Reizner és műve | 1. kötet | 2. kötet | 3. kötet | 4. kötet | keresés
|
210 III. Tiszaszabályozási ügyek. A cs. kir. dunagőzhajózási társulat 1850. évben a bécsi General-Baudirectionál azt kérte, hogy miután Szeged és Arad közt rendszeres hajójárlatot óhajt létesíteni, a Maros szabályozása vétessék munkálatba. Ez a kérdés mint láttuk, a negyvenes években ismételt ízben is függőben maradt. Most tehát Képesi Józsefet, a tiszai VI. folyamosztály mérnökét a tervek elkészítésére újból felhívták, ki munkájában felölelte az összes kanyarok átmetszéseit, hogy a hajók útvonala minél rövidebb legyen; felölelte a Maros betorkolásának kérdését is, még pedig azon módon, amint azt 1846-ban Paleocapa is tervezte. Nevezetesen a Marosnak legutolsó régi kanyarulatából, a vedresházi átmetszés torkolatához egy 5 öl fenékszélességű, 1346 öl hosszú új ágazást tervezett, mely 64,105 frtba került volna. Ennek híre Szegeden nagy elkedvetlenedést szült. A hajózás érdeke nem követelte e terv végrehajtását. A gyakran emlegetett vízduzzadástól nem lehetett tartani, mert hisz Új-Szegedet nagy áldozatok árán a város ép azért szerezte meg, hogy annak árterén a vizek mindenkor szabadon lefolyhassanak. A város hatósága ennélfogva 1852. évi július 15-én Albrecht főherczeg és kormányzóhoz benyújtott emlékiratában kérte, hogy a Maros torkolatának a városon alól való áthelyezését mellőzzék s a beömlés a régi helyen, oly módon igazíttassék meg, amint azt annak idején Vedres javasolta s amit kiváló tekintélyek is helyesnek találtak. Ha ezentúl a vizduzzadás elhárítására még más levezető csatorna építésének szüksége forogna fenn, úgy inkább a Bainville József városi főmérnök által (1) tervezett 6000 öl hosszúságú azon csatorna építtessek ki, mely a gyártelepnél szakadt volna ki a Tiszából és a város megkerülésével, 4 öl mélységgel s 25 öl közép szélességgel az egész várost körül övezte volna és a boszorkányszigetnél szakadt volna ismét a Tiszába. Albrecht főherczeg ritka figyelemben részesíté a város emlékiratát s ennek következtében a cs. kir. közlekedésügyi minisztérium elrendelte, hogy a Maros levezetés kérdése az osztrák államvasút tiszai áthidalásának kérdésével együtt és azzal összhangzatban tárgyalva nyerjen eldöntést. Az osztrák államvasút ugyanis ép azon időben foglalkozott a szeged-temesvári vasút kiépítésével, illetőleg a tiszai átkelés és a híd helyének kijelölésével. A kérdést felettébb nehezítette az a körülmény, hogy az új Marostorkolatnál és a tervezett vedresházi átmet- 1) Bainville trieszti mérnök 1849. évben került a városhoz s a következő évben végrehajtotta a város nivellirozását, de a munkálat felülvizsgálva nem lett. 211 szésnél fogva nem egy, hanem két hidat is kellend építeni. Mert ha az áthidalás a boszorkánysziget fölött történik, úgy a Tiszán és a Maroson, ha pedig lejebb történik az átkelés, úgy a bodomi kanyarulat és a vedresházi átmetszés fölött kell két tiszai hidat építeni. Ez ügyben az első vegyes bizottsági tárgyalás 1852. évi november 26-án tartatott, mely alkalommal Barbieri őrnagy azt a fontos nyilatkozatot tette, hogy a hídoszlopoknak lőporkamrái legyenek s a balparti hídfőnél kellő térség hagyassék ki, mert ott katonai erődök - redoutte-ok - fognak emeltetni. A kérdés eldöntése húzódott, mialatt bekövetkezett az 1853. évi áradás, mely alkalommal a felső tiszai nagy arányú szabályozási munkálatoknak hatása az alsó Tiszán már igen érezhető volt. A vízszín felülmúlta az 1830. és 1845. évi magasságokat, mert május 23-án a Tisza már 20' 11" 4"' magasságot ért el. A sövényházi vonalon, mely előtt északról egy tenger fenyegetett, óriási erőt kelle kifejteni, hogy a veszélyt elháríthassák. Az áradat nagyobb tömege a város alatt nem is annyira a mederben, mint inkább az ártérül szolgáló újszegedi legelőn folyt le. A küzdelem hosszantartó volt s a válság több ízben már elkerülhetetlennek mutatkozott. Egy alkalommal a hattyas-ballagitói vonalon éjjel a víz már rést is tört, de a veszedelem az által hárult el, hogy a felügyeletet teljesítő munkás a szakadásba feküdt s így saját testével gátolta meg a kiömlést, míg kiáltozásaira a segély megérkezett. A kötelességérző derék embernek még a nevét sem ismerjük1). A kétségbeejtő erőkifejtések a legmagasabb körök figyelmét is felköltötték. Albrecht főherczeg s kormányzó, május 28-án Szegedre jött s közvetlen tapasztalatokat szerzett, hogy a veszélyeztetett vidék sorsát és nyugalmát biztosítsa. A vésznapok után tehát még nagyobb lendületet nyertek a tiszaszabályozási munkálatok s újra megindultak a Maros szabályozására és a vasúti híd kiépítésére vonatkozó kapcsolatos tárgyalások, melyek során meghallgatták a tiszaszabályozási központi bizottságot is, hangsúlyozva, hogy "magasabb vasúti érdekek" teszik kívánatossá a Maros torkolatának jelenlegi helyén való meghagyását. Tehát nem a város sokat emlegetett emlékirata, hanem leginkább a vasút érdeke hatott közre a végre, hogy a Maros betorkolását a jelenlegi helyén meghagyták. A nevezett központi bizottságnak 1853. évi június 6-án kelt előterjesztése alapján tehát újabb helyszíni szemle tartása rendeltetett. Ezt Pasetti Flórián miniszteri tanácsos elnöklete alatt tartották meg, amidőn a város küldöttei kijelentették, hogy mint eddig, úgy ezentúl is ártérül fog szolgálni Új-Szeged; de ép erre való tekintettel a vasút újszegedi töltésének is 200 öles ártéri hídja legyen, hogy ott 1) Szegedi Híradó 1859. évf. 4. sz. 212 a felduzzadó vizek akadálytalanul lefolyhassanak. A városi küldöttek azt is kijelentették, hogy ha a Marostorok régi helyén marad, kellőkép megigazítva, az esetben az új meder létesítési költségeit a város