(Elhangzott 1945. november 21-én)
2. rész
Törvénytelen út a hatalomhoz
A terv és a cselekvés összeforrasztója a náci párt néven ismeretes Nemzetiszocialista Német Munkáspárt volt. Egyes vádlottak már megalakulása óta tagjai voltak. Mások csak azután léptek be a pártba, amikor úgy látták, hogy siker koronázza a párt törvénytelen cselekedeteit, vagy amikor már olyan hatalom volt a párt kezébén, mely törvényes büntetlenséget biztosított számára. Adolf Hitler 1921-ben lett a párt legfőbb vezetője, vagyis „Führere”.
A párt 1920 február 24-én Münchenben nyilvánosságra hozta programját (PS-1708 sz. dokumentum). A program egyes követelései sok jó polgár számára elfogadhatónak látszanak, olyanok, mint a „nagy iparvállalatok profitjában való részesedés”, „az öregkori biztosítás nagyfokú fejlesztése”, „egy egészséges középosztály teremtése és fenntartása”, „a nemzeti követelményeinknek megfelelő földreform” és „a közegészségügyi viszonyok megjavítása”. A programból erősen kiérződött a nacionalizmusnak az a fajtája, amelyet amikor rólunk van szó, patriotizmusnak, és ha vetélytársainkról, akkor sovinizmusnak nevezünk. „Jogegyenlőséget” követelt „a német nép számára a többi nemzettel szemben” és követelte „a Versailles-i és a Saint Germain-i békeszerződések eltörlését”. Követelte „valamennyi német egyesülését a népek önrendelkezési joga alapján a Nagy-Németország megalakítása céljából”. „Földet és területet (gyarmatokat)” követelt „népünk gazdagítása és felesleges lakosságunk elhelyezése érdekében”. Mindezek természetesen törvényes célkitűzések lettek volna, ha megvalósításukat nem agresszív hadviseléssel akarták elérni.
A náci párt azonban megalakulásától kezdve a háborút tűzte ki céljául. Követelte „a zsoldos csapatok eltörlését és a nemzeti hadsereg megalakítását”. Kijelentette:
„Tekintettel arra, hogy minden háború óriási ember- és vagyonáldozatot követel a nemzettől, a háború révén való személyes gazdagodást nemzetellenes bűnnek kell tekinteni. Ezért követeljük mindennemű háborús profit kíméletlen elkobzását.”
Nem bírálom ezt a politikát. Sőt, szeretném, ha ez általánosan elfogadott politika lenne. Csupán azt kívánom hangsúlyozni, hogy a párt békeidőben is elsősorban a háborúra gondolt, s megkezdte munkáját abból a célból, hogy a háborút rokonszenvesebb színben tüntesse fel a néptömegek előtt. Ehhez járult az ifjúság testi kiképzése és a sport, amely mint látni fogjuk, a katonai kiképzés titkos programját álcázta.
A náci párt programnyilatkozata antiszemitizmusra is kötelezte a tagokat. Kinyilvánította, hogy zsidó vagy olyan személy, akinek ereiben nem német vér csörgedez, nem lehet a nemzet tagja. Ezeket a személyeket meg kell fosztani választójoguktól, az ilyen személyek nem viselhetnek hivatalt, rájuk az idegenekre vonatkozó jogszabályok érvényesek, és ellátásukra csak a német lakosság kielégítése után kerülhet sor. A programnyilatkozat szerint mindenkinek, aki 1914 augusztus 2-a után vándorolt be Németországba, el kell hagyni az országot, és a nem-németek bevándorlását meg kell tiltani.
A párt már az első időkben egy tekintélyi elven alapuló és totalitárius programot tűzött ki Németország számára. Követelte a feltétlen tekintélyen alapuló erős központi hatalom megteremtését, valamennyi „egyesült” iparvállalat államosítását és az országos közoktatási rendszer „újjászervezését”, abból a célból, hogy „a tanulókkal megértesse az állam (államiság) eszméjét”. A pártnak a polgári és a sajtószabadsággal szembeni ellenséges beállítottsága világosan kitűnik ezekből a szavakból:
„Be kell tiltani azoknak az újságoknak a kiadását, amelyek nem mozdítják elő a nemzeti jólétet. Követeljük mindazon művészeti vagy irodalmi irányzatok törvényi üldözését, amelyek alkalmasak arra, hogy széttagolják nemzeti életünket; és azoknak az intézményeknek az elnyomását, amelyek harcolhatnak a fenti követelmények ellen.”
