1. kötet - A boszorkányüldözések

Vágó Pál

338

együtt volt, de azért törvénykezési, közigazgatási és háztartási teendőit ellátni alig birta (1).

A rendkívüli körülmények okából még a helyőrség is öt századra emeltetett fel s a Tisza és Maros összefolyásánál egy új erődítés létesítését tervezték, melynek elkészítésére a Splényi-ezredből 150 embert küldtek le. A földsánczok hányását ezek meg is kezdték, de a munka csakhamar abban maradt (2).

II. A boszorkányüldözések.

Miként a boszorkány szó (a perzsában buzurge) sok nyelvben a rossz és sötét szellem jelzésekép szerepel, úgy a boszorkányságról való hiedelem és képzelet is a legtöbb népnél lényegileg egy és azonos; nevezetesen: hogy e rossz és sötét szellemeknek hatalmuk van az emberek fölött, hogy az emberben és javaiban különféle károkat okozhatnak.

A boszorkányságról való hit és babona úgyszólván minden néphitben előfordul és sokszor az egymástól legtávolabbra eső, egymással nem érintkező és sohasem érintkezett népek mythologiájában is ugyanazon boszorkánysági képzetekre és felfogásokra akadunk.

Ép ennélfogva a magyarországi boszorkányperekből és népbabonákból mindazon alkatelemeket, melyek az ősmagyar vallás maradványaiúl volnának tekintendők, egész a részletességig kihámozni csaknem lehetetlenség. Felettébb tévednek ennélfogva azok, kik a mostanság egybegyűjtött babonákban megkülönböztetni vélik azt, hogy abból mi a germán, mi a szláv, vagy más elem hatása és maradványa. A babona fájdalom, még ma is burjánzik, a boszorkányságról való hiedelem még mindig sok helyen uralkodik s a nép alsó rétegeiben a boszorkányok erejéről és hatalmáról folytonosan újabb és újabb képzetek alakulnak. Az emberi elme képzelődő ereje folytonosan működik, táplálékát azon tanításokból meríti, melyek az ördögről s az ő birodalmáról, szolgáiról stb. maig is hirdettetnek.

A keresztény vallás terjedésével és felvételével a pogány vallások boszorkányalakjai mindenesetre teljesen átalakúltak, mert a babonákban és boszorkányperekben rejlő úgynevezett mythologiai nyomok nem annyira az ős pogány vallás, mint inkább legnagyobb részben a keresztény hatás jellegét viselik magukon.

1) Szeged v. tanácsi jkve 1740. 473. l.

2) U. o. 1739. 434. és 438. l.

339

A hittérítők azon tanításainak, hogy a pokolbeli sátán az élők fölött mily rendkívüli hatalommal bír s hogy a gonosz incselkedéseitől és az elkárhozástól miként lehet megszabadúlni, az az eredménye lett, hogy mind erőteljesebb lett egyúttal az a felfogás, hogy csakugyan léteznek olyanok, kik az ördög hatalmának hódolnak, kik a sátán oltalmát keresik, hogy általa földi jólétet biztosítsanak maguknak; hogy csakugyan vannak olyanok, kik nem az istennel, hanem az ördöggel kötnek szövetséget, vele czimborálnak, neki hódolnak, mert az hosszú életet, élvezeteket, dicsőséget és kincseket képes vazallusainak juttatni.

A boszorkányságról és ördöngösségről való képzelődés és babona tehát nem kizárólag az ősvallások maradványa, hanem jórészben a kereszténységgel együtt terjedt el s az erről szóló babonákat és sötét nézeteket nem is az ördöngösöknek és boszorkányoknak tartott egyének terjesztették, hanem inkább azok, kik a boszorkányságot mint a kereszténység kebelében támadt eretnekséget üldözendőnek és kiirtandónak találták. A legtöbb esetben az üldözők adták a szerencsétlenek szájába mindazon babonás tanokat, bűbájossági hiedelmeket, egyesek megrontását elismerő vallomásokat, szóval mindazon őseredetűeknek tetsző mythologiai elemeket, amelyek miatt a vádlottak elítéltettek s amelyeket ma sokan az ős pogány vallás maradványaiul és tanításaiúl igyekeznek feltüntetni.

A bűbájosságról szóló hit különösen az asszonyokat terhelte. A nőt tekintették olyanúl, mint ki az embereket az örök kárhozat útjára tereli. Az ördög nem Ádámot, hanem Évát csábította el s az ember az asszonyi befolyás következtében szegte meg az úr parancsolatját.

A nők bűbájosságáról, ördöngösségéről való nézetek már a X. században mindenfelé el voltak terjedve. XXII. János pápa 1317-ben és 1327-ben a bűbájos asszonyokra, kik az ördögöt imádták, neki áldoztak, magukat vele elgyűrűzték, már átkot mondott. 1454-ben, valamint VI. Incze pápának 1486-ban kiadott bullái értelmében, a bűbájos nők és boszorkányok a szent inquisitio elé voltak állítandók, hogy ezúton az elkárhozottaknak a máglyahalál következtében legalább lelkeik mentessenek meg.

Európa összes államaiban széltében égették a nő- és férfiboszorkányokat.

Francziaországban IX. Lajos uralkodása alatt 30,000-en voltak boszorkánykodás miatt vádolva. Az utolsó égetés itt 1718-ban, Spanyolországban ellenben 1781-ben történt.

Svájczban, illetőleg Genfben, 1515-ben 500 boszorkányt végeztek ki. Az utolsó kivégzés itt, illetőleg Glarus cantonban, 1783-ban fordult elő.

Olaszországban, nevezetesen Comoban, 1485-ben 14-en végeztettek ki boszorkánysági vád következtében.

Németországban, és pedig Nördlingenben, 1590-93-ban 32, Rott-

340

weilban a XVI. században 42, a következő században pedig 71 boszorkányt égettek el. A bambergi érsekség területén 1627-1630. években boszorkányság miatt összesen 285 különböző rendű, nemű és korú egyént végeztek ki, közöttük 10-12 éves gyermekeket is. - Bajorországban 1592-98-ban 48-at égettek el. Ugyanitt 1754-ben egy 13 éves leányt boszorkánykodás miatt pallossal végeztek ki. - Würzburgban 1749-ben Mária Renata apáczafőnöknőt bűbájosság és boszorkánykodás miatt ítéltek halálra. A kivégzés alkalmával Gaar György jezsuita a néphez intézett beszédében még ekkor is hatalmasúl bizonyítgatta a boszorkányság lételét. Németországban ez volt az utolsó égetés, de még 1775-ben is történt pallos által való kivégzés. Pedig itt Thomasius már 1712. évben kiadott "Untersuchung vom Ursprung und Fortgang des Inquisitionsprocesses wider die Hexen" czímű művében nagy feltűnéssel és hatással támadta meg a szörnyű tévedéseket és az emberi elme iszonyú botlásait (1).

Nem lehet ennélfogva csodálkozni azon, hogy a boszorkányüldözések nálunk is meghonosodtak, bár Kálmán király bölcs törvénye ezt tiltotta. Nem is igen van nyoma annak, hogy korábban, nevezetesen a XVI. század előtt fordultak volna elő boszorkányüldözések. Csak a török hódoltság korának utolsó éveiben és az ország felszabadulása után, midőn egyes vidékeknek a pogány járom alatt elhanyagolt hitéletét egy bizonyos túlhajtott buzgalommal kezdették művelni és több helyen a legnagyobb erőszakossággal keresztülvitt ellenreformátió következtében a vallásos érzelmek megrendültek s ezek helyett a babona burjánzott fel: csak ekkor tünnek fel és terjednek el a boszorkányok létezéséről szóló tanok s ekkor indulnak meg nálunk is a boszorkányüldözések.

Így 1688-ban Trencsén megyében boszorkánysági vád következtében 300-an vettettek a vízpróba alá. A vízbefúltak ártatlanoknak nyilváníttattak; akik pedig felmerültek, mint eretnekek kivégeztettek (2).

1689-ben Ugocsa vármegyében, Salánkon négy boszorkányt égettek el (3). Ugocsában 1715-ben is voltak boszorkányüldözések s a híres Tóthi Dorkát 1745-ben égették el (4).

1) Soldan-Keppe: Geschichte der Hexenprocesse. Stuttgart, 1880. - Richet Károly: Az ördöngősök hajdan és napjainkban. Ford.: Erdélyi Béla. Nagyvárad, 1880. - Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Pest, 1854. 407. s köv. lap. - Welte: Kirchenlexikon. Freyburg, 1850. V. k. 155. s köv. l. - Schlőzer: Staatsanzeiger II. k. 166-168. l. - Linzbauer Franc: Codex sanitario medicinalis. Budae, 1852. I. k. 786-796. l.

2) Szalay L.: Magyarország története. Pest, 1859. VI. k. 10. l.

3) Vasárnapi Ujság 1863. 6. sz.

4) Szirmay Ant.: Szathmár vármegye története. Buda, 1809. - Nemzet 1887. 59. sz.

341

Felsőbányán 1696-ban két, 1715-ben öt, 1728-ban, 1731-ben és 1738-ban egy-egy boszorkány lett elítélve (1).

Komáromban már 1627-ben, valamint 1693-ban is voltak boszorkányüldözések (2). Ugyanezen időben Korponán, valamint Vajkán összesen 70-en voltak vád alatt (3).

Nagy-Kőrösön még a török hódoltság alatt, Pánczélné asszony volt boszorkányság miatt befogva (4). Üllőn (Pest vm.) pedig 1676-ban történtek üldözések (5).

A hajdúvárosokban is voltak boszorkányüldözések. A vádlottak legnagyobb része itt felmentetett, de Böszörményben 1702. évben Sári Judit vádlott máglyára itéltetett (6).

Gömör vármegye, Pelsőczön 1720-ban Tóth Katalin ellen rendelt vizsgálatot s vádlottnő 60 botütésre lett elítélve (7).

Tolna vármegyében az 1713-1735. évi időközben, 25-en vonattak vizsgálat alá, akik közül 5-öt el is égettek (8).

