R. H. JACKSONNAK, AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK FŐÜGYÉSZÉNEK NÜRNBERGI VÁDBESZÉDE

(Elhangzott 1945. november 21-én)

8. rész


[1. rész] [2. rész] [3. rész] [4. rész] [5. rész] [6. rész] [7. rész] 8. rész [9. rész] [10. rész]

Az ügyre vonatkozó jogszabályok

A háború befejezése és ezeknek a vádlottaknak foglyulejtése a győztes szövetségeseket az elé a probléma elé állította, hogy vajon törvényesen felelősségre lehet-e vonni ezeket a magasállású embereket az általam felsorolt tettekért? Figyelmen kívül kell-e hagyni ezeket a cselekedeteket, vagy vérrel kell megtorolni őket? Vajon van-e olyan törvény, amelynek alapján átgondolt, igazságos ítéletet hozhatunk?

E Törvényszék Alapokmánya szerint a törvény nemcsak a kisemberek cselekedeteit szabályozza, hanem ahogy Lord Cook legfelső bíró mondta János királynak, még az uralkodóknak is alá kell vetniük magukat „istennek és a törvénynek”. Az Amerikai Egyesült Államok arra a meggyőződésre jutott, hogy a törvény már rég megteremtette az alapot ahhoz, hogy bírósági tárgyalást oly módon lehessen lefolytatni, hogy minden kétséget kizáróan csak azokat büntessük meg, akiket kell, és azért, amiért kell. Az elhunyt Roosevelt elnök útmutatásai és a krími konferencia határozatai alapján Truman elnök utasítást adott az Egyesült Államok képviselőinek, hogy állítsák össze annak a nemzetközi egyezménynek a tervezetét, amelyet a San Franciscó-i értekezleten az Egyesült Királyság, a Szovjetunió és a franciaországi Ideiglenes Kormány külügyminisztere elé terjesztettek. Számos módosítás utan ez a javaslat lett e Törvényszék Alapokmánya.

De ez az egyezmény, amely megállapította azokat a jogszabályokat, amelyek alapján ezeket a vádlottakat el kell ítélni, nemcsak az egyezményt aláíró nemzeteknek a véleményét tükrözi. Más nemzetek, amelyeknek igazságszolgáltatási rendszere eltérő, de éppen olyan nagy mértékben tiszteletreméltó, szintén kijelentették, hogy egyetértenek vele. Ezek az országok a következők: Belgium, Hollandia, Dánia, Norvégia, Csehszlovákia, Luxemburg, Lengyelország, Görögország, Jugoszlávia, Abesszínia, Ausztrália, Haiti, Honduras,Panama, Új-Zéland, Venezuela és India. Önök tehát olyan törvény alapján ítélkeznek, amely valamennyi civilizált nép túlnyomó többségét képviselő 21 kormány bölcsességét, igazságérzetét és akaratát fejezi ki.

Az Alapokmány, amelynek ez a Törvényszék létezését köszönheti, bizonyos jogi fogalmakat testesít meg, amelyek elválaszthatatlanok a Törvényszék hatáskörétől, és amelyeknek meg kell határozniuk döntéseit. Ilyenek, mint már említettem, azok a feltételek is, amelyek a vádlottak kihallgatására vonatkoznak. Az Alapokmány rendelkezései kötelezően érvényesek ránk akár bíróként, akár ügyészként szerepelünk ezen a tárgyaláson, és éppen úgy kötelezők a vádlottakra is, akik semmi egyéb olyan törvényre nem hivatkozhatnak, amely megadná nekik a jogot arra, hogy egyáltalán kihallgassák őket. Tiszteletreméltó és tapasztalt kollégáimmal együtt nekem is az a véleményem, hogy elősegíti e tárgyalás lefolyását és fényt derít a dolgokra, ha röviden kifejtem, miként kell alkalmazni az Alapokmányban foglalt jogfilozófiai elveket az általam idézett tényekre.

Noha az alapokmányban foglalt törvény végérvényes, egyesek hivatkozhatnak arra, hogy a tárgyaláson szereplő foglyok ténykedéseire ezt a törvényt csak legenyhébb formában lehet alkalmazni, ha ugyan egyáltalán alkalmazni lehet. Mondhatják, hogy ez új törvény, amely még nem volt hivatalosan kihirdetve akkor, amikor a vádlottak elkövették azokat a cselekményeket, melyeket e törvény bűnnek minősít, és hogy e törvény kihirdetése váratlanul érte őket.