A vallásüldözés már burkoltan benne van a náci programnak a vallásszabadságról adott megfogalmazásában: „Az államon belül valamennyi vallásfelekezetnek szabadságot követelünk.” De rögtön jön a megszorítás: „amennyiben ezek nem veszélyeztetik az államot és nem harcolnak a germán faj erkölcsisége és erkölcsi érzéke ellen”.
A pártprogram előre vetette a terrorkampány árnyékát. Kinyilatkoztatta : „Kíméletlen harcot követelünk azok ellen, akiknek tevékenysége sérelmes a közérdekekre”, és követelte, hogy az ilyen sérelmeket halállal büntessék.
Jelentős tény, hogy a párt vezetői ezt a programot olyan harci programként értelmezték, amely feltétlenül konfliktusra vezet. A program utolsó pontja így hangzik: „A párt vezetői esküvel fogadják, hogy feltétlenül vállalják a következményeket, ha szükséges, életüket is feláldozzák a fentemlített programpontok végrehajtása érdekében”. A pártnak ez a vezető testülete és nem az egész tagság áll önök előtt a bűnös szervezet vádjával.
Lássuk most, hogy a párt vezetői miként teljesítették ama fogadalmukat, hogy tekintet nélkül a következményekre, végrehajtják a programot. Nyilvánvaló, hogy külpolitikai célkitűzéseik, amelyek semmi másra nem irányultak, mint a nemzetközi szerződések megsértésére és arra, hogy területeket szakítsanak el más államok ellenőrzése alól, szintúgy belpolitikai programjuk legtöbb pontja is, csak a német államgépezet birtokában volt megvalósítható. Tehát első igyekezetük az volt, hogy erőszakos úton megdöntsék a weimari köztársaságot. Az 1923. évi sikertelen müncheni puccs után sokan közülük börtönbe kerültek. Az utána következő elmélkedési időszak szülte a „Mein Kampf”-ot, ez lett később a jog forrása a pártfunkcionáriusok számára, és egyúttal jelentős jövedelemforrás a párt legfelsőbb vezetője számára. A náciknak a gyenge köztársaság erőszakos megdöntésére irányuló tervei átváltoztak a köztársaság megkaparintására irányuló tervekké.
Igen nagy hibát követnénk el, ha azt gondolnánk, hogy a náci párt valami olyan laza szervezet volt, amilyeneket mi a nyugati világban „politikai pártoknak” nevezünk. Fegyelem, felépítés és módszer tekintetében a náci párt nem a demokratikus meggyőzést szolgálta. Az összeesküvés és a kényszerítés eszköze volt. A pártot nem azért szervezték, hogy a német államhatalmat a német nép többsége támogatásának elnyerése révén vegye át; azért szervezték, hogy a nép akarata ellenére ragadja meg a hatalmat.
A náci párt a „Führer-elv” szerint – vasfegyelmen nyugvó gúla, amelynek csúcsán Adolf Hitler, a Führer állt, alatta a vezetők szerteágazó hálózata, legalul, az alapon pedig az előbbiek által irányított igen népes tagság. Azok, akik valamilyen módon támogatták a mozgalmat, korántsem voltak a párt tényleges tagjai. A párttagok esküt tettek, amely valójában azt jelentette, hogy lemondtak önálló gondolkodásukról és az erkölcsi felelősségról. Az eskü szövege a következő volt : „Rendíthetetlen hűséget esküszöm Adolf Hitlernek; teljes engedelmességet fogadok neki és azoknak a vezetőknek, akiket kijelöl számomra.” A mindennapi gyakorlatban a párttagok olyan bálványimádó fanatizmussal és önmegtagadással követték vezetőjüket, ami inkább a keleti viszonyokra emlékeztet, mint a nyugatiakra.
