Reizner és műve | 1. kötet | 2. kötet | 3. kötet | 4. kötet | keresés
|
362 önként kiderül. Hisz az egész üldözés nem mást, mint az eretnekség kiirtását, a keresztény egyház veszélyét magában hordó bűnös szövetkezés megsemmisítését czélozta. E tekintetben a világi hatóság az egyházi férfiak álláspontjának és kívánalmainak csupán hithű végrehajtója volt. Az üldözések kitörésére pedig kiváló hatással volt Nádasdy püspöknek a város irányában czélbavett hatalmi törekvése, amiről fentebb tüzetesen szólottunk. Felettébb méltánytalan ennélfogva a boszorkányüldözések miatt egyrészről a város hatóságát, népét, vádolni, - valamint másrészről a legnagyobb tájékozatlanság mondhatja azt, hogy ezen üldözésekben az egyházi férfiaknak semmi része sem volt (1). Mária Terézia különösen a morvaországi boszorkányüldözések alkalmából a papság befolyását oly világosan fennforgónak tapasztalta s az üldözéseket oly annyira egyházi érdekűnek talála, hogy e miatt, 1751. évi márczius 1-én kelt leiratában, az illető papságot meg is korholta. A királynő ezen erélyes eljárása arra vezetendő vissza, hogy Würzburgban, 1749. évben egy boszorkányégetés alkalmával, Gaar György jezsuita nyilvános beszédben vitatta a boszorkányok létezését és a boszorkánykodás eretnek voltát. E beszéd több kiváló túdós czáfolatát vonta maga után. Miként azelőtt Thomasius, úgy most Tartasotti szállt síkra a szörnyű tévedések kimutatása ügyében. A felvilágosúlt szellemek egymásután oszlatták el a nagy sötétséget s ezek között a királynő udvari orvosa, Van Swieten buzgólkodott legfőként azon, hogy a királynő 1755-ben kiadott körrendelete útján a boszorkányüldözéseket és pereket egyáltalán eltiltotta. III. A fejlődés első nyilvánulásai. E fejezet alatt a város történetének azon részleteivel ismerkedünk meg, melyek Mária Terézia uralkodásának időszakára esnek. E korszakban a város anyagi gyarapodásnak indulva, bizonyos fejlődési fokra emelkedett s a polgárisodásnak szerényebb, de mégis határozott jelei nyilatkoztak meg. A régi nagy faluból a várossá való átalakulásnak folyama megkezdődött s úgy a belső, mint a külső viszonyokban is nagy változások következtek be. A város elvesztette korábbi, határszéli jellegét. Az ujszegedi oldalon, a mai hídfő körül létezett királyi harminczadot a királyné 1) Ezt állítja Oltványi Pál: "A szegedi plébánia" Szeged, 1886. 132-148. l. czímű művében, hol a régi idők ezen általános tévedését kizárólag a város népének és hatóságának bűneűl igyekszik feltüntetni, természetesen a világos történelmi adatokkal szemben álló föltevések, sőt részben az adatok elferdítése alapján. 363 mindjárt uralkodása kezdetén megszüntette s ennek következtében a Maros-Tisza-szögébe eső terület, habár egyelőre tovább is idegen kormányzat alatt maradt, megszűnt külföld lenni. A "bánáti" behozatal és kivitel nehézségei így elhárulván, Szeged forgalma mindinkább növekedett s a város kiváló emporialis helylyé fejlődött. A maros-tiszai katonai határőrség, mely annyi viszály és egyenetlenség szülő oka volt, 1742-ben hasonlókép megszűnt és feloszlott. A Röszkén és az alsótanyán levő katonai telepeket polgárosították. A "militarisok" már jelentéktelen számmal voltak. Röszkén 1737-ben csak 15 katona s egy dobos, a következő évben 9 katona és egy altiszt volt csak. Megszűnt az 1779. évben a bánáti kormányzóság is s Torontál és Temes vármegyék szervezése által Délmagyarországnak népesülni indult ezen területén új viszonyok keletkeztek, melyeknek Szegedre tagadhatatlan kedvező hatásuk volt. A fejlődést és polgárisodást mindazáltal legnagyobb mértékben az mozdította elő, hogy a törökkel való háborúskodások mintegy félszázadra elmaradtak s így a délvidék nyugalma és jövő fejlődése iránt való bizalom biztosítottnak látszott. A különféle elemi csapások ugyan meg-meg újultak, de ezeknek már korántsem volt oly sorvasztó hatásuk, mint azelőtt. Ragályos betegségek, tűz- és árvizveszedelmek most is váltogatták egymást, de a szívós faj ezektől edzettebben, erőteljesebb és lelkesebb mérvben töltötte be hívatását. Így a legutolsó török háború alkalmából, 1738-ban kiütött a pestis, mely a lakosság létszámát jelentékenyül megapasztotta. 1740-ben a ragály még nagyobb mérvben dúlt, miről az "Egészségügy" alatt nyújtunk kimerítő ismertetést. Kisebb tűzesetek 1740-ben, 1744. és 1747. években fordultak elő, de 1748-ban, valamint a következő évben a pusztulás nagyobb arányokat öltött. 1748. évi májusban a palánkban 61 ház hamvadt el(1), 1) Hogy minő lakossága volt okkor a palánknak, kitűnik a kárvallottak következő névsorából: Uros Zsifkovity, Paulus Katacsics, Paulus Szirovitza, Mility Velisavlyevity, Joannes Lálity, Josophus Tóth, Rékasi Mihály, Petar Szirovitza, Josephus Temesvári, Thomas Budai, Carolus Purkner, Gojoja Gyuriczin, Ignatius-Strainity, Michael Szilágyi, SivkoPakasanin, Sivan Pelity, Marko Vlasity, Neco Domity, Joannes Tóth, Jovan Tesity, Misko Radoszavlyevity aliter Kecskeméti, Augustov Szirovitza, Szavo Kollarity, Mihalo Zveity, Gyurka Slavopasity, Joannes Szabadkai, Antonius Porfuszer, Sivan Kerstin, Jovan Mintivan Kollarity, Szavo Plaskovity, Gyuro Szrémács, Stephanus Kelemen, Georgius Csamorlai, Simon Csaverlovity, Andreas Temesváry, Jovan Pekarovity, Athanaczko Zsivanovity, Majnolo Paszity, Thomo Sztojkovity, Martinus Dugácski, Saocula Theodorovity, Jovan Deák, Neczko Gruity, Jovan Rakity özvegye, Trifon Szubity, Paulus Nedo 364 1749-ben alsóvároson egy alkalommal 66, máskor pedig a belvárosban 10 ház égett le (1). Ez utóbbi esetből kifolyólag a belvárosi templom biztonságát veszélyeztető még 6 ház lerombolása is elrendeltetett. A tulajdonosok azonban máshol nyert telkek által kártalaníttattak (2). A tűzesetek mellett a vízáradások is gyakoriak voltak. Már az 1740. év őszén a Tisza annyira felduzzadt, hogy a vizek a szántó- és kerti földek egy részét elborították és nagy károkat okoztak. A következő év tavaszán az áradat itt érte a mult évi vizeket s a májusi esőzések következtében a talaj annyira elázott, hogy a távoleső partos helyekről hajókon kelle a töltések erősítésére földet szállítani (3). A hosszantartó küzdelem alatt elfogytak az összes védőszerek. Feldhoffer György tanácsnok, különben virágzó üzlettel biró vaskereskedő, mint a védmunkálatok vezetője, karhatalom útján szerezte be a lakosság birtokában levő gyékény, nád- és fakészletet (4). Ez erélyes eljárása és az ősz óta folyton tartó küzdelem a lakosságot igen elkeserítette és kimerítette. Pangás és üzletszünet következett be, mit leg- Joannes Zubák, Nicola Gyalinacz, Sztojsa Vlajkovics, Antonius Nyitifor, Stépán Osznovity, Szavo Misits, Sivan Veszelinovity, Gábriel Bozsits, Joannes Katacsics, Thomas Jósity, Peter Uvala, Arszo Petkov. A tanács a kárvallottaknak 395 frt 59 drra rugó adóját ez évre elengedte. Lásd az 1748-49. évi számadásokat Szeged v. számvevőségi levéltárában. 