Az a két évtized, amely a két világháború közé ékelődött, páratlan helyzetbe hozta művészetünket. Jó időre szünetelt a kapcsolat a nagyvilág művészetével. Hozzánk sem jutott el, hogyan alakul a nagyvilág festészete, és hazánk festői sem tudtak életjelt adni magukról. A teljes elszigeteltségnek 1925-ben lett vége, amikor magyar művészeti kiállítás nyílt Londonban, majd a nagy sikerre való tekintettel egy év múlva Brüsszelben rendeztek hasonló kiállítást.
A külföldi kapcsolatok beszűkülését nem annyira a művészek sínylették meg, sokkal inkább az egyre tájékozatlanabb közönség. A főbb stílustendenciák a klasszicizálás, a posztnagybányaiság és a konstruktív-expresszionisztikus törekvések voltak. A Tanácsköztársaság bukása után sok művész kényszerült elhagyni az országot. Uitz Béla Szovjetunióban telepedett meg; Pór Bertalan Szlovákiába, majd onnan Franciaországba került; Tihanyi Lajos Németországban és Párizsban folytatta pályáját.
1930 után a magyar fasizmus önálló arcot öltött, az államhatalomnak propaganda-művészetre volt szüksége. Hazánk gazdasági és poltitkai téren az olasz fasizmus felé orientálódott, ennek megfelelően a hivatalos művészetet is az olasz neoklasszicimus szellemében alakították ki. A fiatal művészeket Rómába küldték; ennek hatására Magyarországon a harmincas évek közepére kialakult a római iskola. A római iskola nagy tehetsége volt Aba Novák Vilmos is. A harmincas évektől kezdve ez a stílus volt a hivatalos művészetpolitika kegyeltje. A kor haladó magyar művészetét azonban nem ők, hanem a kultuszkormányzat által inkább csak megtűrt irányok képviselték.
A századeleji művészeti irányok közül az alföldi iskola művészei tudták leginkább kialakult stílusukat folytatni. Műveik népi, paraszti ihletettsége megmaradt, sőt valóságlátásuk mélyült, komorodott. E stílus festő képviselői - még az előző korszak nagy alakja - Nagy István, valamint Koszta József és Tornyai János. A húszas években jelentkeztek Magyarországon a "naiv festők", a népművészet és a képzőművészet határmezsgyéjén álló festegető paraszt- és munkásemberek. Ilyen volt pl. Benedek Péter, Győri Elek, Gajdos János. De ebben az időszakban nem is elsősorban a festők emelték a magyar parszti élet valóságát, a magyar paraszti típust az esztétika szférájába, hanem egy szobrász: Medgyessy Ferenc. Kortársa volt Beck Ö. Fülöp, az ő szobrászata is a modern plasztikának az impresszionlaizmuson túli irányiaihoz kapcsolódott.
1919 után a Nyolcak művészei közül Berény Róbert művészetének alakulása a legjellemzőbb, mert némiképp a két világháború közötti egész magyar képzőművészet útját is jellmezte. Berényhez hasonló tettet hajtott végre a posztbányai iskola másik vezető egyenisége, Szőnyi István, valamint jelentős művészeti tevékenységgel büszkélkedhetett Bernáth Aurél, a posztbányai stílus isklateremtő mestere. E három művész piktúráját a magyar művészettörténet gyakran a Gresham-kör megnevezéssel szokta illetni. Ahogy az első világháború előtti magyar képzőművészetre a magyar avantgarde, a Nyolcak és az aktivizmus nyomta rá a bélyegét, a forradalom utáni helyzetben a posztbányai iskola intim lírája vált a korszak jellegét meghatározó tényezővé. Ebben az időszakban a humánum őrzése, a művészi alázat, a mérték ismerete volt a posztbányaiak legfontosabb erénye, és ebben rokonuk volt a legnagyobb magyar gobelinművész, Ferenczy Noémi.
Annak a szemlélődő lírai magatartásnak, amely a posztbányai művészet sajátja volt, a korabeli szobrászatban is megtalálható a párhuzama. Az akadémizmust elvető magyar szobrászok két utat jártak meg: a neoklasszicizmus és Maillol útját. Céljuk a görög szobrászati hagyomány újjáélesztése egyrészt a neoklasszicizmus révén, másrészt Maillol művészetét követve, a modern élet mélyén megbúvó antikvitást keresve. A posztbányai iskolával rokon szellemű szobrászok közül Pátzay Pál az első, míg Ferenczy Béni a második utat választotta.