viselni kész lesz. A vasút érdekeit tartva szem előtt, a szakértők csaknem egyhangú megállapodással a város óhaját teljesíthetőnek nyilvánították. Pasetti és Keczkés még elismerőleg is szóltak a Vedres-féle Maros betorkolási tervezetről, általában pedig azt javasolták, hogy a betorkolás Szegeden felül hagyassék. A vasút részéről építendő 200 öles új szegedi ártéri hídra nézve azonban azt jelezték, hogy az teljesen mellőzendő, mert Új-Szeged nem maradhat meg ártérnek. Miután azonban a szegedi mederszorulat bajain segíteni kell, azt javasolták, hogy az újszegedi partnak lemetszése által a meder keskenysége kibővíttessék. A város küldöttei ez utóbbi tervezetet, mely különben Herrich Károly főmérnöktől származott, hiábavalónak nyilvánították; azért a 200 öles ártéri híd elkészítését mindenesetre elrendeltetni kérték, valamint a vedresházi átmetszés létesítését óhajtották (1). A kérdésnek felsőbbi eldöntése késett. A vasúttársulat azonban mégis tartott attól, hogy a város álláspontja fog érvényesülni s így az újszegedi ártéri híd kiépítésére kötelezve leend. Ennek megelőzése tekintetéből most hirtelen azt tervezte, hogy nem Szegednél, hanem Kanizsánál létesíti az áthidalást. Ez a tervezet Szegeden ismét nagy levertséget okozott s minthogy az a hír volt elterjedve, hogy az intéző körök a kérdést véglegesen eldöntötték s azon csak a felség tehet változtatást, a város hatósága ennélfogva 1854. évi augusztus 15-én a felséghez azon kérelmet intézte, hogy az államvasút tiszai áthidalása Szegednél hagyassék meg. Majd bekövetkezett az 1855. évi árvíz, mely a korábbiakhoz képest még fenyegetőbb lett. A védelem is súlyosabb volt, mert miként alább előadjuk, a mindszent-algyői uradalom a sövényházi vonal védelmezését elhanyagolta s ezen szakasz erősítését is a városnak kelle eszközölni. Az áradat április 17-én 21' 8" 10'" magasságra emelkedett. A lakosság heteken át küzdött s még a zsenge tanulókat is kirendelték a szomolyai töltésre, kik ott tanítóik vezetése alatt szakajtókban hordták a magasításhoz szükséges földet. Az óriási közerő kirendelésénél fogva az üzletek szüneteltek, pangás és keresethiány állt be, mi általános elkedvetlenedést keltett. Az egymást kergető veszélyes hírek és gyakori harangkongatások nagy izgalmakat okoztak. Sokan meneküléshez fogtak, mert a vészt minden perczben bekövetkezhetőnek 1) Maros levezetésére vonatkozó iratok, Szeged város közig. levéltárában. - Budapesti Hírlap 1857. évi 66. sz. a Maros szabályozásáról szóló hivatalos jelentés. - Novák J.: Emlékirat a szegedi árvíz tárgyában. Szeged, 1879. 213 hitték. A csatornák több helyen felbuggyantak s betömésük iránt való küzdelem meddőnek bizonyult, mígnem utóbb a csatorna-szádákat feneketlen hordókkal látták el, melyekben a víz egy bizonyos magasságig felemelkedett ugyan, de szét nem terült. A veszély híre elhatott az uralkodóig, ki a veszedelemről személyesen kívánt tapasztalatokat szerezni, de útjában családi szomorúság tartóztatta fel. Helyette Albrecht főherczeg sietett a vész helyére, ki április 16-án este érkezett Szegedre. Akkorra már nem kevesebb, mint öt különböző helyen szakadtak el a töltések, mire a vízszinsülyedés is bekövetkezett. A többi közt beszakadt a Fotti-féle ballagitói töltés s a hattyas-ballagitói földek víz alá kerültek. A torontáli társulati töltések három helyen is elszakadtak, nevezetesen Klárafalvánál, Új-Szeged alsó részén és Kanizsánál. Ennek következtében Torontál vármegye felső része, a Maros-Tisza zugja egész az Aranka vidékéig elöntetett. Albrecht főherczeg báró Augusz Antal helytartósági alelnök és Bonyhády megyefőnök kíséretében április 18-án megtekintette a vészes helyeket s innen Makóra, Vásárhelyre, majd Gyulára és Szarvasra sietett (1). A vésznapok után a függőben maradt kérdések sürgős megoldást nyertek. A marosszabályozási munkálatokat a legnagyobb gyorsasággal végrehajtották. Nagylaktól Szegedig hét rendbeli átmetszés létesült s ugyanekkor elkészült az új Maros torkolat is azonkép, amint azt Vedres tervezte és a város óhajtotta. Az új torkolat létesítésére 15,000 köb öl földet emeltek ki, mi a városnak 29,627 frt kiadásába került. Ez a munkálat különben a legjobban sikerült művek egyikének bizonyult (2). A vasút áthidalására vonatkozó tárgyalások is megújultak. Nem ugyan a felséghez benyújtott kérelem, hanem a kanizsai töltésszakadás után feltárult helyzet és tapasztalat a vasúti társaságot arra ösztönözte, hogy visszatért a szegedi átkelés tervezetéhez. Nem idegenkedett már a 200 öles ártéri híd elkészítésétől sem, ha azt egy újabb szakértői vizsgálat szükségesnek találná. Az újabb szakértői szemlét és vegyes bizottsági tárgyalást meg is tartották s ekkor a vasúti híd vonalát a boszorkányszigettől jóval feljebb. a mai átkelés irányában állapították meg. Ily úton alsóvárost a Tiszától egészen elzárták, mert a nagy töltés alatt még elegendő és alkalmas, átjáró helyeket s illetőleg alagutakat sem létesítettek. Ezen tárgyalások alkalmával Gertlgruber Alajos, táborkari ezredes azon meglepő követel- 1) Budapesti Hírlap 1855. 689., 702., 705-707. sz. 2) U. a. 1850. 