1) Az előző jegyzetben foglalt névsorral való összehasonlítás okából közöljük az alsóvárosi károsultak neveit is. Vecsernyés Márton, Magyari István, Magyari Mihály, Csongrádi Kovács János, Gál Márton, Puskás József, Szakál Tamás, Börcsök István, Rózsa Ferencz, Hegyesi Márton, Vőneky István, Négyökrü Imre, Bartus János, Csáky István, Hegyesi Péter, Csontos Mihály, Nacsa Imre, Nacsa István, Nacsa Gergely, Gácsér Ferencz, Fodor Márton, Fodor Mátyás, Pap János Tóth István, Daka Mihály, Csóti János, Kazi Gergely, Pap András, Ónozó József, Nagy András János, Ilia János, Babarczy János, Gondos Ferencz, Ambrus József, Csúcs János, Csúcs Ferencz, Csúcs István, Négyökrü István, Szabó Gergely, Bózsó István, Kaszta János, Ónozó Ferencz, Ónozó István, Stauner Ferencz, Huszta Ferencz, Gábor Mihály, Gyapjas Albert, Szekeres Ambrus, Csala Pál, Vér Mihály, Szabó István, Szűcs János özvegye, Dékány Mihály, Zsák Gergely, Vér András, Budai Ádám, Takács János, Farkas János, Vér Ferencz, Ábrahám István, Sebők Gergely, Herédi György, Nagyiván János, Nagyiván László, Berta István. A kárvallottaknak 528 frt 51 drra rugó ez évi adóját a tanács hasonlókép elengedte. Lásd az 1748-49. évi számadást és a tanácsi jegyzőkönyv vonatkozó határozatát. 2) U. o. 3) 1741-42. évi számadás 39., 40. s az 1742-43. évi számadás 126-136. tételszámai. 4) 1741-2. és 1742-3. évi számadások. 365 inkább a korcsmárosok érezték meg, kik nem is mulasztották el, hogy panaszaikat elő ne terjeszszék. Ezek vígasztaláskép egy-egy negyedévi haszonbér leengedésben részesültek (1). A veszély ugyan elhárult, de a fakadó vizek a város mélyebben fekvő részeit csak elborították. Alsó- és felsőváros ismét a régi szigetség képében tünt fel s egy ideig még a templombajárás is csónakokon történt (2). Ekkor pusztult ki a barátok zárdája mellett elterülő régi híres gyümölcsös kert is (3). Tíz év mulva ismét válságos napokat élt Szeged. Az 1750. évi karácsonyi ünnepek előtt a Tisza medrében oly jégtorlódás támadt, hogy a folyás egészen megszünt, a víz rohamosan duzzadt s a legrosszabbtól lehetett tartani. A tanács az összes közerőt a töltésekre rendelte, de a lakosság nemcsak vonakodott, sőt ellenszegült. Katonai karhatalmat kelle ennélfogva igénybe venni s így mindennap más-más városrész közereje vett részt a védelemben. A fedő anyagokat is karhatalom útján kelle beszerezni s a felhasznált anyagok, szerek és eszközök árát csak utólagosan térítették meg. A kényszermunka deczem-ber 22-től január hó 14-ig tartott (4). Ezen veszedelem emlékezete még el sem mosódott, midőn az 1765. évi áradás új szorongásokat idézett elő. Kitartó munkával, gondos vigyázattal a veszélyt mégis sikerült leküzdeni és nagyobbmérvű károsodás nem történt. Az áradat ekkor 18 láb 11 hüvelyk és fél vonal magasságra emelkedett, holott a korábbi, szokott vízmagasságok 15' 10", 11 3/4'" emelkedésűek voltak (5). Öt év mulva, vagyis az 1770. év nyarán azonban a város majdnem az 1712. év sorsára jutott. A tavaszi ár minden rendkívüliség nélkül érkezett le; de ez még el sem takarodott, midőn megérkezett az úgynevezett "zöldár." Ami talán századonként szokott előfordulni, bekövetkezett ekkor. Az erdélyi esőzések a Maros vizét is felduzzasztották s az áradat oly tömegekben zúdult, hogy a szerencsétlenség kikerülhetetlennek látszott. 1) 1741-42. és 1742-43. évi számadások. 2) Vályi A.: Magyarországnak leírása. Buda, 1799. III. k. 340. l. 3) Fridrich Urbán: Historia compendiosa ord. minorum s. p. Francisci. Kassa, 1759. II. r. 12. l. 4) 1750-51. évi számadás 128. tételszáma és a vonatkozó mellékletek. 5) E mérési adatok az aradi mérnökkari igazgatóság által készített egyik tervrajzon fordulnak elő. A vár, illetőleg a Mária Terézia kapu kereszt-szelvényén ugyanis feltüntetve van az 1763. évi legalacsonyabb vízállás, a Tisza 0 pontja alatt 34 ctmtrre. Jelezve van egyúttal az 1765. évi vízmagasság is, mely Jurasko mérnök számítása szerint a 0 pont fölött 5 m. 98 cm. (Lásd a szegedi folyam-mérnökségnek 1881. évi 2229. sz. ügyiratait.) 366 A várost védő töltések ez időben már mintegy 3000 ölnyi hosszúságúak voltak (1), melyeken megfeszített erővel kelle munkálódni. Ennek daczára több helyen csúszások, sőt szakadások következtek be. Felsővároson Cseh András háza előtt az áradat iszonyú erővel tört be s a szakadás mind nagyobb rést vájt ki. A lakosság kétségbeesve, óriási erőfeszítések közt hozzá fogott a rés betöméséhez. Hajókat sülyesztettek, czölöpöket vertek le, melyeket sövényfonattal kötöttek össze s azután földdel telt zsákokat raktak le, mely úton a vízömlés meggátolva lett. Éjjel-nappal, váltott erőkkel folyt munkával erősítették az elázott töltéseket. Alsóvároson is több helyen mutatkozott a csurgás, de itt szakadás még sem történt. A pusztulástól ugyan megszabadult a város, de nem a tetemes károktól, melyek úgy a kül- valamint a belterületen óriási arányban léptek fel. A szakadás alkalmával ugyanis sok víz ömlött be, a szivárgás is egyre tartott s így igen sok ház elázott és összeomlott. A károk megállapítására Csongrád vármegye Lovász Imre helyettes alispánt és Veres András szolgabírót küldte ki. Nevezettek július 10-én kezdették meg a szemlét, mely alkalommal tapasztalták, hogy felsővároson 207 ház és melléképűlet, illetőleg telek jutott víz alá; 40 ház, közöttük a város korcsmája és mészárszéke összeomlott, a kertekben lévő gyümölcsfák pedig kipállottak. Megtekintették a szakadás helyét is, hol még ekkor is folyt a munka s bámulattal teltek el a három soros czölöpverések fölött. Alsóvároson 22 ház állt vízben, ezek közül két lentörő épület tökéletesen összeomlott. A bánomkertek fölött a víz oly magas volt, hogy a nádkerítések ki sem látszottak. A ballagitói szőlőföldeknek azonban csak a szélei kerültek víz alá. A küldöttség ezután csónakon a szilléri szőlőkhöz ment, melyek ugyancsak el voltak borítva s a fák már mind kipállottak. Egész Algyőig csak eget és vizet lehetett látni, pedig azon a környéken azelőtt tized fejében a város 4000 kereszt búzát szokott volt beszedni. A dinnye és kukoricza földeken is oly magas víz volt, hogy mély járású hajók is úszhattak volna. Az áradat elsodorta a szilléri hidat is, úgy hogy czölöpeire sem lehetett reáakadni. Innen áteveztek a Tisza balpartjára s eljutottak Sírhátig, Vetyehátig, honnan azelőtt 2500 boglya szénát szokott volt a város betakarítani. Az összes kár 20 ezer frtra rugott. A vármegye küldöttei ez alkalomból azon javaslatot tették, hogy 1) E töltés a szillér-baktói töltés volt. A "hatalmas" védvonalat az 1705. évi árvíz után Dugonics András tanácsnok építtette, illetőleg emeltette magasabbra és erősítette, hogy "ne kellessék jövőre harangkongatással a vész idején a népet a munkára serkenteni." - Lásd: Dugonics: Ulisses előszavában. 