R. H. JACKSONNAK, AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK FŐÜGYÉSZÉNEK NÜRNBERGI VÁDBESZÉDE

(Elhangzott 1945. november 21-én)

4. rész


[1. rész] [2. rész] [3. rész] 4.rész [5. rész] [6. rész] [7. rész] [8. rész] [9. rész] [10.rész]

A zsidók ellen elkövetett bűncselekmények

A nácik a zsidók ellen agyalták ki és hajtották végre a legkegyetlenebb és a legtömegesebb bűncselekményeket. 1933-ban Németországban körülbelül 500.000 zsidó élt. Ezek általában irígységet keltő helyzetben voltak, s kezükben olyan vagyon összpontosult, amely felébresztette a nácik mohóságát. Eléggé kevesen voltak ahhoz, hogy kiszolgáltatottak legyenek, de ugyanakkor eléggé sokan, hogy veszélyesnek minősítsék őket.

Nem szabad egyetlen homályos pontot sem hagynunk a zsidóüldözés vádjának kérdésében. Mi ezeket a vádlottakat nem gőggel és elbizakodottsággal vádoljuk, ami gyakran előfordul a különböző fajok és népek érintkezése során, és a kormányok őszinte erőfeszítései ellenére is szégyenletes bűnöket és konfliktusokat idéz elő. Célunk annak a bebizonyítása, hogy volt egy terv az egész zsidó nép kiirtására, és ehhez a tervhez a nácik fanatikusan ragaszkodtak. Ezeket a bűncselekményeket a náci párt vezetősége szervezte és szorgalmazta, s a náci hivatalnokok hajtották végre azokat, illetve pártfogolták végrehajtásukat, amint azt magának az állami titkosrendőrségnek az írásbeli parancsaival be fogjuk bizonyítani.

A zsidóüldözés rendszeresen, előre megfontolt szándékkal történt. Ez a politika nemcsak a zsidók, hanem más nemzetek ellen is irányult. Az antiszemitizmust azért szították fel, hogy megosszák a demokratikus nemzeteket, viszályt hintsenek el közöttük, és gyengítsék ellenállásukat a náci agresszióval szemben. Robert Ley mondotta, hogy „az antiszemitizmus Néznetország második számú titkos fegyvere, mert ha Németország következetesen az antiszemitizmus szellemében jár el, akkor abból általános jellegű probléma lesz, amivel minden népnek számolnia kell”.

Az antiszemitizmust egyúttal méltán hívták a „terror laboratóriumának”. A gettó volt mindig az a hely, ahol először próbálták ki a megtorlás különféle módszereit. Először a zsidó vagyont kobozták el, majd a hasonló rendszabályok erősen elterjedtek a gyakorlatban, és most már azok ellen a németek ellen irányultak, akik a nácizmus ellenségei voltak, továbbá a lengyelek, csehek, franciák és belgák ellen. A zsidók kiirtása lehetővé tette a németeknek, hogy tapasztalatot szerezzenek a lengyelek, szerbek és görögök elleni hasonló cselekedetekhez. A zsidók súlyos helyzete állandó veszélyt és figyelmeztetést jelentett az ellenzék és az európai lakosság elégedetlen elemei (pacifisták, konzervatívok, kommunisták, katolikusok, protestánsok, szocialisták stb.) számára. Ténylegesen fenyegette ez az üldözés az elégedetlenek és a náciellenesek életét is.