66. sz. - A munkálatokat Menapace Flórián budai orsz. építészeti igazgató felügyelete alatt 214 ménynyel állt elő, hogy Új-Szegeden miután katonai erődítmények terveztetnek s Új-Szeged mint katonai gyakorlótér és táborozási hely mindenesetre ármentesítendő, ennélfogva töltésépítés czéljából ott kigödrözéseket tenni nem lehet s a főldet máshonnan kell hordatni. S minthogy továbbá az ármentesítendő Új-Szeged területén jövőre a Tisza és Maros árja le nem folyhat, ennélfogva a vasúti 200 öles ártéri híd építése, mint felesleges, bízvást elmaradhat. E helyett azonban a Maros régi ágyából, nevezetesen az utolsó kanyarulatból, Új-Szeged és Szőregh határvonalán létesíttessék egy zsilipes csatorna (Ableitungs-Canal), melyen a nagyobb áradások vizei, a mederszorulat elkerülésével, a Tiszába vezethetők lennének. A város küldöttei azonban ezúttal is hangsúlyozták, hogy Új-Szegedet ártérül kívánják fenntartani s folyamszabályozási érdekek nem is követelik ezen területnek ármentesítését; miután tehát a nagyobb áradások ezentúl is Új-Szeged határán fognak lefutni, a vasútat az ártéri híd kiépítésére mindenesetre kötelezzék. A szakértők azonban, különösen Herrich, még a katonai részről ajánlott levezető csatorna tervezetét is ellenezve, az újszegedi partlemetszés fontosságát és előnyeit hangsúlyozta. Ily előzmények után a cs. kir. közlekedésügyi miniszterium a kérdést végérvényesen akkép oldotta meg, hogy a híd kiépítését engedélyezte oly formán, hogy az 186 öl hosszúságú, a legutóbbi vízszínen felül 20 láb magasságú legyen; mellőzte a 200 öles újszegedi ártéri híd létesítésének tervezetét, valamint a katonai részről ajánlott levezető csatorna eszméjét. Ellenben kötelezte a társulatot, hogy a Bainville mérnök által, a város megkerülésével tervezett s netán létesítendő csatornára tekintettel legyen, ennélfogva a boszorkánysziget mellett (a mai hármas kőlyuk) egy kisebb hidat építsen. A vízduzzadások megelőzéseül pedig az újszegedi könyöknek, a szakértői javaslat értelmében való lemetszését rendelte el, még pedig a város pénztára terhére. A város még ekkor sem nyugodott meg. Újabb kérelemben esedezett óhajának teljesítése iránt; de hasztalan volt minden törekvés, mert a vasúti, valamint a partlemetszési munkálatokat haladéktalanul megkezdették. Elkészült a Tisza két partján a magas hídfőljáró, valamint a vashíd, amelynek építéséről már másutt szólottunk. Az újszegedi partlemetszési munkálatokat az 1857. év őszén végre is hajtották s ennek költségei a Zsótér magtár és a dohánybeváltó pajták kisajátításának betudásával, mintegy 50,000 frtba kerültek. A következő évben azonban, amint azt a szegediek előre jelezték, különösen az új Maros-torok nagy mérvű képződésénél s illetőleg az iszaphordásnál fogva, a lemetszés annyira feliszapolódott és visszaképződött, mintha semmi sem történt volna (1). 1) Maros levezetésére vonatkozó nagy iratcsomag, Szeged v. közig. levél tárában. - Novák J.: Emlékirat a szegedi árvíz tárgyában. Szeged, 1879. 215 Csak ezen tapasztalat következtében mentették fel a várost a partlemetszés költségeinek fizetésétől s a város ismételt sürgetésére csak ezután vették munkába a vedresházi átmetszés létesítését, még pedig ugyancsak a város költségére, azon indokolás mellett, mert ez a művelet "a város külön érdekeinek előmozdítására szolgál" s így ennek költsége az országos alapot nem terhelheti. A vedresházi átmetszés létesítéséhez a város 75,000 forinttal kényszerült hozzájárulni. A csatorna felső nyílását roszszul tűzték ki, ezenfelül keskenyre és sekélyre lett kiásva. 1859. évi május 9-én az új ágat ünnepélyesen megnyitották (1), de a rendkívül kemény márgatalajban a csatornának semmi képződése sem látszott. Ennélfogva 1864-ben a csatornát elzárták, bővítették s mélyítették, de a munkálatok elégtelenségénél fogva még ekkor sem volt meg az a hatása, melyet méltán várni lehetett volna a torkolat helyesebb kitűzése esetén. Herrich szakértői tekintélyét a szegediek által előre jelzett kettős kudarcz meg nem döntötte. Ezek csak azt eredményezték, hogy a város irányában már kezdettől fogva táplált ellenséges hajlamai még kihívóbbak lettek s amenyire csak kitelt tőle, a város ügyeit és érdekeit kedvezőtlenül befolyásolta. A város ugyanis az egymás után következett 1857. és 1858. évi magas vízállásoknál (18' 9" 10") s az újszegedi mederszorulat visszaképződésénél fogva felsőbb helyen panaszt emelt, hogy a tiszaszabályozási munkálatok veszélyes helyzetbe sodorták. Felsővároson ugyanis a gyárteleppel szemben, a Tisza közepén porondolások képződtek, ellenben a Felmayer-féle festőgyár előtt igen veszélyes partomlások jelentkeztek. Egy újabb, az 1855. évihez hasonló árvíz esetén tehát tartottak attól, hogy a város menthetetlenül a vész áldozata lesz, mert a vasúti töltés következtében az áradat óriási tömege az újszegedi ártéren, úgy miként az előtt, le nem folyhat. A város tehát felsőbb helyen az iránt esedezett, hogy az esetleg bekövetkezhető végszükség idején szabadságában álljon a vasúti töltést átvágni s a vizek lefolyását ott biztosítani. A helytartó-tanács osztotta a város aggályait s a város kérését a miniszterium figyelmébe ajánlotta. A miniszterium annak kiderítésére, hogy a bekövetkezhető árvíz alkalmával a város veszélyben forog-e és minő intézkedések tétessenek a katasztrófa elhárítására, helyszíni szakértői vizsgálat tartását rendelte el. Ez a vizsgálat 1858. évi november 3-tól 6-ig tartott, mely alkalommal Herrich mérései alapján megállapíttatott, hogy Szeged alatt 22' 11" 4"' magasságon felül eső vízállásra számítani nem lehet. A város nem forog veszélyben és nincs és nem is lesz ok a "barbár" kivánság teljesítésére; mert ha a város az említett vízmagassághoz 1) Szegedi Híradó 1859. 