Gázfúvás előkészítése
Az 1915-ös év nem hozott nagy változásokat a korábban kialakult erőviszonyokban. Olaszország hadba lépése, a Balkán majdnem teljes meghódítása mellékhadszíntéri események voltak. A központi hatalmaknak az orosz fronton nem sikerült döntő győzelmet elérniük, a legkilátástalanabb patthelyzet pedig éppen a legfőbb arcvonalon, nyugaton alakult ki.
Az állásháború sajátossága volt, hogy hosszas tüzérségi előkészítésekkel sem lehetett megingatni a lövészárok-rendszerekre épülő védelmet. A felszaggatott terepen nehezen előretörő gyalogságot akkor is feltartották a gépfegyverek, ha csak néhányuk vészelte át a gránátesőt. Ha egy-két védővonalat sikerült is áttörni, mindig akadt egy újabb, amelyikbe visszavonulva a védők megállították a támadókat. Amennyiben a rohamozók nyertek is egy kevés teret, azt csak hallatlan véráldozatok árán tudták megtenni.
Gázgránátokat már a XIX. század végén használtak, ám később a harci gázok alkalmazását nemzetközi egyezményekben megtiltották. Ennek ellenére mindkét fél tanulmányozni kezdte ezt a fegyvert, és mérlegelte bevetésének lehetőségeit. Először a németek cselekedtek. Nem gránátokat használtak, hanem tartályokba gyűjtötték a klórgázt. Ypres környékén egy kb. 6 km-es szakaszon készítették elő a támadást, majd ezt követően hosszasan várták a kedvező alkalmat. A gáz bevetésére 1915. április 22-én került sor. Az esetről az egyik beszámolót Conan Doyle, Sherlock Holmes figurájának megteremtője jegyzi. Munkájából így idéz Olaf Groehler:
„A francia csapatok védőárkaik mellvédje felett kísérték figyelemmel ezeket az érdekes felhőket, amelyek egy rövid ideig eltakarták és védték őket az ellenséges tűzzel szemben; azután hirtelen azt lehetett látni, hogyan csapódnak fel a karok a magasba, szorulnak a kezek görcsösen a torkokra, hogy rángatóznak az emberek elszürkült arccal a földön. Sokan többé már fel sem keltek, míg bajtársaik megszállottként, fejvesztetten menekültek visszafelé, attól a gondolattól hajtva, hogy hátha sikerül kikerülniük e szörnyű mérgező ködből, és majd hátrábbról továbbszállítják őket a távolabbi védőárkokba.”
Groehler : A néma halál, p. 34.
Gázfúvás előkészítése
Az Ypresnél bevetett gáz pusztító hatást gyakorolt, de csak kis frontszakaszon. Ott ugyan a németek négy kilométert tudtak előretörni, de a mindent eldöntő siker elmaradt. A későbbiekben az is világossá vált, hogy a hosszas előkészítést igénylő klórgázfúvás nem marad titokban az ellenség előtt, így az fel tud készülni a védekezésre. A hirtelen megváltozó szél ráadásul a saját csapatokat is veszélybe sodorhatja. Ezért a katonák és a vegyészek (nemcsak a németek) elkezdtek más harceljárásokat, egyben újabb, pusztítóbb vegyi anyagokat keresni.
A repülőgépeket a háború kezdetén jobbára csak felderítésre, futárszolgálat ellátására használták. A későbbiekben már bombázták is az ellenséges állásokat. Ilyen küldetések teljesítésére a lomhább mozgású léghajók is megfeleltek, a németek több város ellen intéztek bombatámadást Zeppelin léghajóikkal.
„Január 19-ikéről 20-ikára virradó éjjel repültek első ízben német léghajók angol föld felett. Három hatalmas Zeppelin volt, Yarmouthnál vették őket észre, ahol a csendes éjszakában lehallatszott valamelyik mótor zakatolása és a csavar búgása. Yarmouth Anglia legkeletibb pontján fekszik, az Északi-tenger partján, Londontól északkeletre mintegy 150 kilométernyi távolságban. A csinos városka lakosai, nem törődve a hatóságok előzetes figyelmeztetésével, elözönlötték az utcákat és kíváncsian lesték, mit csinálnak a magasban a furcsa jövevények . . . Csakhamar megkezdődött a bombázás. Rövid időközökben öt-hat heves robbanás hallatszott a város különböző részei felől.”