Kezdetben a zsidóüldözés erőszakmentes volt, s csupán arra korlátozódott, hogy a zsidókat megfosztották választójoguktól, vallási megkülönböztetést vezettek be és akadályokat gördítettek eléjük a gazdasági életben. Ezt a politikát hamarosan felváltották a zsidók elleni tömeges, szervezett erőszakcselekedetek, gettóba zárásuk, kiutasításuk, a rabszolgamunka megszervezése, tömeges kiéheztetésük és fizikai megsemmisítésük. Ezekben a zsidóüldözésekben részt vett a kormány, a vádiratban bűnösnek nyilvánított pártszervezetek, továbbá a Gestapo, a hadsereg, részt vettek benne magán és félig hivatalos jellegű társaságok, valamint az „ösztönös” tömeg, melyet a hivatalos körök nagy gonddal ösztökéltek. Az üldözések nem egyes zsidók ellen irányultak azon a címen, hogy az illetők rossz állampolgárok voltak, avagy nem örvendettek népszerűségnek a társadalomban. A nácik nyíltan az egész zsidó nép megsemmisítését tüzték ki céljukul; ez öncél, és egyúttal a háborúra való felkészülés eszköze is volt, és a legyőzött népek számára fegyelmező eszközül kellett szolgálnia.

Az összeesküvést, illetve a zsidók megsemmisítésének általános tervét olyan módszeresen és tökéletesen hajtották végre, hogy noha Németország vereséget szenvedett és a nácizmust szétzúzták, ezt a célkitűzést a nácik lényegében elérték. Németországban, az általa korábban megszállt országokban és azokban az országokban, melyek csatlósai vagy cinkosai voltak, az európai zsidóságnak csupán egy kis töredéke maradt életben. Annak a 9.600.000 zsidónak, aki a németek által megszállt országokban élt, megbízható adatok szerint 60 százaléka elpusztult. 5.700.000 zsidó tűnt el azokból az országokból, ahol azelőtt élt, és az eltűntek közül több mint négy és félmilliót nem lehet a normális elhalálozás vagy a kivandorlás számlájára írni. Ezek a hontalan személyek között sem találhatók. Nincs még egy ilyen bűncselekmény a történelemben, amely egyidejűleg ilyen hatalmas embertömeg ellen irányult volna, és amelyet ilyen körültekintő kegyetlenséggel követtek volna el.

E vádlottak láttán Önökkel együtt nehezen tudom elképzelni, hogy a XX. században akadtak olyan emberi lények, akik képesek voltak honfitársaiknak és az úgynevezett „alsóbbrendű” ellenségeiknek olyan szenvedéseket okozni, mint amilyenekről itt szó lesz. Az egyes bűnökkel és azzal, hogy a vádlottak mennyiben felelősek értük, a szovjet kormány ügyésze foglalkozik abban az esetben, ha keleten, és a Francia Köztársaság ügyésze abban az esetben, ha nyugaton követték el őket. Csupán azért hivatkozom rájuk, hogy érzékeltessem méreteiket, amelyek arról tanúskodnak, hogy minden vádlottank közös volt a célja, és tudta, hogy egy hivatalos tervről van szó, nem pedig egyes vezetők önkényes kezdeményezéséről, és hogy bemutassam, hogy a zsidók üldözése a náci összeesküvés kezdetétől annak összeomlásáig tartott, aminek következtében nem hihetjük azt, hogy azok az emberek, akik a nácik cselekedeteinek valamely részével összefüggésbe hozhatók, nem értettek egyet programjuknak ezzel az igen feltűnő pontjával.

Maga a vádirat sok példát hoz fel a zsidóüldözésekre. A nácik kegyetlen, szélsőséges antiszemita hadjáratát Streicher vádlott irányította. 1942 márciusában arról panaszkodott, hogy a keresztény tanítás akadályozza az „európai zsidókérdés radikális megoldását”, és a XX. század számára alkalmas receptként lelkesedéssel idézte a Führer 1942 február 24-i kijelentését, mely szerint a „zsidókat meg fogjuk semmisíteni”. 1943 november 4-én Streicher kijelentette, hogy a zsidók „eltűntek Európából”, és hogy a „zsidóság keleti védett területe”, ahonnan évszázadokon át „fertőzte a zsidó pestis Európa népeit – megszűnt létezni”. Streicher ma arcátlanul azt meri állítani nekünk, hogy ő „csupán cionista”. Azt mondja, hogy a zsidókat csak Palesztinába akarta telepíteni. 1942 május 7-én azonban ezt írta:

„Ez nemcsak európai probléma. A zsidókérdés világkérdés. Nemcsak Németország nem érezheti magát biztonságban a zsidóktól, amíg akár egyetlen zsidó is él Európában, hanem magának az egész európai zsidókérdésnek a megoldása is lehetetlen addig, amíg zsidók élnek a földkerekség többi részén.”

