Jaltai konferencia : A harmadik ülés

1945. február 6.

STETTINIUS közli: Dumbarton Oaksban úgy állapodtak meg, hogy bizonyos kérdéseket későbbre halasztanak további tanulmányozás és döntés céljából. E kérdések közül az a legfontosabb, hogy a Biztonsági Tanácsban a szavazás milyen rendjét alkalmazzák. Dumbarton Oaksban a három küldöttség behatóan megtárgyalta a kérdést, majd a három kormány mindegyike alaposan áttanulmányozta.
1944. december 5-én az elnök azzal a javaslattal fordult Sztálin marsallhoz és Churchill miniszterelnökhöz, hogy ennek a kérdésnek a megoldására a következőképpen fogalmazzák meg a Dumbarton Oaksban elfogadott javaslatok VI. fejezetének C) szakaszát:

Az a szöveg, amelyet ő, Stettinius, most felolvasott, jelentéktelen szerkesztési módosításokat tartalmaz az elnök által eredetileg javasolt szöveghez fűzött szovjet és brit megjegyzéseknek megfelelően.
Az amerikai javaslat teljesen összhangban van az egyetemes békéért a nagyhatalmakra háruló különös felelősséggel. Az amerikai javaslat ugyanis a tanács állandó tagjainak feltétlen egyhangúságát követeli meg minden olyan fontosabb döntésben, amely a béke megőrzésével kapcsolatos, beleértve valamennyi gazdasági és katonai szankciót.
Ugyanakkor az amerikai javaslat kívánatosnak tartaná, ha az állandó tagok egy olyan értelmű nyilatkozatot tennének, amely szerint minden, esetleg felmerülő vitás kérdés békés rendezése általános érdek, olyan ügy, amelyben az állandó tagok közé nem tartozó szuverén államoknak joguk van minden korlátozás nélkül kifejteni álláspontjukat. Ha a tanácsban nem biztosítják ezt a vitaszabadságot, a világszervezet létrehozása, amelyet valamennyien kívánunk, komoly nehézségekbe ütközhet, vagy teljesen lehetetlenné is válhat. Ha a tanácsban nincs meg a lehetőség az ilyen kérdések teljesen szabad megvitatására, a nemzetközi biztonsági szervezet, még ha sikerülne is létrehozni, nagyon eltérne attól, amire törekszünk.
Az a dokumentum, amelyet az amerikai küldöttség a másik két küldöttségnek átnyújtott, az általa, Stettinius által felolvasott tételek szövegét fejti ki, és külön felsorolja a tanácsnak azokat a határozatait, amelyek az amerikai javaslat szerint feltétlen egyhangúságot igényelnek, valamint azokat a kérdéseket (a viták és azok békés rendezése terén), amelyek során a vitában érdekelt felek kötelesek tartózkodni a szavazástól.
Az Egyesült Államok kormányának véleménye szerint a szavazás rendjét illetően két fontos mozzanat van.
Az egyik az, hogy az egyetemes béke fenntartásához, amelyről ő, Stettinius beszélt, az állandó tagok közötti egyhangúság szükséges.
A másik az, hogy az Egyesült Államok népe számára különösen fontos az igazságosság biztosítása a szervezet valamennyi tagja számára.
Most az a feladatunk, hogy ezt a két fő mozzanatot összeegyeztessük. Az elnök által 1944. december 5-én Sztálin marsallnak és Churchill miniszterelnöknek átnyújtott javaslatok ésszerű és igazságos megoldást nyújtanak, és kielégítő módon kombinálják ezt a két mozzanatot.

ROOSEVELT hasznosnak tartaná, ha Stettinius felsorolná azokat a határozattípusokat, amelyek a Biztonsági Tanácsban egyhangú jóváhagyást igényelnek.