A Nyolcak szétbomló táborából Berény a nagybányai látványfestés vizeire evezett, míg Czóbel Béla és Márffy Ödön az École de Paris nagy nemzetközi áramkörébe kapcsolódott. Nem szakadtak el a magyar festészet hagyományaitól sem, művészetük a párizsi iskola elveit a posztbányai stílussal elegyítette.
A XX. század jellegzetes képzőművészeti irányai közül a magyar képzőművészetben leginkább az expresszionizmus honosodott meg. Megfelelt ez a stílus a képzőművészet nemzeti karakterének; formanyelvén egyformán megfogalmazódhatott a válság élménye, az új utáni vágyakozás, vagy a társadalmi aktivitás tudatos vállalása. A már a háború előtti években művészi rangot szerzett Egry József stílusa nem sorolható teljesen az expresszionizmushoz, de egyéni formanyelvének egyik fontos összetevője volt. Az első világháború előtti szakaszban a Nyolcak kacsingattak leginkább az expresszionizmus felé. A húszas-harmincas években néhány volt Nyolcak-beli festő átmenetileg kapcsolódott is e stílushoz, a legerőteljesebben Kernstok Károly. Kernstok értéke elsősorban az, hogy ő indította el útjára a magyar expresszionizmus legnagyobb alakját, Derkovits Gyulát. Derkovits stílusának nem volt közvetlen folytatója; követői között nem volt egy sem, aki festői tehetségben megközelítette volna. Legközelebb hozzá az ugyancsak proletár származású Dési Huber István művészete áll, nem annyira stílusában, mint inkább törekvésében.
Derkovits művészetéből a Szocialista Képzőművészek Csoportja alakított programot. A csoport a római iskola ellenpólusaként jött létre. A Szocialista Párt keretei között működött egy ideig, majd 1940 után Szocialista Képzőművészek Szervezte néven. Programművészetet akartak, mint a hivatalos művészet, csak azzal ellentétben az antifasizmus és a munkásmozgalom eszméit propagálták. A csoport fiatal művészekből verbuválódott, olyanokból, akik a modern művészet szellemében kezdték munkásságukat, legtöbbjük az exrpesszionizmus felé orientálódott. A csoport tagjai közé tartozott például Goldmann György festő, Mészáros László és Bokros Birman Dezső szobrászok.
Az 1930-as években jelentkezett hazánkban az avantgarde második hulláma a második generáció fiatal művészeivel. E fiatal, a posztbányaiak és a Gresham nemzedékét követő művészek igazodását két név fémjelzi: Barcsay Jenő és Vajda Lajos. Az első az expresszivitással telített magyar konstrukitvizmus, a másik a magyar szürrealizmus megtestesítője. Útjuk eltérő, egyéniségük is más, de mindkettőjük művészete csak Szentendrén formálódhatott meg. Művészetük a harmincas évek végén kialakuló szentendrei iskola két pólusát alkotja.
A szentendrei művésztelep megalakulásakor (1928) a nagybányai iskola örökét akarta folytatni. Később ettől a céltól eltértek, különböző stílusok honosodtak itt meg, és éltek egymás mellett. A különféle irányok képviselőit mégis összekötötte a közös élmény: Szentendre városa. A Szentendrén dolgozó avantgarde szellemű fiatalok közé tartozott Ámos Imre is.
Hazánkban a gazdasági nehézségek okozta változás jelei leginkább az építészet és az iparművészet területén mutatkoztak meg. Az iparművészetben, elsősorban a lakásberendező munkáján, úrrá lett a prózai józanság. Mindenben a prakitkumot keresték, minél több fény, minél kevesebb porfogó bútor, függöny, képkeret legyen a lakásban. Ez az újfajta lakberendezés, ugyanúgy mint a "skatulyaházak", nem tudtak divatossá válni, mindkettőt túlzásnak, szélsőségnek tekintették.
A művészeti technikák közül külön kiemelést érdemel a grafika, illetve ennek legnemesebb fajtája, a rézkarc, amely korszakunkban nevezetes színvonalra emelkedett. De fejlődött a fametszet és a linóleummetszet is. Az alkalmazott grafikának fontos fajtája a plakát, amelynek szerepe egyre nagyobb, ugyanez vonatkozik a díszítő- és reklámgrafikára is.
