(Elhangzott 1945. november 21-én)
3. rész
A munkásosztály elleni harc
Amikor Hitler uralomra jutott, Németországban a szakszervezeteknek három csoportja működött: az Általános Német Szakszervezeti Szövetség (ADGB), mely 28 szakszervezetet egyesített, és az Alkalmazottak Általános Független Szövetsége (AFA), mely 13 szakszervezetből állt – e két szervezet tagjainak száma több mint négy és félmillió volt –, továbbá a keresztényszocialista szakszervezetek, melyek több mint 1.250.000 tagot számláltak.
Németország munkásosztálya, akárcsak más országok munkásosztálya, keveset nyerhetett a háborún. Noha háború idején a munkásokat általában ráveszik, hogy támogassák a nemzetet, a munkásosztály természeténél fogva békés, bár egyáltalán nem pacifista erő a világon. 1933-ban a német dolgozók még emlékeztek arra, hogy milyen súlyosak a háború terhei. A munkások voltak azok, akik a fellázadt matrózokkal és katonákkal együtt 1918-ban harcot indítottak az első világháború folytatása ellen. Ezt a nácik sohasem felejtették el és sohasem bocsátották meg a német munkásosztálynak. A náci program nemcsak azt írta elő, hogy a német lakosságnak ezt a részét meg kell fosztani az olyan lehetőségektől, melyekkel védekezhet a nyomorúságos létfeltételeknek a fegyverkezés érdekében történő korlátozása ellen, hanem azt is, hogy meggyőzéssel vagy erőszakkal újabb hallatlan áldozatokra kényszerítsék a nácik háborús készülődése érdekében. A munkásosztályt meg kellett félemlíteni, ez pedig azt jelentette, hogy meg kellett semmisíteni szervezeteit és a közös védekezés eszközeit.
Robert Ley a munkásokhoz intézett 1933 május 2-i beszédébén nyíltan megmondta, hogy a náci párt korlátlan hatalomra törekszik a munkásosztály felett:
„Mondhatnak önök, amit akarnak, önök mégis abszolút erőt képviselnek. Igaz, hogy a hatalom a kezünkben van, de még nem áll u mögöttünk az egész nép. Nem állnak száz százalékig mögöttünk Önök, munkások, pedig mi éppen azt akarjuk, hogy mögöttünk álljanak. Nem hagyjuk nyugton Önöket mindaddig, amíg nem ismernek el őszintén és véglegesen bennünket.” (PS-614 sz. dokumentum)
A nácik a két legnagyobb szakszervezet ellen irányították első támadásukat. 1933 április 21-én az összeesküvö Robert Ley, a „Nemzetiszocialista Német Munkáspárt politikai szervezetének vezérkari főnöke”, nem is a kormány, hanem a náci párt nevében adott ki rendeletet a szakszervezeti szövetség és az alkalmazottak független szövetsége ellen. Ez a rendelet előírta a szakszervezeti vagyon elkobzását és a főbb vezetők letartóztatását. E pártrendelet kötelességévé tette az SA- és az SS-szervezeteknek, amelyeket mi itt bűnös szervezeteknek tekintünk, hogy „hajtsák végre a szakszervezetek tulajdonának elkobzását, és vegyék őrízetbe legfőbb vezetőiket”. A rendelet előírta, hogy „védőőrízetbe” kell venni e szakszervezetek minden elnökét és kerületi titkárát, s a munkásbank fiókjainak igazgatóit (PS-392. sz. dokumentum).
E parancsokat 1933 május 2-án végrehajtották. Elkobozták a szakszervezetek minden vagyonát, beleértve a nyugdíj- és jóléti alapot is. A szakszervezetek vezetőit koncentrációs táborokba zárták. Néhány nap múlva, 1933. május 10-én Hitler a Német Munkafront vezetőjévé nevezte ki Leyt, és e szervezeté lett a szakszervezetek elkobzott vagyona. A Német Munkafront – a nácik által ellenőrzött munkahivatal – Ley vezetésével abból a célból alakult, hogy a német munkások tudatát átitassa a náci filozófiával, és kikergesse az ipari munkások soraiból mindazokat, akik rosszul tanulták meg a „leckét” (PS-1940. sz. dokumentum). Az üzemekben úgynevezett „üzemi osztagokat” szerveztek, amelyek az „ideológiai rohamosztag” szerepét töltötték be (PS-1817 sz. dokumentum). A pártparancs előírta, hogy „a Német Munkafronton kívül nem létezhet egyetlen más szervezet (munkások vagy alkalmazottak szervezete) sem”. 1933 június 24-én a náci párt Ley által aláírt rendelete értelmében a még megmaradt keresztényszocialista szakszervezeteket is átvették.
