(Elhangzott 1945. november 21-én)
6. rész
Az agresszív háború
Nem akarom elnyújtani beszédemet azoknak a lépéseknek a részletezésével, amelyek a Lengyelország ellen 1939 szeptember 1-én megindított támadással kitört agresszív háborúra vezettek. A további eseményeket az okmányokból fogják megtudni, amelyek között magának a német főparancsnokságnak az okmányai is szerepelnek. A terveket jóelőre kidolgozták. 1935-ben Hitler Schacht vádlottat kinevezte a hadigazdálkodás ügyeinek fő intézőjévé (PS-2261 sz. dokumentum). Birtokunkban van Jodl tábornok naplója (PS-1780 sz. dokumentum); az „Otto terv”, amely Hitler saját támadási parancsa Ausztria ellen, arra az esetre, ha a kieszelt trükk nem sikerül (C-102 sz. dokumentum); a „Plan Grün” (Zöld Terv), Csehszlovákia megtámadásának terve (PS-388 sz. dokumnetum); a nyugat elleni háború tervei (PS-375 és PS-376 sz. dokumentumok); Funk Hitlerhez intézett 1939 augusztus 25-i levele, amely részletesen leírja a hosszantartó gazdasági előkészítést (PS-669 sz. dokumentum); Keitel 1939–1940-re szóló szigorúan bizalmas mozgósítási parancsa, amely előírja, milyen titkos lépéseket kell tenni „a feszültség időszakában”, amely alatt nyilvánosan nem mondják ki a „hadiállapotot, még akkor sem, ha a külföldi ellenség ellen nyílt háborús rendszabályokra kerül sor”. Ez utóbbi parancs birtokunkban van (PS-1639a sz. dokumentum), annak ellenére, hogy 1945 március 16-án, amikor a szövetséges csapatok Németország szíve felé nyomultak előre, bizalmas parancs jelent meg, amely elrendelte, hogy el kell égetni ezeket a terveket. Birtokunkban vannak Hitlernek a „Barbarossa tervre” vonatkozó 1940 december 18-áról keltezett direktívái, amelyek kifejtik az Oroszország elleni támadás stratégiáját (PS-446 sz. dokumentum). Ez a terv eredeti példány, s rajta van Keitel és Jodl vádlottak kézjegye. A nácik jóval a hadiállapot bejelentése előtt megtervezték a támadást. Részletes adataink vannak a „Fehér Tervről” (Plan Weiss), Lengyelország megtámadásának tervéről (C-126 sz. dokumentum). Ezzel a támadással tört ki a háború. A tervet Keitel adta ki 1939 április 3-án. A támadásra csak szeptemberben került sor. A támadás előkészületeit az alárendelt parancsnokok végezték, akiknek egyike június 14-én utasítást adott ki, amely a következőket mondja :
„A hadsereg főparancsnoka elrendelte, hogy dolgozzák ki a Lengyelország elleni felvonulás tervét, amely számításba veszi a politikai vezetésnek azt a követelését, hogy a háborút meglepetésszerűen kell megkezdeni, és gyors sikereket kell elérni...
A vezénylő tábornokok, a hadosztályparancsnokok és egyéb parancsnokok kötelességévé teszem, hogy a legnagyobb mértékben korlátozzák a tájékoztatandó személyek számát s a tájékoztatás mértékét, és minden alkalmas intézkedést tegyenek meg, hogy olyan személyek, akiknek nincs közük a dologhoz, ne szerezhessenek értesülést...
A hadműveletet a határ szomszédságában riadókészültségbe helyezett, főként páncélos és gépesített alakulatokkal meglepetésszerűen kell megkezdeni, hogy a zavartalan lengyel mozgósítást és csapatösszevonást megelőzzük. A lengyel határőrökkel szembeni kezdeti fölényt és a feltétlenül várható meglepetést a hadsereg más részeinek gyors felvonultatásával fenn kell tartani. Ennek egyúttal az is a célja, hogy megakadályozza a lengyel hadsereg felvonulását...
Ha a politikai helyzet alakulása azt mutatná, hogy a meglepetés a háború kitörésekor nem jöhet szóba, mert a lengyel hadsereg védelmi előkészületei előrehaladott állapotban vannak, a hadsereg főparancsnoka az ellenségeskedés megkezdését csak azután fogja elrendelni, miután erre a célra elegendő számú további erőket vont össze. Minden készülődés alapja az legyen, hogy meg kell lepni az ellenséget...” (PS-2327 sz. dokumentum)
Birtokunkban van az angliai invázióra vonatkozó parancs is, amelyet Hitler írt alá, és rajta van Keitel meg Jodl kézjegye. Érdekes megjegyezni, hogy a parancs azzal a megállapítással kezdődik, hogy bár az angolok katonai helyzete „reménytelen”, a megadási szándék legkisebb jelét sem mutatják.