STETTINIUS közli, hogy az elnök által javasolt formula szerint a következő határozatok igényelnek a Biztonsági Tanácsban az összes állandó tagok egybevágó szavazatait magában foglaló hét igenlő szavazatot:
I. Ajánlások a közgyűlésnek a következd kérdésekről:
1. Új tagok felvétele.
2. Tagok ideiglenes kizárása.
3. Tagok kizárása.
4. A főtitkár megválasztása.
II. Az ideiglenesen kizárt tagok jogainak és kiváltságainak helyreállítása.
III. A békét fenyegető veszély elhárítása és a békebontások megszüntetése, beleértve a következő kérdéseket:
1. Veszélyt jelent-e a békére nézve a felek közötti vita, ha azt nem rendezik a felek által választott eszközökkel vagy a Biztonsági Tanács ajánlásainak megfelelően?
2. A békét fenyegető veszélynek vagy a béke megbontásának tekintendő-e egyik vagy másik fél valamilyen más cselekménye?
3. Milyen intézkedéseket kell tennie a tanácsnak a béke fenntartására vagy helyreállítására, s miképpen valósítandók meg ezek az intézkedések?
4. A kényszerítő intézkedések foganatosításával nem kellene-e regionális szervet megbízni?
IV. Külön egyezmény vagy egyezmények jóváhagyása fegyveres erők és eszközök rendelkezésére bocsátását illetően.
V. A fegyverkezést szabályozó általános rendszerek terveinek kidolgozása és az ilyen tervek előterjesztése a tagállamoknak.
VI. Annak eldöntése, hogy valamely regionális szervnek a béke és biztonság fenntartására irányuló tevékenysége, illetve ilyen irányú intézkedése összeegyeztethető-e az egyetemes szervezet céljaival és elveivel.
A Biztonsági Tanácsnak az összes állandó tagok egybevágó szavazatait magában foglaló hét igenlő szavazattal kell határozatot hoznia, a viszályban érdekelt feleknek a szavazástól való tartózkodása mellett, a vita rendezését célzó következő kérdésekben:
I. A tanács tudomására hozott viszály vagy helyzet olyan jellegű-e, hogy ha tovább tart, veszélyessé válhat a békére nézve?
II. Arra szólítsa-e fel a tanács a feleket, hogy rendezzék vagy simítsák el a viszályt vagy helyzetet a maguk választotta eszközökkel?
III. Szükség van-e arra, hogy a tanács ajánlásokat adjon a feleknek a szabályozás módszereit és rendjét illetően?
IV. A tanács elé megtárgyalás céljából terjesztett kérdés jogi vonatkozásait a nemzetközi bíróság elé kell-e terjeszteni konzultáció végett?
V. Abban az esetben, ha a helyi viszályok békés rendezésére van regionális szerv, fel kell-e szólítani ezt a szervet arra, hogy foglalkozzék az adott viszállyal?

ROOSEVELT kijelenti, hogy meggyőződése szerint meg lehet tárgyalni és el lehet dönteni ezt a kérdést. A nagy és a kis nemzeteknek egy és ugyanaz a céljuk: a béke fenntartása, s nem szabad ügyrendi kérdéseknek gátolniuk e cél elérését.

SZTÁLIN megkérdezi, mi új van a Stettinius által kifejtett javaslatokban ahhoz képest, amit az elnök közölt december 5-i üzenetében.

ROOSEVELT megállapítja, hogy ezek a javaslatok ugyanazt tartalmazzák, kisebb szerkesztési módosításokkal.

SZTÁLIN megkérdezi, milyen szerkesztési módosításokat hajtottak végre.

CHURCHILL egyetért ezzel. Nem szabad túlságosan elhamarkodni az ilyen fontos kérdések tanulmányozását. A kérdés megtárgyalását el lehet halasztani holnapra. Ő a maga részéről nem volt teljesen megelégedve a Dumbarton Oaksban kidolgozott eredeti javaslatokkal, mivel nem volt bizonyos abban, hogy ezekben a javaslatokban valóban teljesen számításba vették a három nagyhatalom reális helyzetét. Az elnök új javaslatainak tanulmányozása után eloszlottak kételyei – legalábbis ami a brit Nemzetközösséget és a Brit Birodalmat illeti. Ugyanez vonatkozik a brit korona független domíniumaira is.
Churchill elismeri, hogy a három nagyhatalom barátságától és együttműködésétől függ, hogy szilárd alapokra épül-e a béke; de hamis helyzetbe juttatnánk magunkat és nem volnánk hívek saját szándékainkhoz, ha nem tennénk lehetővé a kis államok számára saját igényeik szabad kifejezésre juttatását. Enélkül úgy festene a dolog, mintha a vezető hatalmak akarnák kormányozni az egész világot. Márpedig e hatalmaknak éppen az a céljuk, hogy a békét szolgálják, és megmentsék a világot azoktól a borzalmaktól, amelyeket a népek többségének ebben a háborúban el kellett szenvednie. Éppen erért a három nagyhatalomnak bizonyos fokú készséget kell mutatnia arra, hogy érdekeit alárendelje a közös ügy érdekeinek.
A maga részéről Churchill természetesen elsősorban azt latolgatja, hogy az új helyzet milyen hatással lesz a brit Nemzetközösség sorsára. Egyetlen konkrét példára szeretne hivatkozni, egy Anglia szempontjából igen kényes problémára: Hong Kongra. Ha elfogadjuk az elnök javaslatát, és Kína kérni fogja Hong Kong visszaszolgáltatását, akkor Nagy-Britanniának joga lesz kifejteni és védeni álláspontját, de nem vehet részt a szavazásban az amerikai dokumentum végén kifejtett öt kérdésben. Kínának a maga részéről ugyancsak joga lesz kifejteni nézetét Hong Kong kérdésében, s a Biztonsági Tanács a brit kormánynak a szavazásban való részvétele nélkül fog dönteni ebben a kérdésben.

SZTÁLIN megkérdi, vajon Egyiptom tagja lesz-e a közgyűlésnek.

CHURCHILL azt válaszolja, hogy a közgyűlésnek igen, de a tanácsnak nem.