Bereg vármegyében az 1722., 1724., 1728., 1731. és 1736. években számtalan boszorkányper indult meg s többen máglyahalált is szenvedtek. 1735-ben a vádlottak közt szerepelt Borsi Ilona czeglédi aszszony, ki a többi közt azt vallotta, hogy őt mint javasasszonyt és varázslót egész Szegedig levitték. Ő tehát a szegedi boszorkányokkal összeköttetésben volt (9).

Miskolczon 1717-ben Sigó Kata nevű boszorkánynőt égették el (10). Ugyanezen időtájban Árokszálláson Terjék Jánosné ellen folyt vizsgálat (11).

Ungvárott 1730-ban Szűcs Györgyné szenvedett máglyahalált. Ugyanitt a várkertben egy üreget maig is boszorkányveremnek neveznek (12).

Megyaszón 1731-ben folytak a boszorkányok elleni vizsgálatok (13).

1) Ipolyi: Magyar mythologia 416. l. - Abafi: Hazánk. Budapest, 1887. 301.l.

2) Győri történelmi és régészeti füzetek. Győr, 1861. - Beöthy: Romemlékek.

3) Bél Math.: Notitia Hungariae novae. Viennae, 1736. II. k. 288. és 502. 1.

4) Szilágyi S.: Egy magyar város a török hódoltság korában. Budapesti Szemle XIII. köt. Pest, 1861. 103. l.

5) Salamon: Magyarország a török hódítás korában. Pest, 1863. 278. lap.

6) Komáromy András: A szabad hajdúk történetére vonatkozó levéltári kuta tások. Budap. 898. 55. 1.

7) Abafi: Hazánk. 1877. 230-236. lap.

8) Századok 1896. 851. lap.

9) Abafi: Hazánk. 1887. 296. 1.

10) Vachot: Magyarország és Erdély képekben. II. k. 123. 1.

11) Palugyai: Magyarország leírása. Pest, 1854. III. k. 128. 1.

12) Mészáros K.: Ungvár története. Pest, 1861. 18. 1.

13) Abafi: Hazánk. III. k. 372. 1.

342

Arad és Gyula között 1739-ben seregestűl fürösztötték a boszorkánysággal gyanúsított egyéneket (1).

Sopronban is voltak boszorkányüldözések, mert a hegytői határban fennmaradt a "boszorkánymártó" helynév (2).

Halason 1751-ben Csapó Katalint kínvallatások után, mint beigazolt boszorkányt égették el (3) s Nyitrán még 1766-ban is voltak boszorkányság miatt vizsgálatok.

Makón, de különösen Vásárhelyen több izben is nagy arányú boszorkányüldözések voltak, melyeknek vizsgálati iratai a megyei levéltárban fennmaradtak.

A Szepességben ép úgy (4), mint a Székelyföldön, egyaránt folytak a vizsgálatok. Az utóbbi helyen 1766-ban (5), Marosvásárhelyen pedig 1752-ben voltak az utolsó boszorkányperek (6).

Tehát az egész országban a török uralom utolsó korszakában és a törökök kiűzése után, részint az ellenreformatio küzdelmeinek, részint a keresztény hitélet megújhodásának következtében mindenütt voltak perek s mindenfelé igyekeztek az eretnekség ezen nemét üldözni és elfojtani. A levéltárak ezen szempontból még kevésbé lőnek átvizsgálva; de ha a kutatások e végre mélyrehatóbban megindúlnak, az emberi elme tévedéseinek szörnyűségeiről bizonynyal újabb megdöbbentő képekre fognak akadni.

Ennek daczára a sajátságos véletlennél fogva a boszorkányok üldözéséről Szeged vált híressé. A szegedi "eset" keltett annak idején legnagyobb feltűnést s ha a tudatlanság szörnyűségeiről van szó, mindenkor a szegedi példát szokták emlegetni.

Pedig Szeged magyar népének a legkevesebb része van ebben. A szégyenteljes eseményeket nem az ős lakosok idézték elő. Az üldözéseket egész váratlanúl, sőt az 1728. évben egész meglepőleg idegenek idézték fel, mert az előző időkből ilyesminek semmi nyoma. Az idegenek, kik magukat műveltebbeknek, jobbaknak tartották, mint a benszülöttek s egész mohósággal új erkölcsök meghonosítására, új szokások és rend terjesztésére törekedtek, önző czéljaik megvalósítására, hatalmi törekvéseik kifejtésére, a polgárok nyugalmát és ártatlan kedélyvilágát minden irányban felkavarták és a zavarok egész sokaságát teremtették meg, hogy az általános megfélemlés közt könnyebben boldogúlhassanak.

1) Fessler: Die Geschichte der Ungarn. Leipzig, 1828. X. k. 271. l.

2) Réső Ensel: Lásd: Helynevek magyarázója. Pest, II. füz. 181. l.

3) Palugyai: i. m. III. k. 245-252. lap.

4) Századok. 1893. 879. 1.

5) Szilágyi F.: Hóra-világ. Pest, 1871. 88. lap.

6) Szilágyi Ferencz: Múlt és jelen. Kolozsvár, 1841-48. - Nemzet, 1887. évf.59.sz.

343

A kun puszták iránt támadt viszály ha ki nem tör s ha Nádasdy püspök erőszakosságai, a város jogain ejtett sérelmei aggodalmakat nem keltenek, ha a vendégűl befogadott jövevények az ős lakosságot leszorítással fenyegető tért nem foglalnak s ha annyi sok más kellemetlenség, amiről előzőleg már szóltunk, elő nem fordul, a boszorkányüldözések aligha törnek ki, vagy legalább is nem lépnek fel oly elemi erővel.

Az 1728. év ugyanis egyike volt azon szerencsétlen esztendőknek, melyben sok baj gyülemlett össze. A lakosság a beözönlő idegenek hatalmi törekvései miatt igen elkedvetlenedett s mint láttuk, a tisztújítás alkalmával zendülésben tört ki. A városnak két bírája is volt s a magyarság háttérbe szorításával a város kormányzása a felsőbb körök részéről melegen pártfogolt Podhradszky György kezeire jutott, ki Szegeden új szellemet, jobb rendet, haladást és más erkölcsöket honosított volna meg, amint azt tőle pártfogói várták.

Teljesen felforgatott és megrendült állapotok uralkodtak tehát s a nyugalom csak látszólag állt helyre az által, hogy Podhradszky, mint a város egyik követe, májusban Pozsonyba útazott s az országgyűlésen vett részt, mialatt a bírói tisztet mint helyettes, Miller János, a magyar párt egyik töredékének jelöltje viselte.

Az izgalmakat és az elkeseredést az is növelte, hogy kora tavasz óta semmi esőzés sem volt. Már az előző évek is aszályosak voltak, úgy hogy a magtárak kiürűltek és az inség jelei már mutatkoztak. Mindenki a veteményeket tápláló eső után áhítozott s el nem tudták képzelni, hogy miért nem nyílnak meg az ég csatornái.

Az egyház szolgái, miként az mindenkor lenni szokott, a nép vallástalanságának tulajdonították a kedvezőtlen állapotokat. Az egyházi tanítások alkalmával tehát még többször emlegették az ördögöt, ennek incselkedéseit, kísérleteit, amelyeknek a vallásos cselekedetek és szent gyakorlatok fokozottabb teljesítése által lehetséges sikeresen ellentállni. A szent gyakorlatoknak sűrűbb teljesítését, a szent gyónáshoz és áldozáshoz való gyakoribb járulást ajánlották tehát, hogy az Isten haragja kiengesztelve és a büntetés elhárítva legyen.

Az intéseknek eredménye is lett, mert az általános közhangulat következtében még olyanok is járultak a szentségek felvételéhez, kik bizonyos körök részéről már eddig is gyanúsaknak, vallástalanoknak, az ördöggel czimboráskodóknak tartattak. Most, hogy ezek is bűnbánatot tanúsítottak, mindenki remélte, hogy az isten megelégli a nép szenvedéseit s elküldi az ég harmatját. De az eső még ezután sem eredt meg, sőt amint végtére egy alkalommal nagy borulás támadt, oly vihar és jégzápor keletkezett, hogy minden elpusztult. Már ekkor mondogatták, hogy e rettenetes csapás "nem Istentől van", hanem az a gonosz műve.

Rövid idő múlva a város teli volt a hírrel, hogy a legutóbbi

344

szent gyónás alkalmával némelyek nem igaz áhítattal vették magukhoz az úr testét; a szent ostyát nem nyelték le, hanem kiköpték s ez által az Istent még inkább megbántották.

Ily hírek szárnyaltak különösen Kökényné Nagy Anna bábaasszonyról, kit a pap a gyóntatószéktől három ízben is elkergetett, de aki azért a gyónásnak és áldozásnak mégis szerit ejtette. A szent ostyát azonban szájából kivette, magánál elrejtette, még pedig oly végből, hogy az úr testével a haldokló csecsemőket feléleszsze. Babonás körökben ugyanis a szentség erejéről és hatályáról az a félreértett tanítás volt elterjedve, hogy attól még a haldoklók, sőt a holtak is megelevenednek (1).

Ugyanily szentségtörési hírek szárnyaltak Hisen Borbála Dancsó Jánosnéról, Koncz Sára Vég Istvánnéról, Katona Ferenczről és másokról is. A hírek mind szörnyűségesebb alakokat öltöttek s az istentelenekről legott elterjedt az a hit, hogy boszorkányok, az ördöggel czimborálnak, neki szolgálnak és hogy még számtalan lappangó társaik vannak. Csahamar akadtak olyanok is, kik a nevezetteknek rontásairól, bűbájosságairól adatokat tudtak. A hírek rohamosan nőttek, szaporodtak s a már említetteken túl még Szanda Kata, Jancsó Pálné, Kovács Pál koldús bíró, Rózsa Dániel és Kerela (Köre Ilona) Pálfiné neveit is már mint boszorkányokét emlegették, minthogy ezek az előbb említettekkel bizonyos összeköttetésben és érintkezésben voltak.