A Zeppelinek támadása. In A világháború képes krónikája, 49. füz. (1915. szeptember 12.), p. 305.
Az első (és később minden nagyobb) ilyen akcióról a sajtó is beszámolt:
„Amsterdamból jelentik a Vossische Zeitung-nak: Az angol lapok lassankint kénytelenek beismerni, hogy a Zeppelinek támadásai rémséges ijedelmet keltettek Angliában. Számosan idegsokkot kaptak és csak orvosok tudták őket magukhoz téríteni.”
Délmagyarország, 1915. január 23., p. 2.
A támadások ellen a légvédelem fejlesztésével kezdtek el védekezni, ám a bombázónak hamarosan új ellenfele támadt: a vadászrepülőgép. Utóbbiak egymás ellen is harcoltak; egyre újabb modellek, egyre korszerűbb technikai megoldások alkalmazása terjedt el. (A témáról részletesebb olvasmány található I. világháborús oldalunk külön fejezetében.)
Német tengeralattjáró és angol repülő harca Dover közelében
Mindkét hadviselő fél a nyugati frontot tekintette a legfontosabbnak. Ennek nemcsak katonai, hanem politikai okai is voltak. Éppen ezért 1915-ben is ide koncentrálták haderejük nagyobb részét. Így volt ez akkor is, amikor más hadszínterekre helyeztek át alakulatokat. A szembenállók tudták azt is, hogy döntésre várhatóan nem kerülhet sor ebben az esztendőben, ám ez nem jelentette azt, hogy a harctevékenységük időnkénti „puffogtatásokra” korlátozódott volna. Sok véres csatát vívtak a második háborús évben is. Jelentősebb támadásokkal leginkább az antant próbálkozott, de ha arra kedvező lehetőségek adódtak, a németek sem mondtak le az offenzív hadmozdulatokról. A cél közös volt: megtalálni az állásháború „ellenszerét”. Éppen ezért új harceljárásokkal, fegyverekkel is próbálkoztak.
Joffre tábornok még 1914 végén előkészületeket tett arra, hogy egy nagyobb támadást intézzen a németek ellen. Január 4-étől Soissons-nál próbálkozott a francia hadsereg, de a németek kitartottak, sőt, kisebb ellentámadást is tudtak vezetni.
Sajtóhír a németek ellenakciójáról (Délmagyarország, 1915. január 16., p. 1.)
A német hadvezetés sejtette, hogy nem itt készül a nagy offenzíva, ezért nem dobott át más erőket ebbe a térségbe. Megérzésük igaznak bizonyult, a 4. francia hadsereg február 16-tól kezdődően Reims térségétől keletre, hosszas tüzérségi előkészítést követően kb. kétszeres túlerővel támadt a 3. német hadsereg vonalaira. A franciák nyertek egy kis területet – és elvesztettek 240 000 embert.
Egy március 10-én kelt német hadijelentés így ír:
„Az ellenség február 16-ika óta éjjel-nappal tartó szüntelen harcokban egymás után több mint hat teljes létszámú hadtestet és töméntelen saját és amerikai gyártmányú
nehéz tüzérségi lőszert – sokszor több mint százezer lövést adtak le 24 óra alatt – vitt harcba a két gyönge rajnai hadosztály által védett nyolc kilométernyi arcvonal ellen. A rajnaiak és
a gárdának és más kötelékeknek az ő támogatásukra odavont zászlóaljai hatszoros túlerő rohamában nemcsak rendíthetetlenül helytállottak, hanem elég gyakorta erőteljes ellentámadásokkal ezeket a
támadásokat meg is előzték.[...]
A Champagneban arcvonalunk szilárdabban áll, mint valaha.”
A champagnei téli csata. In A világháború képes krónikája, 55. füz. (1915. október 2. [!24.]), pp. 74–75.
Másnap a magyar sajtó is lelkendezve számolt be a szövetségesek sikeréről:
Délmagyarország, 1915. március 11., p. 1.
Annak érdekében, hogy tehermentesítsék a Champagne-ban támadó franciákat, a Sir John French vezette britek Artois-ban, Neuve-Chapelle térségében indítottak támadást. A tüzérségi előkészítés ezúttal szokatlanul hatásos volt, meglepte a németeket. Az áttörés megvalósult, de a döntő siker itt is elmaradt. Az offenzíva kudarca most inkább a korszerűtlen haditervben rejlett: a támadóknak időnkét várakozniuk kellett, míg a tüzésrség újabb csapást mér a feltételezett ellenséges csoportosításokra.