Hans Frank vádlott, aki foglalkozására nézve jogász – amit egyébként csak szégyenkezve említek –, 1944-ben így határozta meg naplójában a náci politika lényegét: „A zsidó olyan faj, amelyet ki kell irtani. Ha bárhol egy zsidóra akadunk, el kell pusztítani” (PS-2233 sz. dokumentum, 1944. március 4.). És még korábban, amikor Lengyelország főkormányzója volt, tevékenységéről így írt naplójában: „Én természetesen egy év alatt nem tudok minden tetűt és minden zsidót kiirtani” (PS-2233 sz. dokumentum, 1940., IV. köt.). Vég nélkül folytathatnám ezeket a dicsekvő náci ömlengéseket, de ezt a feladatot inkább a bzonyítási eljárásra hagyom, és rátérek ennek a perverz gondolkodásmódnak a következményeire.

A legjelentősebb zsidóellenes rendszabályok mindenfajta törvényt nélkülöztek, de végrehajtásukra bizonyos mértékig igénybe vették a törvényt. 1935 szeptember 15-én kiadták a gyalázatos nürnbergi törvényeket. A zsidókat gettókba kergették és kényszermunkára hajtották; lehetetlenné tették, hogy folyatssák foglalkozásukat; vagyonukat elkobozták; tilos volt számukra mindennemű kulturális élet, a sajtó, a színház, az iskola, és az SD-t bízták meg felügyeletükkel (PS-212 és PS-069 sz. dokumentumok). Vészjósló gyámkodás volt ez, mint ezt „A zsidókérdés kezdéséről” kiadott rendelet is igazolja. Eszerint

„a polgári lakosság esetleges zsidóellenes fellépéseit nem kell megakadályozni, ha az összeegyeztethető a rend és a biztonság fenntartásával a harcoló csapatok hátországában...
A német rendszabályok első alapvető célja a zsidók elkülönítése legyen a lakosság többi részétől. E rendszabály megvalósítása érdekében először is össze kell írni a zsidókat, hogy el lehessen őket különíteni, és más intézkedéseket lehessen tenni. Utána azonnal el kell rendelni, hogy megkülönböztető jelzésként sárga zsidó-csillagot viseljenek, és mindennemű szabadságtól meg kell őket fosztani. Gettóba kell költözniük, és ugyanakkor a férfiakat el kell különíteni az asszonyoktól! Az a tény, hogy Belorussziában és Ukrajnában többé-kevésbé zárt zsidó települések vannak, megkönnyíti ezt a feladatot. Ezenkívül olyan helyeket kell kiválasztani, ahol munkaerő-szükség esetén a legteljesebb mértékben fel lehet használni a zsidó munkaerőt... Minden zsidó vagyontárgyat le kell foglalni és el kell kobozni, kivéve a legszükségesebbet, ami a puszta léthez szükséges.
Amennyiben a gazdasági helyzet megengedi, a zsidókat, amilyen gyorsan csak lehetséges, meg kell fosztani a tulajdonuk feletti rendelkezés jogától – a biztosság által kiadott rendeletek és egyéb intézkedések révén – oly módon, hogy a tulajdon mozgása gyorsan megszűnjék.
A zsidók mindennemű kulturális tevékenységét teljesen meg kell tiltani. Ez magában foglalja a zsidó sajtó, a zsidó színházak és iskolák törvényen kívül helyezését.
Az állatok rituális vágását szintén meg kell tiltani...” (PS-212 sz. dokumentum)

