(Elhangzott 1945. november 21-én)
5. rész
Terror és háborús előkészületek
A többi kormányt vagy a nemzetközi közösséget nem érdekli, hogy egy kormány általában hogyan bánik saját lakosságával. Bizonyára kevés az olyan eset, amikor az elnyomás vagy a kegyetlenség indokolttá teszi a külföldi hatalmak beavatkozását. De tudjuk, hogy az a mód, ahogy a németek a németekkel bántak, méreteiben és kegyetlenségében minden olyan határon túlmegy, amit a modern civilizáció eltűrhet. Hallgatás esetén a többi nemzet e bűnök társtettesévé válnék. A nácik üldözéseinek ezenkívül nemzetközi bűncselekmény jellegük volt a cél miatt, amelynek érdekében elkövették őket.
A szabad munkásszervezetek, az egyházak és a zsidók befolyását, amint láttuk, azért akarták megsemmisíteni, hogy elhárítsák az útból az agresszív háború kirobbantásával szemben megnyilvánuló ellenállásukat. Ha a szerződéses kötelezettségek megszegésével vívott agresszív háború a nemzetközi közösségre tartozik, akkor az előkészületek is reá tartoznak. A német nép háborús célokra történő tömörítésének a terror volt a fő eszköze. Sőt, ezek a Németországban elkövetett kegyetlenségek gyakorlatok voltak a későbbi borzalmas cselekmények elkövetésére; tanították a bűnös szervezetek tagjait a példa alkalmazására a később megszállt országokban.
A rendőrségi alakulatok révén, amelyek bűnös szervezet vádjával állnak Önök előtt, a náci párt vezetői, akiket az alapvető és ismert cél elérésében bizonyos mértékig minden vádlott támogatott, terroruralmat létesítettek. Ezeket a kém- és rendőri szervezeteket arra használták fel, hogy kifürkésszék az ellenzékeskedés minden formáját, és megbüntessenek mindenkit, aki nem adta be a derekát. Ezek a szervezetek azzal kezdték, hogy felállították és igazgatták a koncentrációs táborokat – a buchenwaldit 1933-ban és a dachauit 1934-ben. De ezek a hírhedt nevek nem álltak egyedül. Németország területét ellepték a tucatjával létesített koncentrációs táborok. Kezdetben akadtak egyes németek, akik tiltakoztak ellenük. Birtokunkban van Gürtner igazságügyminiszter Hitlerhez intézett levele, amely igen jellemző. Egy Gestapo-hivatalnok ellen eljárást indítottak a hohensteini táborban elkövetett bűncselekmények miatt, és Szászország náci kormányzója nyomban kérte, hogy az eljárást szüntessék meg. Az igazságügyminiszter 1935 júliusában tiltakozott, mert mint megállapitotta :
„Ebben a táborban legalább 1933 nyara óta rendkívül rosszul bántak a foglyokkal. Nemcsak az történt, hogy a foglyokat ok nélkül eszméletük elvesztéséig korbácsolták, mint ahogy az a Stettin közelében lévő bredowi koncentrációs táborban történt, hanem egyéb módon is kínozták: a foglyokat egy külön erre a célra szerkesztett készülék alá állították, amelyből állandóan víz csepegett a fejükre, mindaddig, amíg súlyos gennyedéses sebek nem keletkeztek a fejbőrükön...” (PS-787 sz. dokumentum)
Nem részletezem azokat a szörnyűségeket, amelyek ezekben a koncentrációs táborokban történtek. A verések, az éheztetés, a kínzás és a gyilkolás megszokott dolgok voltak – olyannyira, hogy a kínzók maguk is belefásultak és hanyagul látták el feladatukat. Birtokunkban van egy jelentés, hogy egy éjjel Plötzenseeben 186 személyt végeztek ki, holott a parancs csak 180 személyre szólt. Egy másik jelentés leírja, hogy az egyik áldozat családja tévedésből két urnát kapott egy helyett.