Kökényné Nagy Annáról vagyis Gilicsó Jánosnéról, úgy Szanda Katáról rövid idő mulva az is hallatszott, hogy ők boszorkánykodás miatt már Makón is törvényszék előtt álltak, s ép ennek következtében kellé nekik Makót elhagyniok.

Ily hírek, panaszok és vádak után Miller főbíró a szentségtörőket maga elé rendelte, őket vallatóra fogta, de azok mindent tagadtak. Ennek daczára letartóztatták őket kezdetben a főbíró házánál, honnan aztán a város börtönébe kerűltek.

A hatóság a panaszokhoz képest mindenek előtt adatok gyűjtéséhez látott s június hó 14-én nem kevesebb mint 32 tanút hallgattak ki.

Ezek vallomása szerint Kökényné, mint bábaasszony, annálfogva, hogy születési esetekben nem az ő szolgálatait vették igénybe, sokat megfenyegetett, emlegetvén, hogy majd meg bánják ezt. Mások, igénybe vett szolgálataiért nem fizettek; ezek közül is többen szerencsétlenűl jártak. Ismét másokat jói vagy rosszul gyógyítgatott, de ha jutalmát meg nem kapta, avagy ha szükségében nem segítették, fenyegetőzött s a veszedelem több esetben be is következett. - Hasonló vallomások történtek Köre Ilonára, úgy Szandánéra nézve is.

1) Oklevéltár CCVII. sz. több vádlottnak, különösen Hisen Borbála Dancsó Jánosné önvallomásaiban.

345

Kovács Pál koldusbíróra és az öreg Rózsa Dánielre nézve is történtek kedvezőtlen nyilatkozatok. Az előbbeni egy alkalommal azt mondotta volna, hogy: "nem Istentül van ezen nagy szárazság, hanem Törökországra adták el az esőt a boszorkányok; csak őt füröszszék meg, tudja ő azután, hogy kinek kell a kötelet nyakába vetni." Rózsa Dánielről egyik tanú azt panaszolta, hogy őt Rózsa boszorkánykép megnyomta. Ugyanilyenféle vallomások tétettek Katona Ferenczre, úgy Koncz Sára Vég Istvánnéra nézve is, kit közönségesen Rohonkánénak hívtak.

E vallomások alapján az utóbb említettek is befogattak s minthogy az illetők mindent tagadtak, a szokott vízpróba alá vétettek. Kivitték őket az Alsó-Tiszapartra, hol a sziget innenső oldalán lévő keskenyebb és sekélyebb mederben, kötelekre kötözve, vizbemártattak. Három öreg asszony vizbefúlt, a többiek azonban a felszínen maradtak, mi reájuk nézve súlyos bizonyító körülménynek tartatott.

A vízbefulladtakat mint boszorkányokat elégették, a többieket pedig törvényszerű további eljárás alá vonták. Ezt a törvényszerű eljárást a külföldről csempészték be és a nagyszombati egyetem útján mindenfelé meghonosították. Az egyetemen ugyanis Carpzovius német jogásznak "Praxis criminalis" czímű munkája vendégjogot nyert. A tanárok és a tanulók előtt e könyvnek tanításai lassanként oly tekintélyre emelkedtek, hogy annak szakaszait törvénykép idézgették. Carpzovius a magyar törvényszékeknél lassanként ép oly tekintélyes, törvényes erejű kútfőnek s illetőleg törvénynek lett elismerve, mint a Corpus Juris vagy Werbőczy. A boszorkányfürösztést Carpzovius feltétlenül követelte; a vád következtében ez volt az első próba s bizonyíték, mit elengedhetetlennek találtak mindenfelé.

Ezután következett a szigorú vallatás, mely abból állt, hogy a vádlottak a tanúk által előadott körülményekre részletesen kihallgatva lőnek. De még ekkor sem vallottak. Így hát a törvénykezési eljárás értelmében a kényszerítő vallatás következett. Ennek módozatai és fokozatai a következők voltak. A vádlott átadatott a hóhérnak, ki megkezdette agyarkodásait, megmutogatta a kínzó eszközöket, ismertette a szörnyű fájdalmakat, melyeket a makacskodóknak kiállani kell. Ez volt az első fokozat, mely után másodikképpen az következett, hogy a vádlott szeges lovacskára lön ültetve. Néha a lovacskát meghimbálták s ilyenkor a vádlott fájdalmai fokozódtak. A harmadik fok az újjak csavargatása és szorítása, a negyedik a spanyol csizma alkalmazása, végül utolsóként a háttörés szokott volt használtatni. E fokozatokat következetesen és végig kiállani csak kevesen voltak képesek. Legtöbben az első vagy második fokozatnál már kijelentették, hogy vallani készek. Ezen vallomások önkénytes vallomásoknak tekintettek, míg ellenben kényszervallomások csak azok voltak, melyeket a kínzatás alatt és közben vettek jegyzőkönyvbe.

346

Kiválóan faggatták Kökénynét, kit a boszorkányok fejének tartottak, úgy Szandánét, kiknek előéleti adatait is egybegyűjtötték. Így derült ki az, hogy már Makón, Kökénynéről a "sok szó kiadván magát, a szó után gyanússág, azután inquisitió és sok rendbeli fassiok kihozták, hogy épen ördöngös és bűbájos asszonyi személyek közül való volna." Makó város előljárósága a két vádlottnő ellen igen súlyos adatokat és bizonyítékokat gyűjtött egybe, de mást nem tehetett, minthogy "ius gladiom kezünkben nem lévén, kényszeríttettünk városunkból kiküldeni."

Kökényné az első fokozatú kényszer után bőséges vallomásokat tett. Négy ízben is faggatták, hogy van-e az ördöggel szövetsége, mi formában, mióta, meddig? Írás szerint-e vagy csak szóval, hol és minő szándékkal kötötte a szövetséget? Miféle jegye van s ki volt még jelen a szövetségkötésnél; a babonasággal és ördöngösséggel kiknek ártott és kiket rontott meg?

Ugyanezen kérdéseket intézték a többi vádlottakhoz is. S miként a kérdések, úgy a feleletek is egyezők és azonosak voltak. Néha még a részletek és mellékkörülmények előadásai is egyeztek. Világos ebből, hogy a vallomásokat úgy adták a vádlottak szájába. Bár kiderült az, hogy a vádlottak némelyike bizonyos babonáskodást, helyesebben mondva kuruzslást és gyógyítgatást űzött, de az erre vonatkozó babonás és boszorkányos nézeteket és hiedelmeket nem ők alkották maguknak, hanem a túdós könyvekből olvasva, a vizsgálatokat szorgalmazók felvilágosításai, magyarázatai és tanácsai útján adattak a vádlottaknak tudomására. Ép ennélfogva ezekben a vallomásokban rejlő mythologiai elemeket ősi vagy pogány eredetűeknek tekinteni nem lehet.

Az is tagadhatatlan, hogy a vádlottak egymással bizonyos összeköttetésben állottak. Többnyire kiélt kéjenczek s titkos betegségekben szenvedők voltak. A betegség jelei mindegyiküknél majdnem ugyanazon helyeken fordultak elő. A közös sors, a kéjvágy és a sebeket gyógyító kenőcsök használata az illetőket összeterelte, érintkezésbe és közelebbi ismeretségbe hozta. Ilyenkor használták a kéjes élvezeteket szülő kenőcsöket is, miből az öreg Rózsánál mindenkor nagy készlet volt, mi nagy kelendőségnek örvendett.

A vizsgálat már kezdetben arra irányult, hogy az ördöggel czimborálóknak minden tagja kifürkésztessék és vád alá vonassék. Mindenkinek be kelle vallani társait is, akikkel az összejövetelek alkalmával találkozott vagy érintkezett. Sokan kénytelenek voltak családjuk egyes tagjait bevonni, csakhogy igazat mondani látszassanak. Némelyik nejét, más gyermekét, - némelyek martonyosi vagy szabadkai ismerőseiket vallották boszorkányoknak, mint akik a boszorkánygyűléseken és lakomákon megjelenni szoktak. Voltak olyanok is, kik már eltemetett ismerőseikre hivatkoztak, kiknek ennélfogva tetemeit fölásták és elégették.

Legtöbben azonban ugyanazon egyénekre hivatkoztak, kikkel a

347

kenőcsök használata alkalmából valóban érintkeztek. Az ekként gyanúsított és így a vizsgálat tömegébe bevont egyének többnyire öreg emberek és asszonyok voltak. Az egy Rózsa Dánielt kivéve mindannyian szegények, mondhatni a város elzüllött söpredékei s általában véve idegen illetőségűek voltak.

Ily úton néhány nap alatt a börtönök megteltek és a tanács szinte megdöbbent a bűnösök sokaságán. El sem tudta képzelni, hogy a közjó érdekéből mi is volna a legüdvösségesebb. Egy felvilágosodott, egy tekintélyes egyén, talán még fentarthatta volna a lavinát, mely napról-napra nagyobbra növekedett.

Az egyszerű és tanácstalan emberek, kik úgyszólván mindenkiben csalatkoztak, kiket mindenki kijátszani és megrövidíteni törekedett, oraculumhoz fordultak. Nem a saját józan, magyar eszük tanácsát követték, ahoz fordúltak, kit olykép küldöttek hozzájuk, mint aki a város mindenféle küzdelmes bajaiban ügyeiket sikerrel intézi, a város veszélyeztetett jogait és javait minden hatalmasság ellenében megmenteni és megóvni képes; ki a váratlanúl most felmerült bajból is helyes útmutatással fogja őket kivezényelni. A pozsonyi országgyűlésen időző Podhradszkyval tehát közölték az eseteket, ki a magasabb körökkel való összeköttetéseinél, kiváló ismereteinél fogva legjobban tudhatta, hogy mily irányt kell követni és a bonyodalom miként oldandó meg.