4. az. 216 képest töltéseit megerősíti, ha továbbá belép a percsórai társulatba és elősegíti a percsórai társulat töltéseinek kiépítését s ha végül a régi szillér-baktói keresztgátat fel magasítja: akkor nem tarthat a katasztrófától. Amíg a város ezúttal is a vasúti ártéri híd utólagos kiépítését hangsúlyozta, addig a torontáli érdekeltség a marosi zsilipes levezető csatorna mellett foglalt állást, mely 807,000 frt költségbe került volna. Herrich azonban ezúttal is ellenezte az érdekeltek terveit, kiket a töltések emelésére és erősítésére utalt. A szakértői vizsgálatok eredményét Jombart Emil megyefőnök november 18-án a helytartósághoz felterjesztve hangsúlyozta, hogy "Szeged védelmére valaminek okvetlenül történni kell." Augusz báró sajátszerűnek találta a szakértők megállapodásait s az ország kormányzójához, Albrecht főherczeghez intézett előterjesztésében a város súlyos helyzete felől, a szakértőkkel szemben egy bizonyos gúnynyal imígy nyilatkozott: "A tisztelettel alólírott nem ismeri félre a technikusok által kimondott azon nézet helyességét, hogy Szeged mihelyt minden oldalról töltésekkel védekezik s mintegy vár bezárkózik, az árvíz ellen teljesen biztosítva lesz. Ha más eszköz nem lesz található, akkor ezen körülzáró védépítmény is ajánlatos lehet. Midőn 1853-ban a műszaki bizottság a Tisza medernek Új-Szegednél való kiszélesítése mellett nyilatkozott, ugyanakkor elismertetett, hogy Szeged azonnal veszélyben forog, mihelyest a vízár bekövetkezik. Ezen veszély elhárításának indokából a kormány elfogadta a meder szélesítését s ezt nagy költekezéssel keresztül is vitte. A folyó évi nov. hó elején tartott tanácskozmányok alkalmával azonban kitünt, hogy e munkálatok eredménytelenek, sőt műszaki részről el lőn ismerve, hogy keresztül sem vihetők. Ámbár a folyammeder jelenlegi állása Új-Szegednél ugyanolyan, mint a kiszélesítés előtt, a műszaki férfiak mégis oda nyilatkoztak, hogy Szegedet veszély nem fenyegeti. Ebből vagy az következnék, hogy Szegedet az újszegedi mederkiszélesítés előtt sem fenyegette veszély s így a költségek hiába adattak ki, vagy pedig most is fenyegeti a veszély s így a segélyeszköz megválasztásában történt tévedés. A tisztelettel alólirott hajlandó ez utóbbit hinni." Augusz a szőreghi levezető csatorna tervezetét pártolta s ezt tartotta Szeged jövőjének biztosítása tekintetéből alkalmas egyedüli eszköznek, mely "szakértői részről is inkább ajánltathatott volna, mintsem azon jó tanács, mit azon részről a szegedieknek adtak, hogy t. i. minden oldalról sok és nagy töltésekkel védekezzenek." Albrecht főherczeg ezek után az országos építészeti igazgatóság szakvéleményét kérte ki, melynek következtében Menapace 1858. évi decz. 27-én kelt javaslatában nyíltan kijelentette, hogy az újszegedi ártérnek keresztül töltése által előidézett súlyos helyzet csakis a szőreghi zsilipes csatorna kiépítése által orvosolható. Mindezek után a kérdés végül a tiszaszabályozási központi bízott- 217 sághoz került, hol Herrich szakértői véleményét 1860. évi aug. 9-én kelt jelentésében a következőkben nyilvánította: Szeged csak azon esetben foroghat veszélyben, "ha a Maros folyó is a Tiszával egyszerre hozná le magas vizét." A szőreghi zsilipes levezető csatornára nézve pedig azt hozta fel, hogy a megváltozott viszonyoknál fogva meg kell gondolni, hogy "a levezetés által elérhető előnyök a közel egy milliónyi költséget megérik-e? - - s hogy elég fontos-e az a 20-24 hüvelyknyi lehető duzzadás Szegednél az eddig ismert legnagyobb vizek fölött arra, hogy érette a Maros Szegeden alúl egy milliónyi költséggel levezettessék s nem volna-e indokoltabb dolog ezen nagy összegnek egy részét a város biztosítása végett a töltések magasítására fordítani." Ezen nyilatkozat alapján a Maroslevezetés kérdése végleg elejtett dologgá vált. Az 1876. és az 1877. évi árvizek után a város újból felelevenítette e kérdést. Ismételt ízben feliratokat intézett, a tisza-völgyi társulatnál is mozgatta a kérdést, de Herrich szaktekintélyével mindig leterelte és elodázta azt; s mégis midőn az 1879. évi katasztrófa a várost romba döntötte, bár a veszélyt nem a Maros árja idézte elő, hanem az a percsórai társulat töltésvonalán bekövetkezett szakadás eredménye volt, a gyászravatalon fekvő város sorsa felett mégis Herrichnek volt az az elítélő szava, hogy a csapást a város maga idézte fel, a Maros levezetése ügyében tanúsított magatartása által. Pedig a katasztrófát, mint látni fogjuk, nem más, mint az a körülmény szülte, hogy Szegedet bele kényszerítették a percsórai társulat kötelékébe, amely társulat Szeged jövőjét egyáltalán nem biztosíthatta (1). A percsórai társulatba való belekényszerítés mesterségesen szőtt szálai hasonlókép Herrichig vezetnek. E szálakat már az első pillanattól fogva oly erőssé bogozta, hogy a város minden igyekezete daczára sem tudott abból kibontakozni. A percsórai társulat a város ügyeire majdnem egy negyed századon át ónsúlylyal nehezedett, a társulattal való viszály a város történetének egy kiváló részét képezi, miért is a társulat alakulásával s történetével tüzetesebben megismerkednünk szükséges. Miként már fentebb is előadtuk, az 1855. évi árvízveszély alkalmával a város helyzete és a védelem sikere sokkal aggasztóbb volt, mint azelőtt bármely alkalommal, már annálfogva is, mert a szomszédos mindszent-algyői uradalom az örök időkre szóló 1836. évi szerződés ellenére a sövényháza-algyői töltés védelmezését elmulasztotta. Csakis a város kiváló mérvű áldozatainak köszönhető, hogy az uradalom védvonalait az ár át nem törte. Tóth István uradalmi igazgató azt hozta fel mentségül, hogy az 1854. évi úrbéri nyílt parancs a 1) Maros levezetésére vonatkozó iratok Szeged v. közigazgatási levéltárában. - Herrich Károly: A Tiszaszabályozás és a szegedi válság. Budapest, 1879. - Novák József: Emlékirat a szegedi árvíz tárgyában. Szeged, 1879. 