A foglyokat arra kényszerítették, hogy egymást végezzék ki. 1942-ben kivégzésenként 5 birodalmi márkát fizettek nekik, de 1942 június 27-én Glücks SS-tábornok elrendelte a koncentrációs táborok parancsnokainak, hogy ezt a honoráriumot 3 cigarettára csökkentsék. 1943-ban az SS birodalmi vezetője és a német rendőrség főnöke parancsot adott, hogy az orosz nők testi fenyítését lengyel nőknek kell végezniük, és viszont; de a díjszabás nem volt rögzítve. Kijelentette, hogy jutalomként néhány cigaretta engedélyezhető. A nácik uralma alatt az emberi élet fokozatosan elvesztette értékét, míg végül is alig ért egy marék dohányt – „ersatz” dohányt. Néha azonban előfordultak az „emberi jóság” bizonyos halvány nyomai. 1942 augusztus 11-én Himmler például elrendelte 14 koncentrációs tábor parancsnokának, hogy a német foglyokat csak német foglyok verhetik (PS-2189 sz. dokumentum).
Titokzatosság és bizonytalanság párosult a kegyetlenséggel, hogy a kínzást a tábor foglyairól a családra és a barátokra is kiterjesszék. Férfiak és nők eltűntek lakásukról vagy munkahelyükről, az utcáról, és senki sem tudta, mi lett velük. Nem azért nem adtak felvilágosítást az illetők hollétéről, mert az apparátusnak túl sok volt a munkája; ezt szándékosan tették. Az SD és a SIPO főnöke szerint a Führer rendelete értelmében aggódást kell kelteni a letartóztatott személy családja körében (PS-668 sz. dokumentum). A deportálásokat és a titkos letartóztatásokat náci szellemességgel, amely azonban inkább a vámpírok szellemessége, „Nacnt und Nebel”-nek (éjszaka és köd) nevezték (PS-883 és L-90 sz. dokumentumok). Az ilyen akciókra vonatkozó számtalan paranes egyike a következó felvilágosítást adja:
„A rendelet alapvető újítást vezet be. A Führer és a fegyveres erők főparancsnoka elrendeli, hogy a megszállt területeken polgári személyek által elkövetett minősített bűncselekmények ügyében a megszállt területeken állandóan működő hadbíróságok csak abban az esetben ítélkezhetnek, ha (a) a várható ítélet halálbüntetés, és (b) az ítéletet a letartóztatás után 8 napon belül meghozzák.
A Führernek és a fegyveres erők főparancsnokának várakozása szerint csak e két feltétel teljesülése esetén remélhető, hogy a megszállt területeken végrehajtott büntető rendszabályoknak meglesz a kellő elrettentő hatásuk.
Egyéb esetekben a jövőben a vádlottakat titokban Németországba kell szállítani, és ott kell lefolytatni az eljárást ellenük. Az ilyen intézkedések elrettentő hatása abban rejlik, hogy (a) a vádlott nyom nélkül eltűnik, (b) semmiféle tájékoztatást nem adnak hollétéröl és sorsáról.” (PS-883 sz. dokumentum)
A durva kegyetlenséghez tudományos tökély járult. A „nemkívánatos” elemeket mérgek intravénás befecskendezésével vagy gázkamrában végezték ki. Mérgezett golyókkal lövöldöztek rájuk, hogy tanulmányozzák azok hatását (L-103 sz. dokumentum).
Később a nácik a barbár kísérleteket undorítókkal egészítették ki. Ezek az utóbbiak nem degenerált alárendelteknek, hanem a náci összeesküvés vezető elméinek művei voltak. 1942 május 20-án Milch vezértábornagy felhatalmazta Wolff SS-tábornokot, hogy a dachaui táborban úgynevezett „hideg” (hibernizációs) kísérleteket végezzen, és erre a célra négy cigánynőt választottak ki. Himmler megengedte, hogy más táborokban is folytassanak ilyen „kísérleteket” (PS-1617 sz. dokumentum). Dachauban a beosztott „orvos” jelentései szerint az áldozatokat hideg vízbe mártották és mindaddig benne tartották, amíg a testhőmérséklet 28° C-ra csökkent, és hirtelen halál következett be. Ez 1942 augusztusában történt. De az „orvos” javított technikáján. 1943 februárjában már azt jelentette, hogy 30 személyt 27-29° C-ig sikerült lehűtenie, az illetők keze és lába a hidegtől egészen elfehéredett, majd testüket forró fürdőben „ismét felmelegítették”. De a nácik tudományos győzelme abban állt, hogy „állati meleget” alkalmaztak a felmelegítésre. A majdnem halálra fagyott férfiáldozatot két eleven nő közé fektették, mindaddig ott tartották, amíg magához nem tért, és környezetére nemi közösüléssel nem reagált (PS-1616 sz. dokumentum). Ezzel tetőpontját érte el a náci degeneráltság.