Természetesen nem tagadhatom, hogy ezek az emberek csodálkoznak e törvényen. Ők valóban azon is csodálkoznak, hogy általában léteznek törvények. Ezek a vádlottak semmilyen törvényt sem tartottak tiszteletben. Programjuk tagadott és mellőzött mindennemű törvényességet. Ez sok tettükből és kijelentésükből nyilvánvaló, és én csak egy töredékét idézem annak, amit mondottak.

A Führer 1939 november 23-i beszédében emlékeztette a katonai parancsnokokat, hogy Németországot szerződés fűzi Oroszországhoz, de aztán hozzátette, hogy „az egyezmények csak addig vannak érvényben, ameddig egy meghatározott célt szolgálnak”. Ugyanebben a beszédében kijelentette: „Hollandia és Belgium semlegessége megsértésének nem lesz semmilyen jelentősége.” A „Hadviselés mint szervezési probléma” című szigorúan bizalmas irat, melyet a hadsereg vezérkari főnökeinek küldtek szét 1938 április 19-én, kimondja, hogy „a semleges országokkal szemben a hadviselés szokásos szabályainak alkalmazását aszerint kell megítélni, hogy jelentenek-e ezek a szabályok kisebb vagy nagyobb előnyt a hadviselő felek számára”. (L-211 sz dokumentum).

A német haditengerészeti flotta főhadiszállásán találtunk egy okmányt, melynek címe „Memorandum a tengeri háború fokozásáról”. Az okmány 1939 október 15-én kelt, és azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy elismeri ugyan a nemzetközi jogot, „de – folytatja tovább – ha komoly siker várható valamely háborús szükségszerűségből folyó rendszabály alkalmazásából, ezt még abban az esetben is végre kell hajtani, ha a nemzetközi jogba ütközik” (L-184 sz. dokumentum). Ezeknek az embereknek a számára a nemzetközi jog, a természetjog, a német jog és mindenfajta jog általában nem volt egyéb propagandaeszköznél, amelyet igénybe vettek, ha az előnyös volt nekik, és mellőztek, ha a jog elítélte azt, amit tenni akartak. Mi igazságtalannak tartjuk a visszaható erejű jogszabályok alkalmazását, hogy azokat, akik a cselekedetük elkövetésekor érvényben levő törvényre támaszkodnak, ne érje sérelem. De ezek az emberek nem alkalmazhatják magukra azt a szabályt, amely egyes jogrendszerekben megtiltja a visszaható erejű törvények alkalmazását. Ezek nem tudják bebizonyítani, hogy valaha is támaszkodtak a nemzetközi jogra, vagy a legcsekélyebb mértékben is tekintetbe vették.

A vádirat harmadik pontja a háborús bűnöknek az Alapokmányban foglalt definfcióján alapul. Már kifejtettem Önöknek a polgári lakossággal és a harcoló erőkkel szemben rendszeresen alkalmazott magatartást, amely megsérti a Németország által is aláírt nemzetközi egyezményeket. Mint bebizonyítjuk, a vádlottak teljesen tisztában voltak cselekményeik bűnös jellegével. Ezért arra törekedtek, hogy eltitkolják törvénysértő cselekedeteiket. Tudomásunk szerint Keitel és Jodl vádlottakat hivatalos jogi tanácsadók tájékoztatták arról, hogy az orosz hadifoglyok megkülönböztető jellel való ellátása, az angol hadifoglyok megbilincselése és a fogolycsoportok kivégzése mind olyan cselekedetek, amelyek a nemzetközi jogba ütköznek. Ennek ellenére ezeket a parancsokat végrehajtották.

A vádirat negyedik pontja az emberiség ellen elkövetett bűntettekkel foglalkozik. A legfőbb ilyen bűncselekmény: embermilliók tömeges, hidegvérű lemészárlása. Vajon meglepődnek ezek az emberek, hogy a gyilkosságot bűncselekménynek minösítjük?

A vádirat első és második pontja ezen a bűncselekményen kivül olyan bűntetteket is említ, amelyek agresszív háborúk és Németország által aláírt kilenc szerződés megsértésével kirobbantott háborúk kiagyalására és lefolytatására vonatkoznak.

Valamikor elismert elv volt, hogy a jogos hadviselés közben elkövetett erőszakcselekményeket nem lehet bűncselekménynek tekinteni. A XVIII. és a XIX. századbeli imperialista terjeszkedés korszaka egy undorító elvet hozott létre, amely ellenkezett a korai keresztény tudósok és olyan nemzetközi jogászok tanításaival, mint Grotius. Ez az elv úgy hangzott, hogy minden háborút jogos háborúnak kell tekinteni. E két említett elv lényege az volt, hogy teljesen mentesítette a háború kirobbantását a jogi felelősség alól.

