[Tereppróbán az első tank, 1916. január]
1915-ben egyik harcoló fél sem tudott a másik fölé kerekedni, és ez a következő esztendőben sem sikerült. A központi hatalmak többfrontos háborút vívtak, de a szövetségesek között nem volt egyetértés abban, hogy mi élvezzen prioritást. Falkenhayn a nyugati frontra helyezte a hangsúlyt, ezzel szemben Conrad úgy vélte, a Monarchia csak akkor tud a németeknek nyugaton segíteni, ha lezárja a balkáni hadjáratot, és Olaszországot is kiiktatja a háborúból. A németek viszont augusztus végéig nem álltak hadban az olaszokkal, a Monarchia pedig egyedül nem győzhetett Itália ellen. A két vezérkari főnök számos más kérdésben sem értett egyet, és ez megbontotta az egységet a két szövetséges között.
Az antant erőfeszítései sem eredményeztek áttörést. Románia az ő oldalukon belépett a háborúba, Szaloniki térségében tartani tudták a frontot, ám döntést sem ezeken a harctereken, sem az orosz fronton, sem nyugaton nem tudtak kicsikarni. Nem áttörésben gondolkodtak, hanem felőrlő harcokban vélték megsemmisíteni az ellenséges haderőket. Sokkal több katonával rendelkeztek, mint a központi hatalmak, de egyszerre három fronton irreális volt ez a terv. Amiben bizakodhattak: élőerőben és hadfelszerelésben sokkal könnyebben tudták pótolni veszteségeiket, mint ellenfeleik.
1916-ban folytatódott a haditechnikai eszközök gyors ütemű fejlődése. A „hagyományos” fegyverek mellett egyre korszerűbb tengeralattjárókat, repülőgépeket alkalmaztak a harcoló felek, a gyárak pedig egyre többet állítottak ezekből elő. Ebben az évben viszont egy új fegyver is megjelent a harctéren: a tank. (Lásd erről I. világháborús oldalunk külön írását.)
[Tereppróbán az első tank, 1916. január]
A januárban bemutatott fegyvert már szeptemberben be is vetették. Kezdetben nemcsak a kiforratlan technológia okozott problémát: azt is „ki kellett találni”, hogy miként lehet a tankot hatékonyan alkalmazni. A háború végére nyilvánvalóvá vált, hogy ebben az eszközben komoly lehetőségek rejlenek. Egy 1928-ban megjelent munka így méltatta a harckocsit:
„A tank a világháborúnak egyik legnagyobbszerű műszaki alkotása volt. Befolyása a nyugati hadszíntér kemény kézitusáira és a világháború sorsának végső kimenetelére döntő súllyal esett latba.”
A világháború története, p. 318.
A tankok színre lépésével párhuzamosan az új fegyver elleni védekezés is egyre kifinomultabbá vált, és megjelentek a folyamatosan korszerűsödő páncélelhárító eszközök is.
A tank, az angolok uj pánczélos automobilja, a mely állítólag lövészárkokon is keresztülgázol, egy jól irányzott gránát azonban elpusztítja
1916-ban először a németek indítottak támadást. Falkenhayn terve szerint a Verdun környéki erődrendszer lesz a döntő csata helyszíne. A németek akkora erőt koncentráltak itt, amely szerintük alkalmas arra, hogy elsöpörje a francia védelmet. Amikor az ellenséges erősítések megérkeznek, azokat folyamatosan felőrlik, így megsemmisül a francia hadsereg. A brit expedíciós haderő a váratlan támadást követően képtelen lesz hatékonyan beavatkozni, így az antant vereséget szenved.
A hadművelet megindítását a rossz időjárás miatt többször is el kellett halasztani, így a franciák egyre több jelét látták egy közelgő német támadásnak. Az offenzíva végül február 21-én vette kezdetét: pusztító tüzérségi tűz zúdult a védők állásaira.