Von Rathnak, a párizsi német nagykövetség tanácsosának a meggyilkolása után a németországi zsidóellenes hadjárat hatalmas méreteket öltött. Heydrich, a Gestapo vezetője, a Gestapo és az SD minden osztályának távirati parancsban utasítást adott, hogy az 1938 november 9-én és 10-én éjjelre tervbe vett „spontán" megmozdulásokat oly módon irányítsák, hogy a zsidók vagyona megsemmisüljön, és csak a német vagyon maradjon meg. Ennél cinikusabb iratot eddig még nem csatoltak perhez. Birtokunkban van ezenkívül egy jelentés, amelyet dr. Stahlecker SS-brigádvezető küldött Himmlerhez 1942-ben. Ez a jelentés, amelyet be fogunk mutatni a Törvényszéknek, felsorolja a megszállt országokban a zsidók ellen hozott intézkedéseket. Idézek:

„Ugyanígy feltüzelték a helyi antiszemita erőket, hogy a terület elfoglalása után azonnal rendezzenek zsidóellenes pogromokat, noha ez a feltüzelés rendkívül nagy nehézségekbe ütközött. Utasításaink alapján a biztonsági rendőrség elhatározta, hogy a legerélyesebb módon és minden lehetséges eszközzel megoldja a zsidókérdést. Kívánatos volt azonban, hogy a biztonsági rendőrség tisztviselői ne jelenjenek meg azonnal a helyszínen, legalábbis ne a pogrom legelején, mert az intézkedések rendkívüli kegyetlensége még a német köröket is felháborítaná. A dolgot úgy kellett megrendezni, hogy bebizonyítsuk a világnak: elsőnek maga a helyi lakosság kezdte meg a pogromot.
A világ előtt úgy kellett feltüntetni, hogy maga a helyi lakosság lépett fel elsőnek, hogy ez természetes reakció volt a zsidók részéről évtizedeken át ránehezedő elnyomás és az előző időszak kommunista terrorja ellen...”
„...Tekintettel a működési terület kiterjesztésére és a biztonsági rendőrségre háramló nagyszámú kötelességre, kezdettől fogva az volt a törekvésünk, hogy a férgek – vagyis főleg a zsidók és a kommunisták – elleni harc céljára megnyerjük a megbízható lakosságot. Azon kívül, hogy mi irányítottuk az öntisztogatás első spontán akcióit – amelyről másutt teszünk jelentést –, gondoskodni kellett arról, hogy a megbízható személyeket bevonjuk a tisztogató munkába, és hogy azokat a biztonsági rendőrség segédszolgálatos tagjaivá nevezzék ki...”
„...Kovno. Meglepetésünkre, először nem volt könnyű dolog elindítani a zsidók elleni nagyszabású pogromot. A fentemlített Klimatis, a szabadcsapatok vezetője, akit elsősorban erre a célra használtunk fel, sikeresen indította meg a pogromot a Kovnóban működő kis előretolt különítmény utasításai alapján oly módon, hogy kívülről nem lehetett semmiféle német parancsot vagy felbujtást észlelni. A június 25-ről 26-ra virradó éjjel végrehajtott első pogrom során a litván szabadcsapátok tagjai több mint 1500 zsidót tettek el láb alól, számos zsinagógát felgyújtottak vagy egyéb módon leromboltak, és felgyújtottak egy körülbelül 60 házból álló zsidó lakónegyedet. A következő éjjel ismét mintegy 2300 zsidót tettek ártalmatlanná hasonló módon. A kovnói példát Litvánia más részein is hasonló akciók követték, bár ezek kisebbek voltak és a hátrahagyott kommunisták ellen irányultak.
Ezek az öntisztogatási akciók simán mentek, mert a kellően tájékoztatott hadsereg-hatóságok megértést tanúsítottak az eljárással szemben. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy csak a megszállást követő első napon kínálkozik majd alkalom pogromok végrehajtására. A szabadcsapatok lefegyverzése után az öntisztogatási akciók szükségszerűen megszűntek. Lettországban még sokkal nehezebb volt ezeknek a tisztogatási akcióknak az elindítása. . .” (L-180 sz. dokumentum)