Rendkívül elterjedt a szobrászatban és a festészetben egyaránt a giccs. Olyannyira, hogy hadjáratot indítottak ellene. Ennek egyik momentuma az 1935-ben megalakult Országos Irodalmi és Művészeti Tanács rendelete, amely csak azokat a kiállításokat részesíti támogatásban, amelyek anyagát a Tanács arra érdemesnek tartja.
A pangó művészeti piac fellendítésére sokféle kiállítási szervezet alakult a húszas évek elejétől a harmincas évek elejéig és csatlakozott a már meglévőkhöz. A két világháború között alakult pl. a Belvedere(1921), a Helikon(1921), a Tamás Galéria(1928), a Kovács Szalon(1931), a Szépművészeti Kiállítások(1931) stb. A kiállítási szervezetek legtöbbjének megvolt a maga különleges arculata. 1933-ban született meg az első "Nemzeti Képzőművészeti Kiállítás", amelyen az összes csoport részt vett, mindegyik a saját bíráló bizottságával. Ezután minden évben megrendezték ezt a kiállítást. Kuriózumént említhető meg az 1934-ben megnyílt "Őstehetségek kiállítása", ahol művészeti nevelést nem kapott parasztok munkáit gyűjtötték össze.
Ebben az időszakban megnőtt a művészeti egyesületek száma is. Ekkor alaklut a Szinyei Merse Pál Társaság(1920), a Képzőművészek Új Társasága(1924), a Független Művészek Társasága(1924), a Munkácsy Céh(1928), a Magyar Arcképfestők Társasága(1929), a Magyar Rézkarcolók Egyesülete(1931), az Új Művészek Egyesülete(1932) stb. A két világháború között, 13 év alatt, 16 új művészegyesület alakult, a régiekkel együtt 26 társaság működött a művészet érdekében. Ugyanekkor a vidéki városokban is alakultak művészeti egyesületek: pl. Alföldi Művész (Békéscsaba, 1929), Művészeti Társaság (Hódmezővásárhely, 1926), Tiszántúli Szépmíves Céh (Debrecen, 1930), Képzőművészeti Társaság (Szeged), Balatoni Társaság stb. Az egyesületek egyik fontos célja, hogy egymás közelébe hozza a művészeket és a közönséget. Hasonló céllal és hatással működtek a vidéki művésztelepek. Korszakunkban a legjelentősebbek: nagybányai, szolnoki, kecskeméti, gödöllői és a szentendrei. Ezekhez az önálló művésztelepekhez csatlakoztak a Képzőművészeti Főiskla saját telepei Miskolcon és Kecskeméten.
A két világháború közötti korszakban a művészettörténetírásnak nem volt reprezentatív, központi folyóirata. A legrangosabb tudományos igényű tanulmányok Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei [címlap]című kiadványsorozatban jelentek meg. 1925-ben indult a korszak legjelentősebb művészeti folyóirata, a Magyar Művészet a Szinyei Merse Pál Társaság gondozásában. A legjelentősebb művészeti könyvsorozat az Ars Hungarica volt, mely a kortárs művészet legjavát mutatta be.
A köz- és magángyűjtemények a politikai, gazdasági és egyéb külső tényezők ellenére gyarapodni tudtak korszakunkban.
Az 1871-ben alapított Képzőművészeti Főiskola a háború után nagyon siralmas állapotban volt, akadozott a művészképzés, betöltetlenek voltak a tanári katedrák. A grafiaki osztályon 1929 után évekig szünetelt a munka. A tanári kar bővítése 1938-ban indult meg. Szőnyi István és Aba Novák Vilmos kinevezésével valóban két kiváló művésztanárral frissítették fel a tanári gárdát.
Az Iparművészeti Iskola oktatásának nem akadt reformere, aki a korszerű műhelyiskola követelményeihez igazította volna az elhanyagolt iparművészeti nevelést. Az iskola a következő szakokkal működött: belsőépítészet, díszítőfestészet, díszítőszobrászat, grafika, kerámia, ötvösség, textilművesség. Az iparművészet és az iparművészeti oktatás felvirágoztatásához fűzött remény illúzió maradt, a próbálkozások nem jártak sikerrel.