„Az első napokban 10 km széles és 3 km mély betörést értek el. Egy hétig tartó heves harcban – amelynek során február 25-én a németek kézitusában vették be Douaumont erődjét – végül is kb. 8 km mélységben sikerült előrenyolmulniok a Meuse folyótól keleti irányban a Woëvre-síkságig húzódó mintegy 40 km-es szélességű frontszakaszon, de 25 000 ember elvesztésével. A német támadás megkezdése utáni napokban ugyanis – február 24 és 28-a között – Joffre teherautókon gyorsan ideszállított 7,5 divízióval és 300 nehézlöveggel erősítette meg a védelmet, amely így – a németekhez hasonló veszteséggel – ellenállhatott. Így az erők »morzsolása« az első menetben nagyjából azonos volt.”
Galántai : Az első világháború, pp. 291–292.
Douaumont bevételéről a Délmagyarország közölte egy magyar tiszt beszámolóját. Ebből idézünk:
„Beszüntettük a tüzelést és megkezdődött a brandenburgi ezredek munkája. Hogy milyen eredménnyel, mindenki tudja már. Én csak azt kívánom még elmondani, hogy az erődbeli franciák, akik érthetőleg nem szenvedtek annyit, mint a védőállásokban levők, a leghevesebb ellenállást fejtették ki. Azt hiszem, ezen a helyen játszódott le a világháboru legborzalmasabb kézitusája. A franciák ekkor már tudták, mit jelent ez a támadás és az erőd eleste, ezért az utolsó lehelletig harcoltak, — voltak csapatok, amelyek egy szálig lemészároltatták magukat s amikor már eltört a bajonett, fegyver, puszta kézzel folytatták a harcot.”
Szegedi szemtanu elmondja Douaumont elestének részleteit. In Délmagyarország, 1916. március 7., p. 3.
Biztató hírek nyugatról (Délmagyarország, 1916. február 27., p. 1.)
A Verdun védelmével megbízott Pétain felismerte, hogy összehangoltan kell bevetnie a tüzérséget, és biztosítania kell az utánpótlás eljutását a frontra. Így amikor a németek március elején a Meuse folyótól nyugatra próbálták áthelyezni támadásuk súlypontját, erős tüzérségi tüzet kaptak. Egy hónapon át tartott ez a küzdelem, melyben mindkét fél megint csak közel egyforma veszteséget szenvedett.
Verdun ostroma
Azért, hogy megakadályozzák a német katonák nagyobb arányú átcsoportosítását, az antant erői az orosz fronton és az olasz harctéren is tehermentesítő támadásokat indítottak. (Utóbbi volt az 5. isonzói csata néven ismert összecsapás.) Ezek el is érték céljukat, a támadók ereje kevés volt ahhoz, hogy elfoglalják Verdun városát. Áprilistól a felek egy kölcsönös felőrlő harcba bonyolódtak. Ez gyakorlatilag az év végéig elhúzódott. Két főbb helyszín körül zajlottak a legvéresebb összecsapások: a németek meg tudták tartani a márciusban elfoglalt Mort Homme („halott ember”) magaslatot, a franciák október 24-én visszavették a Douaumont-erődöt. A veszteségek iszonyatosak voltak: 550 000 német és 450 000 francia. A németek céljukat nem tudták elérni, a terület, amit elfoglaltak, jelentéktelen volt, és év végére részben vissza is került a franciák kezére.
Még zajlott a keleti fronton a Bruszilov vezette támadás, és már offenzívára készültek az olaszok is, amikor június 24-én elkezdődött az antant azon hadművelete, melytől döntő sikert vártak nyugaton. Az eredeti elképzeléseket felülírta a Verdun térségében zajló csata, így a franciák az előre kalkuláltnál kevesebb élőerőt tudtak biztosítani a támadáshoz, melynek fő terhe így a britekre hárult. Az áttörés helyett az elsődleges cél Verdun tehermentesítése lett, de mivel az antant hatalmas mennyiségű hadianyagot halmozott fel, hadvezérei abban bíztak, hogy így is képesek lesznek megroppantani a német védelmet.