„[...] a második tüzérségi bombázás után a britek gyorsan megindultak, ki a nyílt terepre a tüzérség által lőtt zónán túl, és már győzelmet szimatoltak. A parancs azonban ekkor azt követelte tőlük, hogy másodszor is várakozzanak. A középen előretörő zászlóalj, a Lövészdandár 2. zászlóalja parancsnokának sikerült hátraküldenie egy jelentést, amelyben engedélyt kért a parancs figyelmen kívül hagyására és az előrenyomulás folytatására. Meglepő módon – telefonvonalak nem léteztek, s mindez a rádió előtti korszakban történt – üzenetét megkapták. Még meglepőbb módon előrejutott hozzá a dandárparancsnokság válasza, elég gyorsan ahhoz, hogy befolyásolja a helyzet akalulását – teljesen rossz irányba. Az engedélyt az azonnali előrenyomulásra megtagadták.”
Keegan : Az első világháború, p. 390.
A németek sikerrel akadályozták meg az áttörés kiterjesztését, de ez számukra is súlyos áldozatokat jelentett. Tipikusan a támadók vesztesége sokszorosan meghaladta a védőkét, de ebben az ütközetben csak kevéssel volt több brit áldozat, mint német.
Az április 22-én indult összecsapást a fentebb ismertetett gáztámadás vezette be. Ámbár a frontszakaszt a 2. brit hadsereg védte, a gáz francia gyarmati csapatokat ért, akik védőeszközzel nem rendelkeztek. Ilyen az erősítésül küldött kanadai alakulatoknak sem volt, de nedves rongyot tartva az arcuk elé mégis tudtak védekezni a vízben oldódó klór ellen. Két nap múlva, azaz 24-én, majd május 1-én újabb gáztámadásokkal próbálkoztak a németek, de a brit erők kitartottak. Az új fegyver miatt a védők vesztesége (60 000 fő) kétszerese volt a támadókénak, de a németek csak kis területet vettek birtokba.
[Primitív védekezés a gáz ellen: szemüveg és vizes rongy]
Érdekességként álljon itt egy részlet a Délmagyarország elemzéséből:
„A németek ennél a döntő rohamnál, ugy hisszük még sok szó lesz erről a háború folyamán – pozíciókat teremtettek maguknak, a csatorna nyugati partján és ezzel olyan nevezetes haditényt értek el, melyet még a hires német támadás is csak hónapok után tudott elérni. Az yperni csata jelentőségét kiválóan illusztrálja a foglyok és a hadizsákmány nagysága.”
Délmagyarország, 1915. április 25., p. 1.
A beszámolóban egy árva szó nem szerepel az új fegyverről, még csak rejtett utalás sincs a harci gázokra...
Március végén a franciák és a britek megállapodtak, hogy még tavasszal közös, összehangolt támadást intéznek a németek ellen. Erre május 9-én került sor. A küzdelem hasonlóan alakult, mint az ezt megelőző próbálkozások. A franciák (Pétain tábornok irányításával) kisebb mélységben áttörtek, de ez nagy áldozatokba került. A németek másnapra megállították őket, és hosszas, véres csatározás vette kezdetét. A britek Haig tábornok vezette próbálkozása az elégtelen tüzérségi előkészítés miatt még hamarabb kifulladt. Joffre június 20-án leállította a hadműveletet.
Miután jeletősen megerősítették csapataikat, az antant őszre egy, még a korábbiaknál is nagyobb támadást irányzott elő. Ennek segítenie kellett a keleti fronton nehéz helyzetben lévő oroszokat is, illetve általa próbáltak politikai nyomást gyakorolni a balkáni államokra. A terv most az volt, hogy mind Champagne-ban (a franciák), mind Artois-ban (a franciák és a britek közösen) csapást mérnek Falkenhyan erőire. Ő viszont számított a támadásra, az eleve jól megválasztott német vonalakat megerősítették.
Az antant is jobban előkészítette a hadműveletet. Utakat építettek ki, melyen az utánpótlás gyorsabban célba ér. Változtattak a harceljáráson is: a tüzérséget előbbre tolták, és aktívan használták a repülőgépeket a hátsó állások és az ellenséges utánpótlási vonalak meggyengítésére.