Természetesen nyilvánvaló, hogy ezeket a „megmozdulásokat” a kormány és a náci párt szervezte. Ha még valaki kételkednék, elővehetjük Streicher memorandumát, melyet 1939. április 14-én írt :

„Az 1938 novemberi zsidóellenes akciók nem voltak a nép spontán megmozdulásai... A pártszervezetek egy részét megbízták, hogy hajtson végre zsidóellenes akciókat.” (PS-406 sz. dokumentum)

A német zsidóságra körülbelül egymilliárd birodalmi márka büntetést róttak ki. A zsidókat kiűzték a magánvállaiatokból, Göring vádlott parancsára pedig elkobozták a gyújtogatások okozta károkért járó biztosítási kártérítést.

Különös dühvel vetették magukat a nácik a zsinagógákra. 1938 november 10-én a következő parancsot adták ki : „A Csoportparancsnok elrendeli, hogy az 50. brigád területén minden zsidó templomot fel kell robbantani vagy gyújtani... Az akciót polgári ruhában kell végrehajtani. A parancs végrehajtása jelentendő.” (PS-1721 sz. dokumentum) A különböző rendőrparancsnokságoknak körülbelül 40 távirati jelentése – amelyet bemutatunk Önöknek – megmutatja, hogy milyen dühödten üldözték a németországi zsidókat ezeken a borzalmas novemberi éjszakákon. SS-csapatokat vetettek be a Gestapo vezetésével. A zsidók vagyonát elpusztították. A Gestapo megparancsolta, hogy mintegy 20.000–30.000 „gazdag zsidót” tartóztassanak le. Ezeket koncentrációs táborokba kellett küldeni. A parancs szerint egészséges, munkára alkalmas zsidókat kellett letartóztatni. (PS-3051 sz. dokumentum)

Amilyen mértékben a háború következtében növekedett a németek megszállta terület, olyan mértékben fokozódott a zsidók elleni hadjárat. A nácik terve sohasem korlátozódott csupán a németországi zsidók kiirtására, hanem mindig is célul tűzte ki Európa, sőt az egész világ zsidóságának a kiirtását. A nyugati megszállt országokban a zsidókat megölték, és elrabolták vagyonukat. De a zsidóellenes kampány kegyetlensége a keleti országokban érte el tetőfokát. A keleti zsidók annyit szenvedtek, amennyit soha, egyetlen nép sem szenvedett. A szenvedésekről gondosan beszámoltak a náci hatóságoknak, hogy bemutassák, milyen híven hajtják végre a náci terveket. Csak azokkal a bizonyítékokkal foglalkozom, amelyek eléggé alátámasztják, milyen messzire terjedtek a náciknak a zsidók legyilkolására vonatkozó tervei.

Ha ezekről a borzalmakról saját szavaimmal számolnék be, azt mondanák rám, hogy eltúlozom a dolgokat, és szavahihetetlen ember vagyok. Szerencsére nem vagyunk más tanúk vallomására utalva, mint magukéra a németekére. Most felkérem Önöket, tekintsenek meg néhányat a rengeteg zsákmányolt német parancs és jelentés közül, amelyek tanúbizonyságot tesznek arról, mit jelentett a nácik betörése. Bízonyítékként bemutatjuk az „Einsatzgruppe A” 1941 október 15-én kelt jelentését, amely azzal dicsekszik, hogy a balti államok lerohanása során „a hazai antiszemita erőket a megszállás első órái után zsidóellenes pogromok rendezésére bujtottuk fel...” A jelentés így folytatja:

„Kezdettől fogva számoltunk azzal, hogy keleten a zsidó problémát nem lehet egyedül pogromokkal megoldani. A legfontosabb utasításoknak megfelelően azonban a biztonsági rendőrség tisztogatási akcióinak a célja a zsidók teljes megsemmisítése volt. A válogatott egységekkel – Litvániában szabadcsapatos kötelékekkel, Lettországban pedig rendőr segédszolgálatosokkal – megerősített különítmények ennélfogva nagyarányú kivégzéseket hajtottak végre mind a városokban, mind a falusi területeken. A kivégzőosztagok simán hajtották végre akcióikat.