1933. május 19-én – ezúttal egy kormányrendelet – kimondta, hogy a Hitler által kinevezett „megbízottak” fogják szabályozni a munkaszerződések feltételeit, s ezzel a kollektív szerződések korábbi rendszere megszűnt (PS-405 sz. dokumentum). „A nemzeti munka szabályozásáról” szóló 1934 november 30-i rendelet bevezette a „Führer-elvet” az iparban. E rendelet előírta, hogy az üzemtulajdonosok legyenek a Führerek, a munkások pedig az általuk vezetett tömeg (PS-1861 sz. dokumentum).
A nácik nemcsak uralkodtak a német munkások fölött, és nemcsak irányították őket, hanem erőszakkal náci bilincsekbe vert munkásokká tették az ifjakat is. Az általános munkakötelezettségre vonatkozó 1935 június 26-i rendelet értelmében minden 18-25 év közötti ifjúnak és lánynak munkaszolgálatot kellett teljesítenie (PS-1654 sz. dokumentum). Ezzel a rendelkezéssel befejezték a német munkásosztály leigázását. Ley szavai szerint az eredmény „a szakszervezetek és az alkalmazotti szervezetek társulás jellegének megszüntetésében jutott kifejezésre, amelyeket mi «a munka katonái» fogalommal helyettesítettünk”. Ily módon a nácik ellenőrzés alá vonták a német nemzet termelőerőit. A vádlottak ilyen rendszabályokkal nyerték meg a potenciális ellenzéket képviselő munkásszakszervezetek felszámolásáért indított harcot, és a munkásosztályra tudták hárítani az agresszív háború előkészítésének terhét.
Robert Ley – a munkásosztály elleni csata hadvezére – azzal válaszolt vádiratunkra, hogy öngyilkosságot követett el. Jobb választ nyilván nem tudott adni.
Egyházellenes akciók
A náci párt ideológiája mindig túlnyomóan keresztényellenes volt. Mi azonban, akik hiszünk a lelkiismeret- és vallásszabadságban, nem emelünk vádat valamilyen ideológia ellen elkövetett bűntény miatt. A nácik által elkövetett bűncselekmények nem azért lettek nemzetközi jelentőségűek, mert a nácik hitetlenek vagy pogányok voltak, hanem azért, mert más keresztény vallású embereket üldöztek, és azért, mert ez az üldözés az agresszív hadviselés előkészítésének eszköze volt. Az összeesküvők annak érdekében, hogy kiküszöböljenek a német népre ható minden mérséklő befolyást és a német lakosságot teljesen a háború érdekeinek vessék alá, kíméletlen megtorló rendszabályokat eszeltek ki és valósítottak meg az összes keresztény szekták és egyházak ellen.
Kérjük Önöket, hogy a nácikat saját bizonyítékaik alapján ítéljék el. Martin Bormann 1941 júniusában bizalmas rendeletet adott ki a kereszténység és a nemzetiszocializmus közötti viszony kérdésében. Ez a rendelet így hangzik:
„A Führer a párt, a párt szervezetei és hozzá kapcsolt egységek létrehozásával olyan eszközt teremtett a saját és egyúttal a német birodalom vezetése számára, amely függetlenítette őt az egyháztól. Mindazokat a befolyásokat, amelyek gyengíthetik vagy károsíthatják a nép vezetését, amelyet a nemzetiszocialista párt segítségével a Führer valósít meg, meg kell semmisíteni. A legnagyobb mértékben távol kell tartani a népet az egyháztól, az egyházi szervektől és a lelkipásztoroktól. Természetesen az egyháznak mindent el kell követnie, és amint az álláspontjából kitűnik, mindent el is fog követni, hogy megvédje hatalmát. De soha többé nem szabad a népet az egyház befolyása alá engedni. Ezt a befolyást teljesen és végérvényesen meg kell szüntetni. Csak a birodalmi kormánynak és az ő akaratából a pártnak, a párt alkotó részeinek, a párthoz kapcsolt egységeknek van joguk a nép vezetésére. Ugyanúgy, ahogy az állam megszünteti és üldözi az asztrológusok, a jósok és egyéb sarlatánok káros befolyását, teljesen meg kell szüntetni az egyházi befolyás lehetőségét is... Amíg ezt nem valósítjuk meg, az államvezetés nem tudja kiterjeszteni befolyását az egyes polgárokra, a nép és a birodalom biztonságát nem tudjuk véglegesen biztosítani.” (D-75 sz. dokumentum)
És hogy a párt hogyan óvta a birodalmat a keresztény befolyástól, azt a berlini Gestapónak a nürnbergi Gestapóhoz intézett 1938 július 24-i távirata illusztrálja, amely beszámol a rottenburgi eseményekről.