367 a felsővárosi töltéseket egész Serkédig kell kiépíteni, mert csak ezúton lesz a város és Tápé területe az árvizektől megóva (1). Két év múlva, 1772-ben ismét igen nagy áradása volt a Tiszának. Az ár 19' 11" 4'" magasságot ért el (2). A hagyomány szerint a víz ekkor is betört, sok ház összeomlott s a lakosság rendkívüli károkat szenvedett volna (3). Valószinű, hogy ez a két évvel előbbi veszedelem emlékezetével van összeforrva. Egyébként a külterület lapályait a víz ekkor is elborította s a város körül tenger terült el. A balparton a kiöntés egész Szőregig terjedt s a közlekedés csak kompok útján történt. Ezeknek a Sebes fokban volt járója (4). A gyakori áradások által okozott bajokat még az is súlyosította, hogy a Tisza jobb partján, felsővároson, de különösen a belvárosban, partbeomlások fordultak elő. A part megdöbbentő mérvben szakadozott. Már közlekedni is alig lehetett, sőt a házak beomlásától kelle tartani. Bár a város anyagi viszonyai ekkor már tökéletesen rendezettek voltak, a szükségesnek látszó áldozatok hozatalától mégis vonakodott. Az érdekeltség azonban nem nyugodott s követelte a súlyos baj orvoslatát. 1773. évi aug. 4-én Zbiskó János királyi biztoshoz benyújtott terjedelmes emlékiratban, egyéb sérelmek között a polgárság azon óhaját nyilvánította, hogy mindkét veszélyes helyen a Tisza partja a pozsonyi és budai módon kőkirakással erősíttessék. A tanács ennélfogva most kilátásba helyezte, hogy amint a szükséges 5-6 ezer frt költség együtt lesz és a kamara a munkálatokat engedélyezi, a parterődítést foganatosítja. De a rendszeres partvédmű kiépítése mégis elmaradt, mert a partra kihordott szemét- és dudvalerakodás, úgy az időközben foganatosított fűzültetvények által, fokozatos iszaposodás következett be s a partcsúszások nemcsak hogy megszűntek, sőt rövid idő mulva a part az előbbi állapot szerint kiszélesedett. Mert a helytartótanácsnak a fűzfák ültetése iránt még az 1750. évben kiadott rendeletére 1752. év óta a partok fásítása megkezdetett. 1769-ben 3000 drb 1770-ben pedig 10,000 drb dugványt ültettek el, melyek midőn megerősödtek oly iszapolást idéztek elő, hogy a tervezett parterődítések szüksége önkényt elesett. A gyakori és nagymérvű csapások daczára is, miként már fentebb 1) Szeged v. közig. levéltára, Lad. Z. fasc. 3. 191. sz. és a helytartó-tanácshoz az 1771. évi decz. 15-én tett felterjesztés. 2) A régi hídbiztosi hivatal feljegyzése. A magasság tulajdonkép 24' 13" volt, de a mérczének 1858. évben történt megigazításánál fogva ez a fentebbi mérvre szállítandó. 3) Kremminger György: Hálaadó beszéd. Szeged, 1830. 4) 1772. évi ápr. 11-iki határozat és a számadások 18. tétele. 368 említők, a város következetesen gyarapodott, népessége mindinkább emelkedett és a jólét szembeötlően fokozódott. A palánkban előbb kerteknek kiosztott nagyszámú telkeken majorok, majd lakóházak emelkedtek. A külvárosok pusztán álló lapályait lassanként a vízelöntések elől elzárták, kiosztották. Itt is házak épültek, majd utczák és új városrészek keletkeztek. Felsőváros szétszórt szigetségei is lassanként egy tömörített várossá alakúltak. A népesség növekedése a belső szaporulaton túl különösen a nagymérvű betelepülésekből támadt. Az idegen iparosok a világ minden részéből özönlöttek ide, hol munkájuknak meg volt az értéke. Oly nagy arányú volt a betelepülés, hogy a polgárság kötelékébe felvett vidéki iparosok száma a benszülöttekét jóval fölűlmúlta. Volt eset, (1759-62), hogy az új polgárok közt egyetlen benszülött sem volt. 1763-ban 11 új polgár közül csak 4, 1764-ben 16 közül csak 1 helybeli származású volt. (1) 1) Lásd Szeged v. közig. levéltárában a polgárok lajstrom-könyveit. Ebből szemelvényül az ismertebb polgárcsaládok névsorát közöljük, a betelepülés idejének és a származási helynek kitüntetésével. 1759. Brunner Mihály (Linz), Schönbauer József (Tuja, Austr.), Felmayer Károly (Bécs), Sauer Mátyás (Ettling, Bajororsz.), Waczle Venczel (Poplis, Csehország). 1760. Szluha István (Verbó, Nyitra vm.), Straubert János (Osztring, Imperium), Ferencsik István (Krosolcza, Nyitra vm.), Leonhard János (Chivra, Westfália), Tobis János (Szilézia), Realy István (Smyrna). 1761. Jahl János (Svevia), Scharsi Mihály (Komotau, Csehorsz.), Majeresik György (Zvegyelik, Trencsén vm.). 1762. Liota Demeter (Kosán, Macedonia), Rokosinyi András (Tárkány, Heves vm.), Novák Simon (Csáktornya). 1763. Keszler Lőrincz (Gerlocuria, Francziaorsz.), Polczner János Kristóf (Wolfersdorf, Csehorsz.), Hubert Dávid (Bécs), Hanzel Mihály (Németújvár). 1764. Kiriák György (Kosak, Macedonia), Geiszler Márton (Meanville, Francziaorsz.), Opitz Antal (Krenka, Szilézia), Vodrics György (Glogócz, Horvátorsz.). 1765. Heincz János György (Lichtenwart, Austr.), Jugenitz Ferencz (Bécs), Puchard Szervácz (Bischofsdrou, Frieri hg.), Lemle József (Graben, F.-Austria). 1766. Rupp Jakab (Obertumritz, A.-Austr.), Aigner Mátyás (N.-Höflány, Sopron vm.), Kraiczenperger Károly (Znaym, Morvaorsz.), Privarek György (Briság, Horvátorsz.), Mayer Mátyás (Gaizelberg). 1768. Weber Sebestyén (Fronsdorf, Austr.). 1769. Pincshuber Vitus (Niederbrunn, Austr.), Spitzhitl András (Pondeck, Csehorsz.). 1771. Spitzer (Pozsonyi) Ignácz (Mocsonok, Nyitra vm.). 1772. Stumpf Pál (Dubnitz, Trencsén vm.), Csavojszky János (Zvoncsin, Pozsony vm.). 1771. Dobos (Bezdán) András (Érsekújvár, Nyitra vm.), Bulland József (Kralovitz, Csehorsz.), Linseder József (Buda), Undy Antal (Gyöngyös). 