A Litvániában megsemmisített zsidók száma 71.105. A kovnói pogrom során 3800 zsidót tettek el láb alól, a kisebb városokban körülbelül 1200-at.
Lettországban mostanáig 30.000 zsidót végeztek ki. A rigai pogrom során 500 zsidót likvidáltak.” (L-180 sz. dokumentum)

Előttünk fekszik Szluck parancsnokának 1941 október 30-ról kelt jelentése, amely részletesen leírja a történteket. Ezt olvassuk benne :

„...A főhadnagy kifejtette, hogy a rendőrzászlóalj a feladat szerint két napon belül köteles felszámolni Szluck város összes zsidóit... Ekkor arra kértem őt, hogy halassza el egy nappal az akciót. De nem volt hajlandó; arra hivatkozott, hogy ezt az akciót mindenütt és minden városban végre kell hajtania, és hogy Szluck számára mindössze két napot kapott. E két nap alatt Szluck várost minden körülmények között meg kellett tisztítani a zsidóktól... A gyárakból és az üzletekből megállapodásunk ellenére, kivétel nélkül minden zsidót kiemeltek és deportáltak. Igaz hogy a zsidók egy részét gettóba szállították, ahol sokat közülük ott tartottam, és még mindig el vannak különítve, de nagy részüket közvetlenül tehergépkocsikra rakták, és haladéktalanul megsemmisítették őket a városon kívül... Ami az utóbbit az akció végrehajtását illeti, legmélyebb sajnálatomra ki kell jelentenem, hogy az már határos volt a szadizmussal. Maga a város az akció alatt a borzalom képét mutatta. A német rendőrtisztek és különösen a litván szabadcsapatosok leírhatatlan brutalitással hurcolták ki a zsidókat és köztük a beloruszokat is lakásukból, és terelték össze őket. A városban mindenütt lövöldözés hallatszott, és egyes utcákon zsidó hullák hevertek a kövezeten. A belorusz lakosság kétségbeesetten igyekezett kitörni a bekerítésből. Tekintet nélkül arra, hogy a zsidókkal, akik között kereskedők is voltak, a beloruszok jelenlétében szörnyű kegyetlenséggel bántak, az utóbbiakat szintén gumibottal és puska tusával ütlegelték. Már nemcsak a zsidók elleni akcióról, hanem ennél többről volt szó. Az egész úgy tűnt, mintha fonadalom lenne...”

Vannak olyan jelentések, amelyek pusztán felsorolják a kivégzettek számát. Erre példa a SIPO és az SD Einsatzgruppejainak a keleti területeken kifejtett működéséről szóló összefoglaló jelentés, amely megállapítja:

Észtországban nyomban a Wehrmacht megérkezése után letartóztatták az összes zsidókat. A 16 éven felüli munkaképes zsidó férfiakat és nőket kényszermunkára osztották be. A zsidók ellen mindenfajta megszorítást alkalmaztak, és a zsidó tulajdont elkobozták.

Egy másik helyen az orvosok és az öregek kivételével minden 16 éven felüli zsidó férfit kivégeztek. A 4500 zsidóból mindössze 500 maradt.

A SIPO és az SD Belorussziában október folyamán 37.180 személyt semmisített meg. Az egyik városban 337 zsidó nőt végeztek ki, mert „kihívó magatartást” tanúsítottak. Egy másikban 380 zsidót lőttek agyon, mert ellenséges propagandát terjesztettek.