Nem kell találgatásokba bocsátkoznunk, hogy melyek voltak a náci párt indítékai vagy célkitűzései. A közvetlen cél a weimari köztársaság aláaknázása volt. Hitler az erre vonatkozó utasítást valamennyi párttag számára Rosenberghez intézett 1931 augusztus 24-i levelében adta ki, amelyet eredetiben fogunk bemutatni. Hitler ezt írta:
„Éppen most olvasok a Völkischer Beobachter-ben (235/236. szám. 1. old.) egy cikket, amelynek címe: «Szándékában van-e Wirthnek átállni?» A cikknek az az alapgondolata, hogy mi meg akarjuk akadályozni a jelenlegi kormányforma szétmorzsolódását. A magam részéről pontosan az ellenkező célból utazgatok szerte Németországban. Ennélfogva elvárhatom, hogy saját újságom ne döfjön hátba taktikailag ostoba cikkekkel...” (PS-047 sz. dokumentum)
Egy zsákmányolt filmen Alfred Rosenberg vádlottat láthatjuk, aki avetítővászonról maga fogja elmesélni a dolgokat. Az SA erőszakosan beavatkozott a választásokba. Birtokunkban vannak az SD jelentései, amelyek részletesen leírják, hogy tagjai később miként sértették meg a választások titkosságát abból a célból, hogy megállapítsák, kik az ellenzékiek. Az egyik jelentésben ezt olvassuk:
„Az ellenőrzés a következőképpen történt : A választási bizottság egyes tagjai a szavazócédulákat számokkal jelölték meg. A szavazás alatt lista készült a szavazókról. A szavazócédulákat számsorrendben adták ki, ennélfogva később a lista segítségével sikerült megállapítani, kik azok a személyek, akik «nem»-mel szavaztak, vagy érvénytelen szavazatot adtak le. E megjelölt szavazócédulák egy példánya mellékelve. A megjelölés a szavazócédula hátlapján lefölözött tejjel történt...” (R-142 sz. dokumentum)
A politikai versengés már ismert formáin kívül a párt tevékenysége olyan volt, mint egy hadviselés főpróbája. A párt igénybe vette az általában SA „Sturmabteilungen” néven ismert rohamosztagait. Ez egy fiatal és fanatikus nácikból álló önkéntes szervezet volt, amely félig katonai fegyelem alatt állt, és erőszak alkalmazására képezték ki. Tagjai kezdetben a náci vezetők testőrei voltak, majd a defenzív taktikáról hamarosan áttértek az offenzív taktikára. Ezek fegyelmi kötelékbe szervezett banditák lettek, s arra használták fel őket, hogy szétzavarják az ellenzéki gyűléseket és megfélemlítsék a nácik ellenfeleit. Azzal hencegtek, hogy az volt a feladatuk, hogy a náci pártot „az utca urává” tegyék. Az SA-ból számos más szervezet keletkezett. Belőle származtak az úgynevezett „védőosztagok” (Schutzstaffeln), amelyeket általában „SS” néven ismerünk – ezek 1925-ben alakultak és tagjaiknak fanatizmusával és kegyetlenségével tűntek ki; belőle származott az SD néven ismert „Sicherheitsdienst” és a „Geheime Staatspolizei”, a titkos államrendőrség, a hírhedt Gestapo, amely 1934-ben, a nácik hatalomra jutása után alakult.
Egy pillantás a pártszervezetek felépítésére elegendő, hogy meggyőződjünk arról, mennyire elütött a náci párt az általunk ismert politikai pártoktól. A párt számára a jogforrás a Führer és az Unterführer volt. Megvoltak a saját bíróságai és saját rendőrsége. Az összeesküvők egy kormányt állítottak fel a párton belül, amely a törvény keretein kívül minden szankciót gyakorolt, amelyet bármely törvényes állam gyakorolni tud, és sok olyant is, amelyet az nem tud gyakorolni. Vezetési rendszere katonai volt, és alakulatai mind elnevezésben, mind funkcióban katonai jellegűek voltak. Katonai fegyelem alatt álló, felfegyverzett zászlóaljak, gépesített osztagok, repülőosztagok és a hírhedt „halálfejes” alakulatok voltak ezek, mely utóbbiaknak az elnevezése igen találó. A pártnak megvolt a maga titkosrendőrsége, biztonsági alakulatai, hírszerző és kémszervezete, portyázó alakulatai és ifjúsági alakulatai. Gondosan felépített adminisztratív gépezetet létesített a kémek és besúgók leleplezésére és felszámolására, a koncentrációs táborok vezetésére, a gázkamrák működtetésére és az egész mozgalom finanszírozására. A hatalom koncentrikus körei révén a náci párt, amint vezetői később ezzel eldicsekedtek, a német élet minden egyes fázisát ténylegesen megszervezte és uralta, de erre csak azután került sor, miután a bűnükül felrótt, brutális kegyetlenséggel folytatott elkeseredett belső harcot megszervezték. A harc e fázisának előkészítése érdekében létrehozták a pártrendőrség rendszerét. Ez a tervükben első helyen szereplő rendőrállam modelljévé és eszközévé lett.