Haig, a brit főparancsnok a korábbiaktól eltérő tervvel állt elő. Abból kiindulva, hogy pusztító tüzérségi tűz előzi meg a rohamot, az antant katonáinak nem a megszokott módon kell támadniuk.
„Arra számítva, hogy a tüzérségi előkészítést esetleg túlélő ellenség kábult és harcképtelen lesz, át kellett kelniük a szétlőtt drótakadályokon, be kellett hatolniuk a lövészárkokba, azokat birtokba kellett venniük, majd haladni tovább a mögöttes terület nyílt terepe felé. Haig és legtöbb beosztottja olyan biztosra vette a tüzérségi előkészítés mindent lehengerlő hatását, hogy úgy határoztak, nem engedik a tapasztalatlan gyalogságot a jól bevált »tűz és mozgás« harcászati eljárással előrenyomulni, amelyben a katonák egy része lehasalva puskatüzével fedezi a kúszva-szökellve rohamozó többieket, majd azok veszik át a tűzfedezet feladatát, és az addig hasalók mozognak előre. Ehelyett felegyenesedve, egymást követő csatárláncokban tervezték előreküldeni őket.”
Keegan : Az első világháború, pp. 583–584.
Amikor július elsején megkezdődött a roham, sokadszorra bizonyosodott be, hogy az erős ágyútűz sem képes teljesen megsemmisíteni a jól tagolt védelmi állásokat. Ha a védők alakulatai jól együtt tudnak működni, és csak a teljesen védhetetlenné vált állásokat adják fel, meg tudják gátolni az áttörést.
„Június 24.-én kezdte meg az ántánt-tüzérség a csatát. Hét napon át tartó rettenetes acél-záporával elmosta a föld szinéről a német állás földfeletti részeit és a csatatért tölcsérmezővé változtatta. De nem tudta szétrombolni a mélyre süllyeszett bombamentes fedezékeket, amelyekben Below tartalékai rejtőztek el.”
Julier : 1914–1918, p. 181.
„Az antant tűzerő hatalmas fölénye ellenére a német veszteség nem volt nagyobb az angol–franciánál, mert a túlerővel szemben a németek az első állás kiürítésével és a másodikból indított ellenlökéssel operáltak. Ezzel csökkentették a veszteséget, amely a korábbiakban különösen az első állásokra zúduló hatalmas tűz következtében volt igen nagy. Nagy jelentősége volt a gépfegyvereknek ebben a küzdelemben. Míg 1914-ben egy német ezred hat gépfegyverrel rendelkezett, 1916 őszén, a Somme menti harcok idején már kilencvennel.”
Galántai : Az első világháború, p. 301.
A Somme-menti csaták, 1916 július 1-től november 9-ig
„A roham második támadó pontja a Sommetól északra esett. Itt ellenséges tüzelés annyira tönkre tette külső árkainkat, hogy már nem nyujtott védelmet a benne lévőknek, ugy hogy csapatainkat visszavontuk az első és második vonal közt levő állásokba. [...] Ha tekintetbe vesszük, hogy a háboru története még nem ismer olyan pokoli tüzérségi előkészitést, mint amilyent itt az angolok és franciák végrehajtottak, akkor az ellenség első napi sikerét csekélynek mondhatjuk.”
Délmagyarország, 1916. július 5., p. 3.
Az offenzíva a brit történelmi emlékezet fontos részévé vált. Az első napon, július 1-én annyi embert vesztettek, mint egyetlen csatanapon még soha – és azóta sem. Ennek ellenére folyamatosan próbálkoztak. Némi sikert el tudtak könyvelni, de a területnyereség minimális volt az áldozatok számához képest.
Július közepétől már az ún. „anyagcsaták” domináltak: minden újabb támadást hosszas tüzérségi előkészítés előzött meg, ehhez pedig rengeteg hadianyagot kellett biztosítani. Egyre több repülőgépet alkalmaztak a felek, méghozzá eltérő szerepkörben. A felderítők és a bombázók mellett mind nagyobb jelentősége lett az előbbiekkel és egymással is harcba szálló vadászgépeknek.