1774. Khlevényi Pál (Komjáth, Nyitra vm.), Hausenblasz Dániel (Schozen, Csehorsz.). 1775. Bieber József (Oberleipa, Csehorsz.), Veczerle Fülöp (Drosendorf, Austr.). 1776. Gábriel Keresztély (Ruszt, Sopron vm.), Sallinger Antal (Bécs), Laczkovics György (Buda), Reiszner András (Ruszt, Sopron vm.), Stadler Sebestyén (Buda), Gondák Miklós 369 A régibb települők az új jövevényekkel szemben azonban önzést, szűkkeblűséget tanúsítottak s kivívott sikereiket és előnyeiket mintegy félteni látszottak. A hatóságnál azon mesterkedtek, hogy az új jövevényekkel szemben maguknak előjogokat biztosítsanak és az esetleges versenyt meggátolják. E végre még a helytartó-tanács védelmét is törekedtek igénybe venni (1). Nagyon természetes, hogy a betelepülések által a korábbi időkből ismeretes nemzetiségi viszályok még gyakoriabbak és a torzsalkodások erőteljesebbek lettek. Különösen a szerbek követelőztek és türelmetlenkedtek. A katholikus ünnepekre már semmi tekintettel sem voltak s a tanács figyelmeztetései daczára is, zajos üzleteiket az ünnepeken nyitva tartották. Még a karhatalom alkalmazása sem igen használt, mert ebből vérengzések támadtak. 1740. évi jan. 2-án a tanács érzékenyen panaszolta a vendégül befogadott elemek türhetetlen viselkedését, mire a helytartó-tanács még ugyanazon évi jún. 21-én szigorúan elrendelte, hogy a görögkeletiek a katholikusok ünnepein üzleteiket zárva tartani kötelesek. A hatóság elleni vádaskodások, királyi biztos kiküldése iránt való kérelmek úgyszólván szakadatlanok voltak. Néha egész tömegét sorolták fel a vádaknak, melyek leginkább arra czéloztak, hogy a tanács a közvagyon kezelése körül visszaéléseket követ el, hogy a közjó érdekeit szem elől tévesztve, részrehajló és pártoskodó. Pedig a közvagyon kezelése körül ép ez időben a hatóság kiváló eredményeket ért el; törekvései pedig nemesek, a közjó emelésére czélzók voltak. Míg III. Károly uralkodása alatt a bevételek és kiadá- (Kaproncza, Horvátorsz.), Seidl János (Ratzmansdorf, Austria). 1777. Malatinszky István (Nyitra vm.), Pichler Mihály (Schwamburg, Styria), Sehallapöck Ferencz (Vüsen, A.-Austr.), Blinkay János (Hrozukov, Trencsén vm.). 1778. Kálló József (Tápió-Szécső), Baurnfeind János (Laa, A.-Austria). 1779. Pulmann Tóbiás (N.-Lévárd, Pozsony vm.), Humanyi József (Nyitra), Lengyel Pál (N.-Káta), Gyuricza Tivadar (Maczedonia). 1780. Kókai István (Zsámbok, Pest vm.), Gerencsér György (Nádasd, Vas vm.), Saller Mihály (Stanffa, Imperium). 1782. Ocskai András (Komárom), Frumm Mátyás (Buda), Fabók János (Szob), Korényi György (Pruszka, Trencsén vm.), Igaz István (Makó), Marics Tamás (Malaczka, Pozsony vm.). 1783. Ebner József (Schönkirch, Austria). 1784. Mihályfi Péter (Komjáth, Nyitra vm.), Tajmel Lőrincz (Kosztron, Austria), Móricz Domokos (Trübau, Morvaorsz.), Zvér Márton (Turnicsa, Zala vm.), Haris Manó (Maczedonia). 1789. Benák György (Bellus). 1790. Pfeilsifter Antal (Pemfling), Gebhard Jakab (Puklau), Langenfelder Bertalan (Aichstadt), Hauer Jakab (Francziaorsz.), Grün Bernát (Imperium), Ditzgen József (Imperium). 1792. Rieger János (Poroszorsz.), Hodács György (Galantha), Wiedermann József (Gundelfingen, Schwabenland) stb. 1) Marczali: H. Magyarország II. József korában. Budapest, 1881. I. k. 117. l. 370 sok 12-18 ezer frt körül váltakoztak, most a kiadások csak 25-27 ezerig, ellenben a bevételek egész 60 ezerig emelkedtek. A régi adósságokat lassanként törlesztették, sőt gyümölcsöző tőkék képződtek, melyek a várost a fokozottabb terhek és áldozatok hozatalára képesebbé tették (1). A bajor és a hétéves porosz háború kitörése alkalmából a trón védelme és a haza különféle közszükségei fedezésére a város kiváló áldozatokra volt kötelezve. A háború színhelye messze, távolra esett, Szeged népe csendben és békében élt ugyan, de azért a háború hatásai itt is érezhetők voltak. E hatások a forgalmat élénkítették. Különösen a hadsereg részére való lóvásárlások, takarmány, zab és élelmi czikkek beszerzése és ezek fuvarozása a termelés fokozását idézte elő, mert az árviszonyok is kedvezőek voltak s ez ismét az iparra is fellendítőleg hatott. Minden téren élénkség támadt, a sok kéz sok munkát végezett s a munkának meg volt a kívánt gyümölcse. A város és a lakosság minden rétegének jóléte képesítette a várost arra, hogy mindjárt a koronázó országgyűlés után 44 főnyi csapatot állíthatott ki (2) felszerelve az utolsó bakkancsig, mi több mint 2000 forintnyi kiadással járt. Ugyanekkor a hadsereg részére 192 és fél köböl zabot adott át. Ez évben a hadsereg részére kiszolgált egyéb gabonaneműekre tett költekezés 1017 frt 30 krra rugott. A megyei nemesi felkelő sereghez pedig a tanács ugyanekkor 28 főnyi lovas csapatot állított. A Hávor-féle magyar ezred kiegészítésére tartott toborzás alkalmával a szegedi ifjak közül majdnem 100-an csaptak fel. Az 1744. évi felkelés alkalmával ismét 100 lovast állított a város. Ennek felszerelése is a közpénztárból fedeztetett. Majd a Haller-ezredhez 41 felszerelt és egyenruházott katonát, később a Forgách-ezredhez 100 vitézt, utóbb pedig a Hadik-ezredhez 30 felszerelt lovast állított ki (3). A harczmezőre küldött szegedi ifjak általában hírt s dicsőséget szereztek önmaguknak és a városnak. A Hávor-ezredbeli szegediek Münchennél nyertek babért, a kolini győzelmet pedig a hős Siskovich József vívta ki, midőn a porosz király által személyesen vezetett rohamot öt ízben verte vissza, mi által a győzelemnek legünnepeltebb bajnoka lett (4). De az ország különféle közszükségleteit is nevezetes járulékokkal mozdította elő Szeged. 1747-ben a budai királyi palota felépítésére 1) Lásd a III. kötetben Községi háztartás czímű rovatot. 2) 1741. évi tanácsi jkv és az 1741-42. évi számadások. 3) Oklevéltár CCXV. sz. a. 4) Hirtenfeld: Der Militar-Maria-Theresien-Orden. Wien, 1857. 206. lap. - Lásd egyúttal jelen mű III. kötetében a Katonai ügyek fejezet alatt. 