A párt alakulatai, köztük a párt vezető szervei – az SD, az SS, az SA és a hírhedt állami titkosrendőrség vagy más néven Gestapo – állnak önök előtt a bűnös szervezet vádjával; olyan szervezetek ezek, amelyeket, mint azt saját okmányaikból bebizonyítjuk, kizárólag vakon fanatikus nácikból toboroztak, akik meggyőződésüknél és vérmérsékletüknél fogva a legdurvább erőszakra is készek voltak az általános program megvalósítása érdekében. Megfélemlítették és elhalgattatták a demokratikus ellenzéket és tartósan össze tudtak fogni a politikai opportunistákkal, militaristákkal, nagyiparosokkal, monarchistákkal és politikai reakciósokkal.
1933 január 30-án Adolf Hitler a Német Köztársaság kancellárja lett. Egy bűnös társulásnak, amelyet a vádlottak padján annak legkiemelkedőbb életben maradt tagjai képviselnek, sikerült megkaparintania magát a német kormány gépezetét, s ez később olyan eszközül szolgált, amelynek birtokában megkezdhették az oly régen tervezett háború és hódítás megvalósítását. Az összeesküvés elérkezett második szakaszába.
A náci hatalom megszilárdulása
Nézzük most azokat a cselekedeteket, amelyek között az emberiség ellen elkövetett legförtelmesebb bűnök szerepelnek, és amelyeket az összeesküvők azért követtek el, hogy tökéletesítsék a német állam fölött gyakorolt ellenőrzésüket és előkészítsék Németországot a célkitűzéseik megvalósításához elengedhetetlenül szükséges agresszív háborúra.
Az 1920-as években a vereség és hagyományos kormányuk felbomlása következtében a német nép tehetetlennek érezte magát és nem tudta, mitévő legyen. A demokratikus elemek, amelyek a weimari köztársaság új és gyenge államgépezete segítségével megkísérelték kormányozni Németországot, nem kaptak megfelelő támogatást a világ többi részétől, s így az én országomtól sem. Tagadhatatlan, hogy Németország akkor, amikor egyéb problémáihoz még az egész világra kiterjedő válság is hozzájárult, gazdasági és politikai életében sürgős és bonyolult problémákkal állt szemben, amelyek bátor lépéseket tettek szükségessé.
Azok a belső rendszabályok, amelyekkel egy nemzet megkísérli megoldani saját problémáit, rendszerint nem érdeklik a többi nemzetet. De a nácik programja kezdettől fogva a kétségbeesés programjának volt tekinthető egy olyan nép számára, amely még mindig a sikertelen háború következményeit nyögte. A náci politika olyan célokat tűzött maga elé, amelyek csak abban az esetben voltak elérhetők, ha Európában újabb háború tör ki és annak kimenetele sikeresebb lesz. Az összeesküvők Németország problémáit egy olyan összeesküvéssel akarták megoldani, amelynek célja az első világháborúban elvesztett területek visszaszerzése és egyéb közép-európai termékeny területek megszerzése volt az ottlakók tulajdonfosztása vagy kiirtása révén. Az is céljuk volt, hogy tönkretegyék vagy állandóan gyengítsék a szomszéd népeket, s ezzel megszerezzék a tényleges uralmat Európa és esetleg a világ felett. Szándékaik pontos határát nem szükséges meghúznunk, mert az agresszív háború mindenképpen törvényellenes, akár kis, akár nagy tétek forognak kockán.
Abban az időszakban két kormány volt Németországban, az egyik az igazi kormány, a másik pedig egy fiktív kormány. A Német Köztársaság formáit egy ideig fenntartották, és ez volt kifelé a látható kormány. De az igazi hatalom az államban a törvényen kívül és a törvény felett állt, és a náci párt vezető csoportjának a kezében volt.
1933. február 27-én, alig egy hónappal azután, hogy Hitler kancellár lett, felgyújtották a Reichstag épületét. A szabad parlamentáris kormány szimbólumának leégését mintha csak a gondviselés küldte volna a nácik számára, olyannyira, hogy az a vélemény terjedt el, hogy ők maguk gyújtották fel. Valóban, ha ismert bűneiket mérlegeljük, nem hihetjük, hogy egy egyszerű gyújtogatástól visszariadtak volna. De nincs szükségünk arra, hogy megoldjuk azt a problémát, ki volt a gyújtogató. A fontos az, hogyan használták ki a tűzvész tényét, és az milyen hatással volt a közvéleményre. A nácik tüstént a Kommunista Pártot vádolták a felbujtással és a bűntény elkövetésével, és mindent elkövettek, hogy a gyújtogatás egyedülálló tényét egy kommunista forradalom kezdetének tüntessék fel. Azután, a hisztériát kihasználva, ezt az ijesztgetés céljából általuk kieszelt forradalmat valóságos forradalomként kezelték. A következő év decemberében a német Legfelsőbb Bíróság dícséretes bátorsággal és függetlenséggel felmentette a vádlott kommunistákat, de már túlságosan késő volt, hogy befolyásolni lehessen az eseményeknek azt a tragikus menetét, amelyet a náci összeesküvők elindítottak.