Podhradszky a közhírből már hallott is valamit a szegedi esetekről. A tanács megkeresése következtében ennélfogva sürgősen közölte a várossal, hogy miután az esemény híre már mindenfelé elterjedt és a város azon szégyenét, hogy ott eddig annyi bűnös és elvetemült ember lappangott, többé titkolni nem lehet; ennélfogva akik nyilván olyanok, azokkal rögtön végezni kell, nehogy a város lakosságának többi része is megmételyeztessék s e miatt a tanács mulasztással is terheltessék. Tehát mindenkit be kell fogatni s mielőbb kivégeztetni, mert ha ezeket Nádasdy püspök megtudja, ugyancsak felülkerekedik s mindenki hitelt fog adni neki, hogy a szegedi nép mennyire romlott, istentelen. A diétán összesereglett urak is elítélik majd a várost, ahol a bűnösök nagy szövetkezete annyi ideig felderítetlenűl lappanghatott. Egyébként utasította Zaffiry Imre városi ügyészt, hogy miként járjon el; rendelkezésére bocsájtván Carpzovius könyvét is, mely úgy látszik, ez egyetlen példányban volt meg Szegeden.

A tanács tehát a tanúlt és a misszióteljesítés czéljából Szegedre küldött eszes főbíró útasításához képest igyekezett eljárni, erélyt és gyorsaságot tanúsítva, nehogy a püspöknek és más köröknek elégedetlenségét és még kedvezőtlenebb hajlamait idézze fel.

Tehát újabb befogatások történtek. A fürösztések alkalmával némely vádlott, mint például Szánthó Mihály, bár a vízben elmerűlt

348

ugyan, de mivel felbukkant és fuldokolva kimenekült, mint boszorkány mégis vallatás alá került. Rózsa Dánielt előkelő állására való tekintettel egyelőre nem fürösztötték meg. Az öreg nem is vallott egy ideig, mignem Kökényné nem adta azt a felvilágosítást, hogy addig nem is bír vallani, míg csak meg nem fürösztik.

Némely vádlott, mint példáúl Katona Ferencz és Kovács Pál, még hálálkodtak is, hogy "az isten fizesse meg, hogy elkezdették investigálni azon gonoszságot." Mások azt adták elő, hogy maguk is megrettentek már gonoszságaiktól. Némelyek kitérni készültek, Kovács Pál pedig Rómába óhajtott zarádokolni, hogy a "szentséges pápának vallotta volna azt a sok istentelen boszorkányságot."

A börtönökben összekerült vádlottak közül néhányan szemrehányással illették egymást, hogy miattuk ily bajokba keveredtek. Sokan Rózsát okolták mindezekért, míg ez amazokat korholta, hogy vallomásokat tettek. Katona előadása szerint Rózsa a börtönben egy tót asszonyt, úgy Csíszárnét is úgy fojtotta volna meg, hogy reá ne vallhassanak.

A főbb vádlottak ellenében a vizsgálat hamar befejeztetett. Ezek összhangzólag bevallották, hogy az ördöggel csakugyan szövetségre léptek; megtagadták az Istent, Krisztust és a szenteket; az imádságot visszamondották. Az ördöggel tánczoltak, mulattak, ki férfiúvá s illetőleg nővé átváltozva, minden gyönyörűségben részesíté őket. Az ördög pecsétet is ütött rájuk. Majdnem mindnyájan bevallották, hogy a szentséghez régóta nem járultak s áldozások alkalmával az úr testét kiköpték. Mindezeken túl kiki előadta a maga külön babonaságát és rontásait.

De a vizsgálat ezekkel még nem elégedett meg. További bizonyítékokat gyűjtöttek. Kihallgatták azokat is, kik károkat vagy rontásokat szenvedtek, kik közűl legtöbben az önvallomásokban előadott ténykörülményekre nézve megegyezőleg nyilatkoztak. Mindezeken túl megvizsgálták a vádlottakat, hogy az ördög által reájuk nyomott pecsét rajtuk csakugyan előfordul-e? Szinte megdöbbentő volt a tapasztalat, hogy a pecsét nyoma mindegyiken ép ott, ahol a vallomás állította, kivétel nélkül meg is volt. Mindezekről kimutatások, jegyzőkönyvek stb. készültek.

Ezekután megindult a vádeljárás. Egyelőre 18-at állítottak törvényszék elé. Nevezetesen:

Rózsa Dániel, martonyosi születésű, 82 éves. Ifjú korában juhászlegény volt s a babonaságot ekkor, Katona Ferencz atyja házánál Martonyoson, gazdája javaslatára tanulta el. Testvére, sőt idősb fia is a boszorkánykodásra adták magukat. Szegedre kerülve megvagyonosodott. Az 1686. évi ostrom alkalmával a várba menekült. Az 1719. évi adóösszeírás szerint 52 forinttal volt megróva, mint ki a város legvagyonosabb gazdája volt. Az 1712. évi pozsonyi országgyűlésen a

349

város egyik követe ő volt, de rövid idő mulva Siskovich András tanácsnok váltotta fel. 1714-ben mint tanácsnok Temesváry főjegyzővel együtt csaknem három hónapíg Bécsben időzött, hol az "úri alkalmatosságokat" igen megszokta. Volt főbíró is és két ízben viselte a kapitányságot. A boszorkányok is kapitányukúl tisztelték.

Széll Zsuzsanna, előbb Kiss Péterné, utóbb Rózsa Dániel második neje, 50 éves. Csak négy év óta tartozott a sereghez, hol mint pohárnok szolgált. Az urának és Kökénynének tanácsára lépett be, azon reményben, hogy meg fog hízni és sok világi öröme lesz. A babonaságot saját leánya megrontásával kezdette. Különben nyilamlásokról szokott olvasni.

Katona Ferencz, martonyosi születésű, 60 éves, 1708. óta szegedi lakos. Negyvenhét év óta űzte a boszorkányságot, melybe Rózsa, Kökényné és Kerela avatták be. ámbár már atyjáról sok mindenféle gyógyító fű maradt reá. Ő volt a zászlótartó.

Borbola Ferencz, kecskeméti születésű, 56 éves. Rózsa ámításaira, asztalánál való vendégeskedések és borozások közben lépett a társaságba, mert nagyon biztatták a jóval és széppel. Csak 7 év óta tartozott a sereghez, amióta Rózsát mint kocsis hordozgatta. A boszorkányok hadnagyának tartatott.

Kovács Pál, Pétervásárról származott Szegedre. 67 éves. A koldúsok felügyeletével volt megbízva. Csak egy éve volt beavatva s a gonoszszal háromszor vétkezett. Ki is akart állni közülük s a tanácsnál már jelentést kívánt tenni ez ügyben.

Nagy Anna, előbb Kökény András, utóbb Gilicsó János felesége, Békés vármegye Ölved helységéből került ide. 65 éves, bábaságot gyakorló asszony. Már harmadízben keveredett bajba. Legutóbb Makóról üldözték ki. Szegeden Rózsa terelte a rossz életre, melyet különben első urától tanult. Ő is tartogatott bizonyos kenőcsöket, melylyel a boszorkányok magukat kenegették. Ő tett legtöbb rontást és kárt az emberekben, mert mindenfelé hívták orvosként gyógyítani. A városnak ugyanis nem volt orvosa, mert csak az 1728. évi jan. 18-án határozta el a tanács, hogy "mivel minden királyi városban practicáltatik, hogy hites borbélyok legyenek, itt is proxima occasione, három vagy négy borbély fog adiuraltatni." Különben őt gyanúsították azzal, hogy az esőt és harmatot, valamint a halakat és a föld zsírját a törökországi boszorkányoknak eladta.

Jancsóné Szanda Katalinra vonatkozó vallomási iratok elvesztek, de az ítéletből tudjuk, hogy Heves vármegyéből származott, 50 éves bábaasszony volt, ki gyógyításokkal foglalkozott.

Szántó Mihály, 60 éves, valamikor Rózsának hajdúja volt s azután is nála élősködött. Az ő hitegetéseire, hogy az mily jó, 14 évvel ezelőtt lépett a seregbe, honnan azonban már 3 év óta kiválni készült.

Tóth Erzsébet, Danyi János özvegye, máskép Hétvékásné. Nógrád

350

vármegye Buják helységéből szakadt ide. 70 éves, szegény asszony volt, ki 27 év óta boszorkánykodott.

Dancsó János, Heves vármegye Ipolykeszi helységéből való. 70 éves, koldulásból tengődött. Hat év óta lakott Szegeden.

Dancsóné Hisen Borbála, árokszállási, 65 éves. Szegeden 3 év óta tartózkodott. Valamikor bábáskodott, de mostanában az úgynevezett "templom szegényei" közé tartozott. A közhiedelem szerint neki is nagy része volt az eső és a halak elidegenítésében; de az ezért nyert egy akó pénzből reá csak egy dénár jutott. Vallomása szerint az összes koldusok mind boszorkányok voltak s külön sereget képeztek a felső- és alsóvárosiak, úgy a palánkiak. A generális a Szabadkán lakó Szabó János volt. Ez kötelezte Rózsát arra, hogy a felhőket fegyverrel elhajtsa, hogy eső ne lehessen.

Koncz Sára Végh Istvánné, kit máskép Rohonkánénak is hívtak, Pest vármegye Tura helységéből való. Az egyetlen fiatal korú vádlott, mert csak 29 éves volt. Rózsának és Borbolának többnemű jótéteményeit élvezte. Minthogy igen szegény volt, a gyógyítás és rontás tudományának elsajátítása czéljából lépett közéjük. Három éve, hogy megtagadta az Istent s magát az ördögnek adta, kivel úgy élt, miként urával. Egyébként vizsgálat alatt anyának vallotta magát, miért is mint látni fogjuk, az ítéletet reá nézve felfüggesztették.

Korcsek Zsuzsa Tóth Ádámné, Nagy-Kátáról való, 60 éves. A szegénység és élvezetvágy vitte őt is a rosszra. Másokat ugyan meg nem rontott, de az istent ő is megtagadta. Képmutatásból gyónt ugyan, de az áldozáskor az ostyát soha sem nyelte le.

Köre Ilona Pálfiné, kit közönségesen Kerelának hívtak; vallomási jegyzőkönyveinek csak részlete maradt fenn. Bábasággal foglalkozott, sokakat megfenyegetett, amiért szolgálatait nem jutalmazták. Fia Pálfi Ferencz, hasonlókép a gyanúsítottak közé tartozott, legalább Katona Ferencz vallomásai szerint. A befogottak közül sokan haragudtak reá, sokan féltek nyelvétől és vallomásaitól. Azért Katona előadása szerint a börtönben Rózsa és társai őt is megfojtották.