1916. szeptember 15-én került sor a legújabb harci eszköz, a tank első bevetésére.
„Szeptember 15-én a reggeli ködben előrerendelték az első 32 tankot. Csekély számuk ellenére elosztották őket, úgyhogy egy részüket Rawlinson tábornok 4. hadseregének szakaszán, másik részüket Gough tábornok tartalék hadseregének szakaszán vetették be. Jóllehet ezt a kevés számú harckocsit megosztották, és néhány páncélos, mint az várható volt, kiesett, a harckocsik bevetése meghozta az addigi legnagyobb angol sikert. Ez lényegében az új fegyver váratlan megjelenésének volt köszönhető, és hatására azon nyomban megnőtt az angol gyalogság támadó kedve. Ezt bizonyítja egy repülőgép rádión leadott jelentése: »Egy harckocsi halad az országúton Flers felé, és a brit csapatok ujjongva mennek utána.«”
Guderian : Riadó! Páncélosok!, pp. 51–52.
[Bevetésre induló harckocsi 1916. szeptember 15-én]
Az új fegyver harcban való bevetése sokak szerint még korai volt. Kiforratlansága, alkalmazásának kialakulatlansága miatt helyi sikereket elért ugyan, de döntő hatást nem gyakorolhatott a küzdelmekre. Mindenesetre érdemes idézni azt a tudósítást, ami már néhány nappal a megjelenése után hírt adott a tankról:
*Pester Lloyd
Délmagyarország, 1916. szeptember 26., p. 7.
A legutolsó támadásra november 18-án került sor, a Somme-nál vívott csata november 21-én ért véget. Joffre, a franciák főparancsnoka továbbra is a támadások megújítása mellett szállt síkra, de a britek ebbe nem mentek bele. Joffre hamarosan kegyvesztetté vált, decemberben Nivelle váltotta a főparancsnoki poszton.
Az 1916-os év legnagyobb ütközete mindkét fél számára óriási véráldozattal járt.
„Az angolok 450 000, a franciák 200 000, a németek 650 000 embert vesztettek.”
Galántai : Az első világháború, p. 301.
Ehhez képest a támadók csak kb. 10 kilométeres előrenyomulásra voltak képesek egy kb. 45 kilométeres frontszakaszon. Mondhatni, hogy egyik fél sem győzött (vagy mindkettő veszített), de sokak szerint a somme-i csata veszteségeit a németek a későbbiekben már nem tudták kiheverni, így ez az összecsapás, ha nem is azonnal, de végzetessé vált számukra. Emellett világosan megmutatkozott az antant anyagi fölénye, melyet a következő évben csak fokozott az Egyesült Államok hadba lépése.
A keleti front legfontosabb történései az arcvonal azon szakaszain történtek, ahol a Monarchia csapatai is harcban álltak, így azokat külön fejezetekben tárgyaljuk: kettébontva az egykori terminológiával északi frontnak is nevezett arcvonalra, illetve a romániai frontszakaszra.
Az állásháborús fázist követően március közepén került sor egy nagyobb orosz támadásra. Ezt az offenzívát a franciák nagyon sürgették, hogy tehermentesíteni lehessen Verdunt. Az orosz hadvezetés viszont a szövetségese által kértnél is grandiózusabb célokat tűzött ki. Nem pusztán könnyíteni akartak a franciák helyzetén, hanem jelentős, akár döntő győzelem kivívásában gondolkodtak.
„Az orosz terv az volt, hogy Hindenburg és Lipót bajor herceg hadállásai ellen, a Naroc-tó mindkét oldalán a legnagyobb kíméletlenséggel kísérlik meg
a frontáttörést. A Düna és a Polesje között mintegy 150 kilométernyi fronton jelölték ki az áttörési szakaszokat és jelentékeny tartalékcsapatokkal megerősített 30 hadosztályt vetettek egyszerre harcba.