Ez tűrhetetlen volt ama korszak számára, amely civilizáltnak nevezte magát. Az egyszerű emberek józan esze fellázadt az erkölcsi elvekkel annyira ellenkező fikciók és jogi szőrszálhasogatások ellen, és követelte a háborúval kapcsolatos immunitás megszüntetését. Az államférfiak és a nemzetközi jogászok kezdetben óvatosan azzal reagáltak erre, hogy olyan szabályokat fogadtak el, amelyek a hadviselést civilizáltabbá teszik. Az erőfeszítések arra irányultak, hogy törvényi korlátokat szabjanak a polgári lakossággal és a harcoló egységekkel szemben alkalmazható kegyetlenségnek.

Az első világháború után azonban azt követelte az emberek józan esze, hogy a háború jogi elítélése mélyebbre terjedjen, és a jog ne csupán a hadviselés civilizálatlan módját ítélje el, hanem a civilizálatlan háborúkat – az agresszív háborúkat –általában. A világ államférfiai ismét csak annyira mentek előre, amennyire kényszerítették őket. Igyekezetük bátortalan és óvatos volt, és gyakran kevésbé kifejezett, mint remélhettük. De 1920-ban törvénytelennek nyilvánították az agresszív háborút.

Annak az elvnek a visszaállítása, hogy vannak igazságtalan háborúk, és hogy az igazságtalan háborúk törvénytelenek, több lépésben nyomon követhető. Az egyik legjelentősebb lépés az 1928. évi Briand-Kellogg paktum, amelynek értelmében Németország, Olaszország és Japán, a világ majdnem valamennyi nemzetével közösen, elítélte a háborút mint a nemzeti politika eszközét, kötelezte magát, hogy kizárólag békés eszközökkel törekszik a viták rendezésére, és elítélte a háborút mint a nemzetközi ellentétek megoldásának eszközét. Ez a paktum megváltoztatta az agresszív háború jogi státusát. Mint Stimson, az Egyesült Államok külügyminisztere 1932-ben megállapította, az ilyen háború:

„...többé nem lehet a jog forrása és a jog tárgya. Nem lehet többé olyan elv, amely körül a nemzetek kötelességei, magatartása és jogai összpontosulnak. Az ilyen háború törvényellenes dolog... Ezzel az aktussal elavultnak nyilvánítottunk sok jogi precedenst és a jogászok feladatává tettük, hogy vizsgáljanak felül sok kódexet és szerződést.”

A nemzetközi viták békés rendezéséről szóló 1924. évi genfi jegyzőkönyv, amelyet 48 kormány képviselői aláírtak, kijelentette, hogy „az agresszív háború... nemzetközi bűncselekmény”. A Népszövetség 1927-ben tartott 8. közgyűlése 48 tagállam – köztük Németország – képviselőinek egyhangú döntése alapján kinyilvánította, hogy az agresszív háború nemzetközi bűntett. 1928-ban a 6. pánamerikai konferencián 21 amerikai köztársaság egyhangúlag határozatot hozott, amely leszögezi, hogy „az agresszív háború az emberiség elleni nemzetközi bűncselekmény”.

Az a tény, hogy a nácik nem vették figyelembe, vagy nem értették meg a világ jogi gondolkozásában végbemenő fejlődésnek ezt az erejét és jelentőségét, nem lehet védekezés vagy enyhítő körülmény. Ha valami, akkor ez súlyosbítja az általuk elkövetett bűnt, és méginkább parancsolóvá teszi, hogy a törvényt, anielyből gúnyt űztek, alkalmazzák jogellenes ténykedéseik megtorlására. A valóság az, hogy saját törvényeiknél fogva – ha egyáltalán tekintettel voltak bármilyen törvényre – ezek az elvek kötelezték e vádlottakat. A weimari alkotmány 4. cikke kimondja, hogy: „a nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályait a német birodalmi jog szerves részeként kötelezőnek kell tekinteni”(PS-2050 sz. dokumentum). Vajon felmerülhet-e valamilyen kétség, hogy 1939-ben az agresszív háború törvényen kívül helyezése egyike volt „a nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályainak”?

