(Elhangzott 1945. november 21-én)
9. rész
A béke elleni bűntettről
Az alapokmány sarkalatos tétele, hogy bűncselekménynek számít az agresszív háború, a nemzetközi szerződések, egyezmények és kötelezettségek megszegésével vívott háború kitervezése, előkészítése, kirobbantása vagy folytatása, és ugyancsak annak számít a részvétel olyan összeesküvésben vagy általános jellegű tervben, amelynek célja a felsorolt cselekmények végrehajtása.
Nyilvánvalóan gyenge oldala ennek az Alapokmánynak, hogy maga nem határozza meg, mi az agresszív háború. Ha elvontan nézzük a dolgokat, akkor e téren számos nehézségbe ütközünk, és mindenfajta zavaró feltetelezés keletkezhet. Olyan dolog ez, amely, ha a védelemnek megengedjük, hogy eltávolodjék a vádiratban megjelölt igen szűken körülhatárolt vádtól, elhúzná a tárgyalást, és a Törvényszéket megoldhatatlan politikai problémákba rántaná. De ahogy ez a kérdés felmerül a jelenlegi bírósági per folyamán, olyan formában nem jelent semmi újat, hiszen már birtokunkban van vele kapcsolatban a teljesen kialakult és törvényerőre emelkedett vélemény.
Az adott kérdésben a nemzetközi jog egyik legtekintélyesebb forrása „Az agresszió meghatározásáról” címet viselő
egyezmény, amelyet 1933 július 3-án Londonban írt alá Románia, Észtország, Lettország, Lengyelország, Törökország, a Szovjetunió, Perzsia és Afganisztán.
Megvitatták ezt a kérdést nemzetközi bizottságok és olyan kommentátorok is, akiknek a véleményét nagy tiszteletben tartjuk. Sokat vitatkoztak e kérdés fölött az
első világhaború előtt is, de csak akkor keltett nagyobb figyelmet, amikor a nemzetközi jog törvényellenesnek nyilvánította az agresszív háborút. A
nemzetközi jog e tetelei alapján és olyan mértékben, amennyire ez a jelenlegi vád bizonyító anyagaval összefügg, javasolom, hogy „agresszornak”
általában azt az államot tekintsük, amely elsőnek hajtja végre a következő cselekmények bármelyikét:
1. hadat üzen egy másik államnak,
2. hadüzenettel vagy hadüzenet nélkül fegyveres erővel behatol egy másik állam területére,
3. hadüzenettel vagy hadüzenet nélkül szárazföldi, tengeri vagy légi erőkkel támadást intéz egy másik állam területe, hajója, vagy légiflottája ellen,
4. támogatja azokat a saját területén alakult fegyveres bandákat, amelyek behatolnak egy másik állam területere, vagy pedig a megtámadott állam felkérése ellenére
nem hajlandó saját területén minden tőle telhető intézkedést megtenni annak érdekében, hogy e bandákat megfosszák minden segítségtől vagy
védelemtől.
Javaslom továbbá, hogy e kérdésben a következő közös álláspontra helyezkedjünk: semmiféle politikai, katonai, gazdasági vagy más ok nem szolgálhatott ürügyül vagy igazolásul az ilyen cselekményekhez; de nem jelent agresszív háborút az, ha valamelyik állam érvényesíti a törvényes önvédelem jogát, vagyis ellenáll az agressziónak, vagy pedig segítséget nyújt egy másik, agresszió áldozatául esett államnak.
A jog ilyen értelemzésén alapulnak az álatlunk előkészített és beterjesztett, arra vonatkozó bizonyítékok, hogy olyan összeesküvéssel állunk szemben, amelynek célkitűzése agresszív háború kirobbantása és folytatása volt. E meghatározás értelmében kétségkívül agresszív volt minden olyan háború, amelyet ezek a náci vezetők kezdtek.