218 jobbágyok tartozásait miután eltörölte, a földesúr és jobbágyai között levő viszonyokat megszüntette, tehát az uradalomnak is megszünt az örök időkre vállalt kötelezettsége. Az önállóvá lett községek a várossal egyetemben önmaguk tartoznak sorsukról gondoskodni, az uradalom pedig a gondoskodás terheihez hozzájárulni fog egy bizonyos mérvben. A sövényházi töltések ugyanis 4000 holdnyi uradalmi majorsági birtokot is védelmeztek. A vésznapok után a város arra törekedett, hogy az uradalomnak örök időkre vállalt kötelezettsége biztosíttassék s amennyiben szükséges, az 1850. évi június 16-án kibocsájtott tiszaszabályozási patens értelmében egy újabb szerződés által társulat alakíttassék s az érdekelt feleknek a töltések védelmezése körül fennforgó kötelezettsége pontosan és birtokarány szerint megállapíttassék. A tanács előterjesztése alapján az 1855. évi nov. 10-én a megyehatóság ennélfogva egybehívta az 1830. évi előleges ártérfelvétel szerint kitüntetett érdekeltséget, nevezetesen a várost, az uradalmat. Tápé és Algyő községeket, valamint Dorosma városát is. Ez utóbbi azonban meg nem jelent s tiltakozott az ellen, hogy Dorosma a létesítendő társulat kötelékébe felvétessék. E nyilatkozatot elegendőnek találták arra nézve, hogy többé semminemű kísérletet sem tettek arra, hogy Dorosma az érdekeltségbe bevonassék. A mondott napon Szegeden a jelenlevők egyértelmüleg kimondották, hogy megalakítják a "Csongrádi alsó tiszaszabályozási társulatot." Minthogy a társulat létrejövetelének a tiszai patens 11. §-a értelmében a szerződés képezi alapját, mindenek előtt a szerződési tervezet elkészítését rendelték el. De ez alkalommal nem volt másról szó mint arról, hogy az 1836. évi örök szerződés értelmében már megalakítva lévő társulat, illetőleg a sövényháza-, algyő-, tápé- és szegedi védvonal által biztosított érdekeltségnek jogviszonyai és a már meglevő töltések fentartási terheinek arányszerű mérvei, a szerződő felekre nézve külön-külön megállapíttassanak. Az értekezlet jegyzőkönyve a tiszaszabályozási központi bizottsághoz felterjesztetvén, gr. Szapáry József miniszteri biztos és Herrich, be sem várva az elengedhetetlenül szükséges szerződés létrejövetelét, a társulatot már is megalakultnak nyilvánították (1). Pedig a társulati 1) Az 1850. évi tiszaszabályozási patens értelmében a társulatok csak szerződések alapján és azok létrejövetele mellett alakulhattak. A tiszaszab. központi bizottság ennélfogva idő előtt, elhamarkodva mondotta ki a társulat megalakulását. Midőn e tévedés utóbb kiderült, a felsőbb tekintély megóvása nem engedhette a hiba helyrehozatalát. Az első elhamarkodás és tévedés logikai következetességgel szülte azután a többit, mert a percsórai társulat ügyeinek szálai szerencsétlenségre minden időben Herrieh kezeiben összpontosultak; ő volt mindenkoron az ügynek méltatlan bírája. 219 alapszerződés létre nem jött, mert az uradalom képviselője oly értelmű szerződési tervezetet mutatott be, amelynek értelmében az eddig védett területen túl, az uradalomnak 11 ezer holdnyi percsórai rétje is a társulat védelmezési kötelességébe soroltatott; - vagyis a társulat végpontja nem a sövényházi magaslatoknál, hanem a percsórai keresztgátnál, illetőleg az uradalom által az 1836. évben ármentesített csany- baks-, levelény- és pusztaszeri öblözetnek alsó végpontjánál leendett. Midőn ezen szerződési tervezetet az 1856. évi január 22-én tartott összejövetel alkalmával bemutatták volna, az uradalom a peresórai terület hold mennyiségének számbavételével szavazott. Tápé község az uradalom álláspontjára helyezkedett s így Algyő és Szeged kisebbségben maradtak. Döntő lett volna Dorosma szavazata, de távollétét figyelembe sem vették s így a sövényházi, valamint az ez után mentesítendő percsórai terület holdszámainak többségével, az uradalom és Tápé község a szerződési tervezetet alapszerződés erejére emelték, habár azt a város és Algyő képviselői alá nem írták. Az 1856. évi jan. 27-én tartott községválasztmányi űlésen midőn a szerződést bemutatták, a város megdöbbenve észlelte az örökidőre szóló 1836. szerződés kijátszását és Tóth István ravaszságát. A város ennélfogva a bevonás terve ellen Dorosma módjára tiltakozott. A megyefőnök nyomása alatt álló tanácstagok szívós kitartása következtében a községválasztmány azonban nem követhette jobb meggyőződését, nem döntött véglegesen s nem követte a határozott irányt, hanem a jó reményektől hitegetve, feliratot intézett a megyehatósághoz, hogy szakértők által deríttesse ki, ha vajjon a létesítendő percsórai töltés a város jövőjét inkább biztosítja-e, semmint a sövényházi keresztgát; továbbá mibe kerülhet az új töltés és annak terhe mily mérvben fogná a várost illetni. A megyei építészeti hivatalnak e tekintetben kért munkálata aug. 23-án került a községi választmány elé. Meglepetve tapasztalta a községi választmány ekkor, hogy amíg az uradalomnak minden költsége, minden vonala és építménye beszámítva van, nevezetesen a sövényházi keresztgát stb., addig a városnak az 1855. évi jelentékeny költekezései figyelembe nem vétettek, a szillér-baktói vonal építménye be nem számíttatott, sőt még a tápé-vesszősi töltéstest is nem a város, hanem Tápé helység javára lett betudva. Ily alapon a percsórai új töltés építéséhez az uradalom csak 5889, Algyő 17,645, Tápé 13,254, Szeged pedig 41,807 köböl föld beépítésével járult volna. A községi választmány a fentebbi indokoknál fogva most sem követhette jobb meggyőződését. Azon reményben, hogy a hozzájárulás arányának méltányos módja lesz megállapítva, elfogadta a percsórai védvonal kiépítésének eszméjét, de követelte, hogy az 1845-55. évi védekezési költségek, valamint a szillér-baktói építmények beszámíttassanak; követelte továbbá, hogy amíg az uradalom a 220 kiszárítás által rendkívüli hasznokat nyújtó új területnek jut birtokába, az aránykiszámításnál