A jelentés egymás után sorolja fel a városokat, ahol százával végezték ki a zsidókat:

Vityebszkben 3000 zsidót végeztek ki „járványveszély” miatt. Kievben szeptember 29-énés 30-án 33.771 zsidót végeztek ki, megtorlásul a városban helyenként kiütött tűz miatt. Zsitomirban 3145 zsidót „kellett agyonlőni”, mert a tapasztalatból ítélve a bolsevik propaganda terjesztőinek kellett tekinteni őket. Herszonban szabotázsakciók miatt megtorlásul 410 zsidót végeztek ki. A Dnyepertől keletre eső területen „megoldódott” a zsidókérdés, mert kivégeztek 4891 zsidót és a megmaradókat ezres létszámú munkaszolgálatos zászlóaljakba osztották be. (R-102 sz. dokumentum)

Más jelentések nem annyira a mészárlásokról, hanem inkább a kínzók teljes elállatiasodásáról tanúskodnak. Például be fogjuk mutatni azt a Rosenberg vádlotthoz intézett jelentést, amely arról számol be, hogyan működött a hadsereg és az SS a Rosenberg igazgatása alatt álló területen. A jelentésben többek között ezt olvassuk :

„Részletek: Az SS tagjai jelenlétében egy zsidó fogorvosnak a német és az orosz zsidók szájából ki kellett törnie minden aranyfogat és tömést.”

Férfiakat, nőket és gyermekeket magtárakba zártak, és utána felgyújtották az épületet.

Parasztokat, nőket és gyermekeket agyonlőttek azzal a gyanúokkal, hogy az illetők bandák tagjai (R-135 sz. dokumentum).

Mi, a nyugati világ képviselői, hallottunk a gázkamrákról, amelyekben megfojtották a zsidókat és a nácik politikai ellenfeleit. Nem tudtuk elhinni, hogy ilyesmi előfordulhat. Most azonban előttünk fekszik egy Becker nevű német SS-tisztnek berlini feletteséhez intézett 1942 május 16-i jelentése, amelyben a következő történetet mondja el:

„A «C» csoport gázautóit a kivégzés színhelyére, amely rendszerint 10-15 kilométerre szokott lenni a főúttól, csak száraz időben lehet kihajtani.
A «D» csoport gázautói pótkocsinak voltak álcázva. De jól ismerte ezeket mind a hatóság, mind a polgári lakosság, amely «Halálkocsiknak» nevezte el az ilyen autókat.”

A levél írója (Becker) megparancsolta katonáinak, hogy az elgázosítás idején a kocsitól minél távolabb tartózkodjanak. A gépkocsi kiürítése „szörnyű lelki és fizikai hatással van a katonákra, és nem lehet nekik megparancsolni, hogy vegyenek részt ebben a munkában”. (PS-501 sz. dokumentum)

Nem foglalkozom tovább ezzel a kérdéssel, csak még egy utálatot keltő okmányt ismertetek, amely a zsidóüldözések tervszerű és rendszeres jellegéről tanúskodik. Előttem fekszik egy jelentés, amelyet német alapossággal állítottak össze, fényképekkel illusztráltak, amelyek bizonyítják, hogy e szinte hihetetlen szöveg megfelel a valóságnak. Az egészet pedig gyönyörűen, féltő gonddal bőrbe kötötték, ami mutatja, hogy szerzője méltán büszke munkájára. StroopSS-brigádtábornok eredeti beszámolójáról beszélek, ő az, aki a varsói gettó megsemmisítését irányította. A címlapon ez áll: „A varsói zsidó gettó többé nem létezik”. Jellemző, hogy az egyik fényképaláírás zsidó „banditákat” említ, holott a fénykép azt mutatja, hogy csaknem kizárólag asszonyokat és kisgyermekeket terelnek. Ez a beszámoló naplószerűen leírja a gyilkosságokat, amelyeket főleg az SS-szervezetek hajtottak végre; túlságosan terjedelmes ahhoz, hogy az egészet idézzük, engedjék meg azonban, hogy felolvassam Stroop tábornoknak az összefoglalóját :