Nem kevésbé terhelők Hitler legfőbb tanácsadóival folytatott megbeszéléseinek jegyzőkönyvei. 1937 november 5-én Hitler többek között azt mondta Göring, Raeder és Neurath vádlottaknak, hogy Németország újrafelfegyverkezése gyakorlatilag befejeződött, s elhatározta, hogy erőszak alkalmazásával, a Csehszlovákia és Ausztria elleni villámtámadással kezdve, legkésőbb 1943–1945-ben, de lehet, hogy már 1938-ban nagyobb életteret biztosít a németek számára Európában (PS-386 sz. dokumentum). 1939 május 23-án a Führer a következőket jelentette ki törzskarának:
„A kérdés számunkra az, hogy Keleten kiterjesszük életterünket és biztosítsuk élelmiszerellátásunkat... A föld természetes termékenysége és az alapos német kiaknázás óriási mértékben emeli majd a terméshozamot.
Ennélfogva szó sem lehet Lengyelország megkíméléséről, és csak egy döntés marad számunkra: az első kedvező alkalommal megtámadni Lengyelországot. Nem várhatjuk a cseh eset megismétlődését. Ez alkalommal háború lesz.” (L-79 sz. dokumentum)
1939 augusztus 22-én Hitler ismét beszédet mondott a főparancsnokság tagjai előtt, és elmondta nekik, mikor kerül sor a hadműveletek megkezdésének elrendelésére. Kijelentette, hogy propagandacélra megfelelő ürügyet fog kiprovokálni. „Nem számít – mondotta –, hogy ez az ürügy eléggé meggyőző lesz-e vagy nem. Különben is a győztest sohasem kérdezik meg, hogy igazat mondott-e vagy nem. Brutálisan kell eljárni. Az igazság mindig az erősebb oldalán áll.” (PS-1014 sz. dokumentum) 1939. november 23-án, miután a németek már megszállták Lengyelországot, Hitler a következőket jelentette ki:
„A történelemben először fordul elő, hogy csak egy fronton kell harcolnunk, a másik front jelenleg szabad. De senki sem tudhatja, hogy ez meddig marad így. Hosszú időn át haboztam, hogy Keleten támadjak-e először és csak aztán Nyugaton. Alapjában véve nem azért szerveztem fegyveres erőket, hogy ne használjam fel őket támadásra. A támadásról szóló döntést mindig én hoztam. Előbb vagy utóbb meg akartam oldani a problémát. A körülmények hatására úgy határoztam, hogy először Keleten kell támadni...” (PS-789 sz. dokumentum)
A véres következmények mindannyiunk előtt ismeretesek. A nácik határincidenseket szerveztek. Terület átengedését követelték. Amikor Lengyelország elutasítóan válaszolt, a német erők 1939 szeptember 1-én támadásba lendültek. Varsót lerombolták, Lengyelország elesett. A nácik tervüknek megfelelően az agressziót hamarosan egész Európára kiterjesztették, hogy megszerezzék a meglepetés előnyét a felkészületlen szomszédokkal szemben. A békés szándékok ismételt és ünnepélyes kinyilatkoztatása ellenére 1940 április 9-én betörtek Dániába és Norvégiába; 1940 május 10-én Hollandiába és Luxemburgba; 1941 április 6-án pedig Jugoszláviába és Görögországba.
1939 augusztus 23-án a nácik Lengyelország és szövetségesei elleni agressziós előkészületeik szerves részeként megnemtámadási szerződést kötöttek Szovjet-Oroszországgal. Ezt a szerződést, amelyet csupán időnyerés céljából kötöttek, csak addig szándékoztak tiszteletben tartani, ameddig fel nem készültek annak megszegésére. 1941 június 22-én, régen készenálló terveiket követve, csapataikkal minden hadüzenet nélkül betörtek a szovjet területre. Most már egész Európa lángokban állt.