371 200 frtot, 1760-ban a magyar testőrség szervezésére 2000 frtot, a magyar kanczellária bécsi palotájának megvételére 200 forintot, ugyanez évben, József főherczeg házassága alkalmából, a nemzeti ajándék előállítására 150 drb aranyat adott (1) stb. Mindezek fennen hirdetik, hogy Szeged már ezidőben is mily erős oszlopa volt a hazának s hogy e nagymérvű áldozatok a jólét és bőség mily gazdag forrásából fakadtak. Ezen nagymérvű teherviselések okozták egyúttal azt, hogy a város saját szükségleteit ki nem elégíthette s a városias fejlődés csírái nagyobb mértékben nem jelentkezhettek. Mert az ősi szt. Demeter egyház megújításán kívül ezen időszaknak más kiválóbb alkotása nem volt s még ezt is bizonyos kimerültséggel hajtották végre. A munkálatok ugyan már 1525-ben megindultak (2), de több ízben félbeszakadtak. A templom körül levő temető is csak 1728-ban vesztette el ezen jellegét (3). A torony kijavítása 1731. évben fejeztetett be, a sisakot, illetőleg a kereszt gömbjét okt. 5-én illesztették fel (4). A harangokat 1739-ben szerezték be (5) s Feldhoffer György templomatya a külső és belső munkálatokat csak 1749-ben hajtotta végre. A díszítések, felszerelések és egyes oltárok felállítása még később történt (6). A templomépítési költségek részint a templom jövedelmeiből, 1) Oklevéltár CCXV. sz. a. 2) Szeged v. tanácsi jkve 1725. év 114. l. 3) U. a. 1728. év jan. 27-iki ülés határozata. 4) U. a. az idézett év és napról. A gömbbe elhelyezett chronostikon a következő volt: RVIna
tVrrIM CoepIt CIVItas regIa SzegeD 5) Ezeknek és a kápolnáknak felszentelését br. Falkenstein püspök ugyanez évi szept. 14-én hajtotta végre. (Lásd tanácsi jkv i. h.) 6) A felszerelések közt voltak az egyházi zenekar eszközei is, melyek 1746-ban szereztettek be. (Lásd az idézett év számadásai 171. tételszáma alatt.) 372 részint a herczegprímásnak járó egyházi tizedváltság átengedett járulékaiból, részint a közpénztárból fedeztettek (1). A felsővárosi szt. György templom óhajtott restauratiója azonban egészen elmaradt. A beomlott oldalfalak 1722-ben valamennyire felemeltettek ugyan, úgy hogy egy jó ideig ott isteni tiszteletek is tartattak. De ez a helyreállítás rögtönös volt. A gyökeres helyreállítást a hatóság több ízben fontolgatta is, de a barátoknak és a piaristáknak esengéseire, nehogy ott önálló plébánia keletkezzék, a tervezetek abban maradtak. Midőn 1739-ben a Belgrádból menekült minoritákat befogadták és felsővároson telket kaptak, ajánlatot tettek a városnak, hogy saját költségükön szt. György templomát tökéletesen helyreállítani készek. A hatóság nem is idegenkedett ettől s Eszterházy herczegprímás engedélyét ki is kérte, hogy a templomot a minoritáknak átadhassa. A prímás 1744. évi február 12-én kelt válaszában azonban tudatta, hogy az csakis szt. Demeter plébániájának jogai sérelmével történhetnék, mit az egyház törvényei határozottan tiltanak. Nehogy tehát a felsővárosi önálló plébánia keletkezésére alkalom nyújtassék, a templom kiépítése végképen mellőztetett, sőt az ideiglenes tatarozások és fenntartások is abban maradtak (2). A minoriták azonban 1747-ben 1) Lásd egyúttal: Reizner: Szent Demeter temploma. (Szegedi Napló, 1890. évf. 161., 162. sz.) 2) A minoriták befogadása miatt a barátok is tiltakoztak és jogsérelmüket a következőkben adták elő: "Tekintetes nemes Magistratus! Ezen egyűgyű alázatos instantiánkkal a tekintetes nemes magistratus eleiben folyamodván, ösztönöz a seregek urátul minden nap kérendő szegény pater és frater atyánfiainak szájokban vetendő falat kenyérnek kétfelé szegése, s majd-majd amint látjuk, szájukból való erőszakos kivevése; mivel látjuk tisztelendő pater minorita atyám uraiméknak a tarkásan festett, majd csaknem álnokúl kigondolt káplányság homályos titulusa alatt kegyelmetektül való nemcsak tolerált, hanem felsőbb instantiák által kívánt, törvényen sollicitált erőszakos illocatióját s béhozását, amely mind világi, mind penig egyházi törvények ellen való illocatio. Azért is az ilyen szent provinciának fejében iterato protestálunk, azért nagy mély alázatossággal magunkat meghajtva, kérjük a t. n. Magistratust, ne kívánja (mivel seposito félre tévén minden hívságos mulandó világi respectust, nem is kívánhatja) izzasztó nehéz munkával, fáradsággal, szegény koldulással teendő kevés alamizsnátul s mindennapi kenyértül hajdani és mostani igaz hív szolgáit, szegény káplányit megfosztani: hanem arra alázatosan kérjük, ne terheltessék a tettes ns. Magistratus emlékezetben venni ezen szent szerzetbéli hajdani lelki atyáknak nemes városunk mellett mind szerencsés és boldog idők forgásában, mind penig boldogtalan jajos és bajos pogány török terhes igája alatt való nemcsak lelki, hanem világi és testiképen tett munkás fáradságukat, igaz hív szolgálatjukat, akik szent Pállal készek voltak actor. 70. versu 24. drágábbnak nem 373 kolostorukat, 1754-ben pedig szt. Miklósról czímzett templomuk építését megkezdették s ez utóbbit 1767-ben befejezték és mint alább látni fogjuk, 1789-ben a plébániai szolgálatot is elnyerték. A város legfőbb törekvése az volt, hogy kedvező anyagi viszonyainak felhasználásával birtokállapotait véglegesen rendezze és biztosítsa, sőt ha lehetséges szaporítsa. A kun puszták s illetőleg Dorosma felől való határai, mint láttuk, már véglegesen meg voltak állapítva. A szomszédi viszony azonban továbbra is kellemetlen maradt és a viszályok szüntelen megújultak. tartani lelküket maguknál, csak elvégezzék futásukat és a szent igének szolgáltatását, melyet az úr Jézustól vettek, hogy bizonyságot tehetnének az Isten malasztjának evangeliumáról, életüket nem szánták letenni atyáink, régi magyarok mellett, úgy hogy emlékeznek még most is a régiek róla, hogy némelyek karókat hordoztak vállaikon a név mellett, amelyre majd felvonandók valának, kik közül vala emlékezetre méltó Istenben boldogult pater Fülöp András a Massae (szent Lőrinczet követvén) oldalát nem szánta sütögettetni a pogány töröktül, kinek emlékezetre méltó neve pater Nagy János szegedi quárdián, aki is nem szánván munkás fáradságát ez nemes városunk mellett való hív szolgálatját, hanem nemes városunknak hajdani szabadságát koronás királyunktól nyervén, szegény népünket itt levő és lakó magyar nemzetünket megvigasztalta és az igaz hitet több szerzetes provinciánkbeli atyáinkkal együtt számtalan esztendők forgása alatt virágjában megtartotta, akinek hogyha igaz pásztorsága nem lett volna, avagy régi szüleink és atyáink Kalvinus vagy Luther hitükre húztak volna. De már megepedt szívvel, könyvben látott szemmel látjuk és tapasztaljuk, hogy mind a régieknek, mind a mostaniaknak, nemes városunk mellett való fáradsági elfeledtetnek és a régi gyümölcstermő fának (kinek mivel istenes, mivel üdvösséges gyümölcsén, evangeliomi istenes tejen a régi és hajdani szüleink