ROOSEVELT közbeveti, hogy a teheráni nyilatkozatban a három hatalom kifejezésre juttatta, hogy kész vállalni a felelősséget olyan béke megteremtéséért, amelyet a világ valamennyi népe helyesléssel fogad.

CHURCHILL kijelenti, hogy az általa kifejtett okoknál fogva a brit kormány nem ellenzi az Egyesült Államok javaslatainak elfogadását. Véleménye szerint nem lenne kívánatos olyan látszatot kelteni, mintha a három hatalom akarna uralkodni az egész világ fölött, megvonva más országoktól azt a lehetőséget, hogy kifejtsék véleményüket.

SZTÁLIN kijelenti, hogy legelőször is kéri, adják át a szovjet küldöttségnek a Stettinius által felolvasott dokumentum szövegét, mivel hallás alapján nehéz áttekinteni a benne foglalt tételeket. Neki, Sztálinnak, úgy tűnik, hogy ez a dokumentum kommentár az elnök javaslataihoz.
Az ülésen előterjesztett amerikai javaslatok értelmezését illetően Sztálin megállapítja, hogy szerinte a Dumbarton Oaksban elfogadott határozatok célja nem csupán a különböző országok véleménynyilvánítási jogának a biztosítása. Az ilyen jog egymagában véve még nem sokat ér, s e jogot különben sem tagadja senki. Sokkal komolyabb dolgokról van itt szó. Ha egy nemzet felvet egy számára igen fontos kérdést, ezt nemcsak azért teszi, hogy lehetősége legyen kifejteni róla a véleményét, hanem azért is, hogy elérje a számára megfelelő döntést. A jelenlevők között nem akad senki, aki vitatná a nemzeteknek azt a jogát, hogy küldötteik felszólaljanak a közgyűlésen. De nem ez itt a lényeg. Churchill, úgy látszik, azt hiszi, hogyha Kína felveti Hong Kong kérdését, csak véleményét óhajtja kifejteni. De ez nem így van. Kína döntést vár. Ugyanígy Egyiptom is, amikor felveti a Szuezi-csatorna visszaszolgáltatásának a kérdését, nem elégszik meg azzal, hogy kifejti erre vonatkozó nézetét. Egyiptomnak ebben a kérdésben döntésre van szüksége. Ezért ma nem egyszerűen a véleménynyilvánítás lehetőségének a biztosításáról van szó, hanem sokkal fontosabb dolgokról.
Churchill hangot adott annak az aggályának, hogy esetleg az a látszat keletkezik, mintha a három nagyhatalom akarna uralkodni a világ fölött. De vajon ki óhajt uralkodni a világ fölött? Az Egyesült Államok? Az Egyesült Államoknak ez esze ágában sincs. (Derültség. Az elnök sokatmondó gesztussal helyesel.) Vagy talán Anglia? Az sem. (Derültség. Churchill hasonló gesztussad válaszol.) Tehát két nagyhatalom mentesül a gyanú alól. Marad tehát a harmadik... a Szovjetunió. Ezek szerint a Szovjetunió törekszik világuralomra? (Általános derültség.) Vagy talán Kína törekszik világuralomra? (Általános derüdtség.) Nyilvánvaló, hogy a világuralomra irányuló törekvésre kár szót pazarolni. Barátja, Churchill, nem tud megnevezni egyetlen olyan hatalmat sem, amely uralkodni akarna a világ felett.

CHURCHILL hozzáfűzi, hogy ő, személy szerint, természetesen nem hisz a három szövetséges bármelyikének világuralmi törekvéseiben. Csakhogy a szövetségesek olyan hatalmi helyzetben vannak, hogy más országokban felmerülhet ez a vélemény, ha nem tesznek megfelelő preventív intézkedéseket.