A tűzvészt követő reggel Hitler az agg és beteg von Hindenburg elnökkel aláíratott egy elnöki rendeletet, amely felfüggesztette a weimari köztársaság alkotmányának az egyéni szabadságra vonatkozó kiterjedt garanciáit. A rendelet kimondta:
„A Német Birodalom alkotmányának 114, 115, 117, 118, 123, 124 és 153. cikkei további intézkedésig felfüggesztetnek. Ennélfogva az egyébként előírt törvényes keretek között a személyes szabadság, a szólásszabadság, s vele együtt a sajtószabadság, a gyülekezési és egyesülési jog korlátozása, a levél-, távirat- és távbeszélőtitok megsértése, a házkutatások elrendelése, a tulajdonelkobzás s szintúgy a tulajdon korlátozása is megengedhető.” (PS-1390. sz. dokumentum)
Azt, hogy az 1933. február 28-i rendelet milyen mértékben korlátozta a személyes szabadságot, megérthetjük, ha megvizsgáljuk, melyek voltak azok a weimari alkotmányból folyó jogok, amelyeket felfüggesztettek:
„114. cikk. A személy szabadsága sérthetetlen. A közhatóságok kizárólag törvényes alapon korlátozhatják, illetve vehetik el a személyes szabadságot. Azokat a személyeket, akiket szabadságától megfosztottak, legkésőbb másnap tájékoztatni kell, mely hatóság rendeletére és milyen okból fosztották meg szabadságuktól; az ilyeneknek késedelem nélkül lehetőséget kell nyújtani arra, hogy szabadság-megfosztásuk ellen kifogást tegyenek.
115. cikk. Minden német háza szent és sérthetetlen. Kivételeket csak a törvény állapíthat meg.
117. cikk. A levél-, és minden postai, távirat- és távbeszélőtitok sérthetetlen. Kivételeket csakis a birodalmi jog engedélyezhet.
118. cikk. Minden németnek az általános törvények korlátain belül joga van élőszóban, írásban, nyomtatásban, ábrázolatban vagy egyéb módon szabadon nyilvánítani véleményét. Semmiféle munka- vagy alkalmazási viszony nem korlátozhatja őt, és annak, aki ezzel a jogával él, ebből semmiféle hátránya nem származhatik...
123. cikk. Minden németnek bejelentés és külön engedély nélkül joga van békésen és fegyvertelenül gyülekezni. A birodalmi törvény kötelezővé teheti a szabad ég alatt tartott gyűlések előzetes bejelentését, és betilthatja azokat abban az esetben, ha a közbiztonságot közvetlenül veszélyeztetik.
124. cikk. Minden németnek joga van olyan egyesületeket vagy társaságokat alakítani, amelyeknek célkitfizései nem ütköznek a büntető törvényekbe. Ezt a jogot megelőző rendszabályokkal nem lehet korlátozni. Ugyanezek a rendelkezések vonatkoznak a vallási egyesületekre és társulásokra is. Minden társaság bejegyezhető (jogképességet szerezhet) a polgári jog rendelkezései szerint. Ezt a jogot nem lehet megtagadni egy társaságtól sem azon az alapon, hogy politikai, szociálpolitikai vagy vallási célokat követ.
153. cikk. Az alkotmány biztosítja a tulajdont. A tulajdon tartalmát és korlátait a törvény határozza meg. Kisajátítás egyedül közérdekből és törvényi alapon hajtható végre. A kisajátításért megfelelő kártérítés jár, hacsak a birodalmi jog másként nem intézkedik. Ha a kártérítési összeg körül vita támad, az ügyet a rendes polgári bíróságok elé lehet terjeszteni, hacsak a birodalmi jog másként nem intézkedik. Kártérítést kell fizetni, ha a Birodalom a tartományok, közületek vagy közhasznú társaságok tulajdonát sajátítja ki. A tulajdon kötelezettségekkel jár. A tulajdon használatánák összhangban kell lenni a közérdekkel.” (PS-2050. sz. dokumentum)
Ha igazságosak akarunk lenni von Hindenburghoz, meg kell mondanunk, maga az alkotmány felhatalmazta őt, hogy ideiglenesen felfüggessze ezeket az alapvető jogokat, „ha a Német Birodalom közbiztonságát vagy rendjét valami komolyan megzavarja vagy veszélyezteti”. Azt is el kell ismernünk, hogy Ebert elnök már előzőleg élt ezzel a hatalommal.