Csikós Jánosné Enne Örzse, 50 éves özvegyasszony. Rövid vallomásai szerint az istent és szenteket megtagadva, 15 év óta élt az ördöggel. A pecsét nyoma rajta ép úgy, mint a többieken, a bevallott helyen előfordúlt. Még a vizsgálat folyama alatt elhalálozott; talán a kínvallatások következtében, vagy esetleg őt is megfojtották társai. Mert az ítéletben neve nem szerepel, legalább a végrehajtás nem terjedt ki reá.

Barak Margit, Dugonics Mihály özvegye, szegedi születésű, 55 éves. Önvallomási jegyzőkönyvei hasonlókép elhányódtak, de az ítélet szerint, társainak minden bűncselekményében részesnek találtatott. A pecsételés nyoma sem hiányzott róla.

351

Horváth Mátyás özvegye, Örzse asszony, kit közönségesen Bogadussánénak hívtak. Erdélyből származott Szegedre, 66 éves. Vallomási jegyzőkönyvei elvesztek, sorsosainak előadása szerint azonban "nagy ördög" volt. Az ördög pecsétjét is megtalálták rajta, házkutatás alkalmával pedig az áldozáskor eltüntetett szent ostyát is megtalálták ládájában.

Malmos Katalin, Légrádi János özvegye, szegedi születésű, 40 éves. Szilárdul megmaradt azon vallomása mellett, hogy mint "szegény árva özvegy", eljárogatott Kökénynéhez szolgálni és tanulni, de még senkinek sem ártott, mert csak a jövő új bor alkalmával akarták beesketni. Az ördöggel sem volt még semmiféle érintkezése, aminthogy a pecsételés semmi nyomát sem találták rajta.

Különben még többen is voltak vizsgálat alatt, kikről a többi vádlottak is csak azt állították, hogy nem tartoztak közéjük, hanem csak a "füveket tanulták." Többen emlékeznek meg a palánki kis kapu mellett lakó kis török asszonyról, mint ki sok bűbájosságot vitt véghez és az ördöggel tartott. Hogy ezt is befogták-e, vagy szabadon maradt s talán elmenekült, az iratok hiányosságánál fogva bizonytalan.

Az elősorolt 18, illetőleg 14 vádlott ezután a törvényszék elé állíttatott, hogy az önvallomások és a tanúk állításai hitelesíttessenek. Ez alkalommal némelyek vallomásaikat visszavonták vagy módosították. Az ügyész tehát újabb kínvallatást indítványozott s az ismételt tortura után a beismerés el nem maradt.

A törvényszék több napon át behatólag foglalkozott a szerencsétlenek ügyével s a legnagyobb lelkiismeretességgel és óvatossággal igyekezett eljárni, mert minden körülményre ügyelettel volt, nehogy Nádasdy püspök haragja újabb tápot nyerjen, nehezen kivívott jogaikat és önállóságukat fenyegetései szerint valóban megdöntse.

Szlovenics Mihály ügyész valamennyi vádlottra tűzhalált kért, még Légrádiné Malmos Katalinra is. A büntetés ezen nemének és mérvének kiszabásánál Carpzovius Benedeknek: Praxis Criminalis I. r. 49. czímére, Vivius I. r. 172., 173. czímére, V. Károly császár törvényének 109. fejezetére, tehát idegen kútfőkre és törvényekre hivatkozott. Június 26-án volt a döntés, a véghatározat hozatala. A törvényszék mind a 12 tagjának szavazati jegyzéke fennmaradt, miből kitűnik, hogy az ítélet teljes egyértelműséggel hozatott. Rózsára nézve ezenfelül négyen nyilvános kínzatást is kívántak, de ez a javaslat kisebbségben maradt. Malmos Katalinra is az a kivétel történt, hogy előbb pallossal végezendő ki és holtteste lesz elhamvasztandó. Bogadussánéra, úgy Koncz Sárára nézve az ítélet egyelőre függőben tartatott, ez utóbbira nézve azon körülmény okából, hogy méhében életet hordozott.

Az ítéletet azonban egyelőre titokban tartották és csak július 21-én

352

hirdették ki. Valószínű, habár ennek semmi nyoma nincs, hogy ezalatt az összes vizsgálati iratokat Podhradszkyval, esetleg a felsőbb körökkel bizalmas úton közölték. Csak amidőn kellő megnyugvást szerzett a tanács, hogy eljárása szabatos és kifogástalan s a város jövőjére és jogaira nézve hátrányokat nem idéz fel, csak ekkor történt meg a kihirdetés és az ítélet végrehajtása.

Ez július 23-án esett meg. A szerencsétleneket kivitték a vesztőhelyre, a maig is "boszorkány-szigetnek" nevezett Tiszapartra, hol a város egész népe egybe volt gyülekezve. Az itéletet terjedelmes indokolásával együtt magyarúl olvasták fel s azt még meg is magyarázták. A közönség iszonyattal volt eltelve a szörnyű bűnök hallatára.

A szerencsétleneket most újból felszólították, hogy istennel számolva, őszinte és töredelmes vallomást tegyenek s mindazok neveit, akikkel szövetségben voltak s akik a boszorkánykodás bűnében részesek, még ez utolsó alkalomból fedezzék fel. Ekkor néhányan még emlegettek neveket, legtöbbnyire az idegen lakosok s illetőleg a ráczok és dalmaták sorából. Azután felkötözték őket a három máglyarakásból felnyúló rudakhoz. A hóhér mindenekelőtt Malmos Katalinnak fejét vette s azután alágyújtott a máglyáknak, melyeknek füstje az áldozatokat, nevezetesen Rózsa Dánielt és nejét Szél Zsuzsannát, Katona Ferenczet, Nagy Anna Kökénynét (Gilicsóné), Szanda Kata Jancsónét, Tóth Örzse Danyinét, Hisen Borbála Dancsónét, Barak Margit Dugonicsnét, Szántó Mihályt, Borbola Ferenczet, Kovács Pált és Dancsó Jánost, számszerint tizenkettőjüket (hat férfi és hat nő) rövid idő alatt megfojtotta. A felcsapó lángok azután a tizenhárom elitéltnek tetemeit teljesen elhamvasztották.

A gyászos történet mindenkire bizonyos megkönnyítő hatással volt. A közönséget az a tudás és megnyugvás töltötte el, hogy a közjóra és az isten dicsőségére ezen példaadó büntetés mily szükséges és hasznos volt és hogy a keresztény társadalom ezáltal mily nagy veszedelemből lett megmentve. Sokan örvendeztek és a tanács bölcsesége és erélye fölött még hálálkodtak is. A hatóságot mindenfelől üdvözölték, a bűn gyökeres kiirtására irányuló további tevékenységre, kitartó munkásságra serkentették.

A többi közt Debreczen város tanácsa is melegen üdvözölte Szegedet s minthogy ő is azon buzgólkodik, hogy a hasonló gonosz és veszélyes egyénektől a társadalom megmentessék, aug. 2-án kelt átiratában bizalomteljesen azt kérte, hogy amennyiben az elítéltek vallomásaiból kiderülne, hogy a boszorkányok seregében debreczeniek is volnának, az erre vonatkozó adatok hitelesen kijegyeztessenek s Debreczenbe megküldessenek, hogy az emberi nem üdvére szolgáló törvényes eljárást ellenükbe megindítani lehessen.

A tanács tehát nagy buzgalommal folytatta a vizsgálatot s befo-

353

gatta mindazokat, akiknek nevei a kivégzettek ajkairól elhangzottak. Összesen mintegy 28-an ültek ismét a börtönben. A nélkül azonban, hogy akár a vizsgálatok során, akár a kivégzések alkalmával, bárki is Mihalovicsné Szubin Beda asszony nevét említette volna (miként Mihalovicsné ezt alaptalanúl Dugonicsnéra vonatkozólag állítja), valamely félreértés következtében, a hóhér Mihalovicsnét is meglánczolta, a városházára hurczolta s ott bebörtönözte. Csak amidőn férje hazakerült s ez lármát csapott, bocsátották szabadon Beda asszonyt, ki rettenetes félelmek közt élte napjait, minden perczben tartva attól, hogy újból befogatják. Mihalovics is szorongott feleségének sorsa miatt és ezer forintot igért, csak feleségét ne zaklassák, kiért különben egész vagyonával kezességet vállalt. Megnyugtatták ugyan, hogy félreértés történt, de azért a Mihalovics-pár megnyugodni nem tudott, mert a vizsgálatok további folyamáról kiszivárgott hírek aggasztók voltak.

De ezenközben egész váratlanúl III. Károly királytól kanczelláriai parancsolat érkezett, mely a további eljárást felfüggesztette. A szegedi szégyenteljes dolgok híre ugyanis a legfelsőbb körökig elhatolt, a királynak is értésére esett, annyival is inkább, mert az akkori hírlapok megemlékeztek róluk. Nevezetesen a "Frankfurter Zeitung" Szegedről, július 26-án kelt eredeti levél alapján, a következőkben ismertette a feltűnést keltő történetet.