Ewert orosz tábornok hadseregének Vilna irányában, Kuropatkin seregének pedig a Düna-folyón keresztül a dünaburgi frontról kellett előretörnie. A kimondott cél
nemcsak a német front áttörése, hanem a német harcvonal felgöngyölítése is volt.”
Tolnai : a világháború története, 8. köt., pp. 55–56.
A siker biztosítása érdekében hatalmas erőket koncentráltak. A csapatlétszám mellett a tüzérségi eszközök számában és a felhalmozott lőszerkészlet nagyságában is messze felülmúlták a németeket. Március 15-én kezdődött a tüzérségi előkészítés, 18-án pedig megindult a roham. Kiderült, hogy az erőfölény nem minden: a hadvezetés hibáiból a támadás jelentős veszteségekkel járó kudarcba fulladt.
„A tüzérségi előkészítést nem hangolták össze a 2. hadsereg gyalogságának rohamával, amely miközben nagyon keskeny arcvonalon támadott, belefutott saját tüzérsége tüzébe, majd az elfoglalt arcvonal-kiszögellésben három oldalról vették tűz alá a német ütegek. A rohamozó gyalogság háromnegyedét, 15 000 főt, az első nyolc órában elveszítették.”
Keegan : Az első világháború, p. 608.
A sikertelenség miatt egyre újabb és újabb alakulatokat vetettek harcba, ez viszont – csekély terület megszerzése mellett – egyre csak növelte az áldozatok számát. A hónap végére már 100 000-re rúgott az oroszok vesztesége. A támadást leállították, s egy áprilisi német ellentámadást követően az addig elfoglalt területeket az ellenség visszavette.
A berlini hadijelentés a címlapon (Délmagyarország, 1916. március 25., p. 1.)
A Bruszilov-offenzíva idején zajlottak összecsapások a front északi szárnyán is, de ezek nem befolyásolták jelentős mértékben az eseményeket.
A Gallipolinál elért siker nyomán jelentősebb török erők szabadultak fel. Ezeket az egységeket a hadvezetés a Kaukázusban kialakult állásháború felszámolására szánta. A katonák rendelkezésre álltak, a felszerelés, a fegyverek viszont kevésbé. (Utóbbiak harctérre szállítása minden hadszíntéren gondot okozott a török hadseregnek.) Az oroszok nem is késlekedtek, még 1915 végén megtámadták a törököket, akik így nemhogy Oroszországba nem törtek be, hanem folyamatosan visszaszorultak. A törökök próbálkoztak a gerilla-hadviseléssel is, ám az ellenség előretörését ezzel sem tudták meggátolni. A török 3. hadsereg zöme 1916-ban megsemmisült.
Részben azért, hogy a Mezopotámiában harcoló angolokat segítse, részben azért, hogy a térségben saját befolyását növelje, Oroszország Perzsiában is támadást indított a törökök ellen. 1915 novemberében expedíciós erői Teherántól északra a Kaszpi-tenger mentén partra szálltak, és megindultak Bagdad irányába.
Az oroszok előnyomulása Perzsián át
A támadás kezdetben jól haladt előre, ám június közepén a török 6. hadsereg ellenlökése Hamadan városáig szorította vissza a támadókat. A város augusztus 10-én a törökök kezére került. Az oroszok fokozatosan hátráltak, a törökök az üldözést többnyire a perzsa törzsekre bízták, és csak óvatosan követték az ellenséget.
„Konstantinápoly, julius 19. [...] A perzsa fronton javunkra fejlődnek ki az előrehaladó harcok az oroszok ellen, a perzsa muduahidok segitségével. Ezeket a csapatokat sikerült Nizam ed Sultaniknak parancsnoksága alatt egyesiteni és most sikeresen müködnek a közös ellenség ellen és az ottani haderőnk támogatásával rendkivül értékes szolgálatot tesznek.”
Délmagyarország, 1916. július 20., p. 3.