Összeesküvés Japánnal
A nácik agresszív terveiben az is szerepelt, hogy felhasználják az ázsiai szövetségeseket, és a japánok között olyan emberekre akadtak, akik hozzájuk hasonlóan gondolkodtak, és az övékéhez hasonló célokat követtek. Lélekben rokonok voltak.
Himmler beszámol egy megbeszélésről, amelyet 1939 január 31-én Osima tábornokkal, a berlini japán nagykövettel folytatott. Ezt írja:
„Azon kívül neki (Osimának) mostanáig sikerült tíz, bombákkal felszerelt oroszt átküldeni a kaukázusi határon. Ezeknek az oroszoknak az volt a feladatuk, hogy megöljék Sztálint. A később átküldött oroszok közül többet agyonlőttek a határon.” (PS-2195 sz. dokumentum)
1940 szeptember 27-én a nácik megkötötték a tíz évre szóló német–olasz–japán katonai és gazdasági szövetségi szerződést, amelynek értelmében az említett hatalmak megállapodtak abban, hogy „támogatják egymást és együttműködnek Nagy Kelet-Ázsia és Európa területein kifejtett erőfeszítéseik során, ahol elsődleges céljuk a dolgok új rendjének megteremtése és fenntartása”.
1941 március 5-én Keitel vádlott egy szigorúan bizalmas irányelvet adott ki. Ez megállapította, hogy a Führer parancsa értelmében mindenképpen buzdítani kell Japánt, hogy vegyen részt aktívan a háborúban és elrendelte, hogy a japánok katonai erejét növelni kell azáltal, hogy feltárják előttük a németek háborús tapasztalatait, és katonai, gazdasági, valamint műszaki természetű támogatást nyújtanak nekik. Mindennek célja az volt, hogy Angliát gyorsan leverjék, és ezzel az Egyesült Államokat távoltartsák a háborútól (C-75 sz. dokumentum).
1941 március 29-én Ribbentrop kijelentette Macuoka japán külügyminiszternek, hogy a német hadsereg már készen áll az Oroszország elleni csapásra. Macuoka Ribbentropnak ismételt biztosítékokat adott a Távol-Keletre vonatkozóan. Japán – mondotta – a jelen pillanatban úgy viselkedik, mintha semmiféle érdeke nem füződne Szingapúrhoz, de „szándékában áll lesújtani, ha a megfelelő pillanat elérkezik”. (PS-1877 sz. dokumentum).
1941 április 5-én Ribbentrop nyomatékosan hangsúlyozta Macuokának, hogy Japán hadbalépése „meggyorsítja a győzelmet”, és a hadbalépés inkább érdeke Japánnak, mint Németországnak, mert Japánnak kitűnő alkalmat teremt nemzeti céljai megvalósítására és a kelet-ázsiai vezető szerep megszerzésére (PS-1882 sz. dokumentum).
A per bizonyítékaiból az is kitűnik, hogy Németország vezetői háborút terveztek az Egyesült Államok ellen, mind az Atlanti-óceán, mind a Csendes-óceán felől. A Führer főhadiszállásának 1940 október 29-én kelt mernoranduma bizonyos felvilágosításokat kér a légi és utánpótlási támaszpontokra vonatkozóan, majd megállapítja:
„A Führer jelenleg azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy egy Amerika elleni későbbi háború céljára hogyan lehetne elfoglalni az atlanti szigeteket. A főhadiszálláson megkezdődnek az erre vonatkozó tanácskozások.” (PS-376 sz. dokumnetum)
1941 december 7-én, amelyról az elhunyt Roosevelt elnök kijelentette, hogy „ez a nap örökké a gyalázat napja lesz”, a német agresszió győzelme biztosnak látszott. A Wehrmacht Moszkva kapui előtt állt. Japán e helyzetet kihasználva, mialatt megbízottai Washingtonban elterelő diplomáciai manővereket folytattak, hadüzenet nélkül, álnokul megtámadta az Egyesült Államokat Pearl Harbornál és a Fülöp-szigeteken. Ezután hamarosan támadások következtek a Brit Államközösség és Hollandia ellen a Csendes-óceán délnyugati térségében. Ezeket az agresszív lépéseket az egyetlen lehetséges módon fogadták: azonnali hadüzenettel és fegyveres ellenállással, amely hosszú hónapok kudarcain keresztül lassan felfejlődött mindaddig, amíg végül a tengely porbaomlott, és áldozatai részére kivívtuk a szabadságot.
Forrás: A nürnbergi per vádbeszédei, 23–96. p.; ill. Procés..., T. 2., 106–166. p.