SZTÁLIN folytatja beszédét. Kijelenti, hogy egyelőre két nagyhatalom fogadta el a nemzetközi biztonsági szervezet alapszabályzatát, amely Churchill véleménye szerint a világuralmi vágy gyanúját hivatott elhárítani. A harmadik hatalom még nem fogadta el az alapszabályzatot. Ő a maga részéről tanulmányozni kívánja a Stettinius által megfogalmazott javaslatokat, s akkor talán világosabban látja, miről is van szó. Mindamellett úgy véli, hogy a szövetségeseknek ma sokkal komolyabb problémáik is vannak, mint a nemzetek véleménynyilvánítási jogának vagy a három vezető hatalom világuralmi törekvéseinek a kérdése.
Churchill azt mondotta, hogy nem kell semmiféle nem kívánatos dologtól tartani még az amerikai javaslatok elfogadása esetén sem. Persze, amíg valamennyien élünk, nincs mitől tartanunk. Nem fogjuk megengedni, hogy veszélyes nézeteltérések támadjanak közöttünk. Nem fogjuk eltűrni, hogy újabb agressziót kövessenek el országaink bármelyike ellen. De tíz év múlva – vagy talán hamarabb – nem leszünk már az élők sorában. Jön majd egy új nemzedék, amely nem ment át mindazon, amit mi átéltünk, s amelynek sok kérdésben bizonyára más lesz a véleménye, mint nekünk. Mi lesz akkor? Nekünk, ha igaz, az a szándékunk, hogy legalább 50 évre biztosítsuk a békét. Vagy talán csak neki, Sztálinnak, van ez a naiv elképzelése?
A tartós béke biztosításának legfontosabb feltétele a három hatalom egysége. Ha ez az egység fennmarad, a német veszélytől nem kell tartani. Éppen ezért azon kell gondolkozni, hogyan lehetne a legjobban biztosítani a három hatalom egységfrontját, amelyhez később Franciaországnak és Kínának is csatlakoznia kell. Ezért van olyan nagy jelentősége a nemzetközi biztonsági szervezet alapszabályzatának. A lehető legkörültekintőbben elejét kell venni annak, hogy a három vezető hatalom között a jövőben nézeteltérések támadhassanak. Olyan alapszabályzatot kell kidolgozni, amely maximális mértékben megnehezíti, hogy közöttünk konfliktusok keletkezzenek. Ez a legfontosabb feladat.
Konkrétabban szemügyre véve a Biztonsági Tanács szavazás rendjének kérdését, Sztálin elnézést kér a konferenciától, amiért nem tudta minden részletében tanulmányozni a Dumbarton Oaksszal kapcsolatos dokumentumokat. Nagyon el volt foglalva mindenféle más ügyekkel, és bízik a brit és az amerikai delegáció elnéző magatartásában.

ROOSEVELT és CHURCHILL kézmozdulatokkal és közbeszólásokkal juttatják kifejezésre, hogy nagyon jól tudják, mi foglalta le annyira Sztálint.

SZTÁLIN beszédét folytatva azt mondja, hogy amennyire ő érti a dolgot, a Biztonsági Tanács elé megtárgyalásra kerülő kérdések két kategóriára oszthatók. Az első kategóriába tartoznak azok a viszályok, amelyeknek megoldásához gazdasági, politikai, katonai vagy másmilyen szankciók alkalmazása szükséges. A második kategóriába pedig azok a viszályok tartoznak, amelyek békés úton, szankciók alkalmazása nélkül rendezhetők. Helyesen érti ezt?

ROOSEVELT és CHURCHILL újból megerősíti, hogy Sztálin nagyon helyesen érti ezt a tételt.

SZTÁLIN végezetül arról beszél, hogy a Szovjetuniót a Biztonsági Tanács szavazási rendjét illetően a kérdés túlzott kiélezésével vádolják. Azt vetik a Szovjetunió szemére, hogy túlságosan nagy hűhót csap e kérdés körül. Hát igen, a Szovjetunió csakugyan nagy figyelmet szentel a szavazás kérdésének. A Szovjetunió a leginkább érdekelt a Biztonsági Tanácsban hozandó határozatokban, márpedig minden határozatot szavazás útján hoznak. Vitatkozni lehet akár száz évig is anélkül, hagy bármilyen határozat születne belőle. Nekünk viszont a határozatok a fontosak. De nem is csak nekünk.
Térjünk vissza a ma szóba került példákra. Ha Kína követeli majd Hong Kong, vagy Egyiptom a Szuezi-csatorna visszaadását, erről a kérdésről a közgyűlésen és a Biztonsági Tanácsban szavaznak majd. Ő, Sztálin, biztosíthatja Churchillt, barátját, afelől, hogy Kína és Egyiptom nem fog egyedül állni. A nemzetközi szervezetben akadnak majd barátaik. Ez pedig közvetlenül összefügg a szavazás kérdésével.

CHURCHILL kijelenti, hogy az említett országok igényeik kielégítését követelnék, Nagy-Britannia „nemet” mondana. A nemzetközi szervezetet nem lehet felhasználni a három nagyhatalom ellen.

MOLOTOV megkérdezi, vajon ugyanez vonatkozik-e az ajánlásokra is.

CHURCHILL azt válaszolja, hogy ez csak azokra az ajánlásokra vonatkozik, amelyekről az amerikai dokumentum végén megfogalmazott öt pontban esik szó. A nemzetközi biztonsági szervezet nem likvidálja a nagy és a kis országok közötti diplomáciai kapcsolatokat. A diplomáciai rendtartás továbbra is fennmarad. Helytelen lenne eltúlozni a hatalmat vagy visszaélni vele, vagy olyan kérdéseket felvetni, amelyek megoszthatják a három vezető hatalmat.

SZTÁLIN azt mondja, hogy fennáll egy másik veszély is. Ne feledjék kollégái, hogy az orosz-finn háború idején az angolok és a franciák a Népszövetséget az oroszok ellen használták fel, elszigetelték a Szovjetuniót és kizárták a Népszövetségből, s mindenkit mozgósítottak a Szovjetunió ellen. Útját kell állni annak, hogy ilyesmi a jövőben megismétlődhessen.

EDEN kijelenti, hogy ez nem fordulhat elő, ha elfogadják az amerikai javaslatokat.