A két frontszakaszon egyszerre, szeptember 25-én indultak meg, a főcsapásra Champagne-ban koncetrálták erőiket, ám ez a roham fulladt ki hamarabb.
„Szeptember 25-én délelőtt ¼ 11-kor soha nem látott tömegek rohantak a németekre, kiket előzőleg 2000 löveg hatalmas tüzérségi tüzével és gázzal igyekeztek megsemmisíteni. A németek csakhamar elvesztették előállásaikat. Ezeket tartalékaik sem tudták visszaszerezni. Már-már beállt a válság: úgylátszott, hogy az áttörés sikerül. [...] A franciák azonban oly sok embert vesztettek, hogy mikor kijutottak saját tüzérségük hatásköréből, tehát az már nem tudta támogatni őket, akadozni kezdtek. Ekkor csaptak le rájuk a német tartalékok.”
Aggházy – Stefán : A világháború, p. 146.
Artois-ban is csak néhány nappal tartott tovább a lendület, október közepén a támadást leállították. Ez most sem jelentett fegyvernyugvást, de 1915-ben nagyobb arányú hadműveletekre már nem került sor.
A nyugati front hadműveletei bebizonyították, hogy egy sikeres áttöréshez még a kétszeres túlerő is kevés. Nagyon fontos, hogy a gyalogság és a tüzérség jól tudjon együttműködni, és szükség lesz arra is, hogy az utóbbi fegyvernemet gépesítsék azért, hogy gyorsan tudja követni az előrenyomulást. A repülőgépek alakalmazása egyre fontosabb tényezővé vált, és már nemcsak felderítésre vetették be őket. A védelem szempontjából hangsúlyos, hogy az első vonal elvesztése még nem jelenti a támadók sikerét. A hatékonyan megerősített állások, a megfelelően alkalmazott gépfegyverek meg tudják állítani az előretörő ellenséget.
A németek – tehermentesítendő a Monarchiát a Kárpátokban vívott küzdelemben – a 8. hadsereg részeiből és újonnan felállított alakulatokból létrehozták a 10. hadsereget. Terveik szerint a 10. és a 8. hadsereg bekeríti a januárban a Mazuri-tavakig előrenyomult, és ott védelmi állásokat kiépített 10. orosz hadsereget. A hadműveletben az időpont megválasztása volt szokatlan: a legzordabb téli viszonyok között került rá sor.
Hindenburg tábornagy mótoros-szánon a frontra megy
A 8. hadsereg (Otto von Below) február 7-én, a 10. (Hermann von Eichhorn) másnap kezdte meg támadását. A tomboló hóviharban indított rohamok zökkenőkkel indultak, de később úgy tűnt, eredményre vezettek. Az orosz XXVI. tartalékos hadtest Augusztow körzetében nagyon nehéz helyzetbe került.
„Ennek a hadseregnek a túlnyomó nagy részét a németek a szó legteljesebb értelmében bezárták az augusztovi erdőbe. A hadseregnek több mint háromnegyedrésze elveszett. Részben szétszóródtak az erdőségekben, a legtöbbjük azonban a németek kezére jutott. Közben a nagy fagy megenyhült, váratlanul beállott az esős időszak, ami még jobban megnehezítette az oroszok menekülését az erdőségek mocsaras vidékéről... Olyan pusztulást jelentett az augusztovi erdő az oroszok számára, mint a háború első időszakában a Mazuri-tavak legendás vidéke...”
Tolnai : a világháború története, 5. köt., pp. 88–89.
Az 1915. évi mazuri téli csata
Február 18-án a hivatalos német vezérkari jelentésben egyebek mellett ez jelent meg:
„A kelet-poroszországi határon vívott harcok hadizsákmánya szaporodott, az eddigi eredmény 64,000 fogoly, 71 ágyu, több mint száz géppuska, három kórházvonat, légi jármüvek, 150 téli lőszerkocsi, fényszórók és számtalan megrakott, fogatolt jármü. A számnak további emelkedése várható.”
Délmagyarország, 1915. február 19., p. 1.
A németek jelentős győzelmet arattak, ám sikerüket nem tudták kiteljesíteni. Délről az orosz 12. hadsereg ellentámadást intézett ellenük, ezért február 25-én rendezetten ugyan, de részben vissza kellett vonulniuk. Kelet-Poroszország fenyegetettsége megszűnt, de a nehéz helyzetben lévő Monarchián ez a győzelem nem segített. Igaz, az orosz 10. hadsereg súlyos veszteségei miatt az ellenfél kénytelen volt elhalasztani tavaszra tervezett nagy offenzíváját.