E per időtartama és méretei szempontjából rendkívül fontos, hogy szem előtt tartsuk a különbséget a vád, mely szerint a háború agresszív háború volt, és a között az álláspont között, hogy Németországnak nem volt alapja az elégedetlenségre. Nem mélyülünk el azoknak a körülményeknek a boncolgatásában, amelyek e háború kitörésére vezettek. Ezzel a történészeknek kell foglalkozniuk. A mi feladatunk nem az, hogy megvédjük az 1933-ban vagy más időpontban fennállt európai status quót. Az Egyesült Államok nem óhajt vitázni Európa háború előtti bonyolult politikai áramlatairól, és reméli, hogy ez a per nem fog ilyesmi boncolgatásával elhúzódni. A hangoztatott elvont oksági kapcsolatok túlságosan nélkülözik az őszinteséget és a következetességet, túlságosan bonyolultak és doktrinaszerűek ahhoz, hogy valamennyire is értékes vizsgálat tárgyát képezzék e per folyamán. Mindnyájunk által jól ismert példát talalhatunk az „élettér” jelszavában, amely összegezte az expanzió jogosságára vonatkozó álláspontot, hogy Németországnak nagyobb élettérre volt szüksége. Ugyanakkor, amikor a nácik nagyobb életteret követeltek a német népnek, nagyobb lélekszámú német népet is követeltek ahhoz, hogy betöltse ezt az életteret. Minden ismert módszert felhasználtak annak érdekében, hogy növeljék a törvényes és törvényteien születések számát. Az „élettér” követelése circulus vitiosust jelentett: a nácik a szomszédos államoktól nagyobb területet, a németektől pedig több gyermeket követeltek. Nincs szükségünk annak kutatására, igazak voltak-e azok a doktrinák, amelyek az állandóan növekvő agressziót eredményezték. Mi azt rójuk fel bűnükül, hogy kigondolták és végrehajtották az agressziót.
A mi álláspontunk az, hogy akármi az oka egy ország elégedetlenségének, és bármennyire is nem ért egyet a status quóval, az agresszív háború törvénytelen eszköz e kérdések megoldására vagy e viszonyok megváltoztatására. Lehet, hogy Németország az 1920-1930-as években a legnehezebb problémák előtt állt, amelyek megoldása merész lépéseket igényelt, kivéve a háborút. A cselekvés minden más módja – meggyőzés, propaganda, gazdasági versengés, diplomácia – rendelkezésére állt a sértett országnak, de az agresszív háború törvényellenes cselekedet volt. E vádlottak mégis agresszív háborút, a szerződések megszegését jelentő háborút ronbantottak ki és szerveztek; szomszédaik ellen támadtak, behatoltak a területükre annak érdekében, hogy olyan külpolitikát folytathassanak, amely az ő tudomásuk szerint sem volt megvalósítható másképpen, csakis háborúval. Mi ezt állítjuk, és ennek kivizsgálását javasoljuk, mert ez vádanyagunk alapja.
Az egyéni felelősség formulája
Az Alapokmány szintén elismeri azok egyéni felelősségét, akik bűntettnek minósülő cselekményt követnek el, másokat e cselekmények elkövetésére bujtanak fel, vagy csatlakoznak más olyan személyekhez, csoportokhoz vagy szervezetekhez, amelyek közös tervet akarnak megvalósítani e cselekmények végrehajtása érdekében. Már régen elismerték, hogy a kalózkodást és a banditizmust a nemzetközi jog értelmében büntetni kell; az ezekért való egyéni felelősség elve már régi, s teljes mértékben kialakult. Ilyen cselekmény a törvényellenes hadviselés is. Az egyéni felelősség elve szükséges, és logikus, hogy a nemzetközi jog tényleg igazi segítséget nyújthasson a béke megvédéséhez. A nemzetközi jognak, amely kizárólag államokra vonatkozik, csak háborúval lehet érvényt szerezni, mert egy állam kényszerítésének leggyakorlatibb módszere a háború. Azok, akik ismerik Amerika történelmét, tudják, hogy alkotmányunk elfogadásának egyik kényszerítő érve az volt, hogy a konföderáció törvényei, amelyek egyedül a résztvevő államokra vonatkoztak, nem tudták fenntartani a rendet közöttük. Ha valamelyik makacsnak bizonyult, két lehetőség között lehetett választani: eltűrni vagy háborút indítani. Csak az egyéneket érintő szankciókat lehet békés úton és eredményesen érvényesíteni. Ennélfogva az agresszív háborúért való büntetőjogi feleősség elvét az Alapokmányban a személyi felelősség elve egészíti ki.