CHURCHILL megerősíti, hogy az említett esetben ilyen veszély nem állhat fenn.

SZTÁLIN azt mondja, hogyha az amerikai javaslatok elfogadása esetén nincs is meg a lehetőség valamelyik tag kizárására, mégis megmarad annak a lehetősége, hogy a közvéleményt valamelyik tag ellen mozgósítsák.

CHURCHILL azt feleli, hogy éppenséggel el tud képzelni olyan esetet, amikor a tagok valamelyike ellen széles körű agitáció indul, csakhogy egyúttal működik majd a diplomácia is. Churchill nem hiszi, hogy az elnöknek szándékában állna fellépni Anglia ellen vagy támogatni bármilyen, Anglia ellen irányuló megmozdulást. Bizonyos abban, hogy Roosevelt ilyen megmozdulások esetén azok megszüntetésére törekszik. Churchillnek meggyőződése, hogy Sztálin marsall sem akar majd fellépni Anglia ellen, mielőtt nem tárgyalt volna vele. ő, Churchill, bizonyos abban, hogy mindenkor meg lehet találni a viták megoldásának útját. A maga részéről mindenesetre kezeskedik erről.

SZTÁLIN helyesel, majd azt javasolja, hogy holnap folytassák a kérdés tárgyalását.

CHURCHILL megkérdezi, nem vitathatnák-e meg most a lengyel kérdést.

SZTÁLIN megkérdezi, milyen lengyelekről van szó: az igaziakról vagy az emigránsokról. Az igazi lengyelek Lengyelországban élnek.

ROOSEVELT azt mondja, hogy valamennyi lengyel szeretne kapni valamit, hogy megmentse presztízsét. Neki mint elnöknek nagyon megkönnyítené a helyzetét, ha a szovjet kormány lehetőséget nyújtana a lengyeleknek, hogy megőrizzék presztízsüket. Jó lenne megvizsgálni, nem lehetne-e a lengyeleknek valamilyen engedményt tenni a Curzon-vonal déli szakaszán. Ő, Roosevelt, nem ragaszkodik javaslatához, de azt szeretné, ha a szovjét kormány ezt figyelembe venné.
A lengyel kérdés lényegesebb része az állandó lengyel kormány megalakítására vonatkozik magában Lengyelországban. Roosevelt nézete szerint az Egyesült Államok közvéleménye nem ért egyet azzal, hogy Amerika elismerje a lublini kormányt, mivel ez a lengyel népnek csak egy kis részét képviseli. Tudomása szerint az amerikai nép Lengyelország élén olyan nemzeti egységkormányt szeretne látni, amelyben képviselve van valamennyi párt: a munkás- vagy kommunista párt, a parasztpárt, a szocialista párt, a nemzeti demokrata párt stb. Ő, Roosevelt, a maga részéről nem ismeri a lublini kormány egyetlen tagját sem, s nem ismeri a londoni lengyel kormány egyetlen tagját sem. Csak Mikolajczykot ismeri személyesen. Washingtoni tartózkodása idején Mikolajczyk rendes ember benyomását keltette Rooseveltben.
Neki, Rooseveltnek, az a véleménye, hogy olyan kormányt kellene alakítani Lengyelországban, amely az ország néptömegeit képviseli és támogatásukat élvezi. Elképzelhető, hogy ez csak ideiglenes kormány lesz. Sok módja van egy ilyen kormány megalakításának, s nem az a fontos, hogy melyik módszert választják. Ő, Roosevelt, azt javasolja, hogy alakítsanak elnöki tanácsot kisebb számú tekintélyes lengyel személyiségből. Erre az elnöki tanácsra hárulna az ideiglenes lengyel kormány megalakításának a feladata. Ez az egyetlen javaslat, amelyet az Egyesült Államokból, háromezer mérföldnyi távolságból magával hozott. Természetesen reméljük – fűzi hozzá Roosevelt –, hogy Lengyelország a legszorosabb baráti kapcsolatokat tartja majd fenn a Szovjetunióval.

SZTÁLIN azt mondja, hogy Lengyelország baráti kapcsolatokat tart majd fenn nemcsak a Szovjetunióval, hanem a többi szövetségessel is.

ROOSEVELT kijelenti, hogy szeretné hallani Sztálin marsall és Churchill véleményét javaslatáról. A lengyel kérdés megoldása jelentős mértékben megkönnyítené a szövetségesek dolgát.