"Szegeden nemrégiben különböző és mindkét nemen lévő egyéneket fogtak be, kik boszorkánysággal vádoltattak, akiket szigorú vizsgálat után, a körülmények beigazolásával, a véghatározat alkalmával tűzhalálra ítéltek. De ezt megelőzőleg az ottani szokáshoz képest, az elítéltek próba alá vettettek; nevezetesen: összekötött kezekkel s lábakkal, a testhez erősített hosszú kötélnél fogva, a vízre eresztettek, de boszorkány módra, a parafához hasonlóan a vízszínen lebegtek. Ezután következett a második próba, tudniillik a mérlegelés, egyik-másik súlyának kiismerése; amely alkalomból nagy csudálkozást keltett, hogy egy nagy és terhes asszony nem többet, mint csak másfél latot nyomott, az ura pedig, aki szintén nem tartozott a kis fajtájúak közé, csak 5 ötödöt (Quintel), a többiek pedig általában egy lat vagy 3 ötöd súlyúak voltak. Július 23-án, azaz a múlt pénteken, a végítéletet 13 egyénen és pedig hat boszorkánymesteren és hét boszorkánynőn végre is hajtották. Mindnyájan elevenen elégettettek, közöttük a a város volt főbírája, aki a máglyán a legkiemelkedőbb volt. Alig lehet leírni, mily borzasztó volt ez a látvány. A várostól mintegy egy órányira, közel a Tisza partjához, három máglyarakás volt állítva, hol mindegyiknek a közepén, minden egyes részére egy nagy czölöp volt leerősítve s ezen czölöpökhöz, minden máglyánál négy gonosztevő kötelekkel volt felkötözve. Ekkor egy asszony, ki csak 4 év óta volt a sereg tagja, lefejeztetett és testét a középső

354

máglyán lévő négy felkötözötthöz, kik rangjukhoz képest főkapitánynak, hadnagynak, zászlótartónak és trombitásnak neveztettek, - helyezték el. Ekkor mind a három máglya egyszerre lángra gyúlt és teljes erővel égett. S habár a gonosztevők egy jó negyedóráig a körülfolyó lángok közt voltak, mégsem lehetett legkisebb jajgatásukat se hallani. A vígasztalásukra kirendelt papok szavait ámbár úgy látszott, hogy figyelemmel hallgatják, mégis azokat egy bizonyos megátalkodottsággal fogadták s így sokan kételkedtek abban, hogy a kivégzettek üdvösséges halállal múltak volna ki.

A sereghez tartozó egy magyar bábaasszony is elhamvadt, ki több mint 2000 gyermeket keresztelt meg az ördög részére. Még nyolczan vannak fogságban, ezek már megúsztatva, megmérlegelve vannak és valóságos boszorkányoknak találtattak. Egyik közülük viselős és a fentebb elégetett egyének vallomása szerint ez az ördöggel való egyesülésből keletkezett. Tegnap ismét húsz befogatás történt."

A szegedi tudósító nyomán a hírlapi közlemény azt is előadja, hogy a bűnösök gonoszsága miként derűlt napfényre. Egy csizmadia inas fedezte volna azt fel, még pedig a következő módon. Az inas egy másik fiúval az utczán játszadozva, a többi közt ennek a következőket mondotta: megtréfálom ma a szegedieket, kik azt várják, hogy ma esni fog; de csalódnak, mert zivatart idézek elő, - jőjj, tarts te is velem. De emez mentegetőzött, hogy ő ilyesmihez nem ért; mire emez biztatta, hogy majd megtanítja reá, hisz az igen könnyű, el is mesélte annak módját. Azonban emez újra szabadkozott, hogy nem akar benne részt venni, sőt az inast magára hagyta. Délben, mikor az iszonyú zivatar kitört és a jég mindent megsemmisített a mezőkön és a szőlőkben, midőn az asztalnál együtt ült mindenki, az utóbbi fiú az inassal való találkozását atyjának elbeszélte. Az apa erről az előljáróságnak rögtön jelentést tett, mire az inast beidézték és szigorú vallatóra vették. Az inas ekkor megnevezte a bűnösöket, kik azonnal börtönbe kerültek és megérdemelt büntetésüket el is vették (1). Tehát még a hírlap sem tiltakozott a szörnyű tévedés és tudatlanság fölött.

Talán ép ezen hírlapi közlemény keltette fel a király figyelmét, mert azon rendeletben, melyet Laibachból 1728. évi aug. 27-én intézett a tanácshoz, erre határozott utalás történik. A felség ugyanis a 13 kivégzettre és a 28 befogottra való utalással felhívta a tanácsot, hogy a kivégzettek összes bűnügyi iratai a magyar kanczelláriához kése-

1) Lásd: Hetényi J.: Honi városaink befolyásáról nemzetünk kifejlődésére. Buda, 1841. 127. lap. - Möstl Franz: Ein Szegediner Hexenprocess. Graz, 1879. 19. lap. - Felesleges megjegyeznünk, hogy e hírlapi közlemény némely része helytelen értesülésen alapul. Így a csizmadia inas történetéről a vizsgálati iratok mit sem tudnak.

355

delem nélkül felterjesztessenek és a felsőbb útasítás leérkezéseig a vizsgálat alatt levők ellen minden további eljárás függőben tartassék.

Szegedre ez a rendelet szept. 15-én érkezett meg s egy bizonyos feltünést éz megütközést keltett. A városban rögtön híre terjedt, de valami nyugtalanságot nem szült, mert azt hitték, hogy a király meggyőződést óhajt szerezni a törvényességről. Ez pedig meg lett tartva, mert ártatlanúl senki sem szenvedett.

Az eljárás tehát felfüggesztetett és az összes vizsgálati és tárgyalási iratok, itéletek stb. az illető helyre felküldettek. Ez a körülmény felbátorította a még mindíg aggodalmak közt élő Mihalovicsnét, ki arra nézve óhajtott volna biztosítékot nyerni, hogy semmiféle további kellemetlenségei nem lesznek. Ennélfogva a felséghez esedező levelet intézett, melyben védelemért könyörgött s biztosítást kért arra nézve, hogy törvényszerű eljárás nélkül szabadságát el nem veszti. Panasz-levelében azonban némely körülményt tévesen, vagy elferdítve adott elő. Így alaptalanúl állította, hogy a kivégzettek a leggazdagabb egyének voltak, mert ellenkezőleg, az egy Rózsát kivéve valamennyien szegények voltak. Az is csak képzelődésen alapult, hogy a kivégzés alkalmával Dugonicsné őt boszorkánysággal vádolta volna.

Úgy a tanács igazoló jelentése, mint Mihalovicsné panasza majdnem egyidőben érkezett a király elé. A kanczellárián a összes periratokat a legnagyobb lelkiismeretességel vizsgálták át. Nem is volt más észrevétel, mint az, hogy az iratok közt nem akadtak annak nyomára, ha vajjon az elítéltek egyúttal megvizsgáltattak volna a tekintetben is, hogy azon pecsétek nyomai, melyet vallomásuk szerint az ördög reájuk nyomott, testükön valósággal meg voltak-e? Hogy ez a vizsgálat mi okból lőn elmulasztva, valamint arra nézve, hogy a szentelt ostyát, mely némely vádolt előadása szerint az ő ládájában lett volna elrejtve, ott csakugyan megtalálták-e vagy sem, a tanács újabb jelentéstételre köteleztetett. Mihalovicsné panasza következtében a kanczellária hasonlókép igazoló jelentést kívánt; nevezetesen miért nincs nyoma a vizsgálati iratokban több oly körülménynek, melyekről panaszosnő emlékezik. Az erről szóló legfelsőbb rendelet Bécsből okt. 25-én adatott ki. A tanács rögtön válaszolt s a kifogásokra alaposan meg is felelt. Jegyzőkönyvekkel, látleletekkel igazolta, hogy mit sem mulasztott és kellő körültekintéssel járt el. Az ördög által ütött pecsétek nyomainak vizsgálatáról külön kimutatást szerkesztett, tüzetesen megjelölve, hogy a pecsétek hol és milyen formában észleltettek. Kiemelték azt is, hogy a szentelt ostyát annak idején nemcsak felkutatták, hanem azt Bernát piarista atyának át is adták. Mihalovicsné gyanusító és valótlanságokat magában foglaló panaszára nézve azt jegyezték meg, hogy a fürösztés az egész országban gyakorlatban van s amíg a felség

356

erre vonatkozó tiltó rendeletet ki nem bocsájt, addig a törvényes gyakorlattól el nem állhatnak. Egyúttal a többi elítélendőre nézve most már határozott utasítást óhajtottak.

A tanács ezen újabb jelentésére semmi válasz sem érkezett, legalább az iratok közt ennek semmi nyoma. A kanczellária, úgylátszik, utólagosan meggyőződött és megnyugodott a tanács eljárásának törvényszerűsége és helyessége tekintetében, vagyis a legfelsőbb körök lehetségesnek, igaznak tartották mindazt, mit a vádlottak önvallomásaikban előadtak.

A felsőbb útasítás elmaradásánál fogva a további vizsgálatok egyelőre szüneteltek. Újabb befogatások sem történtek, sőt az alaptalan vádaskodások szigorúan fenyíttettek. Így az 1728. évi okt. 30-án tarott tanácsűlésen "Szőke Mihály, Farkas István özvegyét boszorkánynak mondotta és aztat meg nem bizonyíthatta, azon mondásaért 4 forintban megbüntettetett."

A tanács utóvégre is megúnta a várakozást és a vizsgálat alatt maradt egyének összes vallomásait s a bizonyítékokat, valamint az időközben meghozott halálos ítéleteket, a nélkül hogy erre kötelezve lett volna - mert a vérhatalmi jognál fogva, minden halálos ítéletet felülvizsgálat nélkül is jogosítva volt végrehajtani - a kanczelláriára felterjesztette s egyenes útasítást kért, hogy a bűnösökkel mitévő legyen.

Csak a következő, 1729. évi márczius hó 7-én érkeztek vissza az iratok s a kanczellária kijelentette és megengedte, hogy az ördöngős és valóságos boszorkányszemélyek, nevezetesen Koncz Sára Végh Istvánné, Horváth István özvegye, vagyis Bogadussáné halálos itéletei végrehajthatók. A legfelsőbb hatóság mindazáltal az ítéleteken azt a módosítást tette, hogy a bűnösök előbb lefejezendők és csak azután égettessék el testük.

Márczius 9-én a két boszorkánynő az említett módon ki is végeztetett. Hogy a többi 28 vádlottal mi történt, nem lehet tudni. Talán egy részük a börtönben elveszett, másik részük talán más módon fenyíttetett.