De a nemzetiszocialista államcsíny azért vált lehetővé, mert a Hitler–Hindenburg-féle rendelet intézkedései eltértek a korábbi felfüggesztő rendeletek intézkedéseitől. Amikor Ebert felfüggesztette az egyéni jogok alkotmányi garanciáit, rendelete kifejezetten ismét életbe léptette a Reichstagnak 1916-ban, az előző háború idején a védöőrízetről elfogadott törvényét. Ez a törvény biztosította, hogy a letartóztatott személyeket 24 órával a letartóztatás után kihallgassák, feljogosította őket védő igénybevételére és arra, hogy megtekintsenek minden, a tárgyalásra vonatkozó lényeges okmányt, és téves letartóztatás esetén a kincstár terhére kártérítést követeljenek.
Az 1933. február 28-i Hitler-Hindenburg-féle rendelet nem tartalmazott ilyen garanciákat. Von Hindenburg esetleg nem vette észre ezt a mulasztást. Ő bizonyára nem mérte fel annak hatását. Ez a mulasztás a Hitler vezetése alatt már létező és működő náci rendőrségnek és pártalakulatoknak teljesen szabad kezet adott és büntetlenséget biztosított. A titkos és határozatlan időre történő letartóztatás – vád emelése nélkül, tanúk nélkül, kihallgatás nélkül, védő nélkül – az embertelen büntetés módszerévé lett mindazokkal szemben, akikre a náci rendőrség gyanakodott, vagy akik nem tetszettek nekik. Egyetlenegy bíróság sem tilthatta el a letartóztatást és nem rendelhette el a letartóztatott egyén szabadonbocsátását. A német nép a rendőrség kezében, a rendőrség a náci párt kezében, a párt pedig egy bűnöző csoport kezében volt, amelynek az Önök előtt ülő vádlottak életben maradt és reprezentatív vezetői.
A náci összeesküvés, mint ezt később bebizonyítjuk, nemcsak az aktív ellenzék elnyomását vette tervbe, hanem mindazoknak az elemeknek a kiirtását is, akikkel nem lehetett elfogadtatni a náci államelméletet. Ez az összeesküvés nemcsak arra törekedett, hogy megteremtse a náci „új rendet”, hanem arra is, hogy hatalmát – ahogy azt Hitler jósolta – „egy évezredre” biztosítsa.
A nácik minden kétely nélkül megegyeztek abban, kik az ellenzéki elemek. Von Fritsch vezérezredes 1938. december 11-én megadta a tömör megfogalmazást:
„Az első világháború után hamarosan arra a következtetésre jutottam, hogy Németország csak akkor lesz újra erős, ha három csatában győzelmet aratunk: 1. a munkásosztály elleni csatában – ezt Hitler már megnyerte; 2. a katolikus egyház, vagy pontosabban az ultramontanizmus elleni csatában. 3. a zsidók elleni csatában.” (PS-1947 sz. dokumentum)
Hosszú ideig tartott a harc e három elem ellen. A Németországon belüli harc csupán az említett elemek elleni világméretű hadjárat gyakorlati előkészítése volt. Földrajzilag és időrendben az emberiség ellen elkövetett bűntettek két csoportját különböztetjük meg: az egyik – a Németországban a háború előtt és alatt elkövetett bűntettek, a másik – a megszállt területeken a háború alatt elkövetett bűntettek. A náci tervek azonban e két csoportot nem választották el egymástól. Ezek folyamatos továbbfejlesztései annak a náci tervnek, amely azoknak a népeknek és intézményeknek a kiirtására irányult, amelyek bármely időben esetleg „az új világrend” megdöntésének csomópontjai vagy eszközei lehettek volna. E vádbeszéd során ezeket az emberiség ellen elkövetett bűncselekményeket az egységes náci terv megnyilvánulásának tekintjük és von Fritsch csoportosítása szerint tárgyaljuk.
Forrás: A nürnbergi per vádbeszédei, 23–96. p.; ill. Procés..., T. 2., 106–166. p.