CHURCHILL közli: felhatalmazták annak kijelentésére, hogy a brit kormány pozitívan fogadja az elnök javaslatát. Churchill a parlamentben és másutt nyilvánosan mindig kifejezésre juttatta a brit kormánynak azt a szándékát, hogy elismerje a Curzon-vonalat abban a formában, ahogy azt a szovjet kormány értelmezi, vagyis úgy, hogy a Lvov a Szovjetunió birtokában marad. Őt, Churchillt és Edent sokszor bírálták ezért mind a parlamentben, mind a konzervatív pártban, de neki mindig az volt a véleménye, hogy az után a tragédia után, amelyet Oroszországnak a német agresszió ellen védekezve át kellett élnie, s azok után az erőfeszítések után, amelyeket Oroszország Lengyelország felszabadításáért tett, az oroszoknak Lvovra és a Curzon-vonalra támasztott igénye nem erőszakon, hanem jogon alapszik. Neki, Churchillnek, ma is ez a véleménye.
Mindamellett őt jobban érdekli a lengyel szuverenitás kérdése, Lengyelország szabadsága és függetlensége, mint határainak pontos megvonása. Azt szeretné, ha a lengyeleknek lenne egy hazájuk, amelyben úgy élhetnek, ahogy azt a legjobbnak látják. Többször hallotta, amint Sztálin marsall a leghatározottabban hangsúlyozta ezt a célt. Mivel ő, Churchill, mindig bizalommal fogadta Sztálin marsallnak azokat a kijelentéseit, amelyeket Lengyelország szuverenitásával és függetlenségével kapcsolatban tett, nem tartja túlságosan fontosnak a határok kérdését.
Nagy-Britanniának semmiféle anyagi érdekei nincsenek Lengyelországban. Nagy-Britannia azért lépett be a háborúba, hogy megvédje Lengyelországot a német agressziótól. Nagy-Britanniát azért érdekli Lengyelország, mert ez Nagy-Britannia számára becsületbeli ügy. Nagy-Britannia nem nyugodhat bele semmiféle olyan döntésbe, amely nem biztosítaná Lengyelországnak, hogy úr legyen saját portáján. Mindamellett Churchillnek van egy fenntartása: Lengyelország szabadsága nem jelentheti azt, hogy eltűrjük részéről a Szovjetunió ellen irányuló ellenséséges [sic!] szándékokat vagy intrikákat. Mi – mondja Churchill – nem is ragaszkodnánk Lengyelország szabadságához, ha ott a Szovjetunióval szemben ellenséges törekvések érvényesülnének.
Churchill reméli, hogy a tanácskozás résztvevői nem szélednek szét addig, míg gyakorlati intézkedéseket nem foganatosítanak a lengyel kérdésben. Jelenleg két lengyel kormány van, s ezeket illetően eltér a szövetségesek véleménye. Churchillnek nem voltak közvetlen kapcsolatai a mai londoni lengyel kormány tagjaival. Jóllehet a brit kormány elismeri a londoni lengyel kormányt, ő nem tartja szükségesnek, hogy találkozzék ennek a kormánynak a tagjaival. Mindamellett Mikolajczyk, Romer és Grabski okos és becsületes emberek, s velük a brit kormány baráti kapcsolatban áll.
Churchill megkérdezi: nem lehetne-e itt, a tanácskozáson, egy olyan lengyel kormányt alakítani, amilyenről az elnök beszélt – addig, amíg a lengyel népnek nincs lehetősége arra, hogy szabadon válasszon magának olyan kormányt, amelyet elismer majd a Szovjetunió, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, valamint a többi egyesült nemzet, amelyek ma a londoni lengyel kormányt ismerik el. Churchill úgy véli, hogy egy olyan szervnek a létrehozása, amilyenről az elnök beszélt, egyengeti majd az utat afelé, hogy a lengyel nép meghatározhassa alkotmányát és megválaszthassa közigazgatását. Ha ezt sikerülne megvalósítani, nagy lépéssel jutnánk előbbre a közép-európai béke és jólét megteremtésének útján. Ő, Churchill, támogatja az elnök javaslatát. Mindamellett természetes – fűzi hozzá Churchill –, hogy minden körülmények között biztosítani kell a Vörös Hadsereg közlekedési útvonalait.