neveltettek, mostani lakóink is neveltetnek) a zselléren és mostohán származott vesztért kivágatására igyekeznek, óh szívepesztő nagy fájdalom! attól tartunk, hogy netalán tán rajtunk uralkodó seregek Ura Istene vegye valaki ezen zsellér vesszőnek törvénytelen illocatióját kigondolta és ellenünk való irigységből fundálta. Dicséretre méltó ugyan a t. n. Magistratusnak igyekezete, hogy bővebb isteni szolgálattal a népit vigasztalni kívánja, de bezzeg az esik szíve fájdalmára a szent provinciának, sem penig az itt lévő quárdiának, hogy a nép és község szolgálatjára és lelki vigasztalására szerzetes pátereket rendelt volna, kire való nézvén az heánya szegény szolgáinak s régi káplányinak szemiben. Dorsum: Mivel még 1739-ik esztendőben november havának 16-ik napján tisztelendő p. Szvecska Orbán szent Ferencz Seraphicus Salvatoria provintiának provincialisa által introseralt dologban beadott hasonló instantiájára illendő indorsatio kiadatott, azért most is arra magát provocálván, magistratus mindenekben annak inhaereál. Actum in senatu die 17a junii 1740." (Egykorú másolata Szeged v. tanácsi jegyzökönyve III. köt. 498. lapján.) 374 A dorosmaiak még tél idején is vadász szenvedélylyel lesték a szegediek jószágainak határukba való tévedését, miből azután villongások támadtak. Maga a jász-kun főkapitány, Almásy János is megsokalta ez apró keserítéseket s 1753. évi jan. 15-én Dorosma előljáróságát figyelmeztette, hogy a "szomszéd mindenkor talál módot és alkalmatosságot, miképen szomszédját vexálhassa" (1). Az alsó puszta határai azonban még nem voltak rendezve és biztosítva. A Kőrös-érig ugyan a város birtokolta a legelőket, de Kis-Üllés és Bilisics pusztákra az óhajtott új adományt nehezen birta megszerezni. Csak amidőn a kincstár részéről követelt 8000 frt fegyver - azaz visszaháramlási illeték, az időben rendkívül nagy összeg, lefizettetett, csak ekkor, 1750. évi szept. havában nyerte el a szükséges adománylevelet, mely a város kétségtelen határ- és területi jogait egész a Kőrös-érig, illetőleg Szabadka város határaig kiterjesztette és megállapította. S minthogy a horgosi és szentpéteri puszták megszerzésére irányult törekvések - mint másutt láttuk - meghiúsultak, a város 1766-ban gróf Erdődy Kristóf dóczi pusztáját 10,000 frtért zálogba vette. Ezt a város békességesen használta is 1775-ig, amikor a mindszent-algyői uradalom, a "méltóságos genuai urak" zálogába kerülvén, ezek a várost Dóczból kiverték, miből azután egy bonyodalmas per keletkezett. Másrészről a város birtokviszonyain nagy változások történtek azáltal, hogy a tanyák mindinkább szaporodtak, népesedtek. A gazdák ugyan még jobbára bennlaktak és a külterületi állandó népesség főként cselédekből állt. A közbiztonsági állapotok azonban igen kedvezőtlenek voltak s több ízben Kistelek körül még a postát is kirabolták. Ép a postajáratok és a közlekedésügy biztonsága érdekéből 1774. évben Mária Terézia elrendelte, hogy a város Kistelek pusztát jobbágyok telepítése útján benépesítse (2). A város erre egyáltalán nem volt hajlandó s a következő évben a helyszínén tartott vegyes küldöttségi tárgyalás alkalmával is vonakodott a határterület megcsonkításától. Ismételt helytartótanácsi rendeletek, sőt fenyegetések következtében, 1775. évben a felső pusztából 11,000 kat. holdnyi terület mégis kihasíttatott és 100 jobbágytelek után a belsőségek kijelöltettek, melyek leginkább a Mátra vidékéről leszállított tót ajkú jobbágyok közt kiosztattak. A telepítési munkálatokat Dugonics András tanácsnok és polgármester hajtotta végre (3). 1) Palugyai: Magyarország leírása. Pest, 1854. III. k. 230. lap. 2) Szeged v. közig. levéltára H. 1. 3270., H. 7. 3521., H. 8. 3580. és 3589., úgy J. 1. 3616., 3619., 3637., végül 3691. és 3708. sz. ügyiratok. 3) Dugonics: Ulisses. Pest, 1780. Előszó. 375 A kihasított terület a vármegye joghatósága alá került s a város ekként most már a második helységnek lett földesura, mely után megillető javadalmak élvezetére leendett jogosítva. Kistelek összes úrbéri szolgálata azonban csak néhány erdő ültetésére szorítkozott. Az úri szolgálmányok felhasználására Kisteleken egy tiszttartóság állíttatott fel, mely a jelen század elején szünt meg. A város mint földesúr 1778-ban Kisteleken parochiát is alapított s a helység új templomát 1831-ben építette fel. Kistelek benépesítése óta a város és Csongrád vármegye között való viszony, mely kezdettől fogva barátságtalan volt, egészen elfajult és a két törvényhatóság között mind élesebb viszályok és torzsalkodások ütöttek ki. Csongrád vármegye a törökök kiűzése után csak az 1723-ik évben alakúlt meg. Ekkor kezdte új életét s első űlését ugyanezen évi okt. 6-án Szegeden tartotta. Ezóta a legtöbb esetben Szegeden tanácskoztak a vármegye rendei s a tisztviselők is általában Szegeden laktak. Arra is volt eset, hogy a város tisztviselői egyúttal a vármegyét is szolgálták, mint azt Zaffiry Imre és Lábady Ádám stb. példái mutatják. Nem csoda ennélfogva, ha a jogi és közigazgatási, valamint az illetékességi és hatósági kérdéseknek egy bizonyos összekeveredése támadt. A vármegyéhez intézett felsőbb rendeleteknek egy egész sorozata a városhoz került és maig a város levéltárában őriztetik. A város, mint nemes személy és egyúttal a vármegye joghatósága alá tartozó Tápé helység földesura, a vármegyei gyűléseken kiküldöttei által mindenkor részt vett és a vármegye igazgatásában befolyását érvényesítette. A vármegye még báró Révay Mihály főispán idejében, nevezetesen 1730-ban Szegeden egy házat is szerzett, de ép azon időben ajánlotta fel gr. Károlyi Sándor szegvári kúriáját vármegyei székháznak. A szegedi roskadozó székház kijavításának kérdése így mellőztetett s az épületet később 800 forintért eladták. Bár a felsőbb hatóság azt óhajtotta, hogy a vármegye székhelye Szeged legyen és itt emeljen megfelelő épületet, gróf Forgách János főispán a Károlyi uradalom tisztjeinek támogatásával oda terelte a dolgot, hogy 1765. évben a megyei székhely kérdése véglegesen Szegvár javára dőlt el. De ekkor már Szeged iránt az ellenszenv egész széltében kifejlett, mert a városi és vármegyei hatósági közegek közt az összeütközések mind gyakoriabbak lettek. A vármegye az 1659. évi
71. törvényczikkre való hivatkozással már az 1727. és 1733. évi gyűlésem
alkotott némely szabályzatainak érvényét a város területére is kiterjesztette.