A mazuri téli csatát követően májusig nem történt jelentősebb esemény. A sajtó is – mai szemmel nézve – „furcsán ismerős” tudósításokat adott közre:
Délmagyarország, 1915. április 21., p. 2.
Májusban összehangolt német–osztrák-magyar támadás indult. A gorlicei áttörést és következményeit részletesebben a Monarchia szerepét ismertető másik fejezetben tárgyaljuk. A jelentős sikert a németek a front északi részén tovább tudták fokozni. Júliustól több támadást indítottak az arcvonal ezen területén is, de őszre a lendület megtört.
„Északon Hindenburg hadseregei hamarosan újra hozzáfogtak, hogy az oroszokat megtámadják. Augusztus 18-án a 10. német hadsereg rajtaütésszerűen elfoglalta Kownót, az orosz várak legerősebbikét. Ezzel az orosz erődítmények láncán oly rést ütöttek, amely miatt a többi, még álló vár sem volt tovább használható. Az itt beásott oroszok, kiknek az volt a feladata, hogy a délről visszavonuló testvéreik elé igyekvő németeket megállítsák, elfogadták a csatát. A németek rögtön bekerítésükre törekedtek. Az ebből szeptember 8-án kifejlődött wilnai csata folyamán a kifáradt németek mégsem tudták őket körülfogni és 16-án kifulladva kellett megállaniok. Október végén már mindkét fél beásta magát és ismét megkezdődött az állásharc.”
Aggházy – Stefán : A világháború, p. 166.
A keleti fronton a központi hatalmak 1915-ben jelentős területeket nyertek, de az orosz haderőt nem sikerült végzetesen meggyengíteniük.
A törökök – német vezetéssel – az év elején támadást intéztek a Szuezi-csatorna ellen. Egyik hadoszlopuk el is érte a csatorna partjait, néhány száz ember át is tudott kelni, ám a brit túlerő meghátrálásra kényszerítette őket. Egy török tiszt ezt jelentette a főhadiszállásnak:
„Más csapattestek parancsnokai, akik szintén át voltak, azt mesélték nekem, hogy ők sokkal sulyosabb veszteségeket szenvedtek, mint mi. Angol páncélvonatok tüzébe jutottak és bár csapataik szuronnyal támadták meg ezeket a páncélvonatokat, nagy veszteséggel mégis viszsza kellett iparkodniok kompjaikra.”
Délmagyarország, 1915. február 19., p. 2.
Áprilisban és májusban két további, még ennél is szerényebb eredménnyel bíró vállalkozásuk volt; a végső célt, a csatorna hajóforgalmának megakasztását nem tudták elérni.
A kaukázusi fronton a törökök januárban, az oroszok májusban indítottak egy-egy nagyobb támadást. A török próbálkozás teljes kudarccal végződött, az orosz offenzíva jócskán visszaszorította a török alakulatokat, de döntő összecsapásra nem került sor.
Mezopotámiában a brit erők folytatták előnyomulásukat, ám az utánpótlást szállító vonalaik így vészesen megnyúltak. Az egyébként is meggyengült antant-erőket december 7-én Kut-el-Amara-nál a török 6. hadsereg körülzárta. A védők – bízván a felmentésben – egyelőre nem adták meg magukat.
A fenti eseményeknél török szempontból is sokkal nagyobb jelentősségel bír az a hadművelet, mely a háború végső kimenetelét nem befolyásolta ugyan, ám megkerülhetetlen történése a Nagy Háborúnak.
A stratégiailag fontos tengerszoros birtokba vétele az oroszok hadi céljai között előkelő helyen szerepelt. A franciák jóval kevesebb késztetést éreztek arra, hogy a térségben harcoljanak, a britek pedig teljes érdektelenséget mutattak. Miután a nyugati fronton nem dőlt el a küzdelem, és a katonák mellett a politikusok szava is egyre hangosabbá vált, az antant álláspontja lassanként megváltozott. A tervet leginkább az admiralitás első lordja, Winston Churchill támogatta.