SZTÁLIN megállapítja, hogy Churchillnek az imént elhangzott kijelentése szerint Lengyelország kérdése a brit kormány számára becsületbeli kérdés. Ő ezt megérti. A maga részéről azonban le kell szögeznie azt, hogy az oroszok számára Lengyelország kérdése nemcsak becsületbeli kérdés, hanem biztonsági kérdés is. Becsületbeli kérdés annyiban, hogy az oroszok a múltban sokat vétettek Lengyelország ellen. A szovjet kormány igyekszik jóvátenni ezeket a vétkeket. Biztonsági kérdés pedig annyiban, hogy Lengyelországgal függnek össze a szovjet állam legfontosabb hadászati problémái.
Nemcsak arról van itt szó, hogy Lengyelország határos országunkkal. Persze, ennek is van jelentősége, de a probléma lényege sokkal mélyebben rejlik. A történelem folyamán Lengyelország mindig olyan korridor volt, amelyen az Oroszországra támadó ellenség átvonult. Gondoljunk akár csak az utóbbi 30 esztendőre: ez alatt az idő alatt a németek két ízben vonultak át Lengyelországon, hogy megtámadják országunkat. Mi a magyarázata annak, hogy Németország eddig mindig olyan könnyen gázolt át Lengyelországon? Főképpen az, hogy Lengyelország gyenge volt. A lengyel korridort nem lehet kívülről, mechanikusan elzárni, csupán orosz erőkkel. Valóban megbízhatóan Lengyelország csak belülről zárható el, saját erőivel. Ehhez pedig az szükséges, hogy Lengyelország erős legyen. Ezért érdeke a Szovjetuniónak egy hatalmas, szabad és független Lengyelország létrehozása. Lengyelország élethalálkérdés a Szovjetunió számára.
Ez a magyarázata annak, hogy Lengyelországot illetően olyan kategorikusan szakítottunk a cárizmus politikájával. Ismeretes, hogy a cári kormány Lengyelország beolvasztására törekedett. A szovjet kormány gyökeresen változtatott ezen az embertelen politikán, és a Lengyelországgal való barátságnak, a lengyel függetlenség biztosításának útjára lépett. Elsősorban ez a magyarázata annak, hogy az oroszok egy erős, független és szabad Lengyelország mellett vannak.
Most pedig rátér néhány részletkérdésre, amely a vita során felmerült, s amelyben nézeteltérések vannak.
Először is, ami a Curzon-vonalat illeti. Ő, Sztálin, szükségesnek tartja megjegyezni, hogy a Curzon-vonal nem orosz találmány. A Curzon-vonal szerzői Curzon-, Clemenceau és azok az amerikaiak, akik 1919-ben részt vettek a párizsi konferencián. Az oroszok nem voltak ott. A Curzon-vonalat az oroszok akarata ellenére fogadták el, etnográfiai adatok alapján. Lenin nem értett egyet ezzel a vonallal. Nem akarta átengedni Lengyelországnak Belosztokot és a belosztoki területet, amelyeknek a Curzon vonal szerint Lengyelországhoz kellett kerülniük.
A szovjet kormány már kész eltekinteni a lenini állásponttól. Önök viszont azt kívánják tőlünk, hogy kevésbé legyünk oroszok, mint Curzon és Clemenceau volt? Ez szégyenletes lenne ránk nézve. Mit szólnának az ukránok, ha elfogadnánk az önök javaslatát? Esetleg azt mondanák, hogy Sztálin és Molotov az oroszok és az ukránok kevésbé megbízható védelmezőinek bizonyultak, mint Curzon és Clemenceau. Milyen reputációval térne vissza ő, Sztálin Moszkvába? Akkor inkább tartson a németek elleni háború még valamivel tovább, de nekünk lehetőséget kell kapnunk arra, hogy Lengyelországot nyugat felé, Németország rovására kárpótoljuk.
Moszkvai látogatása során Mikolajczyk megkérdezte Sztálintól, hogy a szovjet kormány nyugaton milyen lengyel határt ismer el. Amikor megtudta, hogy Lengyelország nyugati határának a Neisse-folyó vonalát ismerjük el, nagyon megörült. Magyarázatképpen hozzá kell fűznöm, hogy két Neisse-folyó van: az egyik keletebbre folyik, Breslau körül, a másik nyugatabbra. Ő, Sztálin úgy véli, hogy a lengyel határnak a nyugati Neisse mentén kell húzódnia, s arra kéri Churchillt és Rooseveltet, hogy támogassák ebben.
Szeretne néhány szót szólni egy másik kérdésről is, mégpedig a lengyel kormány megalakításának a kérdéséről. Churchill azt javasolja, hogy alakítsák meg a lengyel kormányt itt, a konferencián. Ez nyilván nyelvbotlás Churchill részéről: hogyan lehetne lengyel kormányt alakítani lengyelek nélkül? Őt, Sztálint, sokan diktátornak nevezik, nem tartják demokratának; de annyi demokratikus érzéke mégis csak van, hogy ne akarjon lengyel kormányt alakítani a lengyelek távollétében. Lengyel kormányt csakis a lengyelek részvételével és beleegyezésével lehet alakítani.
Erre kitűnő alkalom nyílt tavaly ősszel, amikor Churchill Moszkvában járt, és magával hozta Mikolajczykot, Grabskit és Romert. Akkor meghívták Moszkvába a lublini kormány képviselőit is. Megrendezték a londoni és a lublini lengyelek találkozását. Még az egyezmény néhány pontját is körvonalazták, Churchillnek emlékeznie kell erre. Azután Mikolajczyk elutazott Londonba azzal, hogy hamarosan visszatér Moszkvába, és megszervezik a lengyel kormányt. Ehelyett azonban Mikolajczykot menesztették a londoni lengyel kormányból, mert a lublini kormánnyal való megegyezés mellett szállt síkra. A mostani londoni lengyel kormány, amelynek feje Arciszewski, tulajdonképpeni vezetője pedig Raczkiewicz, ellenzi a lublini kormánnyal való megegyezést, sőt ellenségesen viseltetik a megegyezéssel szemben. A londoni lengyelek a lublini kormányt bűnözők és banditák gyülekezetének nevezik. Persze, a volt lublini, most varsói kormány sem marad adós, és árulóknak bélyegzi a londoni lengyeleket. Ilyen körülmények között hogyan lehetne őket egyesíteni? Ő a maga részéről ezt nem tudja.
A varsói kormány vezetői – Bierut, Osóbka-Morawski és Rola-Zymierski – hallani sem akarnak a londoni lengyel kormánnyal való egyesülésről. Sztálin megkérdezte a varsói lengyelektől, hogy milyen engedményeket tudnának tenni. A válasz a következő volt: a varsói lengyelek megtűrhetnének körükben a londoni lengyelek közül olyanokat, mint Grabski és Zieligowski, de hallani sem akarnak arről, hogy Mikolajczyk legyen a miniszterelnök. Sztálin kész mindent megkísérelni a lengyelek egyesítése érdekében, de csak akkor, ha e próbálkozásoknak van valami esélyük a sikerre. Mi itt a teendő? Talán meg kellene hívni ide a varsói lengyeleket? Vagy esetleg Moszkvába kellene hívni őket, és ott kellene beszélni velük?
Végezetül még egy igen fontos kérdést szeretne érinteni – mondja Sztálin –, de erről már mint katona kíván beszélni. Mit követel ő mint katona egy olyan ország kormányától, amelyet a Vörös Hadsereg szabadított fel? Csak egyet követel, mégpedig azt, hogy az illető kormány biztosítsa a rendet és a nyugalmat a Vörös Hadsereg hátában, akadályozza meg egy esetleges polgárháború kirobbanását arcvonalunk mögött. Végső soron a katonáknak elég közömbös, milyen kormány lesz ez; csak az a fontos, hogy ne támadják hátba őket. Lengyelországban ott van a varsói kormány. De ott vannak Lengyelországban a londoni kormány ügynökei is, s ezek kapcsolatban állnak olyan földalatti körökkel, amelyek a „belső ellenállás erőinek” nevezik magukat. Ha Sztálin mint katona hasonlítja össze ezeknek meg amazoknak a tevékenységét, feltétlenül arra a következtetésre jut, hogy a varsói kormány elég jól megbirkózik azzal a feladatával, hogy a Vörös Hadsereg hátában biztosítsa a rendet és a nyugalmat, a „belső ellenállás erői” részéről viszont még nem tapasztaltunk mást, mint kártevést. Ezek az „erők” már eddig megölték a Vörös Hadsereg 212 tagját. Megtámadják raktárainkat, hogy fegyvereket szerezzenek. Szabotálják rendelkezéseinket a Vörös Hadsereg által felszabadított területen levő rádióállomások nyilvántartásba vételéről. A „belső ellenállás erői” felrúgják a háború minden törvényét. Arról panaszkodnak, hogy letartóztatjuk őket. Neki, Sztálinnak, nyíltan meg kell mondania, hogyha tovább folytatják támadásaikat katonáink ellen, ki fogjuk végezni őket.
Végső soron, tisztán katonai szemszögből nézve a dolgot, a varsói kormány hasznosnak bizonyul, a londoni kormány pedig lengyelországi ügynökeivel együtt, károsnak. A katonák természetesen mindig azt a kormányt fogják támogatni, amely a hátukban biztosítja a rendet és a nyugalmat, hiszen enélkül lehetetlen a Vörös Hadsereg győzelme. A hátországban uralkodó nyugalom és rend sikereink egyik feltétele. Ezt nyilván az is megérti, aki nem katona. Ez a helyzet.