Különösen a súlyok és mértékek helyességére, valamint az élelmiszerek,
úgyszintén a különféle iparczikkek árainak megszabásánál (limitatio)
illetékességét megállapította, mert a vármegyei felfogás szerint a
város birtokait nemesi 376 jogczímen (iure nobilitario) birta, bár a város ellenkezőleg azt vitatta, hogy a város határterületébe eső birtokait polgári jogczímen (iure civili) birja. Azonban ettől eltekintve, a város határterületén a hatósági, rendészeti, törvénykezési és igazgatási jogok gyakorlása s így a mértékek és súlyok helyességének, az élelmiszerek és iparczikkek árainak megvizsgálására és megszabására, III. Károly király 1719. évi nagy szabadalmi levele értelmében (1), kizárólag a városi tanács volt jogosúlt. Az ellentétes felfogások kezdetben a két hatóság tiszti ügyészeinek meg-megújuló ünnepélyes tiltakozásaiban nyertek kifejezést. A vármegye később a rendőri, személy- és vagyonbiztonsági megelőző intézkedéseket is kiterjesztette a város határterületére. A közbiztonsági állapotok ugyanis rendkívűl megingottak. Nemcsak a vásározó kereskedőket, hanem utóbb már a katonai fedezet alatt közlekedő póstát is kirabolták a kisteleki úton. Az esetek pedig mind sűrűbben ismétlődtek. A város külterülete ép ezen időszakban kezdett nagyobb mérvben benépesűlni s a vármegye urainál az a nézet erősödött meg, hogy a rablásokat a tanyai lakosság űzi, a város hatósága pedig a rablókat nemcsak hogy nem üldözi, hanem még pártfogolja is. A megye tisztviselői ennélfogva nemcsak üldözés alkalmával gyakorolták a megye hatósági jogait, hanem már a megelőző és puhatoló eljárást is sűrűbben alkalmazták. Fejér Gábor szolgabíró és László Mihály esküdt egy-egy nagyobb rablás után a vármegye huszárjaival bejárta a tanyákat; kereste, kutatta a zsiványokat, akiknek sehogy sem tudtak a nyomára akadni, mert azok többnyire a szeri apátság romjai közt, vagy annak közelében elterülő nagy nádasok és vadonokban tanyáztak. Hogy eljárásuknak mégis látszata legyen, a pusztákon lévő csárdákban összeszedték az ivóeszközöket, mint amelyeket hamis mértékűeknek találtak. A pásztoroktól elszedték a nyergeket, több helyről pedig elhajtották a lovakat, mert azok állítólag lopott jószágok lettek volna. Többször történt ily "vármegyézés" a város határában, aminek a tanács csak utólagosan jutott tudomására, a tanyai lakosok panaszolkodásából. A főbíró ennélfogva a tanyai lakosságot arra hívta fel, hogy ha a "vármegyézés" ismétlődnék, azt a legsürgősebben adják értésére. Az 1764. évi május végén Fehér Gábor szolgabíró esküdt társával és hét lovas legényével ismét megkezdte a szegedi határban körútját. Különösen az ötömösi pusztáról szedett be sok hamis itczés és pintes edényt, több nyerget és lopott lovat. Visszatérőben volt már, amidőn a Matyérhez, illetőleg a hídhoz ért, amelynek sorompóját előtte leeresztették. A sorompón innen pedig részint lovasok, részint gyalogosok vasvillával, baltákkal és szigonyokkal felfegyverkezve voltak. A 1) Oklevéltár CXCII. sz. 377 csapat a röszkei kertészekből telt ki, akiket Tóth Mihály városi ügyész szólított fel az ellenállásra. A szolgabírót mindaddig feltartóztatták, míg a híradásra Dugonics és Liszka tanácsnokok a városból a Matyhídi csárdához ki nem értek. Ekkor Dugonics félig kihúzott karddal tiltakozott a vármegyézés ellen, követelvén a mértékek, nyergek és lovak visszaadását; a röszkeiek pedig fenyegetőztek. A vármegye embereit ekkor a városba bekísérték, hol az összeszedett állítólagos bűnjeleket tőlük elszedték. A vármegye nemcsak helyeselte szolgabírájának eljárását, hanem megtorláskép elrendelte, hogy a szegedi mesteremberektől a vásárok alkalmával minden árút el kell kobozni, ha azokat a vármegye által megszabott árakon felül árulnák. A szolgabíró elfogatása és letartóztatása miatt pedig pert indított és 39 szegedi lakost az 1766. évi márczius 3-ára kitűzött határnapra törvényszéke elé idézett. De ezek nem jelentek meg, mert a tanács ettől az idézetteket el is tiltotta. Azonban útasította a tiszti ügyészt, hogy a vármegye előtt megjelenve, a polgárságnak illetéktelen hatóság elé való idézése miatt tiltakozzék. Az ügyész azonban meg nem jelent, hanem helyettesítette magát egy kartársával, ki az időben hallgatásra (silentiarius) volt ítélve. A vármegye ily körülmények közt az idézetteket mint makacsokat elítélte és 4000 frt birságfizetésre kötelezte, sőt ellenük a végrehajtást is elrendelte. A város ezen ítélet következtében a felség trónja elé vitte panaszát, az ítélet végrehajtásának felfüggesztését és új tárgyalás elrendelését kérte. Már az a körülmény, hogy ez ügyben a királyné vizsgálatot rendelt és kimerítő tájékozást követelt, az ügy kedvező kimenetelére biztatott. A város nem is mulasztott el semmit és bécsi ügyvivője Bernáth György közbenjárásával minden alkalmat megragadott, hogy a vármegyét "legyőzhesse." A királyné perújítást rendelt, de most a város is vádat emelt a vármegye ellen hatalmaskodás és jogtalanság miatt. A tárgyalás folyamán mindkét fél elkeseredett hangon vádolta egymást. A vármegye még azzal is érvelt, hogy a tanács többsége a törvényekben járatlan, sőt tanulatlan emberekből áll és ártatlanokat sodort a veszedelembe; másrészről pedig hatósági feladatait nem teljesíti, mert területén a gonosztevők teljes biztonságban érzik magukat. Az újabb ítélet azonban már csak 1930 frt birságra ítélte az ellenállókat, mely összeget a város fizette meg olykép, hogy a tartozás lerovására átengedte a vármegyének a tápéi rév használatát, illetőleg a rév díjszedési jogát. Már törlesztve volt a kirótt birság s így a vármegyének a révet vissza kellett volna a városnak adni, de nem tette. Felhozta, hogy 378 értesülései szerint a város területén még most is hamis mértékek vannak forgalomban s ezeknek a vármegye részéről megkísérelt elkobzása körül ellenszegülések, vagyis a vármegye jogain sérelmek estek. Ezenfelűl a pipázók a vármegye részéről kirótt pipa-taksa miatt eltitkoltattak, hogy a fizetési kötelezettség alól kibújjanak. Mindezeknél fogva a vármegye újabb pert indított a város ellen és a per kimeneteléig a révhasználatot, illetőleg az átkelési díjszedési jogot "biztosítékkép" magánál visszatartotta. Ezen mélyen sértő eljárás következtében a város ismét a királynéhoz fordult, ki is 1767. évi április 8-án kelt rendeletével a vármegye határozatát megsemmisítette és a révnek a város részére való átadását elrendelte. A város most törvényes módon megintette a vármegyét, hogy tartózkodjék a város területén minden joggyakorlattól, különösen a mértékek vizsgálatától és a városi lakosok fölött való büntetőjogi eljárásoktól (kivévén a törvényes eseteket), mert