Churchill terve az volt, hogy a rendelkezésére álló hadihajókkal (az új Queen Elizabeth-en kívül régebbi egységekről volt szó) szétlövi a korszerűtlen török erődöket, majd szárazföldi csapataival folytatja a támadást. A hadművelet február 19-én kezdődött. Rövidesen kiderült, hogy a török ellenállás szívósabb a vártnál. Többszöri próbálkozást követően március 18-án indult meg a nagy flotta, hogy elsöpörje a védőket. Három vonalba fejlődve 12 brit és 4 francia hadihajó zúdította ágyútüzét a partokra, ahol a törökök helyzete gyorsan kritikussá vált. Ezt követően hirtelen fordult a hadiszerencse...
Az «Ocean» angol csatahajó
Elsőként a francia Bouvet csatahajó futott aknára; teljes legénységével együtt pusztult el. Sorra rongálódtak meg és váltak ki a harcból a hadihajók. A nap végére a brit Ocean és Irresistible csatahajók is a hullámsírba merültek. A török ütegek zöme átvészelte a támadást, de lőszerkészletük elfogyott.
„Rotterdam, március 20. Londonból jelentik: Az admirálitás hivatalosan tudatja, hogy az Irresistible és az Ocean nevü angol csatahajó, továbbá a francia csatahajó: Bauvet [sic!] a Dardanellákban aknára futott és elsülyedt. Az angol veszteség emberekben nem igen nagy, ellenben a Bouvet legénysége csaknem teljesen elpusztult.”
Délmagyarország, 1915. március 21., p. 2.
Az «Irresistible» elsüllyedése
A britek elbizonytalanodtak, részben azért, mert túlbecsülték az ellenfél erejét. A német Liman von Sanders tábornok vezette védők létszáma 84 000 fő volt, fele annak, amit a brit Sir Ian Hamilton tábornok felderítői feltételeztek. A britek hadereje viszont nem volt elégséges ahhoz, hogy egy korlátozott partraszálláson túl is be lehessen vetni őket. A terep adottságai sem kedveztek a támadóknak. Ezek persze már csak utólagos okoskodások, az április 25-én megindult partraszálláskor ezeket a tényezőket nem ismerték, vagy nem törődtek velük.
A Dardanellák
A támadók két helyen szálltak partra: a félsziget déli csúcsán, és az ANZAC-öbölnek nevezett szakaszon (ANZAC = Australian and New Zealand Army Corps ; Ausztrál és Új-zélandi Hadtest). A védők mindössze a 9. hadosztály katonáira számíthattak, akik nem tudták megállítani az inváziót, ám hamarosan erősítést kaptak:
„Az ázsiai partszakaszon partraszálló ausztráliaiak ellen a 19. török hadosztály indult ellentámadásra. A hadosztály Musztafa Kemál alezredes vezetése alatt halálmegvetéssel rohanta meg az ausztráliai hadosztályt. Véres kézitusa indult meg, mely késő délutánig tartott. Az ausztráliaiak végül is 2000 emberüket elvesztve, a tengerpartra húzódtak vissza és ott beásták magukat.”
Aggházy – Stefán : A világháború, p. 178.
Május 4-re patthelyzet állt elő; a félsziget déli csúcsán 8-án ugyancsak kifulladt minden próbálkozás. Egész nyáron tartott a kegyetlen állásháború. Mindkét fél támadott, de csak embereik életét és a hadianyagot pazarolták. Eközben a haditengerészeti erők sem maradt tétlenek. A német U-21 tengeralattjáró május 25-én a Triumph, 27-én a Majestic brit hadihajót süllyesztette el. A két dátum közé esett Churchill menesztése... A brit tengeralattjárók viszont július végéig, amikor is a törökök védőhálót húztak ki ellenük, rendszeresen pusztították a Márvány- és Fekete-tengeren az ellenség hajóit.
A Dardanellák ostroma
Augusztus 7-én Hamilton a Szulva-öbölben újabb akcióval próbálta meg dűlőre vinni a dolgot, de a törökök ezt a támadást is megállították. Ezt követően a csalódott briteknek még azzal is szembe kellett nézniük, hogy az oroszoktól nem kaphatnak segítséget, és a Balkánon egyre kedvezőtlenebb szerb szövetségesük helyzete. Hosszas megfontolások után úgy döntöttek, kivonják csapataikat a térségből. A kiürítés december 28-tól január 18-ig tartott.
Török gépfegyver-osztag a Dardanelláknál
Ez a világháborús epizód az új-zélandi, de főként az ausztrál nemzeti történelemnek egy nagyon fontos mozzanatává vált. A sikertelen hadjárat azóta is szerzők sokaságát ihleti meg, köztük nemcsak történészeket, hanem költőket, szépírókat, filmeseket is.