ez kiválólag figyelembe vétessék, - addig másrészről szem elől nem tévesztendő az, hogy a város 12,000 holdnyi ártéri birtokában ott szerepelnek az állandóan vízállást képező Fehértó és más értéktelen területek, amelyek a percsórai töltés kiépítése daczára sem fognak nagyobb hasznothajtókká válni. Ily előzmények után a tiszaszabályozási központi bizottság az érdekelteket az 1856. évi okt. 4-ére újra egybehívta, de czélzatosan Dorosma ekkor sem nyert meghívást, mert az ő szavazata Szeged és Algyőével együtt már az ellentöbbséget biztosította volna. Ezúttal is kifogyhatatlanok voltak azon biztosítások, előnyök stb., amelyek a város tartózkodó álláspontjával szemben elhangzottak. Ígéretek tétettek, hogy a város méltányos észrevételei érvényesülni fognak, de az 1855. évi nov. 10-én tartott egybejövetelnél és megállapodásnál fogva a társas viszony léte kérdéses többé annál kevésbé lehet, mert a társulatnak léte, megalakulása és a városnak abba való betartozósága már felsőbb hatóságilag elismerve van. Gróf Szapáry miniszteri biztos és Herrich ezúttal a társulat szervezkedését is végrehajtották s elnökül az uradalmi és tápéi holdtöbbségnél fogva Tóth István uradalmi igazgató választatott meg. A tiszaszabályozási központi bizottság kiküldöttei ekkor elrendelték, hogy az érdekeltek 3 hó lefolyása alatt a viszonyoknak megfelelő méltányos teherviselési kulcsban állapodjanak meg, addig is azonban a szomolyai vonal haladéktalan helyreállítására kirovás eszközlendő. S ekkor az uradalom, mely szavazni 15,000 hold után szokott, a teherviseléshez csak 4000 hold után járult, míg ellenben a város hányada a 12,000 hold után lett kiróva. A város képviselői e miatt óvásukat jelentették be, de a kirótt munkálatnak jogfentartással való teljesítését utóbb végrehajtották. Kijelentették, hogy a miniszteri biztos rendelkezései ellen a helytartótanácsnál fognak orvoslatot szerezni. A társulatnak további ülésén a város megjelenni sem kívánt, de megyehatósági rendeletnél fogva magát mégis képviselni tartozott. A helytartó-tanács azonban a miniszteri biztos határozatát megerősítette, egyúttal elrendelte, hogy a teherviselés arányának megállapítására az érdekeltek egyességet kössenek. E határozat következtében a községi választmány 1857. évi február 1-én a cs. kir. belügyminiszteriumhoz folyamodott, tehát az utolsó felebbviteli hatóságnál esedezett, hogy a társulati kötelék kényszeréből kibocsájtassék. Azonban itt érdemleges határozatot nem nyert, mert az 1856. évi okt. 9-én, a tiszaszabályozási ügyekre és társulatokra vonatkozólag új patens keletkezett, amelynek értelmében az eddig megalakított társulatok építészeti egyletekké tartoztak átalakulni. Az új patens alkalmából a tanács legott azt a kérelmét nyilvánította, hogy az V. folyam- 221 osztály legalsó építészeti egylete, a szt.-mihálytelki magaslattól a sövényházi partokig terjedjen, eleve is tiltakozva az ellen, hogy az új egylet a percsórai magaslatig kiterjesztessék. A csongrádi alsó tiszaszabályozási társulat még mielőtt az új építészeti egyletté átalakult és egy méltányosb teherviselési kulcs megállapítására nézve az egyezségi eljárást megindította volna, a régi kulcs alapján, 1857. évi deczember 16-án új kirovásokat eszközölt, Így a városra 45,702 köb öl földnek kiépítését rótta ki, ellenben az uradalomra csak 1020 köb öl földet irányzott elő. A községválasztmány 1858. évi január 14-én erre azt válaszolta, hogy e kirovást már annálfogva sem fogadja el, mert az új építészeti egylet megalakítása ügyében tett felterjesztése még elintézve nincsen. Ámde a megyehatóság január 19-én azt a megdöbbentő rendeletet adta ki, hogy miután a város annak idején a kirovási kulcs ellenében alapos észrevételt nem tett, ennélfogva az 1856. évi okt. 9-iki patens 46. és 47. §-a értelmében az alkalmazásba vett teherviselési kulcs zsinórmértékül fog szolgálni s így a kimutatott 91,404 frt illetőséget a város végrehajtás terhe alatt befizetni tartozik. Ezen önkényes rendelet következtében a községi választmány 1858. évi január 30-án a helytartó-tanácshoz fordult oltalomért, melynek időközben megérkezett az a rendelkezése is, hogy az V. folyamosztályba eső építészeti egylet alsó végpontja Röszkénél, felső végpontja ellenben Csongrádnál leend. Ezen építészeti egyletbe azonban a felgyői, a mindszent-hármasi társulatok vonakodtak belépni. Minden érdekeltnek óhaját méltányosnak találták, egyedül Szeged város kívánságát mellőzték. Herrich javaslata alapján a miniszterium 1859. évben végleg megállapította, hogy az V. folyamosztály alsó végén alakítandó építészeti egylet végpontjai Röszke és Percsóra leendnek, amely öblözetbe a város kifogásolhatatlanul betartozik. Ezen miniszteri rendelet ellen a községválasztmány 1860. évben ő felségéhez kegyelmi kérvényt intézett, hogy az új építészeti egylet felső végpontja Sövényházánál legyen. Némely körülmények bővebb kiderítése okából e kérelem visszaküldetett s a kérdéssel az alkotmányos hatóság foglalkozott is, de a kívánt felterjesztés elmaradt. Nem siettek a kérdés rendezésével, mert számítottak arra, hogy kinevezik a magyar kormányt, amelynél az idegen befolyások nem érvényesülhetnek. Nem siettek a kérdés rendezésével, mert a város már borzadozott a társulati közösségtől s már a sövényházi végpontig terjedőleg alakítandó társulattól sem várt biztonságot. Mind erőteljesebben nyilatkozott az a felfogás, hogy a város védelmezze magamagát és saját területét azon a védvonalon, a szillér-baktói vonalon, amelyen a régi időben is sikerült az árvizeket fentartani. A politikai viszonyoknál fogva különben is tartózkodtak a bécsi körökkel való érintkezésektől