ROOSEVELT azt ajánlja, hogy a lengyel kérdésre vonatkozó további tárgyalásokat halasszák holnapra.

CHURCHILL megállapítja, hogy a szovjet kormány és a brit kormány különböző forrásokból meríti értesüléseit. A brit kormány nem hiszi, hogy a lublini kormány a lengyel népnek akár csak egyharmadát is képviselné. A brit kormánynak ez a véleménye. Persze, a tévedés lehetősége nincs kizárva. Nem lehet hitelt adni minden Lengyelországból jövő ember elbeszélésének. A brit kormány megegyezésre törekszik, mivel attól tart, hogy a lengyel földalatti hadseregnek a lublini kormánnyal való összecsapásai vérontáshoz és letartóztatásokhoz vezethetnek. A brit kormány elismeri, hogy a Vörös Hadsereg hátba támadása megengedhetetlen. Mindamellett a brit kormány nem veheti úgy, mintha a lublini kormánynak bármilyen alapja lenne arra, hogy széles bázisra támaszkodó kormánynak tekintse magát – legalábbis erre késztetik a brit kormányt a rendelkezésére álló információk, amelyekről természetesen az is kiderült, hogy nem elég megbízhatók.

ROOSEVELT megállapítja, hogy a lengyel kérdés öt évszázad óta okoz gondot a világnak.

CHURCHILL szerint arra kell törekedni, hogy a lengyel kérdés ne okozzon többé gondot az emberiségnek.

Forrás : Teherán, Jalta, Potsdam, 116-136. p.