Az 1914-ben még kitartó német gyarmatok közül Német Délnyugat-Afrika (ma: Namíbia) a Dél-afrikai Unióban kitört lázadás miatt időt nyert, de az 5000 fős német haderő esélytelen volt a többszörös brit túlerővel szemben. Július 9-én kapitulálniuk kellett. Kamerun védői elvesztették a tengerparti területeket, de egyes bennszülött törzsek által is támogatva egész évben kitartottak. Reguláris hadviselésről szó sem volt, az ellenséget portyákkal zavarták, zaklatták, de fokozatosan vissza kellett vonulniuk a belsőbb vidékekre. Német Kelet-Afrika (Tanganyika, ma: Tanzánia) 1915-ben két nagyobb ellenséges támadást is elhárított. Ez főként a zseniális német parancsnoknak, Lettow-Vorbeck alezredesnek (később tábornok) volt köszönhető. A háború kitörésekor a térségben állomásozó Königsberg könnyűcirkálót július 11-én elsüllyesztették ugyan, de fegyverzetének zömét kimentették. Lövegeit a későbbi harcokban sikerrel használták a szárazföldön.
[A Königsberg roncsai]
A Lion csatacirkáló
1914-ben a britek három német kódkönyvet is megszereztek, ezáltal folyamatosan tudtak arról, merre és milyen céllal hajóznak a német hadi- és kereskedelmi hajók. A németek azt hitték, hogy ezeket az információkat kémek juttatják el az ellenséghez: a Dogger Bank-i övezetben tevékenykedő holland halászhajók brit szolgálatban álló személyzete. A németek ezért 1915. január 23-án a Hipper tengernagy parancsnoksága alatt álló csatacirkálóikat a térségbe küldték, ám 24-én hajnalban túlerővel találkoztak: Beatty tengernagy csatacirkálóival. A britek tüzelése meghátrálásra késztette a németeket. A brit Lion csatacirkáló komolyabb, a Tiger kisebb károkat szenvedett, a németek viszont rosszabbul jártak. A Blücher páncélos cirkáló felborult, majd rövidesen elsüllyedt. A Seydlitz csatacirkálót súlyos találat érte, lőszerraktárát el kellett árasztani, nehogy felrobbanjon.
„Kezdettől fogva erősen tüzeltek a Blücherre, amelynek gépei megrongálódtak s amely hajó ennélfogva visszamaradt, csakhamar oldalnak fordult, de azért szakadatlanul tovább tüzelt az ellenségre, míg végül egyedül maradt vissza. Ekkor egy könnyebb ellenséges jármű torpedólövedékkel adta meg neki a kegyelemdöfést: 12 óra 12 perckor nagy robbanás zöreje hallatszott, a Blücher csakhamar utána elmerült a hullámokba.”
A helgolandi tengeri ütközet*. In A világháború képes krónikája, 53. füz. (1915. október 10.), p. 305.
*A Dogger Bank-i csatáról van szó; a szakirodalomban [első] helgolandi csataként emlegetett összecsapás 1914. augusztus 18-án, a második helgolandi csata 1917. november 17-én volt.
A süllyedő Blücher
A magyar sajtóhíradások a valósnál kedvezőbb színben tüntették fel a történteket, de ennek nemcsak propagandisztikus okai voltak: ebben az időben a megbízható hírek egy tengeri ütközetről ritkák voltak, és csak nagy késéssel futottak be.
„A német támadás oly borzasztó elánnal, bravurral ment végbe, hogy ezzel a kisebbség fölényben volt a tulerő fölött. A veszteség egyelőre mindkét oldalon egyforma. A németek elveszitették a Blücher páncélos cirkálót, amely a harc folyamán elsülyedt. A német torpedók viszont egy nagy angol csatacirkálót sülyesztettek el. Az angol hajók további veszteségeiről még nem érkeztek jelentések, de valószinünek látszik a megfutamodásból következtetve, hogy az angol hajók nem vitték el szárazon a bordáikat. A német hajók a Blüchert kivéve, sértetlenül tértek vissza a kikötőbe.”
Délmagyarország, 1915. január 26., p. 3.