Nem szeretném beszédemet ilyen beteges történetekkel teletűzdelni, de abban a nehéz helyzetben vagyunk, hogy ezeknek a bűnözőknek az ügyét tárgyaljuk, és ezek olyan dolgok, amelyeknek megtörténtéről saját ügynökeik számolnak be. Ezeket a koncentrációs táborokat filmen fogjuk Önöknek bemutatni, olyan állapotban, ahogy a szövetséges csapatok megérkezésükkor találták őket, és bemutatjuk azokat az intézkedéseket is, amelyeket Eisenhower tábornoknak kellett elrendelnie megtisztításuk érdekében. Ez a bizonyítási mód elveszi az Önök étvágyát, és azt fogják mondani, hogy elraboltam álmukat. De ezek olyan dolgok, amelyek felkavarták a világ gyomrát, és azt eredményezték, hogy minden civilizált ember a náci Németország ellen fordult.
Németország egy óriási kínzókamra lett. Az áldozatok jajkiáltásai bejárták a világot, és mindenütt borzongást keltettek a civilizált emberek körében. Én azok közé tartozom, akik az elmúlt háború idején a legtöbb ilyen rémtörténetet gyanakvással és kétkedéssel fogadtam. De a most következő bizonyítás annyira meggyőző lesz, hogy már előre bátran kijelenthetem, egyetlen egy szavam sem talál cáfolatra. E vádlottak csupán személyes felelősségüket fogják tagadni, vagy azt, hogy tudtak a dolgokról.
A német lakosság tisztességes és bátor elemeit megsemmisítették a legszövevényesebb kém- és besúgóhálózattal, amely modern államban valaha létezett és azokkal az üldözésekkel és kínzásokkal, amelyekhez hasonlót évszázadokon át nem látott a világ. A tisztességes, de gyenge jellemeket megfélemlítették. A nyílt ellenállás, amely mindig gyenge és határozatlan volt, megszűnt. De ellenállás – és én boldog vagyok, hogy ezt mondhatom – mindig maradt, habár csak olyan eseményekben nyilvánult meg, mint a Hitler ellen 1944 július 20-án elkövetett sikertelen merénylet. Miután az ellenállást a föld alá kényszerítették, a német állam a nácik kezébe került. De a nácik nemcsak elhallgattatták azokat, akik nem értettek velük egyet. Pozitív ellenőrzést teremtettek, amely ugyanolyan hatékony volt, mint a negatív ellenőrzés. A propagandaszervek, addig példátlan módon, olyan állandó lelkesedésre és önfeláldozásra buzdították a pártot és a párt szervezeteit, amilyent mi, demokratikus népek, csak közvetlenül az általános választások előtt tudunk elérni. Bevezették és gyakorlatilag megvalósították a Führer-elvet, amely központosította a párt és a párt által irányított állam ellenőrzését a német emberek élete és gondolkodása felett, akik hozzászoktak ahhoz, hogy bárki is irányítsa a német államot, valami misztikus dolgot lássanak benne, ami érthetetlen az én népem számára.
Mindezt az ellenőrzést kezdettől fogva példátlan energiával és célratörően gyakorolták annak érdekében, hogy Németországot háborús vágányokra állítsák át. A nácik saját okmányaiból bizonyítjuk be a titkos katonai kiképzést és a katonai légierő titokban történt felállítását. Végül is bevezették a sorozáson alapuló hadsereget. A pénzemberek, közgazdászok, nagyiparosok csatlakoztak a tervhez, és ipari, valamint pénzügyi téren elősegítették azoknak a gondosan kidolgozott változtatásoknak bevezetését, amelyek az erőforrások és az energia háborús előkészüietekre történő példátlan koncentrációját szolgálták. Németország a fegyverkezés terén annyira megelőzte a szomszédokat, hogy egy éven belül képes volt megtörni az európai kontinens egész katonai erejét, Szovjet-Oroszországét kivéve, és utána visszavetni az orosz hadseregeket egészen a Volgáig. Ezek az előkészületek olyan fokot értek el, hogy túlhaladtak minden honvédelmi szükségletet, és minden vádlott s velük együtt minden értelmes német jól tudta, hogy agresszív célokat követnek.