Miután a törökök 1915 decemberében körülzárták Kut-el-Amara városát, a britek többször is sikertelenül próbálták feltörni az ostromzárat. Az ostromlottak ellátása érdekében még azzal is próbálkoztak, hogy repülőgépekről dobnak le nekik éllemiszert. Ez csak csepp volt a tengerben, az éhező város április végén kapitulált.
Öles betűk adják hírül a török sikert (Délmagyarország, 1916. április 30., p. 1.)
A meleg nyár többnyire nyugalmat hozott. Az angolok szeptember elején indítottak egy eredménytelen támadást, majd decemberben próbálkoztak újra, ekkor már jelentősebb sikerrel. (Ennek körülményeit az 1917-es év eseményeinél ismertetjük.)
A törökök (német parancsnokság alatt) 1916-ban két nagyobb kísérletet is tettek a Szuezi-csatorna elfoglalására. Mind az áprilisi, mind az augusztusi próbálkozás kudarccal végződött, sőt, a brit csapatok átvették a kezdeményezést, és év végére már az egész Sínai-félszigetet birtokba vették. Ellentétben a törökökkel, ők jól kiépített ellátóhálózattal rendelkeztek. Itt is adva volt a lehetőség, hogy a következő évben még súlyosabb csapást mérjenek a törökökre, kiknek erejét még a nyáron kitört arábiai lázadás is gyengítette.
1916-ban már csak Német Kelet-Afrika (Tanganyika ; Tanzánia) állt ellen a kontinensen. A német parancsnok, Lettow-Vorbeck ezredes jól mérte fel, hogy a túlerővel szemben csak egyetlen esélye van: a gerilla-hadviselés. Ezt nagyon jó hatékonysággal alkalmazta, pedig északról a dél-afrikaiak, a Kongó vidékéről a belgák támadtak, Mozambik irányából pedig a március elején hadba lépett Portugália katonái szorongatták. A megmaradt német erők délre szorultak vissza, egyre hátráltak, de a háború végéig képesek voltak ellenállásra.
1915 őszén a németek a Földközi-tengerre koncentrálták búvárhajóik tevékenységét. A következő év tavaszán Falkenhayn felvetette, hogy fokozni kellene az Anglia elleni akciókat. Ennek révén olyan csapást lehetne mérni a brit gazdaságra, amely még akkor is végzetes volna, ha az Egyesült Államok belépne a háborúba. Az elképzelés lelkes támogatásra talált a haditengerészetnél, főképpen Tirpitz admirálisnál. A realitások viszont ellene szóltak: a németeknek egyszerűen nem volt (és a gyártási ütemet nézve belátható időn belül nem is lehetett) annyi tengeralattjárója, ami ehhez a hadviseléshez szükségeltetett.
A terveket végül a politika írta felül, Bethmann-Hollweg kancellár nem egyezett bele a korlátlan tengeralattjáró-háború megindításába. (Tirpitz részben ez elleni tiltakozásul nyújtotta be lemondását.) A politikus egy olyan megoldást támogatott, mely a felfegyverzett kereskedelmi hajók figyelmeztetés nélküli elsüllyesztésével fenyegette az ellenfeleket. Ez viszont kockázatos megoldás volt, mert mind a hajók illetőségét, mind fegyverrel való felszereltségüket nehéz volt megállapítani.
A német szándékokról az UP hírügynökség berlini tudósítója március elején így informálta az amerikai közvéleményt:
„Az uj buvárhajóháboru elhatározásának tehát egyetlen semleges országban sem kell lehetetlen aggodalmat keltenie. Kivéve természetesen azokat az embereket, akik szándékosan fölfegyverzett kereskedelmi gőzösön akarnak utazni. A jövőbeli és az eddigi buvárhajóháboru közt az egyetlen különbség az, hogy az ezentul fölfegyverzett gőzösöket nem fogják többé békés kereskedelmi gőzösöknek tekinteni.”
Délmagyarország, 1916. március 3., p. 2.