A Seydlitz sérüléseinek kiértékelésénél a németek rájöttek, hogy mennyire veszélyes az a gyakorlat, ahogy hajóikon a lőszert tárolják és kezelik. Ennek következtében megtették azokat az ellenintézkedéseket, amiket a britek nem. Ezek jelentősége a következő évi jütlandi (skagerraki) csatában mutatkozott meg. Addig viszont a német Nyílt Tengeri Flotta komolyabb harci tevékenységben nem vett részt.
Mindkét fél hadvezetése tisztában volt azzal, hogy a németek és a britek (hadi)gazdasága erősen függ a tengerről érkező utánpótlástól. Az ellenfél megbénítása érdekében az antant tengeri blokádot vezetett be, a németek pedig fokozták tengeralattjáróik építését, és egyre többször vetették be azokat. Február elején pedig harcmodorukat is megváltoztatták.
„1915. február 4-én a német flotta vezérkari főnöke hadizónának deklarálta a Nagy-Britannia és Írország körüli vizeket – beleértve a Csatorna mindkét partját is –, ahol február 18-tól kezdve minden szövetséges kereskedelmi hajót megtámadnak. Felszólította a semlegeseket is, hogy hajóik ne tartózkodjanak ezeken a vizeken, mert nem tudnak különbséget tenni ellenséges és semleges hajók között, mivel az ellenséges hajók is gyakran semleges zászlót tűznek ki. A semlegesek hevesen tiltakoztak.”
Galántai : Az első világháború, p. 240.
Német sajtóközlemény. Délmagyarország, 1915. február 6., p. 2.
A tengeralattjáró-háború fontos változást hozott: korábban a búvárhajók megállították célpontjukat, megvárták, míg a tengerészek csónakon elhagyják a hajót, majd ágyúlövésekkel vagy robbantással elsüllyesztették áldozatukat. Mostantól viszont sokszor figyelmeztetés nélkül támadtak, leginkább torpedókat használva. Ez nagyon kockázatos volt, és többször előfordult, hogy „téves” célokat támadtak meg. A legismertebb ilyen eset a brit személyszállító hajó, a Lusitania tragédiája volt. 1915. május 7-én egy német tengeralattjáró megtorpedózta.
„A háború egyik legizgalmasabb epizódja következett be. A legvéresebb és legborzalmasabb sport, amelyre Angliában és Amerikában bizonyára fogadásokat is kötöttek. –
Eljut-e a Lusitania Angliába, vagy sem? [...]
A hajó utasai bizonyára megkönnyebbültek, amikor végre meglátták az ir partokat. Délután fél három óra volt, veszedelemre valószinüleg senki sem gondolt. A Lusitania már Quuenstown [sic!] közelében járt,
az ir sziget délkeleti nagy kikötője mellett, Kinsale magasságában. Ekkor érte a halálos torpedó.”
Délmagyarország, 1915. május 9., p. 2.
A Lusitania megérkezése a liverpooli kikötőbe
„Az U–20 közelebb ment, és megkerülte a hajót, Schwieger* elfordította a periszkópot, és megállapította, hogy a dőlés miatt számos bal oldali csónakot nem lehetett leengedni. Megfigyelte, hogy torpedója kissé előrébb csapott be, mint ahogy először hitte, és ennek megfelelően a hajó becsült sebességét legfeljebb húsz csomóra módosította. Aztán átadta a periszkópot a révkalauznak, aki gyorsan belenézett, és így szólt: »Istenemre, ez a Lusitania.« Tizennyolc perccel a torpedó becsapódása után a Lusitania eltűnt a habokban. Schwieger elzárta a periszkópot, és a nyílt tenger felé indult.”
*Az U–20 kapitánya.
Simpson : A Lusitania elsüllyesztése, p. 190.
1201 ember, köztük 128 amerikai halt meg. Az eset komoly diplomáciai feszültséget keltett, de az Egyesült Államok nem ezért üzent hadat Németországnak 1917-ben.
Mivel augusztusban is volt egy eset, melynek amerikai áldozatai voltak, a konfliktus ismét feltámadt. Az USA közvetíteni próbált a felek között, a németek pedig kerülendő a konfrontációt, inkább a Földközi-tengeren vetették harcba U-hajóikat. Mindkét körzetben sok hajót küldtek hullámsírba, de a németek nem voltak képesek akkora veszteséget okozni, mely megrendítette volna Angliát vagy éppen Franciaországot. A Balti-tengeren Oroszország ellen alkalmazott blokádjuk sokkal hatásosabb volt, de annak eredményessége csak később mutatkozott meg.