„1938 július 23-án a párt 21.00 órakor harmadszor tüntetett Sproll püspök ellen. Mintegy 2500–3000 embert hoztak be autóbuszokon stb. a környékről. Rottenburg lakossága ismét nem vett részt a tüntetésben. Ez a város igen ellenségesen viselkedett a tüntetésekkel szemben. Az események lefolyását a felelős párttag képtelen volt kézben tartani. A tüntetők megrohanták a püspöki palotát, betörték a kapukat és az ajtókat. Körülbelül 150–200 ember behatolt a palotába, átkutatta a helyiségeket, az iratokat kiszórta az ablakokon, s összetörte az ágyakat a palota szobáiban. Egy ágyat felgyújtottak. De még mielőtt a tűz átterjedt volna a palota más bútorzatára, sikerült az égő ágyat kidobni az ablakon, s ily módon megakadályozni a tűzvészt... A püspök Gräber freiburgi érsekkel és környezetének férfi- és nőtagjaival a kápolnában imádkozott. Körülbelül 25–30 ember betört a kápolnába és megtámadta az ott tartózkodókat. Gräber érseket, akit Sproll püspöknek véltek, palástjánál fogva megragadták és durván ide-oda ráncigálták. Végül, amikor a behatolók látták, hogy összetévesztették a püspököket, sikerült őket rávenni a palota elhagyására. Rögtön azután, hogy a tüntetők elmentek, beszéltem Gräber érsekkel, aki aztán éjjel elhagyta Rottenburgot. Gräber ismét a Führerhez és dr. Frick birodalmi belügyminiszterhez akar fordulni. Intézkedem a tömeggyűlések megakadályozása érdekében, s utána azonnal részletes jelentést küldök az okozott anyagi kárról, és arról, hogy Rottenburg lakossága milyen jelekkel nyilvánította püspöke iránti tiszteletét...
Abban az esetben, ha a Führer e kérdésben valamilyen utasítást akar adni, kérem, a lehető leggyorsabban értesítsenek...” (PS-848 sz. dokumentum)
Később Rosenberg vádlott Kerrl egyházügyi miniszternek azzal a javaslatával kapcsolatban, hogy a protestáns egyházat helyezzék az állam gyámsága alá, és Hitlert nyilvánítsák a protestáns egyház fejévé, levelet írt Bormann-nak. Rosenberg ellenezte ezt a tervet, és utalt arra, hogy a nácizmusnak a háború után teljesen meg kell akadályoznia a keresztény egyház működését (PS-098 sz. dokumentum).
Különösen kíméletlenül és kegyetlenül üldözték az összes pacifista és egyéb szektákat. Az evangélikus egyházzal kapcsolatos politikájuk során ennek az egyháznak a befolyását a nácik érdekében használták fel. 1933 szeptemberében Müllert kinevezték, hogy képviselje a Führert az „evangélikus egyház és az állam közötti ügyekben”. Majd fokozatosan intézkedések történtek, hogy létrehozzák a birodalmi püspöki méltóságot, amelynek viselőjét teljhatalommal ruházták fel az evangélikus egyház ellenőrzésére. Ezután egy hosszadalmas konfliktus robbant ki. Niemöller lelkészt koncentrációs táborba zárták, és nagymértékben beleavatkoztak az egyházak belső ügyeibe és igazgatásába.
A legerősebb támadás a katolikus egyház ellen irányult. 1933-ban Rómában a Vatikánnal kötött stratégiai jelentőségű konkordátum után – melyet egyébként a náci párt sohasem tartott be – megkezdték a katolikus egyház, a papok és hivők hosszadalmas és makacs üldözését.
Az egyházi iskolákat és nevelőintézeteket bezárták, vagy alárendelték a keresztény hittel összeférhetetlen náci tanítás követelmenyeinek. Az egyházi vagyont elkobozták és az egyházi tulajdon ellen szított vandálságot büntetlenül hagyták. A vallásoktatást megakadályozták, és a vallásgyakorlás elé nehézségeket gördítettek. A lelkészeket és püspököket elmozdították, zaklatásukra zavargásokat szítottak, és sokat közülük koncentrációs táborokba küldtek.
Az idegen földek elfoglalása után ezek az üldözések még nagyobb erővel folytak, mint valaha. Be fogjuk mutatni önöknek a Ribbentropnak átnyújtott igen komoly tiltakozásokat, amelyek leírják, hogy a náci rendszer alatt a XX. században milyen üldözéseknek volt kitéve a lelkészi kar és az egyház. Ribbentrop ezekre sohasem válaszolt. Nem tudta tagadni, menteni pedig nem merészelte őket.
Forrás: A nürnbergi per vádbeszédei, 23–96. p.; ill. Procés..., T. 2., 106–166. p.