Agressziós kísérletek
Mielőtt a nácik a nyíltan agressziós hadviseléshez folyamodtak volna, jónéhány óvatos kísérletet tettek annak kipuhatolására, milyen ellenállásra számíthatnak azok részéről, akik útjukban álltak. Előrementek, de csak olyan mértékben, ahogy a többiek visszavonultak, és készek voltak visszavonulni, ha a helyzet olyan volt, hogy a kitartás veszélyesnek bizonyulhatott.
1936 március 7-én a nácik ismét megszállták a rajnai övezetet, s utána ott a versailles-i és a locarnói szerződés megszegésével erődítési munkálatokba kezdtek. Lényeges ellenállásra nem találtak, és ezért felbátorodtak, hogy megtegyék a következő lépést, amely Ausztria megszerzése volt. Németország több ízben is kijelentette, hogy nincsenek tervei Ausztriát illetően, mégis megszállta. A támadás veszélye arra kényszerítette Schuschnigg osztrák kancellárt, hogy lemondjon, és átadja helyét a náci Seyss-Inquartnak, aki most vádlottként ül előttünk. Ő nyomban megnyitotta a határt, és felkérte Hitlert, hogy „a rend fenntartása végett” szállja meg Ausztriát. A behatolás március 12-én kezdődött. Hitler másnap Ausztria államfőjévé nyilvánította magát, átvette fegyveres erőinek parancsnokságát, s törvényt hoztak, amely Ausztriát bekebelezte Németországba.
Az agressziós fenyegetés sikerrel járt anélkül, hogy bármilyen ellenállás lett volna vele szemben. De ez nyugtalanságot keltett. Ezt a nácik azzal csillapították le, hogy biztosították a csehszlovák kormányt: Németország nem támadja meg ezt az országot. Be fogjuk bizonyítani, hogy a náci kormánynak ekkor már készen álltak a részletes támadási tervei. Önök elé fogjuk terjeszteni azokat az okmányokat, amelyekből kiderül, hogy ezek az összeesküvők a támadás igazolására egy incidenst terveztek. Sőt azt fontolgatták, hogy kellő drámai incidens megteremtése végett meggyilkoltatják saját prágai nagykövetüket. Diplomáciai válságot idéztek elő, amely egész nyáron át tartott. Hitler szeptember 30-át jelölte ki határidőül, a csapatoknak ezen a napon készen kellett állniuk az akcióra. A közvetlenül háborúval fenyegető helyzetben az Egyesült Királyság és Franciaország Németországgal és Olaszországgal Münchenben 1938 szeptember 29-én szerződést kötött, amely követelte Csehszlovákiától, nyugodjék bele Szudétaföldnek Németország részére történő átengedésébe. Ez az 1938 október 1-én bekövetkezett német megszállással megvalósult.
A müncheni egyezmény kimondta, hogy Csehszlovákia ellen nem lesz további agresszió, de a nácik ugyanolyan könnyen tettek ígéreteket, mint amilyen gyorsan megszegték őket. 1939 március 15-én, a müncheni egyezmény megszegésével, elfoglalták és megszállták Csehországot és Morvaországot, amely Csehszlovákia Németországnak még át nem engedett nagyobb részét alkotta. A nyugati világ ismét megdöbbent, de félt a háborútól, nem látott semmiféle megoldást a háborún kívül, de mindezek ellenére még mindig remélte, hogy vége a nácik terjeszkedési lázának. De a Mussolinivel nyílt és Francóval titkos szövetségben álló náci világ megrészegült ezektől az ellenállás nélkül aratott sikerektől. Ezután az összeesküvők időnyerés végett csalárd szerződést kötöttek Oroszországgal, és áttértek a háború kirobbantására irányuló tervük utolsó szakaszára.
Forrás: A nürnbergi per vádbeszédei, 23–96. p.; ill. Procés..., T. 2., 106–166. p.