De az üldözések és vizsgálatok ezzel még véget nem értek. Újabb vádlottak kerültek a börtönökbe és vétettek vizsgálat alá. Sokan gyanúsították és vádolták Sánta Miska csavargót, az 1713. évi zendülés előidézőjét, ki azonban alighanem elmenekült, mert a vizsgálat reá ki nem terjedt. Legalább az erre vonatkozó iratok fenn nem maradtak. Az 1730. évi szept. 25-én kelt tanácsi határozat: "Sebestyén Márton neje keserves panaszt tett, hogy néhai Boros János özvegye, bűbájosan gyermekét tönkretette, minden tagjait és csontjait kiszedte. Felhívatván vádlott, tagadása után inquisitio alá vétetni rendeltetett" is azt igazolja, hogy az üldözések tovább folytak.

357

Ugyanezen évi deczember hóban Lőrik Marinka, Kazari Ádám özvegye, Zólyom vármegyének Radvány helységéből való 65 esztendős asszony, ki Szegeden mint koldúsnő 10 év óta tartózkodott, került vizsgálat alá amiatt, hogy nagyfejű Tóth Istók unokáját megvesztette.

Lőrik inquisitiója a szegedi boszorkányüldözések történetében határozott fordulópontot képez. Az ő és az őt követő boszorkányok elleni vádak egészen más természetűek, mint szerencsétlen elődeiké. Ezentúl az ördögnek azon szerepe és hatása, amely a korábbi pereknél s illetőleg önvallomásoknál oly jellemző volt, teljesen eltűnik és a boszorkányok elleni vádak pusztán csak a kuruzslás és az ebből származott károsodások tényeire szorítkoznak. Az ördöggel való szövetkezésekről, mulatozásokról stb. ezentúl mit sem vallottak s illetőleg ez irányban a vallatások elmaradtak. E helyett most már a füvekkel és egyéb dolgokkal véghezvitt gyógyításaikat, fürösztéseiket, ráolvasásaikat vallatták, amelyekkel az egyes szenvedőknek olykor javára, máskor kárára voltak. Ezenkívül a tisztánlátások, jövendőmondások tűnnek elő; mert némelyek megtudták mondani, hogy az elveszett lovak és ökrök mely határban, kinek a jószágai közt találhatók fel.

Lőrik Marinka igen bűnös kuruzslónak tapasztaltatott. Önvallomása és a tanúk bizonyítékai alapján Khlosz Mátyás tiszti ügyész halálbüntetést kért reá. Ha vádlottnő időközben a börtönben el nem hal, a máglyahalált aligha kerüli el.

Az 1731. évben ismét többeket vádoltak boszorkánykodás miatt. Nevezetesen október havában Ergelőczi vagy Czinderi Ilona, Csuka Péter özvegye, kit közönségesen Csipkekötő asszonynak hívtak, hurczoltatott börtönbe. A 60 éves öreg asszony igen sok sikerült gyógyítást eszközölt. Miként azelőtt a híres Hétvékásné, úgy ő is számtalan nyomorékot, súlyos beteget, sőt haldoklót, szóval különféle rontásokban szenvedőket, kenegetéssel és fürösztésekkel állított talpra. De voltak olyanok is, kik kezei alatt elhaltak, vagy akik rontásaikat neki tulajdonították. Az 1728. évi üldözések alkalmával a befogatás elől azáltal szabadult meg, hogy megszökött és Gyöngyösön rejtőzködött.

Ezúttal, október 29-én 12 tanút hallgattak ki ügyében, részint mentőleg, részint terhelőleg. Vádlottnő azonban folyton tagadott s tiltakozott a reá fogott rontások és fenyegetőzések ellen. November 9-én és 14-én állt a törvényszék előtt s a többrendbeli súlyos gyanúokoknál és makacs tagadása következtében a tortura alkalmazása ellene elrendeltetett. A terjedelmes kérdőpontokat és a kínzatás fokozatait előre megállapították. De Ilona asszony nagy kora daczára is, hatalmas szervezeténél fogva, a gyötrelmeket kiállotta. Semmit sem tudtak belőle kivenni. Ily körülmények közt a törvényszék egyhangú határozattal a városból való kicsapatásra ítélte. A tanácstagok egy kisebb része még azt óhajtotta volna, hogy a hóhér nyilvánosan megvesszőzze.

358

Vele egyidejűleg volt vizsgálat alatt Kovács Zsófia Molnár Istvánné, ki hasonlókép csak olyan javasasszony volt, mint Csipkekötő. Az ő ügyében a tanács 22 tanút hallgatott ki. Molnárné azonban tagadta a rontásokat, az ellene emelt vádakat körűlményesen czáfolgatta, úgy hogy alig maradt néhány eset, mely az ellene támadt gyanút istápolta. Khlósz ügyész azonban követelte a kínvallatás alkalmazását, melyet a tanács nov. 14-én tartott űlésén egyhangú határozattal rendelt el. De "ludas" Molnárné a kínvallatások daczára is folyton tagadott s így őt is Csipkekötő módjára, a városból kiseprűzték.

Erre nézve a törvényszék szabályos és indokolt ítéletet hozott. A kicsapás örök időkre szólt. Mindkét elítélt esküt tartozott tenni arra nézve, hogy soha vissza nem tér, mert különben bélyeget sütnek reá. Meg kelle ígérniök azt is, hogy raboskodásuk és szenvedésük miatt sem a tanács tagjain, sem másokon boszút nem állanak és semmiképen ártalmukra nem lesznek.

Még négy más vádlott, nevezetesen Berta János, Tóth Mátyás, Urbán Ferencz, Szabó István nagykátai és dabi illetőségű lakosok is vizsgálat alatt voltak ugyanekkor. Mintegy nyolcz hónapig szenvedtek a börtönben; de kitartóan tagadtak s ellenük semmi bizonyíték nem merült fel, büntetésüket sem szorgalmazták, így hát nov. 16-án szabadon bocsájtattak.

Ellenben Jámbor Katalin vádlottnő ügye már szigorúbb elintézéssel végződött. A terhére rótt esetek és rontások súlyosabb nemeinél fogva, a kényszervallatások több rendbeli fokozatainak vetették alá, hogy vallomásokat csikarjanak ki tőle. A tanács ez alkalommal kiváló óvatosságot tanúsított. Nehogy bármiféle szemrehányással illettessék, vagy eljárásának törvényszerűsége kifogás tárgyát képezze, azt a szokatlan és kivételes eljárást alkalmazta, hogy a törvényszékhez szavazati joggal, Vranovics Tamást, Csanád megye alispánját, mint kiváló hírű jogászt, meghívta volt. Ám az alispán is egészen a tanács álláspontjára helyezkedett; ő is csakúgy a kínvallatások fokozására szavazott, mint a tanács többi tagjai. De a tortúra több rendbeli fokozata daczára sem sikerült bizonyítékokat szerezni s így Jámbor Katalint is a hóhér seprűzte ki. Lehet azonban, hogy a kínvallatások közt elhalálozott, mert itélete s a végtárgyalási iratok fenn nem maradtak.

Az üldözések és perek, habár nem azon hévvel mint az első alkalommal, még ezután is soká tartottak. Az 1733. évi november hó folyamán Csoma Katalin, Szöri Mátyás hitvese került vizsgálat alá. Vallomásai bár ismeretlenek, de a végtárgyalási jegyzőkönyv szerint a terhelő és bizonyító körülmények oly súlyosaknak találtattak, hogy Khlósz Mátyás ügyész vádjára 1734. évi márcz. 30-án a tanács kimondta a halálos itéletet. Csoma Katalinnak előbb feje vétetett azután pedig a máglyán elhamvasztatott.

359

Ugyancsak az 1734. évi június havában, Károlyi Ilona, a város általánosan ismert "Péla nénéje" került üldözés alá. A tanúk sok bűbájosságot és rontást tudtak elősorolni; a nyelves vén asszonyra sokan haragudtak. De vádlottnő a kínvallatások közt is mindent tagadott. Minthogy halálra itélni nem lehetett, szeptember hó végén a város határterületéről ő is kitiltatott.

Ugyanezen év november havában Kis Görög felesége, Szibininé Sztána, egy borszerető, tékozló asszony került a törvényszék elé, ki különösen elveszett pénzekről, elhajtott ökrökről, babszemek hányásával szokta volt ezek hollétét kideríteni, kit különben rossz hajlamaiért ura is gyakorta ütlegelt. A következő évi márcz. 29-én történt kihallgatások és szembesítések alkalmával több rendbeli bűbájosságát valóknak ismerte, némely neki tulajdonított rontásra nézve azonban megmaradt tagadása mellett. Hogy mi sors érte, minő ítéletet nyert, az iratok hiányosságánál fogva megállapítani nem lehet.

Fúrús Ilona, Pávó Gergelyné boszorkánysággal vádolt nőről azonban tudjuk, hogy különféle bűbájosságaiért, 1736. évi jan. 12-én, Bohus Ádám tiszti ügyész halálos büntetést kért kiszabatni. A törvényszék azonban a lóra ültetés útján eszközölt kényszervallomásokból sem merített elegendő bizonyítékokat. Csak az derült ki, hogy vádlottnő Károlyi Ilonával bensőbb összeköttetésben állt s így mint gyanús és rossz életű asszony, a város terűletéről ő is kitiltatott.

Alighogy ezt kiseprűzte a hóhér, Pápai Katalin Bordás Mihályné győrmegyei asszony került a börtönbe. A tanúk vallomásai szerint, nevezett sokakat fenyegetett, kiknek rontásai, károsodásai, csakugyan bekövetkeztek. Bohus ügyész az eseteknek bővebb kiderítése czéljából a kényszervallatások elrendelését kívánta. De a tanács - mely ekkor már megszabadúlt Podhradszky befolyásától - még ezt is feleslegesnek tartotta, hanem a tanúvallomásokban rejlő gyanúokoknál fogva, 1735. évi jan. 28-án, Bordás Mihálynét is kiútasította a városból.