s midőn az alkot- 222 mányos hatóságnak működése váratlanul véget ért, az utánna következő provizorius hatóságot Petrovits főispáni helytartó a kegyelmi kérvénynek újból való felterjesztésétől egyenesen eltiltotta. A társulatnak 1858. évi kirovása alapján s a végrehajtással való fenyegetés következtében, az 1859. évben a város kénytelen volt a társulati pénztárba 33,993 frtot befizetni. De ezúttal is szorgalmazta a méltányosb haszonarányosítási kulcs behozatalát, ámde most is sikertelenül. A befizetett részlet sem lett rendeltetésére fordítva, hanem tökéletesen elmállott. A város védvonalainak értékét sem tudták be; sőt az 1860. évi árvízvédelem alkalmával is a sövényházi vonalon oly gyarló módon történt a védekezés, hogy a város a veszély nagyságánál fogva a védintézkedésekben való beleavatkozás szükségét látta fennforogni. Ebben azonban a társulat részéről utóbb megakadályozva lett (1), mi a községválasztmány tagjai körében rendkívüli aggodalmakat keltett. Kétségbeejtőnek találták, hogy a sövényházi vonal védelmezésére nézve - pedig ettől függött a város sorsa, megmaradása - még beleszólási joguk sincs; iszonyatosnak tapasztalták, hogy egy tájékozatlan mérnöknek czélszerűtlen és félszeg intézkedéseitől függ annyi milliónyi érték épsége és annyi ezer ember élete. Ép kapóra jött az átellenes társulatnak, a tápé-sártói, vagyis a mindszent-apátfalvi társulat szerencsétlensége. Az 1860. évi árvíz alkalmával ugyanis 6 társulatnál történt töltésszakadás. Május 6-án beszakadt a tápé-sártói töltés is, melyet Kugler János társulati mérnök védelmezett volna, aki különben az ármentesített óriási területnek esetleg bekövetkezhető elöntése alkalmára, a halászati jogot előre bérbe vette (2). Ezen veszedelem alkalmával Vásárhely, de még inkább Makó, csak rendkívüli erőmegfeszítések után tudtak az elpusztulástól megszabadulni. Ezen tapasztalat még inkább megérlelte a város azon felfogását, hogy sorsát az uradaloméval egybe nem kapcsolhatja, vissza kell térnie tehát a régi állapothoz, t. i. hogy a szillér-baktói vonalon önmaga védekezzék. Ha azonban ennek akadályai lennének, úgy a sövényházi öblözet védelmezésére nézve a társulati viszony még fenntartható ugyan, - ellenben a percsórai társulat kötelékébe való betartozás ellen minden módot s alkalmat fel kell használni és a várost attól minden körülmények közt megmenteni kell, hogy sorsa egy négy mértföldnyi távolra eső, néptelen vidéken fekvő oly töltéstől 1) Szegedi Híradó 1862. évf. 12. sz. 2) A tápé-sártói társulat vonalainak kiépítése és az öblözet ármentesítése még 1852. évben megkezdetett, de mielőtt a kapcsolatok létesültek volna, a munkálatok egyes részeit az időközben előfordult árvizek jó részben elmosták. A töltésépítések s az ármentesítés 1857. évben ért csak véget. (Lásd: Budapesti Hírlap 1857. 195. sz. - 1858. év 15., 59., 193. sz. Herrich hivatalos jelentései.) 223 tétessék függővé, mely a legmélyebb talajon fekszik s amely előtt a Tisza kanyarulatainál fogva egy mértföld szélességű hullámzó tenger terül el. Az 1860. évi árvízküzdelem után a társulat 12,413 frt kirovással igyekezett a megrongált töltéseket helyreállítani. A végrehajtással való fenyegetés következtében a város 5000 frtot óvás mellett most is befizetett, tiltakozva egyúttal amiatt, hogy a vész idején a sövényházi vonalon foganatba vett védekezésében meggátoltatott. 1862-ben végrehajtási eljárás útján a város ismét 12,551 frt 58 kr. befizetést eszközölt, ellenben a többi tagok alig teljesítettek valami lerovást s az előirányzott munkálatokat sem hajtották végre. Bekövetkezett azonban az 1863-64. évi inség, mely a tiszaszabályozási munkálatoknak mindenfelé nagy lökést adott. Az 1863. évi június 20-iki társulati gyűlésen, a vidék nyomorának enyhítése czéljából elhatározandó lett volna, hogy a percsórai töltés kiépítésére egy nagy kölcsön vétessék fel, hogy a munkálatokat végrehajtani lehessen. De az űlés meddő maradt, mert Gegus Dániel tanácsnok, mint a város kiküldötte, a társulat jogi alapját vitatva kétségbe vonta, hogy az érdekeltek terhére kölcsönöket vehetne fel. Június 28-án az újabb űlésen, felsőbb útasítás következtében Gegus a jogi viszonyt ugyan többé nem bolygatta, de a város részéről a kölcsönt ezúttal sem szavazta meg, mert a tápéi kapun alól eső védvonalak kiépítéséről és megerősítéséről a társulat nem kívánt gondoskodni. Petrovits főispáni helynök ekkor Gegust a képviselettől felmentette s az augusztus 1-én tartott harmadik űlésen megjelent Farkas János tanácsnok a város képviseletében most mindent készségesen megszavazott. A társulat ugyanis az Algyőtől Percsóráig kiépítendő 186,111 köböl tartalmú töltés létesítésére, 372,223 frt kölcsön felvételét elhatározta. Ebből az annyiszor kifogásolt igazságtalan kulcs szerint az uradalomra 136,041 frt, Szegedre 165,987 frt, Algyőre 52,309 frt, Tápéra pedig 17,885 frt esett volna. Ez utóbbi, kölcsönrészletét természetben szolgálandotta le, az uradalom pedig azt adta elő, hogy saját részletét készpénzül fogja a társulati pénztárba befizetni, illetőleg minden köbölet 2 forinttal számítva beépíteni. Így tehát a kölcsön csupán Szeged és Algyő nyakába szakadt. A társulat azonban csak 240,000 frt kölcsönt nyert, miből Szegedre 140,277 frt részlet jutott, mi kamataival együtt 10 év alatt lett volna törlesztendő. Ínséges munkakép az új védvonal ki is épült s az 1866. évi május 20-ig tartozás törlesztésekép a város 23,379 frt tőkét és 8681 frt kamatot vissza is fizetett. Az 1867. évi árvíz alatt az új töltést, melyet Zofcsák Károly mérnök védett, nem érte baleset, bár folytonosan a legkedvezőtlenebb hírek érkeztek a vonalról. Különösen