Vitathatatlan, hogy fikció az a gondolat, amely szerint az állam mint testület bűncselekményt követhet el. A bűntényeket mindig csak emberek követik el, de a kollektív felelősség megállapítása érdekében eléggé helyes, ha alkalmazzuk azt az állítást, hogy az állam vagy egy testület szintén felelősséggel tartozik. Teljesen tűrhetetlen viszont annak a megengedése, hogy hasonló jogi fondorkodások a személyi büntetlenség alapját képezzék.
Az Alapokmány leszögezi, hogy azt, aki bűncselekményt követett el, nem mentheti felsőbb parancsra való hivatkozás, sem pedig az az elv, hogy bűncselekményeit az állam követte el.
Ez a két elv együttesen mostanáig azt eredményezte, hogy gyakorlatilag mindenki mentesült a büntetőjogi felelősség alól, aki a béke és az emberiség ellen elkövetett valóban nagy bűnök részese volt. Az alárendelteket feljebbvalóik parancsai mentesítették a felelősség alól. A feljebbvalóknak az nyújtott védelmet, hogy parancsaikat állami aktusoknak nevezték. Az Alapokmány értelmében elfogadhatatlan minden olyan védekezés, amely ezeken az elveken alapul. A modern civilizáció korlátlan hatóerejű pusztító fegyvereket ad az emberek kezébe. Nem tűrheti el, hogy ilyen óriási területen ne érvényesüljön a jogi felelősség elve.
Még a német katonai törvénykönyv is kimondja:
„Ha a szolgálat folyamán kiadott katonai parancs végrehajtása a büntetőjogba ütközik, ezért egyedül a parancsot kiadó magasabb rangú tiszt viseli a felelősséget. De a parancsnak engedelmeskedő alárendelt bűnrészesként bűnhődik: (1) ha túllépte a kapott parancs kereteit, vagy (2) ha tudomása volt arról, hogy a feljebbvaló tiszt parancsa olyan cselekményre vonatkozik, amelynek célja polgári vagy katonai bűncselekmény elkövetése vagy a törvények áthágása” (Reichsgesetzblatt, 1926. 37. szám 278. old. 47. cikk).
Természetesen mi nem állítjuk azt, hogy a cselekmény elkövetésének körülményeit nem kell figyelembe venni a cselekmény jogi következményeinek elbírálásánál. A besorozott katonától, aki egy kivégző különítmény tagja, nem lehet elvárni, hogy kivizsgálja a kivégzés jogosságát. Az Alapokmány megállapítja a felelősségnek a józan ész által megszabott kereteit és ugyanúgy a felelősség alól való mentesülés kereteit is. De azok közül, akik most Önök előtt a vádlottak padján ülnek, egynek sem volt jelentéktelen szerepe. Mindegyikük széleskörű diszkrecionárius jogkörrel rendelkezett és nagy hatalmat gyakorolt. Ennélfogva felelősségük nagy, és ezt a felelősséget nem szabad áttolni az „államnak” nevezett fiktív lényre, amely ellen nem lehet bírói eljárást indítani, és amelyet nem lehet tanúként kihallgatni, sem pedig elítélni.
Az Alapokmány a más személyek által elkövetett bűncselekményekért való felelősséget is elismeri – s ezt a felelősséget a jelenkor legtöbb jogrendszere elismeri – olyan cselekmények esetén, amelyeket más személyek követnek el egy közös terv vagy összeesküvés végrehajtása érdekében, ha annak a vádlott is részese. Nem látom a szükségét annak, hogy e felelősség jól ismert elveit megvitassuk. A jelen perben képviselt országok bíróságai előtt naponként ítélnek el embereket olyan bűncselekményekért, amelyeket nem maguk követtek el, de felelősnek tekintik őket értük, mivel törvényellenes kombinációkban, tervekben vagy összeesküvésekben vettek részt.
Forrás: A nürnbergi per vádbeszédei, 23–96. p.; ill. Procés..., T. 2., 106–166. p.