Az 1737. év tavaszán ismét két asszonyról szárnyaltak boszorkánykodási hírek. A kárvallottak és rontásban szenvedők által emelt vádakra ezeket is befogták. Az egyik Molnár Ilona, Buza János hitvese, kiről azt panaszolták, hogy az ő tehenei mindenkor több tejet adnak, tüneményes bőségű vajat tud előállítani, míg a szomszédok tehenei alig tejelnek. Különben ügyes gazdasszony lehetett, mert a legszilajabb tehenet is megtudta fejni. De gyermektelen volt, pedig igen áhítozott a magzat után s talán ép ez a körülmény vezette a babonáskodásra. Deákokat is tartogatott s ezek közül némelyik az ő gondviselése alatt annyira senyvedt, hogy majdnem elpusztult. A másik vádlott Kovács Rózsa Hódi Györgyné, sülyedt, részegeskedő, a templomot nem igen járó, ellenben a franczia katonák után bomló s felettébb mosdatlan szájú, szegény asszony volt. Ügyesen járta a "szűz Mária

360

tánczot" s a feleséges embereket ha megcsókolta, ennek tüzétől azok arczán egy pénz nagyságú pattanás szokott volt támadni. Egyike volt azon "szép asszonyoknak", kiknek ha valaki a "táljába hágott", azoknak romlása és megbetegedése okvetlenűl bekövetkezett. Különben ő is kuruzsolgatott s kik szorultságában nem segítették, azokat megfenyegette. Oly hírek is szárnyaltak róla, mintha Gyermekszörű Istvánnét és Fábián Péter leányát "szicsánnal" megmérgezte volna. Szóval a törvény üldözésére elegendőkép reászolgált.

Mindkét vádlottnőt szigorú vallatás alá vonták. Miután makacsúl tagadtak, kínzatásnak vettettek alá. Az e végre készített lenge ingben helyezték a kiszögezett lovacska hátára, melyet azután ringatni szoktak. Kovács Róza a mérgezések eseteit el nem háríthatta magától. Maga is beismerte, hogy Fábián Péter leányának a szicsános üvegből inni adott, állítólag égetett bort; beismerte továbbá azt is, hogy Gyermekszörű Istvánnal tilos viszonyban volt. Utóbb azt is beismerte, hogy az Istent, a szenteket, a szűz Máriát megtagadta és az ördög szolgálatára felesküdött. Ezen bűnét bizonyos Körmöcziné és Kókainé asszonyokra hárította; különben a szabadkai boszorkányok seregéhez tartozott volna. - Molnár Ilona vallomásait nem ismerjük.

Khlosz ügyész ezekre is halálos ítéletet kért kiszabatni. A tanács azonban, bár a bűbájosság eseteit csakugyan fennforogni látta, a város területéről örök időkre szóló kitiltással fenyítette őket.

A boszorkányüldözések ezután, mintegy hét évi időtartamra szüneteltek. Csak az 1744. évi deczember hó végén fordult elő két rendbeli vizsgálat, melyek, - úgy látszik - hogy e nemben az utolsók valának.

Az utolsó két vádlott Dóka Ágnes Fóris Gergely özvegye és Lantos Margit, előbb Bálóné, most Albert János felesége. Mindketten bábasággal és kuruzslással foglalkoztak. Némelyeket meggyógyítottak, másokat ellenben veszedelembe sodortak. Bátran és aggodalmaktól menten űzték gyakorlataikat; nem féltek a büntetéstől, ellenben nyelvességük és fenyegetőzéseik által sokakat megfélemlítettek. Nyíltan hirdetgették, hogy nem félnek senkitől, mert "pecsétjük az város asztalfiában vagyon" - és hogy "nem égetnek már többé Szegeden, azt is megbánták, akit égettek." Különben mindkét asszony szorgalmas radnai búcsújáró nő volt.

Mindössze 14-en tettek panaszt rontásaikról s ezek alapján Bohus ügyész a 12 év óta boszorkánykodó Dóka Ágnes és a 3 év óta elkárhozott Lantos Margit ellen, a körülmények bővebb kiderítése okából, lóra való ültetés útján, a kényszervallatás elrendelését kérte. A tanács decz. 18-án tartott ülésében hozott ítéletet az illetők ügyében, segítségül híván mindenekelőtt a szentlelket. E közben a hóhér megvizsgálta vádlottnőket s miután jelentése szerint azokon az ördög által

361

való megpecsételésüknek semmi nyoma sem tapasztaltatott, - tekintve mindazonáltal azt, hogy számos betegnek halálát okozták és a bűbájoskodással méltán gyanúsíttattak, a kínvallatás mellőzésével, ők is örök időkre kitiltattak a város területéről (1).

Talán ez volt az utolsó ítélet, mely a boszorkánysággal vádolt egyének ügyében Szegeden kihirdettetett; mert ezentúl a szomorú és szégyenteljes vádaskodások és törvénykezések nyoma vesz.

A haladás és derengő felvilágosodás sugarai, melyek Mária Terézia uralkodása alatt különféle irányokban útat törtek, Szegedre is elhatoltak. A felvilágosodás egyik oltára a nevelésügy, az iskola lett, melyről ép ez időben mondatott ki a nagy horderejű és csak lassan, hosszas idők mulva megvalósulhatott azon elv, hogy az iskola az államé.

Mert a boszorkányokról szóló hit és képzelődés, a bűbájosoknak tulajdonított természetfölötti hatalom, az ördög erejének és a sátán uralmának érvényesüléséről való felfogások, nem is annyira a közönséges tudatlanságnak nyilvánúlásai, hanem a XIII-XVIII. századbeli iskolák tanításainak szánandó és szörnyűséges botlásai.

Tanult, sőt a tanítással foglalkozó egyének, kik szellemi tekintetben a nagy tömeg fölött kimagaslottak, majdnem kivétel nélkül hódoltak azon felfogásnak, hogy amiként az ördög megjelent az Üdvözítő előtt és csábításaival imádásra, követésre igyekezett volna őt reávenni: úgy a sátán folyton, máig is küzd az Úr ellen s alattvalókat szerzendő, az embereket mindenféle jókkal való hitegetések útján igyekszik az igaz útról, az igaz vallás követésétől elterelni.

Mindenütt tanúlt és a tanítással foglalkozó egyének ápolgatták a boszorkányságról szóló téves hiedelmeket. Azon különféle képzetek és felfogások tehát, melyeket némelyek az ős pogány mythologia maradványainak óhajtanának tekinteni, nem egyebek, mint egyes tanítók tévelygéseinek emlékezetei.

Elég legyen csak arra utalnunk, hogy a nagyszombati egyetemre becsempészték Carpzovius tankönyvét, s ez úton a tanuló ifjúságnak, az ország egész jogász világának józan ítélő tehetségét tévedésbe ejtették. Ez úton lassanként az egész értelmiség kivétel nélkül meghódolt a kor uralkodó eszméjének, a tudományos rendszerek alapján megállapított boszorkánysági tanoknak.

Ezen tanok Szegeden különösen a törökök kiűzése után, a nagy buzgalommal megindúlt hitéleti működésekkel kapcsolatban kezdettek terjedezni. Hogy a papság általában hódolt ezen tudományos rendszeren alapuló téves nézeteknek, az a boszorkányperek tüzetes vizsgálatából

1) Lásd: Oklevéltár CCVII. sz. a. a hivatkozott vallomásokat, ítéleteket, úgy a tanácsi határozatokat és a város számadásainak megfelelő tételei közt előforduló följegyzéseket.

362

önként kiderül. Hisz az egész üldözés nem mást, mint az eretnekség kiirtását, a keresztény egyház veszélyét magában hordó bűnös szövetkezés megsemmisítését czélozta. E tekintetben a világi hatóság az egyházi férfiak álláspontjának és kívánalmainak csupán hithű végrehajtója volt. Az üldözések kitörésére pedig kiváló hatással volt Nádasdy püspöknek a város irányában czélbavett hatalmi törekvése, amiről fentebb tüzetesen szólottunk.

Felettébb méltánytalan ennélfogva a boszorkányüldözések miatt egyrészről a város hatóságát, népét, vádolni, - valamint másrészről a legnagyobb tájékozatlanság mondhatja azt, hogy ezen üldözésekben az egyházi férfiaknak semmi része sem volt (1). Mária Terézia különösen a morvaországi boszorkányüldözések alkalmából a papság befolyását oly világosan fennforgónak tapasztalta s az üldözéseket oly annyira egyházi érdekűnek talála, hogy e miatt, 1751. évi márczius 1-én kelt leiratában, az illető papságot meg is korholta.

A királynő ezen erélyes eljárása arra vezetendő vissza, hogy Würzburgban, 1749. évben egy boszorkányégetés alkalmával, Gaar György jezsuita nyilvános beszédben vitatta a boszorkányok létezését és a boszorkánykodás eretnek voltát. E beszéd több kiváló túdós czáfolatát vonta maga után. Miként azelőtt Thomasius, úgy most Tartasotti szállt síkra a szörnyű tévedések kimutatása ügyében. A felvilágosúlt szellemek egymásután oszlatták el a nagy sötétséget s ezek között a királynő udvari orvosa, Van Swieten buzgólkodott legfőként azon, hogy a királynő 1755-ben kiadott körrendelete útján a boszorkányüldözéseket és pereket egyáltalán eltiltotta.

III. A fejlődés első nyilvánulásai.

E fejezet alatt a város történetének azon részleteivel ismerkedünk meg, melyek Mária Terézia uralkodásának időszakára esnek. E korszakban a város anyagi gyarapodásnak indulva, bizonyos fejlődési fokra emelkedett s a polgárisodásnak szerényebb, de mégis határozott jelei nyilatkoztak meg. A régi nagy faluból a várossá való átalakulásnak folyama megkezdődött s úgy a belső, mint a külső viszonyokban is nagy változások következtek be.

A város elvesztette korábbi, határszéli jellegét. Az ujszegedi oldalon, a mai hídfő körül létezett királyi harminczadot a királyné

1) Ezt állítja Oltványi Pál: "A szegedi plébánia" Szeged, 1886. 132-148. 1. czímű művében, hol a régi idők ezen általános tévedését kizárólag a város népének és hatóságának bűneűl igyekszik feltüntetni, természetesen a világos történelmi adatokkal szemben álló föltevések, sőt részben az adatok elferdítése alapján.

előző | tartalom | következő