a saséri sarok forgott veszedelemben; de szerencsére a hullámverések mindig a balpart felé irányultak. A 224 szivárgó vizek azonban a felette mély fekvésű percsórai rét nagy részét elborították b különösen Petresnél a töltés mentén 3 láb magas belvíz terült el. E körülménynél fogva a vésznapok után a város képviselő-testülete behatólag foglalkozott a város jövőjének kérdésével s mindenki azon meggyőződéstől volt eltelve, hogy a percsórai társulat töltése a sajátlagos viszonyoknál fogva, a veszély ellenében biztosítékul nem szolgálhat s múlhatatlanul szükséges a régi védvonalnak, a szillér-baktó-macskási töltésnek megerősítése, illetőleg kiépítése. E végre a közgyűlés felsőbbi jóváhagyás alapján 1868. évi márczius hó 2-án, a magyar földhitelintézettől 150,000 frt kölcsönt vett fel s a szóban forgó töltést ki is építette. Kijelentette azonban az 1867. évi nov. 13-án tartott közgyűlés, hogy a percsórai társulat kötelékéből a szenvedett sérelmeknél fogva is kilép s az 1868. évi jan. 14-én a közmunka és közlekedésügyi miniszteriumhoz intézett terjedelmes beadványában bőséges indokolások és bizonyítékok alapján, ezen határozat jóváhagyását kívánta. A miniszter 1868. évi márcz. 3-án Csongrád vármegye közönségét bízta meg, hogy az ügyet megvizsgálja. A vármegye azonban a város álláspontját illetőleg kedvezőtlen javaslatban állapodott meg. Ürményi királyi biztos és Herrich is lehetetlennek nyilvánították a város óhajának teljesítését, minélfogva az 1869. évi márcz. 28-án a miniszter akép döntött, hogy "a társulat azon határozatok szerinti rendes eljárás alapján jött létre, melyek az 1856. évi szept. 11-én kelt legfelsőbb elhatározással jóvá hagyatott s azon évi okt. 9-én kibocsájtott tiszaszabályozási rendelet 13-17. §§-aiban előszabvák (?). Azért is a megyei küldöttség és a tiszavölgyi királyi biztosság javaslata folytán a város a társulathoz tartozónak kimondatik. Ami a közrejárulási kulcsot illeti, miután az végleg megállapítva nincs s miután azon a társulat is többször változtatott (?), a hozzájárulási kulcs az ártéri birtok és haszonarányban kiigazítandó, ami a f. é. augusztusig eszközlésbe vétessék, hogy annak folytán a visszaszámolások megejtessenek." De a társulat erre annál kevésbé nyújtott alkalmat, mert a város e sérelmes határozat ellen az országgyűlésnél keresett orvoslatot. A város egyik képviselőjének tanácsára azonban a kérelmet a képviselőházhoz nem nyujtották be, hanem az 1869. évi nov. 14-én a miniszteriumhoz újabb kérelem adatott be, hol Herrich is biztatásokat adott arra nézve, hogy ez úton, nem pedig a parlamenti vita útján fog a város czélt érni. A miniszter azonban korábbi határozatát fenntartva, 1870. évi jan. 11-én Ürményi József királyi biztost utasította, hogy "a társulati költségviselési kulcs alapossága és helyessége ellen felmerült jogos aggályok megszüntetésére nézve, az érdekeltek hozzá- 225 járulásával, egy igazságos hozzájárulási kulcsnak megállapítása iránt" tartson tárgyalásokat. Ürményi kiküldetése azonban eredménytelen maradt, mert a tárgyalások kezdetén már pártállást foglalt. De csak a követválasztások lezajlása után, 1872. évi júl. 16-án tudatta a miniszter, hogy korábbi rendeleteit fenntartva, "azok végrehajtását szükség esetén kényszereszközökkel is teljesíteni fogja." Utasította ennélfogva a várost, hogy a társulat iránt fennálló tartozásait kiegyenlítse, a társulatot ellenben kötelezte, hogy a végleges hozzájárulási kulcs megállapítására, az 1871. évi XXXIX. t.-cz. 25. §-a értelmében intézkedjék. A társulat amíg egyrészről a végrehajtásokat a város ellen megindította, másrészről az új kulcs megállapítására és a végleszámolásokra semmi intézkedést sem tett. A város közönsége ennélfogva a képviselőház útján szerzendő orvoslat módozatához fordult. 1874. évi jún. havában be is adta felirati kérelmét. Ugyanezen útat választotta később Algyő község is; de a kérvényi bizottság javaslata értelmében a város sérelmének orvoslata az illetékes miniszterre bízatott. Zichy József miniszter ekkor bizalmas tárgyalásokat indított meg s annak megállapodásaihoz képest 1875. évi márcz. havában tudatta a város közönségével, hogy a társulati kötelékből való kibocsájtás iránt való óhajt az előző fejleményeknél fogva immár nem teljesítheti; a teherviselési és egyéb kérdések körül fennforgó sérelmek orvoslatával azonban Marsóvszky Gyula osztálytanácsost bízta meg, kit a társulat kormánybiztosául kinevezve, kivételes intézkedési jogkörrel ruházott fel s így a város remélheti, hogy jogsérelmei rövid idő mulva orvosolva lesznek. Marsóvszky 1875. évi május 25-én kezdette meg működését. Az ártérfejlesztési munkálatok megindításában s a leszámolások végrehajtásában a város készséggel támogatta, mert nagymérvű túlfizetéseinek kiderítését remélte. Ellenben az uradalom és Tápé helység most visszavonulásukkal tüntettek, mert a felfüggesztett autonomia daczára is megtartott társulati értekezleteken meg nem jelentek (1). Az uradalomban különben ép ez időben nagy személyi változások is történtek. Ily fejlődése volt a percsórai társulat bonyodalmas ügyeinek az 1876. évi árvíz bekövetkezéseig. Szomorú tanúságul szolgálhat ez és az ezzel rokon többi kérdés arra nézve, hogy mily helyrepótolhatatlanok az oly tévedések és következményeik, melyek a közönség óhajainak és törekvéseinek mellőzésével és elnyomásával keletkeznek; mily szerencsétlenségeket szül az, midőn az arra legfőként jogosultak el vannak zárva attól, hogy sejtelmeiket és legjobb tudomásukat követve, érdekeiket önmaguk munkálják, védjék és oltalmazzák. 1) Szeged v. közig. levéltárában a percsórai társulatra vonatkozó iratcsomagok. |