Ha valaki háborúhoz folyamodik – bármilyen háborúhoz –, ez azt jelenti, hogy az illető bűncselekményt követ el. A háború elkerülhetetlenül gyilkosságokkal, erőszakcselekményekkel, a szabadságtól való megfosztással és a tulajdon megsemmisítésével jár. Egy igazi védelmi háború természetesen jogos háború, és azok, akik ilyen háborút viselnek, mentesülnek a büntetőjogi felelősség alól. De az önmagukban bűnös cselekedeteket nem lehet azzal menteni, hogy azok, akik elkövették őket, háborúban álltak, ha maga a háború törvényellenes. Az agresszív háborúkat törvényellenesnek nyilvánító szerződések legminimálisabb jogi következménye az, hogy azokat, akik ilyen háborúkra bujtogatnak, vagy ilyen háborúkat viselnek, meg kell fosztani minden védelemtől, amelyet a jog valaha nyújtott, és a büntető törvények általánosan elfogadott elvei szerint felelősségre kell őket vonni.

De ha valakinek az a véleménye, hogy ez az Alapokmány – amelynek tételei feltehetően mindannyiunk számára kötelezők – új törvényt tartalmaz, én ezért még nem riadok vissza attól, hogy követeljem a Törvényszéktől annak szigorú alkalmazását. A törvény uralmát, amelyet ezek a vádlottak az általuk kultivált törvénytelenséggel megcsúfoltak, azon az áron kellett helyreállítani, hogy – más nemzeteket nem is említve – országom háborús vesztesége halottakban és sebesültekben több mint egy millió volt. Nem érthetek egyet azzal a ferde okoskodással, hogy a társadalom erkölcsileg ártatlan életek feláldozása árán előre viheti és erősítheti a jog uralmát; ezzel szemben úgy vélem, hogy a jog sohasem fejlődhet, ha az erkölcsileg bűnösöket életben hagyjuk.

Természetesen igaz, hogy az Alapokmányra nincs jogi precedens. De a nemzetközi jog több mint elvont és változatlan elvek skolasztikus gyűjteménye. A nemzetközi jog a nemzetek által kötött szerződésekből és bevett szokásokból származik. Mégis minden egyes szokás valamely egyedülálló aktusból ered, és minden egyezményt valamely állam akciójának kell kezdeményeznie. Hacsak nem akarunk lemondani a nemzetközi jog fejlesztésének minden elvéről, nem tagadhatjuk, hogy napjainkban jogunk van szokásokat alkotni, és egyezményeket kötni, amelyek egy újabb és erősebb nemzetközi jog forrásai lesznek. A nemzetközi jog nem fejlődhet a rendes törvényhozási folyamat révén, mert nincs állandó nemzetközi törvényhozó hatalom. Az újítások és új intézmények a nemzetközi jogban a kormányok intézkedései révén születnek, olyanok révén, amelyekről már említést tettem, és céljuk alkalmazkodni a megvaltozott körülméneykhez. A nemzetközi jog, akárcsak a precedenseken alapuló közönséges jog, olyan döntések alapján fejlődik, amelyeket időről időre hoznak abból a célból, hogy a kialakult elveket az új helyzetre alkalmazzák. A tény az, hogy amikor a jog a kazuisztika révén fejlődik, úgy ahogy a közönséges jog fejlődött – és ugyanez áll a nemzetközi jogra is, ha egyáltalán fejlődni akar –, akkor azoknak a rovására fejlődik, akik rosszul értelmezték a törvényt és túlságosan későn látták be tévedésüket. A törvényt, amennyiben a nemzetközi jog szabályainak kihirdetéséről szó lehet, világosan kihirdették, még mielőtt ezeket a cselekedeteket elkövették. Ennélfogva engem nem aggaszt, hogy nincs precedensünk a lefolytatandó bírósági tárgyalásra.

Az általam felsorolt cselekményekre teljesen ráillik az Alapokmányban körülírt bűncselekmények meghatározása, s a Törvényszéknek el kell ítélnie, meg kell büntetnie e bűncselekmenyek elkövetőit. Az emberiség elleni katonai bűncselekmények meghatározását mindnyájan olyan jól ismerjük, hogy ahhoz már nem is kell kommentár. Viszont újabb problémák merülnek fel az Alapokmány néhány más cikkének alkalmazásával kapcsolatban, és erre szeretném felhívni a figyelmüket.


[1. rész] [2. rész] [3. rész] [4. rész] [5. rész] [6. rész] [7. rész] 8. rész [9. rész] [10. rész]


Forrás: A nürnbergi per vádbeszédei, 23–96. p.; ill. Procés..., T. 2., 106–166. p.


Vissza Hadtörténeti Gyűjtemény Vissza Második világháború Vissza A nünbergi per