Minden terv ellenére az 1915-ös Lusitania-affért követően ismét diplomáciai bonyodalmakat okoztak a német U-hajók. Az Egyesült Államok erélyesen tiltakozott, miután március végén a Sussex nevű francia hajó megtorpedózásakor több állampolgára is életét vesztette. A németek rövidesen ismét a Földközi-tengerre helyezték át a búvárhajók harcának súlypontját, így Nagy-Britannia, illetve tágabb értelemben az antant országainak tengeren át történő ellátása megfelelő maradt.
Mind a brit, mind a német hadvezetés elszánt volt arra, hogy döntő csapást mérjen az ellenfél felszíni flottájára. Győzelmüket követően a britek a Keleti-tengerre kívántak betörni, míg a németek az Északi-tenger blokádját szándékoztak felszámolni. Scheer tengernagy többször is megkísérelte, hogy kicsalogassa bázisáról a brit flottát. A „mézesmadzag” Hipper admirális cirkálóflottája volt. A negyedik próbálkozás hozott eredményt.
Május 31-én Hipper cirkálói a Skagerrak-szoros irányába indultak. Scheer hajóhada kb. 80 km távolságból követte őket. Beatty cirkálóflottája elindult az ellenség felé, és ezúttal Scapa Flow-ból kihajózott a Jellicoe vezette flotta is. A britek voltak számbeli fölényben.
A cirkálók délután pillantották meg egymást. A csata első tűzpárbaja során máris megmutatkoztak azok a tényezők, melyek kihatással voltak az ütközet kimenetelére. A német hajók páncélzata erősebb volt; lövegeik tűzereje a britek javára szólt. A Dogger Bank-i csata után a németek hatékonyabbá tették hajóik tűzvédelmét; ezt ellenfelük elmulasztotta.
A hosszasan tartó ütközet több fázisból állt. A cirkálók csatájában Beatty vezérhajója, a Lion olyan súlyos találatot kapott, hogy félre kellett állnia. Röviddel később a Von der Tann több találatot is elért az Indefatigable-en. A brit hajó röviddel később felborult és elsüllyedt. Fél óra sem telt el, amikor a Queen Mary vékony páncélzata a hajó vesztét okozta: két belső robbanás, és a csatacirkáló a habokba merült. Ekkor hangzott el Beatty híres mondása: „Ma nincs valami rendben ezekkel a rohadt hajókkal...”
„Queen Mary” angol csatacirkáló
A két csatahajóflotta már látta egymást, de még nem vette fel egymással a harcérintkezést, amikor további kisebb egységek között heves összeütközés zajlott. A harc néha kaotikus volt, mindkét fél több hajóját is elvesztette. Ekkor történt a Defence felrobbanása: a brit hajót ért találat nyomán tűz keletkezett, mely akadálytalanul elérte a lőszerraktárat. A cirkáló pillanatok alatt a hullámsírba merült. A csatában felrobbant brit hajók eseteinél alig néhány túlélő akadt – ekkor viszont egyetlen egy sem. A hajók pusztulását később több okkal próbálták magyarázni, de a hanyagságról (ami pedig a legfőbb tényező volt), hallgattak az illetékesek.
„Szemtanúk állítása szerint mind a három brit csatacirkáló a pusztulása előtt elszenvedett egy, a lövegtornyát ért találatot. A gránát átütötte a torony páncélját, majd a lövegtérben történt
robbanás a különböző helyeken tárolt korditot berobbantotta, a robbanások pedig láncszerűen lehatoltak a lőporraktárig.
Az Admiralitás Jutlandot követő vizsgálatai is erre a következtetésre jutottak, vagyis súlyos emberi mulasztások miatt süllyedtek el szinte teljes személyzetükkel együtt az angol csatacirkálók. Hogy a nyilvánosság
elé mégis a hajók tervezési hiányosságait és elégtelen páncélvédelmét a pusztulások okaként megjelölő jelentés került, az annak köszönhető, hogy egy, a tengerészeket elmarasztaló jelentés súlyos
morálcsökkenést okozhatott volna a Nagy Flottánál. A »vas«-ra fogni a tragédiát jobb megoldásnak tűnt a tengerészet felső vezetése számára.”
