a fentebb elősorolt pusztákra nézve pedig a szegedieknek a kecskemétiekkel közös legeltetést engedélyez; mindezeken túl a többi duna-tiszaközi "akármi névvel nevezendő puszták vannak is, melyek nélkül el nem lehetnek, a maguk dispositiójukra reserválhassák és ha annyira elérne marhájuk, azok nem procludáltatnak" (1). Ennek fejében viszont a város évenkint két perzsa oszlopos skárlát szőnyeget tartozott a nádor részére beszolgáltatni.

A város előjárói azon hitben, hogy az utódok javára és megnyugvására igen helyesen cselekedtek, a nádor kiadványáról az esztergomi főkáptalannál, ugyanazon hó 22-én külön átiratot és kiadványt is szereztek (2). Pedig tulajdonkép kétségtelen ősi jogukat gyengítették s elismerték azt, hogy a puszták használata a nádor engedélyétől, a neki fizetett használati díjak megadásától függ. A város csak ajándéknak tekintette a két perzsa szőnyeget, holott az tulajdonkép bérfizetést képezett s magában rejté azt, hogy ezen tartozást idővel fokozni is lehet.

Eszterházi utódjai, Draskovich János és Pálfy Pál grófok, nevezetesen ez utóbbi 1649. évi június 23-án, elődjüknek fentebbi kiadványát megerősítették. A városnak így semmi hátránya sem mutatkozott, mert a kötelezett ajándékot, vagy censust, a város évről érve pontosan beszolgáltatta s a török hűbéreseknek is megadta az illető járandóságot. 1650-ben azonban a szegediek legelő jószágait a benei pusztáról Tahi Gergely és Édes Miklós Ónodon lakó urak, valamint a tázlári pusztáról a Szécsényben lakó Budai Pál, mint az említett puszták állítólagos urai kiverették és a város használata ellen tiltakoztak.

1) Oklevéltár CIX. sz. a.

2) Oklevéltár CX. sz. a.

---

154

Kocsis János, a város bírája a kamaránál e miatt panaszt emelt ugyan (1), de hogy mily elégtételt nyert, nem tudjuk. A város ezután is eleget tett kötelezettségének. Így 1662. évben három évre szólólag (2), valamint 1665-ben is Wesselényi Ferencz nádor kezeihez az oszlopos skárlát perzsa szőnyegeket eljuttatta s ezen körülménynél fogva a távolabb eső pusztákat egész nyugodtsággal adta bérbe azoknak, kiknek legelőre szükségük volt. Így a többi közt Bugaczot, Szankot és Fejérföldet, egyes kecskeméti gazdák szokták kibérelni.

De Bán Gergely és Szolemi János időközben Bugaczhoz bizonyos igényeket támasztottak, úgy hogy a kecskemétiek a bérletektől tartózkodtak. A város ezt megtudva, 1673. évben Pest vármegye alispánja utján, tanuvallomások által szerzett bizonyitékokat arról, hogy nevezetteknek az említett pusztákhoz semmi joguk nincsen és hogy a bérösszegeket mind a magyar, mind a török részről, kizárólag Szeged város van jogosítva felvenni (3).

Így azután még 1676-78-ban is Szeged városától bérelték a kecskemétiek a kun pusztákat. A többi közt Majsáért évenként 11 tallért és két pár kést szoktak volt adni (4).

A kun puszták használatára vonatkozó jogviszonyt még Eszterházi Pál nádor is fentartotta, ki a város kérelmére 1681. évi okt. 28-án elődei által kiadott okleveleket a maga részéről is megerősítette (5). Még az 1685. évben, a hódoltság végnapjaiban is felküldte a város a két oszlopos perzsa szőnyeget a nádornak (6). Csak később, a törökök kiűzése után keveselte a nádor a már megszokott censust és a használati díjat magasabbra óhajtva emelni, egy bonyodalmas pernek és elkeseredett viszálynak felidézője lett. A város kétségbeesve védte ugyan jogait, de mint alább látni fogjuk, a küzdelemben mint gyengébb elbukott és a puszták használatától részben elesett.

1) Oklevéltár CXVIII. sz. a.

2) Oklevéltár CXXV. sz. a.

3) Oklevéltár CXXIX. sz. a.

4) Oklevéltár CXXXI. sz., CXXXII. sz. és CXXXIII. sz. a.

5) Oklevéltár CXXXVI. sz

6) Oklevéltár CXXXIX. sz. a.