„A zsidók és banditák ellenállását csak csapataink éjjel-nappal folyó erélyes akcióival lehetett megtörni. Ezért 1943 április 23-án az SS birodalmi vezetője megparancsolta, hogy a gettót a lehető legnagyobb kegyetlenséggel és kíméletlen alapossággal tisztítsuk meg. Ezért elhatároztam, hogy tekintet nélkül a hadiüzemekre, megsemmisítem és felgyújtom az egész gettót. Ezeket az üzemeket egymás után leszereltettem majd felgyújtattam. Erre a zsidók előjöttek rejtekhelyükről és fedezékeikből. A zsidók gyakran addig maradtak az égő épületekben, amíg végül már nem bírták a meleget, és attól való félelmükben, hogy elevenen megégnek, kiugrottak a felső emeletekről... Még törött lábbal is megpróbáltak átmászni az utcán, és eljutni azokba az épületekbe, amelyek még nem égtek... Még a szennyvízcsatornába is bebújtak, de az első hét után ez a rejtekhely is kellemetlenné vált számukra. A Waffen-SS emberei vagy a Wehrmacht műszaki emberei bátran lemásztak a csatornanyílásokon, hogy felhozzák a zsidókat... Minden egyes esetben ki kellett őket onnan füstölni. Igen sok zsidót, akiknek száma ismeretlen, úgy semmisítettünk meg, hogy levegőbe röpítettük a csatornákat és a fedezékeket.
Minél tovább tartott az ellenállás, annál keményebben harcolt a Waffen-SS, a rendőrség és a Wehrmacht. Fáradhatatlanul, hűséges bajtársakként teljesítették kötelességüket, és példát mutattak a katonás kitartásban. Azokat a zsidókat, akik éjjelente megpróbálták kiegészíteni élelmiszerkészletüket, vagy igyekeztek kapcsolatba lépni a szomszédos csoportokkal, megsemmisítették.
Sikerült 56.065 zsidót elfognunk, akiknek a megsemmisítése folyamatban van. Ezekhez még hozzá kell számítanunk azokat, akik a robbanások következtében pusztultak el, vagy megégtek; ezeknek a számát azonban nem tudtuk megállapítani.” (PS-1061 sz. dokumentum)

A vád állítja, hogy a zsidók ellen elkövetett kegyetlenkedések annak a náci tervnek a végrehajtását és tetőfokát jelentették, amelyben minden egyes vádlott részt vett. Jól tudom, hogy e vádlottak közül egyesek valóban tettek lépéseket annak érdekében, hogy személyi indítékoktól vezérelve egyik vagy másik zsidót megmentsék a rá váró szörnyűségektől. Néhányan tiltakoztak az egyes kegyetlenségek ellen, mert azt tartották, hogy azok feleslegesek és lejáratják az általános politikát. Lehet, hogy egyes vádlottak majd azt mondják, hogy ők igyekeztek kiharcolni bizonyos kivételeket a zsidók megsemmisítésének politikájában, én azonban egyetlen olyan esetről sem tudok, hogy valamelyik vádlott fellépett volna maga e politika ellen, vagy arra törekedett volna, hogy megszüntesse, avagy akár csak módosítsa.

A zsidók kipusztítására irányuló eltökéltség volt az az átfogó erő, amely összekapcsolta ennek az összeesküvésnek az egyes részvevőit. A vádlottak között sok belpolitikai kérdésben volt nézeteltérés. De egy sincs közülük, aki ne hangoztatta volna a nácizmus csatakiáltását : „Ébredj Germánia, halál a zsidóságra”...


[1. rész] [2. rész] [3. rész] 4.rész [5. rész] [6. rész] [7. rész] [8. rész] [9. rész] [10.rész]


Forrás: A nürnbergi per vádbeszédei, 23–96. p.; ill. Procés..., T. 2., 106–166. p.


Vissza Hadtörténeti Gyűjtemény Vissza Második világháború Vissza A nünbergi per