Kiss : Csatahajók az első világháborúban, p. 107.
A csata következő szakaszát a csatahajók összecsapása jellemzi, de kisebb egységek is részesei voltak a küzdelemnek. A brit Invincible csatacirkáló szintén felrobbant, de a csata ezen szakaszában ez volt a németek legjelentősebb sikere. A nagy brit hajók lövegei ugyanis nagyon súlyos károkat okoztak. Hipper zászlóshajója, a Lützow annyira megsérült, hogy az admirálisnak másik hajóra kellett átszállnia. Scheer nem is szándékozott kockáztatni, el akarta hagyni a csatateret. Később (saját maga számára is érthetetlenül) mégis az ellenség felé fordult. A britek tűzereje újra hatásosnak bizonyult. A Lützow sorsa beteljesedett, és a Wiesbaden is odaveszett. A németek csatacirkálóik és torpedónaszádjaik torpedóival próbálták meg feltartóztatni ellenfelüket, de ez nem sikerült.
Jütland, 1916. május 31. 6.30 körül
Scheer véglegesen a hazatérés mellett döntött. A gondot az jelentette számára, hogy a hazafelé vezető utat elzárta az ellenséges flotta. Jellicoe viszont nem tudta pontosan, merre van Scheer hajóhada. Időközben besötétedett, az ütközet harmadik (több összecsapásból álló) fázisát ezért éjszakai akció néven is emlegetik. Ennek során a brit Black Prince páncélos cirkáló a német dreadnoughtok elé keveredett: reménye sem volt, hogy túlélje a találkozást a csatahajókkal. A németek is elvesztettek egy nagyobb egységet, a kivénhedt Pommern pre-dreadnought torpedótalálat következtében teljes legénységével együtt felrobbant. Az ütközetben ez volt az egyetlen (igaz, régi típusú) csatahajó, amely odaveszett. Hajnalban aztán a németek, sikeresen kikerülve az ellenséget, biztonságban folytathatták útjukat hazafelé.
„Pommern” német sorhajó
A most csak vázlatosan ismertetett jütlandi csatának jelentős szakirodalma van. Minden szakértő foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy voltaképpen ki is nyerte meg az összecsapást – ha egyáltalán beszélhetünk győztesről. A tények: a britek sokkal többet vesztettek, akár az elsüllyedt hajók számából, akár a hajótérben kifejezett veszteségekből, akár az elesettek számából indulunk ki.
A németek: „Az ellenség veszteségei sokkal sulyosabbak” (Délmagyarország, 1916. június 3., p. 2.)
A németek nem tudták csökkenteni a brit erőfölényt, sőt, közvetlenül Jütland után olyan sok hajójuk szorult komoly javításra, hogy egy időszakban az arányokat tekintve még a korábbinál is rosszabbul álltak.
A hazafelé vánszorgó Seydlitz német csatacirkáló
Más szempontokat is figyelembe véve az egyik tábor véleménye szerint a németek taktikai győzelmet arattak, hiszen a túlerővel szemben az ő akaratuk érvényesült. Mások azt hangoztatják, hogy a britek maradtak a csatatéren, ezért övék a dicsőség. A harmadik megközelítés szerint a csata eldöntetlen maradt.
A britek: „Az ellenség veszteségei komolyak” (Délmagyarország, 1916. június 4., p. 2.)
A németek, miután rendbe szedték flottájukat, különböző erőkből álló kötelékekben többször is kihajóztak az év folyamán, hogy partmenti brit városokat támadjanak. A hírszerzés többször értesítette a brit hajóhadat, mely ilyenkor nem maradt tétlen. Többször összecsapásokra is sor került, de ezek nagysága és jelentősége meg sem közelítette a jütlandi ütközetét.