a város önálló törvényhatósági jogállásánál, különösen III. Károly királytól nyert kiváltságánál, valamint a nyert pallosjognál fogva is nem tűrheti az idegen hatóság jogtalan beavatkozását. A vármegye azonban ugyancsak törvényes úton visszaintéssel élt, sőt fenyegetőzött is. A területi jog legkihívóbb módon való megsértésének számtalan esetei következtek egymás után. A vármegye, melynek alig volt nemessége s az is jó részben új vagy kétes nemesekből állt, a lenézett és parasztnak hirdetgetett várossal szemben elsőbbségét és fölényét mindenkép éreztetni kívánta. Ily körülmények közt a város kénytelen volt a vármegye ellen pert indítani, de erre felsőbb hatósági engedélyt tartozott kieszközölni. Még arra is, hogy Pozsonyban, Bécsben küldöttségek útján szorgalmazhassák a szükséges engedély megadását, az udvari kamara előzetes engedélyét kelle kikérni. Hosszas utánjárással az engedélyt megszerezni és a pert megindítani sikerült is. A sok formaságnál fogva ez igen lassan haladhatott csak, ami alatt a vármegye a város területi jogait ismételten megsértette. A többi közt Balog Ferencz szolgabíró az 1777. évben a tanyákat sorra átkutatta. Mindenféle fenyegetések és zaklatások közt összeszedte a nyergeket, a gulyákból és ménesekből több marhát és csikót kifogatott s amidőn a város szolgája vele ellenkezett, azt is megkötözve Szegvárra vitette. E hatalmaskodás miatt a városnak a vármegyei gyűlésre kiküldött képviselői, Klempay Tamás főjegyző és Szekeres Mihály ügyész tiltakoztak, de Kárász István alispán azon kijelentést tette, hogy "nemcsak város embereit, hanem bírót és fiskálist kötöztetném meg és Szegvárra küldeném, ha jurisdictiomnak folytatásában találnám." 379 E nyilatkozat keserítő hatása alatt Temesváry Antal főkapitány és Szilber János h. főbíró oly rendelkezéseket tettek, hogy ha a vármegye tisztjei ismételnék az erőszakosságot, azt fegyveres hatalommal fogják megtorolni. Még ugyanazon évi július 9-én értesült a főkapitány arról, hogy a szolgabíró a tanyákon "vármegyézett" s még azon a napon a városon keresztül fog Szegvárra menni. A fegyveres polgárságot tehát 12 frt büntetés terhe alatt rögtön beszólíttatta, készenlétben tartotta s a nemsokára a városba érkezett Balog Ferencz szolgabírót esküdt társával elfogta, kihallgatta, de egy félóra mulva szabadon bocsájtotta. A vármegye is épúgy felingerlődött ezen. A város ellen a per megindítását ő is elhatározta s gondoskodott arról, hogy ezentúl a vármegye tisztjei elegendő "erősség" kíséretében teljesítsék hivatásukat. Mindezeken túl azt a 3 szegedi tanácsnokot, kik egyúttal a vármegyének táblabírái közé tartoztak, most ezek sorából kitörülték. A per tehát most mind a két részről a legnagyobb elkeseredéssel folyt. A város gyűjtötte a bizonyítékokat, összeszedte a tanúkat, kik a vármegye hatalmaskodásairól eskü alatt vallomást tettek. A vármegyét ez is boszantotta s a tanúkat hamis vallomások czímén, mint valami gonosztevőket üldözni kezdte. A többi közt az 1778. évi febr. 2-án Mihályfy József szolgabíró és Dianovics József esküdt 12 megyei lovas kíséretében a kőröséri csárdát körülfogva, az abban tartózkodó Rontó Major Ferenczet a vármegye ellen történt tanúskodása miatt elfogta, kötözötten Horgosra és Algyőre vitte, ahonnan azonban Rontónak sikerült megugrani. Ilyen villongások voltak a két törvényhatóság közt, amelyeknek a helytartó-tanács szigorú rendelete vetett véget, amelynél fogva a jobbágyokkal benépesített, a város területéből kihasított és különben is a megyei joghatóság alá helyezett kisteleki puszták kivételével az idegen területnek tekintendő többi városi pusztákon a vármegye a joghatóság gyakorlásától, méginkább az erőszakosságoktól szigorúan eltiltatott és megállapíttatott, hogy a város határterületén a hatósági jog gyakorlata egyedül a város hatóságát illeti s egyedül ez jogosult a törvény és szabályrendeletek intézkedéseit végrehajtani, azokra felügyelni (1). A vármegye azonban még ezután is ragaszkodott azon álláspontjához, hogy az élelmiszerek és az iparczikkek árainak meghatározása az ő jogaihoz tartozik. Így történt azután, hogy Szegedre nézve ugyanazon czikkeknek és a piaczra készült termékeknek hivatalosan megállapított kétféle árszabása is volt. Így példáúl 1811-ben a szegedi 1) Szeged v. közig. levéltárában az erre vonatkozó külön csomagban kezelt ügyiratok közt. 380 mészárszéken a hús fontja a megyei limitatio szerint 8 kr., a városi árszabás szerint pedig 22 kr. volt (1). E korszak emlékezetesb eseményei közül említendő még, hogy a város 1742. évi okt. 12-én a Maty-hídi vámszedésre nézve királyi kiváltságlevelet szerzett (2) s hogy az 1747. évi decz. 4-én kelt királyi szabadalmi levél erejénél fogva, eddig Donát napján (aug. 4.) tartott országos vásárját, tekintve, hogy ugyanekkor a közeli Kecskeméten is vásár tartatik, Ignácz napra, vagyis július 30-ára helyezte át (3). IV. Az elnyomás és nemzeti visszahatás. Szeged népe sok reménynyel és várakozással tekintett Mária Terézia fiának uralkodása elé már annálfogva is, mert a korona örököse, midőn a birodalmat, népeinek és a viszonyoknak közelebbi megismerése végett beútazta, Szegeden is megfordult. József főherczeg 1768. évi ápr. 19-én, Pest felől jöve érkezett Szegedre s a város "aranyos sas" czímű vendéglőjébe szállt, melynek az időben Réh János német vendéglős volt a bérlője (4). A magas vendég Mertena Ferencz József várparancsnok kíséretében megtekintette a várost s különösen a várat vette szemügyre, melyről azt találta, hogy strategiai tekintetben igen jó helyen és alkalmas vidéken van, nem úgy, mint az aradi, melyet kár volt a temérdek költséggel kiépíteni. E helyett inkább a szegedi várat kellett volna megerősíteni, amelynek kazamatái megfelelők, de egyébként, mint erőd, rossz karban áll. A külvárosi házak a sánczokhoz oly közelre estek, hogy a lővonal megtisztitása tekintetéből a házak egész tömegét kellene lebontani. A sánczárkok beiszapolódtak, a fegyvertár omladozó volt, csak a nemrég épült nagy kaszárnya nyerte meg tetszését. A következő nap József főherczeg elhagyta Szegedet és Szent- 1) A vármegye és a város számtalanszor tiltakoztak ezen kölcsönös sérelem miatt s a felsőbb hatóságnál is egyaránt szorgalmazták az orvoslatot. Még az 1861. évben megalakult alkotmányos hatóság is kiváló feladatáúl ismerte a vármegyei árszabás ellen való tiltakozást. 2) Szeged v. tit. levéltára 149. sz. 3) Szeged v. tit. levéltára 150. sz. 4) Lehmann Seips utazó, ki József császár uralkodása alatt Szegeden is megfordult, Reise von Pressburg nach Hermannstadt, Leipzig, 1785. czímű művében kiemeli, hogy hazánkban a vendéglősök általában németek voltak. |